Különös tapasztalat, ha az ember értékelni próbálja az amerikai gazdaság helyzetéről ma is széles körben folyó vitákat: a növekvő jövedelmi egyenlőtlenséget, a globális versenyképesség hanyatlását, a középosztály egyre szorultabb helyzetét és az ágazatot, amelyet egyre többen mindezen negatív tendenciák ellenszerének álmodnak: az oktatást. Megnyerő és szimpatikus elmélet, mely szerint az oktatási rendszer fejlesztésével, tökéletesítésével a modern gazdasági környezet kihívásai is sikerrel megoldhatók. Ám kérdés, valóban így van-e?

Mindenekelőtt nem tisztázott, mit is jelent pontosan, hol is érvényesíthető egy oktatási rendszer fejlesztésére irányuló politika. Az alapfokú iskolákra, a gimnáziumokra vagy a felsőoktatás szintjére kell-e elhelyezni a hangsúlyt? Valóban a tanárképzés színvonalának emelését, vagy éppen a középiskolákból egyetemekre kerülő diákok arányának növelését kell kulcskérdésnek tartanunk? Több közpénz áramoltatására van szükség az oktatási szférába? Változtatnunk kell-e az oktatási intézmények finanszírozásán és szervezeti felépítésén? Konszenzuson alapuló válaszok nincsenek, bár a kérdést ma már mindenki a legfontosabb nemzetgazdasági kihívások közé sorolja.

Márpedig az oktatásfejlesztési célok és programok mögé elsősorban gazdasági logikát állítani hibát jelent, és eredménytelenséghez, kontraproduktivitáshoz vezethet. Jól bizonyítja mindezt a felsőfokon képzett társadalmi csoportok jelentette gazdasági költség: a több iskola több diplomást, ez pedig széles körben jelentkező, emelkedő kiadásokat jelent. Az Egyesült Államokban egy felsőfokú diplomával rendelkező munkavállaló kétharmadával többet keres meg egy középfokon képzett honfitársa bérének. E magas jövedelemarány kiterjesztésének célja a társadalom minél szélesebb köreire a megfizethetőség problémájának eszkalációjával jár.

Ha a felsőoktatási képzésben (továbbképzéseken, ösztöndíjakon) eltöltött plusz évek a fiatal munkavállaló számára előnyösebb elhelyezkedést és magasabb jövedelmet garantálnak, ezt nem terjeszthetjük ki a társadalmi egyenlőség érdekében mindenkire. Hiszen ha mindannyian ugyanolyan előnyökhöz jutunk, valójában nem változtattunk a társadalmi rendszeren. Az egyén számára az oktatási lehetőségek és esélyek teljes körű kiterjesztése ugyan előnnyel jár, ám a közösség számára nem. Ha mindenki eljutna a Harvard Egyetemre, a Harvard-diplomáért remélt és várt későbbi prémiumok is jelentőségüket veszítenék. Ha a főiskolai képzettség általános normává válik, a főiskolai képzettség egyre több álláshoz lesz elégtelen.

Az álláshelyek elnyeréséhez támasztott feltételek inflációja gyors ütemű. Az egyik legstabilabban bővülő amerikai gazdasági ágazat, a szálloda- és vendéglátóipar nem is olyan régen még munkaerőhiánnyal küszködött: napjainkra 800 különböző felsőoktatási intézmény kínál képzéseket e területen. Az iparág pedig immár nem elégszik meg 1-2 éves szakképzésekkel: mesterfokozatú egyetemi diplomát vár el jövendő alkalmazottaitól. Hasonló változások mentek végbe számos más, drága felsőfokú tanulmányokat nem igénylő munkahely esetében is, mint amilyen a technikus, az orvosi asszisztens, a rendőrségi hivatalnok, a vámtisztviselő, a könyvtáros, a szoftverfejlesztő, a könyvvizsgáló, az üzleti menedzser és sorolhatnánk tovább.

2004-ben az amerikai középiskolákban végzett diákok 67%-a tanult tovább főiskolákon és egyetemeken, ez több, mint a kétszerese az 1972-es arányszámnak. E tendencia széles körű elégedettséget vált ki: a közbeszédben jelentékeny előrelépésnek, fejlődésnek tekintjük. Ám valóban erről van-e szó? A társadalmi hagyományok szerint, ha valaki esetleg nem is tanult tovább a felsőoktatásban, ez nem jelentette, hogy esélytelen volna egy jól fizető, megbecsült állásra. A mai folyamatok szerint azonban egyre inkább ezt fogja jelenteni. Ez az oktatás kegyetlen paradoxonja: a csupán a kisebbség által megfizethető legmagasabb fokú végzettség alapkövetelmény lesz, így minden korábbinál jobban érvényesül, hogy a gyermekek majdani fizetését a szülők anyagi helyzete határozza majd meg.