Az amerikai bevándorlással kapcsolatos viták manapság a körül folynak, hogy miként kellene megerősíteni az ország határszakaszainak védelmét, és hogy mit kellene kezdenünk a 12 millió bevándorlóval, akik okmányok nélkül dolgoznak az ország legkülönbözőbb pontjain. A vita azonban mégis elsősorban Amerika azon félelmét tükrözi, hogy a társadalom mily mértékben képes integrálni azt a több mint 30 milliós bevándorló tömeget, akik az 1965-ös liberalizáció óta léptek amerikai földre. Egyesek magát az angolt, mint nemzeti nyelvet érzik fenyegetve. Másokat azok a kihívások aggasztják, melyek elé a szegény bevándorlók állítják az amerikai szociális ellátórendszert. Megint mások azt kérdezik, hogy az újonnan érkezettek mily mértékben lesznek lojálisak új hazájukhoz, mennyire képesek hazafiakká válni. A legtöbben tehát amiatt aggódnak, hogyan alakul a bevándorlás kérdése a jövőben – mi történik a ma érkezők gyermekeivel, unokáival.

Az amerikai és az európai második generációs bevándorlók csoportjait összevetve azt mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok rengeteg kérdésben a helyes úton halad. Látva a francia külvárosok zavargásait, a brit születésű londoni terroristákat, a német második generációs bevándorlók munkaerőpiacon való elhelyezkedési nehézségeit, az amerikai tendenciák jóval kedvezőbbek – amit a közelmúltban végzett felmérés is megerősít. A New York-i Második Generációs Felmérés (New York Second Generation Study) a város fiatal, második generációs fiatal felnőtt korú bevándorlóinak körében került felvételre, akiknek szülei Ázsiából, Latin-Amerikából, a Karibi-térségből és Oroszországból érkeztek Amerikába. A felmérés lenyűgöző mértékű képzettségi és gazdasági mobilitásra világított rá. Míg a szülők döntő többsége alacsony képzettségi szintet igénylő fizikai munkát végzett, gyermekeik már sokkal inkább az átlagos, korosztályuknak megfelelő New York-i mintába illettek, minthogy szüleik sorsát osztották volna. Ráadásul magasabb iskolázottsági szinten álltak, mint a hasonló népcsoporthoz tartozó, régebbre nyúló New York-i gyökerekkel rendelkező társaik. A kutatás minden népcsoport vonatkozásában rendkívül erőteljes nyelvi asszimilációt mutatott ki – a második generációs bevándorlók túlnyomó többsége folyékonyan beszél angolul, míg a harmadik generációsok már csak angolul beszélnek.

A felmérés szerint a második generációs bevándorlók gazdasági és társadalmi integrációjával kapcsolatban tehát optimista következtetések vonhatók le, ami jó hír, hiszen ma minden ötödik, 18 éven aluli amerikai, biztos hogy bevándorló gyermeke. De minek tudható be az, hogy a második generációs bevándorlók sokkal jobban képesek beilleszkedni az amerikai társadalomba, mint egy európaiba? Egy biztos. Nem azért, mert jobb kormányzati politikát alkalmazunk irányukban. Ami azt illeti, az Egyesült Államok nem rendelkezik semmiféle integrációs vagy multikulturalizmust ösztönző központi állami programmal, mint ahogyan sok más ország igen. A siker több amerikai specifikum együttes hatásának tudható be. Először is, a ius soli elvét alkalmazva, a bevándorló amerikai földön született gyermeke születésének tényénél fogva automatikusan elnyeri az állampolgárságot, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, amelyek egy amerikai szülő gyermekét megilletik, illetve kötik. Ezzel szemben az európai országokban alkalmazott vérségszerintiség elve sokkal több problémát vet fel a bevándorlók gyermekeinek állampolgárságát illetően.

Másodszor, az amerikai oktatási rendszer jóval rugalmasabb, mint a legtöbb európai országban, és több esélyt ad a bevándorlók gyermekeinek a sikeres tanulmányok terén, még akkor is, ha esetleg nyelvi hátránnyal kezdik meg iskolát. Harmadszor, az amerikai munkajogi szabályozás és gazdasági rendszer jobb lehetőségeket biztosít a törvényes bevándorlóknak a munkakezdésre, így azonnal megteremti a gazdasági integrálódás esélyét. Ezzel szemben rengeteg európai ország akadályt állít a bevándorlók munkavállalása elé, ami kiszolgáltatottá teszi őket a jóléti ellátórendszernek, ami ráadásul a többségi népesség velük kapcsolatos ellenérzéseit is fokozza. Végül pedig az amerikai polgári jogi mozgalmak eredményeképpen kialakult szabályozás és gyakorlat – mint a diszkriminációellenes szabályok, melyeket eredetileg a fekete lakosság védelmére hoztak – szintén jól szolgálják a bevándorlók érdekeit.

Tehát Amerika folyamatosan élvezi az évszázados fejlődés során kialakult bevándorló-barát gazdasági és társadalmi rend előnyeit. Miközben Nyugat-Európának rengeteg tanulnivalója akad a bevándorlókkal kapcsolatos bánásmód terén, Amerikának is érdemes az Atlanti-óceán túloldalára tekintgetnie. A fenti kedvezmények főszabályként nem érvényesek a szintén közöttünk élő illegális bevándorlókra és gyermekeikre. Az ő helyzetük hasonlatos ahhoz, mint amilyen helyzetben az el nem fogadott és integrálódni képtelen európai bevándorlók vannak. Tovább nehezítve a helyzetet, a Kongresszus nemrégiben fogadta el azt a törvényt, mely nem ad állampolgárságot az illegális bevándorlók amerikai földön született gyermekeinek. Elég csak Németországra vagy Svájcra nézni, hogy lássuk, azáltal, hogy a gyereknek nem adjuk meg az állampolgárságot, a család még nem tér vissza származási országába, viszont haragot gerjeszt és hosszú távú elidegenedéshez vezet. Amerikának fel kell ismernie, hogy az illegális bevándorlók és gyermekeik egyhamar nem térnek haza. Azzal, hogy befogadjuk őket a társadalomba, hosszú távon csak segítünk a társadalomnak és a gazdaságnak egyaránt.