Németország – érthető okokból – évtizedeken át a lehető legnagyobb óvatossággal lépett fel a nemzetközi színtéren. A sors nagy kihívásaként azonban 2007-ben elkerülhetetlen, hogy Berlin újra a világ közepe legyen: a németek egyszerre adják majd az EU és a G8 elnökségét is.

A németek legutoljára 1999 első felében irányították az Európai Uniót, akkor ez Gerhard Schröder kancellár első komolyabb diplomáciai küldetését jelentette, miközben (elsősorban lelkileg) fel kellett készítenie az országot a balkáni konfliktus rendezésében való szerepvállalásra – Németország első területen kívüli (ún. out of area) missziójára a világháború óta. A maradék levegőt pedig a franciákkal való szokásos kötélhúzás szívta el az EU közös mezőgazdasági politikájáról. Röviden tehát, az Unió akkor alig várta, hogy leteljen a soros német elnökség nyomasztó ciklusa. A 2007-es év a várakozások szerint más lesz. Berlin előtt ott lebeg London kevéssé sikeres példája az EU és a G8 párhuzamos elnökségéről, ám ez egyúttal elméleti lehetőséget is jelent Angela Merkelnek, hogy bebizonyítsa: lehet mindezt eredményesebben is tenni.

A kancellár asszony eddigi teljesítménye akár nagy reményekre is jogosíthatna: diplomáciai téren legalábbis hivatalba lépésétől kezdve sikeresnek mondható a tevékenysége. Sorban bejárta a világ fontos fővárosait, a 2006-os labdarúgó-világbajnokságot pedig kiváló érzékkel használta fel önmaga előnyös nemzetközi exponálására – olyan eredménnyel, ahogy az korábban Kohlnak vagy Schrödernek sohasem sikerült. Márpedig ma Európa maga is vezetői vákuummal küzd. Franciaországot az elnökválasztási harc kibontakozása, Nagy-Britanniát a Munkáspárt miniszterelnöki helye körüli huzavona köti le, míg Olaszország Prodija ingoványos talajon jár, Svédországban sorra mondanak le a miniszterek, Magyarország, Lengyelország és Csehország pedig különféle válságok különböző szakaszaiban vegzálnak. S ha ehhez még hozzávesszük a megtépázott Fehér Ház által is előidézett gyengélkedő atlanti szövetséget, valamint az egyre arrogánsabb orosz érdekérvényesítő politikát, beláthatjuk, tényleg a bizonytalanság korát éljük.

Ha tehát létezhet tökéletes pillanat arra, hogy a németek visszanyerjék jogos önbizalmukat, akkor ez az. A nemzetgazdaság egyre stabilabb fejlődési pályát mutat, a politikai ellenzék (nagykoalíció révén) gyakorlatilag irreleváns, a politikai közbeszéd nyitott a nagy ambíciókra. A németek európai céljai megfelelnek ennek: új életet lehelnének az Unió alkotmánytervezetébe, megerősítenék a kontinens energiaellátásának biztonságát, aktívabb szerepet vállalnának a Közel-Keleten, megnyirbálnák az ipari szféra brüsszeli túlszabályozását és sorolhatnánk tovább. Mégsem lehetünk túlságosan optimisták. Elég, ha emlékezetünkbe idézzük Tony Blair brit elnökségének nagy céljait (pl. Afrika megmentéséről), amelyekből nem lett semmi sem. Merkelnek most Európát kellene megmentenie. Erre pedig az esély – minden pozitív előjel ellenére – kevesebb, mint csekély.

Ennek alapvető oka, hogy egy sikeres EU-elnökség legfontosabb összetevője a széles körű kontinentális koalíciók kialakításának képessége. Erre a hagyományos francia–német motor amúgy sem alkalmas már, pláne nem egy említett belpolitikai játszmái által lekötött Párizs esetében. A francia–német–lengyel hármas megerősítésére tett próbálkozások Lech Kaczinsky elnök ridegsége okán szintén kudarcra vannak ítélve, nincs egyetértés az orosz kapcsolat megítélésében és Törökország felvételének kérdésében sem, nem beszélve arról, hogy Varsó különutas politikát képvisel az európai alkotmány kérdésében is. Jó példa az is, ahogy a mindig meghatározó Benelux-államokban vagy éppen Ausztriában egyre komolyabb pozíciókat szerez a radikális konzervatív álláspont, például a bevándorlás kérdésében. Merkel nem képviselhet többségi álláspontot, mert a politikai közép szétmorzsolódott Európában.