Nyilvánvaló, hogy Amerika Oroszország felé kialakítandó politikájával kapcsolatban egy egyre komolyabbá váló és egyre inkább polarizálódó vita kellős közepén vagyunk. E vitában az egyik oldal úgy véli, hogy a nyugati demokratikus minták a világ minden táján univerzális módon alkalmazhatóak, így Amerika kötelessége, hogy Oroszország posztkommunista kormányát rávegye ezen ideálok betartására. Úgy vélik, ez az egyetlen lehetősége annak, hogy az amerikai–orosz kapcsolatok stabilak és kölcsönös hasznot hozók maradjanak. A másik oldal ezzel szemben azon az állásponton van, hogy jelen körülmények között a demokratikus normák követelése nem más, mint hiú ábránd. Ezen erőfeszítések nemcsak hogy nem járnak sikerrel, de az Egyesült Államok e demokratikus normák betartatása nélkül is gyümölcsöző és stabil kapcsolatot ápolhat Moszkvával. A jelenlegi hidegebb viszony épp annak köszönhető, hogy azokra próbáljuk politikai alapelveinket ráerőltetni, akik szemmel láthatólag visszautasítják azokat. Ha pedig hihetünk a közvélemény-kutatási adatoknak, akkor a jelenlegi orosz kormány a lakosság körében nagyobb támogatásnak örvend, mint az amerikai. A vita azonban nem realisták és idealisták civakodása. Sem egy pusztán akadémikusok körében zajló eszmecsere, hanem egy olyan diskurzus, melynek komoly politikai következményei lehetnek. A következő dilemma előtt állunk: ha elmulasztjuk a demokrácia szorgalmazását legalább addig a pontig, ameddig az megvalósítható, akkor egy történelmi jelentőségű lehetőséget mulasztunk el, és a nemzeteink közötti ellentét állandósul. Ellenben ha megpróbáljuk szorgalmazni demokratikus normák érvényesülését, és kudarcot vallunk, akkor minket fog ezért felelősségre vonni, és ennek megfelelően fog elhidegülni viszonyunk.

Értjük a dilemma komplexitását, de e cikk szerzőpárosa úgy véli, hogy az amerikaiak Oroszországgal kapcsolatos alapvető félreértései komoly mértékben fenyegetik az Egyesült Államok nemzeti érdekeinek megfelelő politikai cselekvést. Véleményünk, hogy valódi érdekeinket olyan ideálok illúziójának az oltárán akarjuk feláldozni, melyek egy amerikaihoz hasonlatos demokratikus berendezkedést szeretnének megvalósítani egy olyan országban, melynek hagyományaitól ezek a struktúrák idegenek. Ezen illúzió számos kormányzati dokumentumban tetten érhető, így a 2002-es Nemzetbiztonsági Stratégiában, a State Department által kiadott emberi jogok érvényesüléséről beszámoló országjelentésekben, vagy a Külügyi Tanács 2006-os Oroszország a rossz úton című tanulmányában. A Nemzetbiztonsági Stratégia szerint „az Oroszországgal ápolt kapcsolataink megerősítése az orosz kül- és belpolitikai kurzustól fog függeni”. Ennél jóval ironikusabb John Negroponte, az akkori nemzeti hírszerzési igazgató Kongresszus előtt múlt februárban mondott beszéde, mely szerint „Moszkva elszántsága függetlensége demonstrálásában és nemzeti érdekeinek védelmében megnehezítheti Oroszországgal folytatott együttműködésünket az amerikai érdekek szempontjából fontos területeken”. Mintha nem lenne természetes, hogy Oroszország érdekelt függetlensége és nemzeti érdekeinek védelmében.

A legtöbb idealista vélekedés beleesik abba a csapdába, mely oly gyakran rabul ejti az amerikai véleményformáló elit külpolitikai kérdésekben vallott vélekedését. Nevezetesen, hogy ami Amerika érdekei szerint való, az a világ többi országának is jó. Ez azonban korántsem így van. Miközben a legtöbb amerikai morális alapelveken nyugvónak látja országa külpolitikáját, addig a világ más részein hideg, számító Realpolitikként tekintenek rá. Az oroszok például szinte kivétel nélkül érdekeikkel ellentétesnek vélik az Egyesült Államok nemzetközi szerepvállalását. Így az egykori szovjet érdekszférában zajló demokratikus konszolidáció elősegítését – melyet 1991 óta folytatunk európai uniós szövetségeseinkkel – Moszkvában úgy értékelik, mint az ország gyengítésére és elszigetelésére tett erőfeszítéseket. A NATO kibővítése és az Európai Unió kapuinak megnyitása a varsói szerződés egykori tagjai előtt, a grúz és ukrán „színes forradalmak” mind egy nagy kép apró részletei az oroszok számára. Feltételezéseiket pedig csak megerősítik a NATO ukrajnai, grúziai, kazahsztáni, üzbegisztáni és azerbajdzsáni hadgyakorlatai. A kaukázusi konfliktusok során Washington a CIA-t és az amerikai haderőt mindig az orosz érdekekkel ellentétesen vetette be, miközben támogatta a Moszkva kizárásával készülő olaj- és gázvezetékek építését a térségben. Grúzia és Moldva, két komoly gazdasági problémákkal küzdő, Oroszországgal konfliktusokkal terhelt kapcsolatban lévő ország, élvezheti a világkereskedelmi szervezeti tagság előnyeit, míg Moszkvának továbbra is várnia kell a belépésre. Maga Szolzsenyicin beszél Oroszország bekerítéséről, és arról, hogy az Egyesült Államok célja, hogy megfossza Moszkvát szuverenitásától.

Oroszországban nagyon jól tudják, hogy a szovjet totalitariánus apparátus felszámolása még nem változtatta meg gyökeresen nemzetközi megítélésüket. Sőt, amint az oroszok felhagytak a Szovjetunióra jellemző eszközök alkalmazásával, mi igyekeztünk kihasználni az ország újkeletű gyengeségét, így a nemzetközi politika természetes alapelveként most az oroszok régi politikai súlyuk helyreállításán munkálkodnak. Eközben pedig az amerikai külpolitikáról alkotott kép még a liberális orosz politikusokat is Putyin oldalára állítja.

Pedig az Amerikai Egyesült Államoknak Oroszországgal kapcsolatos érdekei – a nukleáris nonproliferáció és a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem – oly fontosak, melyek minden segítséget megkívánnak. Viszont nem sok ország van, mely Oroszországnál nagyobb mértékű segítséget tudna felajánlani a két területen. Moszkva pedig segítene is, ha az a valami, az ideologikus megközelítés nem állna az útban. Míg a hidegháború idején a túlságos ideologikusság vádja elsősorban Moszkvát illette, addig most ez Washingtonra jellemző. Mint ahogyan azt George Kennan korábban hangsúlyozta, a jó amerikai–orosz kapcsolatok attól függenek, hogy az oroszok képesek-e visszalépni három olyan területen, melyek rendkívüli mértékben aggasztották Amerikát. Ezek a messianisztikus ideológia, a totalitarizmus és az emberek feletti elnyomó uralom. E hármas mára nem jellemzi az orosz politikát. Kennan ráadásul azzal is tisztában volt, hogy az oroszok mindig is saját útjukon fogják kormányozni országukat, melynek befolyásolása túlmutat az Egyesült Államok képességein. Tehát itt lenne az ideje felhagyni az ideologikus politizálással, és végre a nemzeti érdekeinket szem előtt tartani.