Ötven évvel az 1956-os magyar forradalom leverése után a kommunizmus napjainkban is virágzik. A történelem végül is az ő oldalukra állt. A Szovjetunió bűntettei lassan a feledés homályába vesznek, Amerika nemzetközi megítélése hanyatlik, és a globális kapitalizmus visszásságai és igazságtalanságai széles támadási felületet biztosítanak. A kommunisták mindig tehetségesek voltak a hangzatos szólamok gyártásában. Ezen politikai hangok talán hamisnak tűnnek egyesek fülében, manapság azonban egyre több követőre találnak.

Az elvtárs címke mára rendkívül elasztikussá vált. Viselőik közül egyesek továbbra is maguknak követelik a hatalom monopóliumát, mely párosul a szocializmus igazába vetett hittel (lásd Kuba), mások továbbra is használják a diktatórikus eszközöket, miközben lelkes kapitalisták (mint a kínai vagy a vietnami vezetés). Megint mások elvesztették a hatalmat, azonban hűek maradtak az eredeti eszméhez (a cseh kommunisták), míg vannak, akik épp csak a nevet tartották meg, azonban megszabadultak minden mástól (mint a moldovai kommunisták, akik választások útján nyerték vissza a hatalmat a kelet-európai Kuba megteremtésének jelszava mögött, de a választási győzelem után Európa-pártiakká és Kreml-ellenesekké avanzsálódtak). Megint mások éveket töltöttek el egy antidemokratikus rezsim üldöztetett ellenzéki erejeként, majd nyilvánossá válva a hősiesség auráját tudták maguk köré vonni (Dél-Afrikában és Irakban). Végül, de nem utolsó sorban pedig ott vannak azok is, akik jól működő demokráciákban tudtak részesülni a hatalomból (Olaszországban és Indiában).

A Szovjetunió ideológiai támasza híján a kommunizmus széttagoltabb, mint bármikor is volt. A különbségek viszont annál kevésbé számítanak. Az eszme határai, melyek egykoron kőkeményen bebetonozottan álltak, mára elmosódtak. E helyzetben nehézséget jelent, hogy mely irányzat által vallott modell mellett is kell egységben kiállni, melyik az a modell, melyet védeni kell. Szinte minden kommunista dicsőíti Kubát, mint a Szovjetunió által megtestesített eszme utolsó eredeti védőbástyáját, ezzel szemben a személyi kultusz és a paranoia Észak-Koreában tapasztalható bizarr mixtúrája már keményebb dió: a legtöbben védik a rendszert, mint az amerikai imperializmus első számú áldozatát, viszont már annál kevesebben látják benne a munkásosztály földi paradicsomát. Eközben a világ legnagyobb kommunista országa, Kína pont olyan rendszer képét festi, melyet Marx a legjobban kritizált, nem pedig azt, melyet meg kívánt volna valósítani. Ezzel kapcsolatban Libero Della Piana, az Amerika Kommunista Pártjának elnöke azt mondja, hogy a kínaiak profit iránti lelkesedése „épp egy komoly vita forrása a mozgalmon belül”.

Mindeközben a szovjet birodalom és a korábbi érdekszféra utódállamaiban az új köntösbe bújt egykori kommunisták, és egykori titkosszolgálati tisztviselők és más csatlósok tartják kezükben a hatalmat. A magyar miniszterelnöknek, Gyurcsány Ferencnek a régi kommunista rendszer magas rangú tisztviselőihez fűzött szoros családi szálai mélységesen felháborítják az antikommunista ellenzék képviselőit és híveit – akik a miniszterelnök jelenléte miatt bojkottálták az 1956-os forradalom hivatalos megemlékezését –, azonban rajtuk kívül senki más nem törődik ezzel. E hatalom mögött sok esetben a kommunista időkből átmentett és a kapitalista világban újrahasznosított vagyon áll. E pénzek százmilliói áramoltak például Romániába és Bulgáriába az európai uniós csatlakozás előkészítése céljából.

Az antikommunista tabu leomlásának legeklatánsabb példáját az olasz politika szolgáltatja, mely ország történelmileg egyébként is legbiztosabb bázisát nyújtotta a kommunizmus ideológiájának a fejlett országok sorában. A Prodi-féle balközép kormányban nem kevesebb, mint három párt rendelkezik közvetlen kommunista gyökerekkel. Giorgio Napolitano, az ország elnöke és Massimo D’Alema külügyminiszter mindketten vezetői tisztséget töltöttek be az Olasz Kommunista Pártban.

Ezzel szemben a dél-afrikai volt kommunisták a fiskális konzervativizmus vonalát vették föl az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetése alatt megalakult kormányban. India két kommunista pártja ennél már erősebb, ugyanakkor jóval ellentmondásosabb is. Mindkettő kommunista szimbolikát alkalmaz, a gyakorlatban azonban már kevert gazdasági programmal állnak elő, és támogatják a jogállamiság elvét is. Politikai erejük is számottevő: országos szinten szervezettek, és három tartományt is magukénak tudhatnak. De ott van Dél-Amerika is, ahol például Nicaraguában Daniel Ortega, a Szovjetunió hathatós támogatását élvező keménykezű szandinista rezsim vezetője a legesélyesebb induló az ország november 5-i elnökválasztásán. Eközben a venezuelai Hugo Chavez a „21. század szocialistájának” nevezi magát.

A szovjet blokkon belüli legmarkánsabb ellenállás évfordulóján is megrendezésre kerülő éves nemzetközi kommunista találkozó házigazdája, a görög kommunisták vezetője, Babis Angourakis úgy véli, hogy 1991 óta a mozgalom csillagzata nem állt ilyen jól. Emberek százmillióinak sorsa fordult rosszabbra az akkori „ellenforradalom” óta, ahogyan azt ő nevezi. Most az „imperializmus” afganisztáni és iraki háborújának kudarcai új lehetőséget teremtett. Az már más kérdés, hogy az afganisztáni és az iraki kommunisták szegültek talán legelszántabban szembe a tálib rendszerrel és Szaddam Husszein rezsimjével.