Akár tetszik, akár nem, Tony Blair első kormányzati ciklusának belpolitikai programja a helyén volt: minimálbér, járulékreform; devolúció, a felsőház születési előjogon történő feltöltésének módosításával karöltve; óvoda- és oktatási reform – mind helyénvaló kezdeményezés. Azonban a szakpolitikai intézkedések listája nem minden. A politikai siker a koherens ideológia és a hatékony politizálás függvénye: egység, hozzáértés, képzelőerő, empátia, szimbolizmus. Most, a kongresszusi szezon végével a kormány a konzervatívokkal szemben a napi politikai kérdésekben sorban alulmarad, de én többet adok a hosszú távú ideológiai koherenciára és az abból táplálkozó megbízhatóságra. Nos, ez az, ahol a tory program egy pillanat alatt semmivé foszlik.

Valójában egyetértek David Cameronnal abban, hogy az ideológia önmagában még nem egyenlő a politikával. A politika kifejezésre juttatja az ideológiát, de nem határozza meg azt. Az ideológia értékekből, a világról alkotott sajátos képből nyeri érvényét. E területen mutatott újítás vezette ki a Munkáspártot a „Labourism” idejét múlt árnyából. De a blairi fordulat legfontosabb jellemvonása mégis az, hogy a párt a napirend-elfogadó erőből annak meghatározójává lépett elő. Ennek egyik fontos megnyilvánulási formája volt az, amikor a New Labour a szociális igazság gondolatának modern intellektuális jelentéstartalmat adott. Pontosan emlékszem arra, hogyan kezdődött ez a változás, hiszen ott voltam, mikor Sir Bernard Williams 1992-ben kifejtette, mit is jelent a modern, progresszív politika számára a szociális igazságosság. Ekkor négy elemet emelt ki: mindenkinek egyenlő jogokkal kell rendelkeznie, az emberek alapszükségleteit ki kell elégíteni – ami alapja a felelős állampolgárság intézményével kapcsolatos elvárásnak –, egyenlő lehetőségek és a jogtalan egyenlőtlenség felszámolása.

A toryk új nagy ötlete, a „társadalmi felelősségtudat” nem ér fel ehhez. A szociális felelősségtudat ugyanis mindössze egy a szociális igazságossághoz elvezető tényezők sorában, de semmiképp sem végső céljának alternatívája. Cameron szerint a társadalmi felelősségtudat azt jelenti, hogy az emberek inkább egymáshoz fordulnak, mint az államhoz. Azt mondja, akkor kell az államhoz fordulni, amikor a kérdést az állampolgárok egymáshoz fordulása már nem tudja megoldani. Ez lenne az új konzervatív párt fő mondanivalója? Bocsánat, de ez nonszensz! Előbb-utóbb egy magára valamit is adó konzervatív erőnek meg kell határoznia a szociális igazságosság általa vélt mibenlétét. Hogy miért? Friedrich Hayek már csaknem ötven évvel ezelőtt rávilágított: amint kijelentjük, hogy a szociális igazságosság politikai és morális beállítottságunk egyik központi eleme, abban a pillanatban rálépünk a kollektív fellépés igenlésének csúszós talajára, mely viszont ellentétben áll a konzervatívok által az egyén szabadságáról vallott világnézeti alapelvekkel.

De haladjunk tovább ideológiai utazásunkban. A Munkáspárt annak idején azért lett oly sok éven keresztül ellenzékiségre kárhoztatva, mert nem volt képes a célok és eszközök közötti különbségtételre. Emellett az is gondjuk volt, hogy képtelenek voltak felvázolni egy koherens és tiszta képet a világ általuk vallott működéséről. Mára ez is megváltozott. A miniszterelnök azt mondta a brit Szakszervezetek Szövetsége előtt, hogy az ő nagy ötletük – az interdependencia – mára már üres közhellyé vált. Viszont a kormánypárt számára a gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai interdependencia kritikus jelentőségű a kormánypárt erős ideológiai és politikai vonalvezetése szempontjából, mivel egy lencseként működik, melyen keresztül a párt a világot szemléli. A toryknál nyoma sincs mindennek.

Az 1980-as és 90-es évek folyamán a progresszív politizálás kritikus helyzetbe került, amikor is két egymással versengő tradíciót kellett egymással összeegyeztetnie: a szocializmust és a liberalizmust. Ezt azzal érte el, hogy a kollektív szerepvállalás során érvényre jutó szociális igazságosságba vetett szociáldemokrata hitet ötvözte a liberalizmus által vallott, a piacgazdaság keretei között érvényre jutó egyéni szabadságjogokkal. A szociáldemokrácia ezáltal elemeket vett át a liberalizmusból, és fordítva is igaz. A konzervatívok esetében is két ellentétes tradíció fedezhető fel. Azonban nem látom, hogy az általuk oly elszántan vallott piaci mindenhatóság, mely gyökerestől tépi ki a tradíciókat, a közösségi vonásokat, a hierarchiát, hogyan hozható összhangba azzal a célkitűzéssel, hogy konzerváljunk dolgokat. Itt egy rendkívül mély ideológiai törésvonal húzódik, melynek áthidalása lehetetlen puszta szlogenekkel.

A következő választások során a konzervatívok épp az 1997-es Munkáspárt programjával szándékozik kampányolni: minimálbér, devolúció, extra állami kiadások. A status quo fenntartása mellett fognak érvelni. Ezzel szemben a Munkáspárt, már ha képes rendezni sorait, komoly változtatásokat fog ígérni egy az interdependenciák világában egyre igazságosabb és gazdagabb Britannia megteremtése érdekében.