Az ember világszerte a jobb életkörülmények lehetőségét kutatja, mely tömeges törekvés egyre újabb megoldásokat követel a politikai vezetőktől. Európában például napjainkban a szelektív munkaerő-piaci érdekek artikulálására és a társadalmi asszimilálásra egyszerre alkalmas bevándorlási politika válik szükségessé. Ismerjük a világ legnépesebb országainak sorát: Kínát, Indiát, az Egyesült Államokat és Brazíliát, de tudjuk-e, hogy utóbbi ország 184 milliós népességét immár meghaladja a hazájukat faji, nemi, vallási okokból vagy éppen szabad akaratukból elhagyott emigránsok száma? Pedig csupán 2000 és 2005 között a világ emigránsainak száma 15 millióval nőtt – ráadásul ezúttal sokkal kevésbé egyedi politikai események, mint általános és tömeges egzisztenciális útkeresés következtében.

A bevándorlás gazdasági hatásai az érintett országokban alapvetően pozitívak, hiszen frissítik a jómódú befogadó államok öregedő társadalmát, a munkára találó letelepedők hazaküldött pénzösszegei pedig leszakadó régiókban járulnak hozzá a mindennapi túléléshez. Ugyanakkor az asszimiláció és a multikulturalizmus tekintetében a bevándorlás súlyos kérdéseket vet fel, és számos befogadó országban nehézzé teszik a politika számára, hogy meggyőzze a lakosságot: szükség van a külföldi munkavállalókra. Pedig a szociális ellátórendszert kihasználó, társadalmi feszültségeket generáló bevándorló sztereotípiája közel sem felel meg a valóságnak: míg például a politikai menekültek száma az 1990-es 16 millióról 2005-re 8,4 millióra csökkent, ma már a fejlődő országokból származó közel 400 000 tudós és mérnök dolgozik gazdag államok vezető innovációs iparágaiban, helyi cégek kutatás-fejlesztési ágazataiban.

2005-ös adatok alapján Európában Spanyolország (594 000 fő) és Olaszország (511 000 fő), Németország (166 000 fő) és Nagy-Britannia (103 000 fő) fogadja be éves szinten a legtöbb bevándorlót. Az EU 15 régi tagországában a legális bevándorlók számát az ezredfordulón 20–33 millióra becsülték. Európában persze sokkal nehezebb számadatokhoz jutni a migrációról, hiszen ellentétben az Egyesült Államokkal vagy Ausztráliával, ahol a külföldön született polgárok száma vehető alapul, az öreg kontinens legtöbb országa csupán az állampolgárság alapján tesz distinkciót. Az Unió 2004-es, illetve 2007-es bővítése új fejezetet nyitott a kontinensre és a kontinensen belül zajló migrációban, hiszen számos régi tagállam korlátozásokat vezetett be a jövevények (az ún. „lengyel vízvezeték-szerelők”) befogadásában. Pedig a közép-európai országok eleve nem rendelkeznek akkora demográfiai potenciállal, amely tömeges belső elvándorlást tenne lehetővé az EU-ban. Viszont maguk is célországgá válnak az Unión kívülről érkezők számára, ahogyan az már megfigyelhető Csehország, Magyarország vagy Szlovákia esetében. Összesítve, a nyugat- és kelet-európai országok együtt ma 36–39 millió bevándorlónak adnak otthont. Az újonnan érkezők gazdasági és politikai integrálása ugyanakkor lassabban folyik Európában, mint az Egyesült Államokban. Márpedig, ahogyan a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IMO) rámutat: a jelenlegi tendenciák szerint az EU minden jelenlegi és jövőbeni tagállama permanens bevándorlási célországgá válik. Az európai országoknak proaktív migrációs politikákat kell kialakítaniuk, ha ki akarják használni e trendek munkaerő-piaci lehetőségeit.

Az unión belüli, Keletről Nyugatra irányuló migráció rövid távon ugyan fennmarad, ám közép- és hosszú távon már a világ más régióiból érkező bevándorlókra kell felkészülni, s hogy közülük az öreg kontinens minél nagyobb arányban nyerje meg magának a jól képzett, minőségi munkaerőt, versenybe kell szállni más befogadó hatalmakkal, mint Amerikával, Ausztráliával vagy Kanadával. Mindemellett bármiféle migrációs politika kizárólag a lakosság támogatásával válhat sikeressé. Európában ez különösen kritikus szempont: a kontinens polgárainak mélyrehatóan el kell magyarázni, hogy a bevándorló munkaerő eredményes asszimilációja saját érdekük. Természetesen ehhez először maguknak a politikusoknak a belátása szükséges, hogy a jelenlegi korlátozások, a szolidaritás intézményi gátjai nem tarthatóak fent hosszú távon.