Közel harminc éven át az amerikai republikánusok központi ideája úgy hangzott: a szövetségi kormányzat féken tartására a legjobb eszköz a központi adóbevételek csökkentése, azaz „a szörnyeteg kiéheztetése”. E program teoretikai hátországát erősítették olyan Nobel-díjas közgazdászok is, mint Milton Friedman vagy Gary Becker. Előbbi egy 2003-as tanulmányában így fogalmazott:
„Hogyan tudjuk tetszőleges időben mérsékelni kormányzatunk méreteit? Úgy hiszem, csupán egyetlenegy út létezik, az út, ahogyan a szülők igyekeznek keretek közé szorítani gyermekük költekezését a zsebpénz csökkentésével. A kormányzatok esetében ez az adók csökkentését jelenti. Az eredményként jelentkező hiány pedig hatékony – mi több, hitem szerint az egyetlen hatékony – önkorlátozást jelenti a közhivatalokra és a törvényhozásra irányuló pazarlási hajlandóság megfékezésére. És a közvélemény reakciója jelenti majd a valódi eredményt.”
Becker és más közgazdászok e logikát „az adócsökkentés kétszeres előnyének” keresztelték el, és ez a felfogás a Republikánus Párt (GOP) széles nyilvánosságában vált elfogadott alaptézissé, igazolva az adócsökkentések és az erőteljes fiskális felelősség jobboldali hagyományait.
Napjainkra legalább három ponton mindenképpen támadhatóvá vált a „szörnyeteg kiéheztetése” elmélet: először is nem nevezhető kézenfekvő gazdaságpolitikai elméletnek; másodszor, nagy arányban ellentmond a tapasztalatoknak; végül harmadszor, eltereli a figyelmet a politikai lépések fontosságáról a kormányzat méretének csökkentése érdekében.
A legkevésbé sem evidens az összefüggés, mely szerint az adott időben érvényes adószínvonal csökkentése csökkentené azon közszolgáltatások költségigényét, melyeket a választópolgárok igényelnek. Éppen a Friedman által is vallott ortodox árképzési elmélet egyik kőbe vésett alaptétele: egy áru vagy szolgáltatás árának csökkentése a rá fordítandó költségek növelésével jár együtt. Az adóterhek csökkentése és a központi költségvetés terheltsége között ugyanez az összefüggés áll fönn: olyan növekvő költségráfordítási igény irányába hat, amely az állami bevételeknél egyre nagyobb költekezést eredményez.
Az elméleti megalapozatlanságnál is fontosabb szempont, hogy a „szörnyeteg kiéheztetésének” elméletét a tapasztalati tények sem támasztják alá Amerikában – legalábbis a Reagan-adminisztráció hivatalba lépése óta. Az azóta eltelt 25 év statisztika szerint a központi költségvetés kiadásai és az adócsökkentések tendenciája egymással ellenkező irányban fejlődnek. E folyamatban természetesen különösen fontos faktor a munkanélküliségi ráta alakulása, hiszen az befolyásolja mind az állam költségeit, mind az adóbevételek nagyságát.
A „szörnyeteg kiéheztetésének” harmadik nagy problémája, hogy hangoztatása során számos konzervatív és libertariánus elfeledkezik a politikai döntések központi szerepéről a központi kormányzat költekezésében, azt éreztetve, mintha az adócsökkentések önmagában megoldást jelentenének e problémára. A legjobb példa erre éppen George W. Bush, aki drámai mértékű adócsökkentéseket foganatosított a termelő Amerika számára, miközben a kongresszussal a mezőgazdaságra, védelempolitikára, egészségügyre és oktatásra szánt összegek radikális növelését fogadtatta el, a Johnson-adminisztráció óta a legnagyobb mértékben emelve a szövetségi kormány költekezését.