Kitapinthatóan savanyú hangulat uralkodik a mai Franciaországban. Jacques Chirac, aki elnöklésének 11., és egyben utolsó évének vége felé közelít, az ötödik köztársaság történetében az Elysée Palota legnépszerűtlenebb lakója. Miniszterelnöke, Dominique Villepin minden hitelességét elveszítette, miután az utcai tüntetések nyomására kénytelen volt visszavonni munkaerő-piaci reformjavaslatát. Mind ez alatt a francia gazdaság a soron következő tizedik évben is lassabb növekedési ütemet mutatott, mint a gazdag OECD-országok átlagosan. Az állami szektor bizonytalan lábakon áll: az állami transzferek meghaladják a GDP 50 százalékát, miközben az elmúlt tíz év során az ország nemzeti össztermékének százalékában mért államadóssága évről évre meghaladta az EU–15-ök hasonló mutatóit. A munkanélküliség átlagosan 8–10 százalékos, a fiatalok körében azonban 20 százalék körüli. Épp a krónikus munkahelyhiány állt az egy évvel ezelőtti párizsi banlieuek forrongásai mögött. E jórészt muszlim bevándorlók lakta kerületek azonban mára sem nyugodtak meg. Egyre erősebben tetten érhető körükben a kivetettség érzése, miközben a franciák is egyre nagyobb számban vélik úgy, hogy országuk megreformálhatatlan.

Pedig Franciaország igenis számít. A világ hatodik legnagyobb gazdaságával rendelkezik, állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsnak, egyben atomhatalom. Franciaország volt az alapító atyja a mai Európai Unió jogelődjeinek, az egységes valuta megvalósításának elsődleges kezdeményezője és támogatója, a francia szavazópolgárok 2005. májusi véleménynyilvánítása ellenére az integráció folyamatos mélyítésének híve. Részben Franciaország bénultságának tudható be az is, hogy a jelenlegi európai integráció nem rendelkezik konkrét, letisztult képpel jövőjét illetően. Éppen ezért figyelik Európa és a világ vezetői oly nagy érdeklődéssel a következő tavasszal esedékes elnökválasztás előkészületeit.

Franciaország rendkívül ellentmondásos ország. A gazdaság ugyan nincs a legjobb formában, a franciákat a világ leghatékonyabb munkaerejeként tartják számon. Habár a lakosság ellenségesen viszonyul a globalizációhoz és a gazdasági liberalizmushoz, mégis, a világ legnagyobb transznacionális vállalatai közül nem egy francia. Világszerte rendkívül sok kritika éri a francia állami szektort, a hivatalnoki kar ennek ellenére kimagasló megbecsülésnek örvend. Franciaország tehát az az ország, ahol minden egyes hiányossággal vagy gyengeséggel szemben mindig találunk bizakodásra okot adó kimagasló erényeket és pozitívumokat.

A kérdés mindössze az, hogy e pozitívumokra építve a versenyt ösztönző reformok képesek-e megvetni lábukat az országban. Optimizmusra van okunk. A francia üzletemberek jelentős hányada változásokat ösztönöz. Az ország demográfiai helyzete nem olyan elkeserítő, mint szomszédjaié. Mivel a francia gazdaság kisebb mértékben alapul a gyáriparon, mint Németország, Olaszország vagy Spanyolország, ezért kisebb mértékben is van kitéve az ázsiai feltörekvő gazdaságok felől érkező kihívásoknak. Igaz, hogy nehéz ezeket a reformokat keresztülvinni egy az utcai protestálásoktól nem idegenkedő társadalmon, viszont pozitívum, hogy a francia politikát nem sújtja a megegyezni képtelen koalíciós kormányzás terhe, mint ahogyan az Németország esetében történik. A nemzetközi példák is azt mutatják, hogy a gazdasági reform nem lehetetlen.

Elég csak Nagy-Britannia esetére gondolni, ahol a 70-es évek folyamatos krízisei kapcsán mindenki azt hitte, hogy a változás elképzelhetetlen, a szakszervezetek túlságosan erősek. 1970–72 között Edward Heath tett is egy kísérletet a radikális változtatásra, az azonban még a bányászok ellenállásán megbukott. 1979-ben Margaret Thachernek már sikerült bebizonyítania, hogy egy eltökélt kormány képes kirántani az országot a gazdasági „szklerózisból”. A siker mindenekelőtt a vezetés stílusának függvénye.

Így az igazi kérdés nem az, hogy Franciaország megreformálható-e vagy sem, hanem hogy létezik-e a francia Margaret Thatcher, aki rendelkezik az erővel és elszántsággal, hogy hadat üzenjen az évtizedek óta bebetonozott rendszer haszonélvezőinek. Az elnökválasztás jelöltjeinek megszólalásai és személyiségük okot ad az optimizmusra, de a kérdésre a megfelelő választ csak a jövő tavasszal esedékes megmérettetés utáni események adhatják meg.