A Tony Blair és Gordon Brown – és híveik – közötti feszültség a mély bizalmatlanságból gyökerezik, melyet a köztük lévő ideológiai ellentét csak fűszerez. A párt számára mindez veszélyeket rejt magában rövid távon, azonban ha és amikor Gordon Brown pártelnöki és miniszterelnöki székbe kerül, lehet, hogy a Munkáspárt jóval kormányképesebb lesz, mint például a toryk voltak a 90-es évek Európa-mániája közepette.

Hogy milyen kockázatokkal kell a pártnak szembenéznie? Az egyik Brown azon félelméből gyökerezik, hogy Blairnek öröksége biztosításához válságra és káoszra van szüksége. Erre abból következtet, hogy a miniszterelnök hajlandó sok esetben a párt véleménye ellen cselekedni – mint tette ezt többek között a tandíj, az alapítványi kórházak vagy a személyi igazolványok ügyében. Brown idegenkedése ezen döntésektől csak részben tudható be annak az ideológiai háttérnek, mely mögöttük megbújik. Sokkal jobban aggasztja a Downing Street 10. alatt folyó politikaformálás gyakorlata, mely véleménye szerint elidegeníti a párttól tradicionális szavazóik jelentős részét, és Blair progresszív megítélését erősíti. Ezért nem fog Brown a következő hetekben és hónapokban kevésbé radikális reformerként fellépni, sőt azt fogja hangsúlyozni, hogy e reformokat ő sokkal lelkiismeretesebben és hatékonyabban fogja véghez vinni.

A párton belüli armageddon jelenleg nem valószínű mivel Brown tudja, hogy áttörést ért el. Habár a párt elnökségi választásának dátuma nem került még kitűzésre, úgy tűnik, hogy Blair jövő februárra tervezi a menetrend nyilvánosságra hozását, mellyel május 4-ére tolja ki a megmérettetést, és június közepén adja át székét utódjának. Számos munkáspártihoz hasonlóan Brown úgy véli, hogy e folyamat túl hosszadalmas: az új vezető beiktatásáig a kormány nem tud hatékonyan működni, a klikkesedés végzetes lehet. Mégsem fog Blair tervei ellen ágálni, nehogy a becstelenség vádja visszahulljon rá. Legalább már látja a hatalomváltás idejét. Még ha 2009-re is írja ki az általános választásokat, akkor is elég ideje lenne maga mögé állítania a pártot. Sőt Blair önálló döntésekre való hajlamából fakadóan nem elképzelhetetlen, hogy meglepetésszerűen bejelenti korábbi visszavonulását. Ezért nem áll Brown érdekében az indulatok szítása, hacsak nem orrol nagyon Blairre. Mint aki jól ismeri a Munkáspárt történetének régi hibáit, nem szeretné, ha a párt ismét rendezetlennek, szétesettnek tűnne a választópolgárok szemében.

De milyen politikát folytatna Brown, ha egyszer végül hatalomra kerül? Aggasztó, hogy minden bizonnyal kevesebb teret fog hagyni minisztereinek, és hogy lényéből fakadóan képtelen elismerni hibáit. Ellenben kitűnő vezetői készségei vannak, félelmetesen képes minden részletet figyelembe véve döntést hozni, és számos, hozzá lojális kitűnő szakember gyülekezik körülötte. Erre 1997 óta pénzügyminiszteri hivatala kitűnő bizonyítékul szolgál. Minisztersége alatt magasan kiemelte a kincstárat a többi minisztérium sorából. Persze megbízása alatt követett el hibákat. Azonban pénzügyminisztersége alatt a gazdasági stabilitás éveit hozta Nagy-Britanniának.

Hogyan gondolkodik a pénzügyminisztérium hatáskörén kívül eső kérdésekről? A legérzékenyebb kérdésben, Irak ügyében természetesen nem szeretné elidegeníteni magát a Fehér Háztól az invázió elutasításával. Ezzel szemben kritizálhatja – és kritizálja is – az angol–amerikai szövetséget a megfelelő újjáépítési tervek előkészítésének elmulasztásáért. Aztán ott van a külföldiek Nagy-Britanniába özönlésének kényes kérdése. Brown úgy gondolja, hogy a liberális bevándorlási politika ekvivalens a gazdasági növekedés ösztönzésével, viszont a gyakorlatban Románia és Bulgária viszonylatában már vonakodik ezt alkalmazni.

A kérdés, melyben minden bizonnyal kevéssé lesz konvencionális, az az alkotmány. A britség promotálásának ügye nála szorosan kapcsolódik a parlament szerepének megújításához. Számára elfogadható lenne, ha a terroristagyanús személyeket 28 napnál tovább tarthatnák a hatóságok előzetes letartóztatásban, ha a képviselők nagyobb kontrollt kapnának a folyamat fölött. A Lordok Házának egészét választásos alapon kívánja újjászervezni, mindaddig, míg az nem fenyegeti az alsóház hatalmát. A közigazgatás átalakítását pedig minél kisebb és jól ellenőrizhető, a tradicionális egységeknél is kisebb körzetekben képzeli.

Beszédeiben az új típusú individualizmust hirdeti – azaz államilag támogatott thatcherizmust. Igazi nehézségei mégis a kampány kapcsán merülnek föl. Ha túlzottan kritizálja elődjét, könnyen kivívhatja a párton belüli ultra-blairista platform ellenzését. Viszont ha nem kritizálja elődjét, azzal kell szembesülnie, hogy Blair népszerűtlensége rászáll. Valahogyan egyszerre kell blairistának és anti-blairistának lennie, ami azt jelenti, hogy mindaddig, míg be nem kerül a vezetői székbe, nem adhatja saját magát. Azonban arról sem szabad megfeledkeznie, hogy azzal, hogy ilyen régóta a „fronton” van, a szavazók könnyen beleunhattak. És nem csak vezetékneve miatt, amit az angol családok nagy része is visel.