Már a május 17–18-án a Volga menti Szamarában tartandó féléves EU–orosz csúcstalálkozó előtt látszott, hogy nem várható áttörés. A két fél közötti kapcsolatok talán a berlini fal leomlása óta nem voltak ilyen fagyosak, amire a mindkét oldalról tett hűvös nyilatkozatokból egyértelműen lehetett következtetni. A kapcsolatok lehűlésének első jeleit 2006 elején tapasztalhattuk, amikor Oroszország az Ukrajnával támadt nézeteltérései miatt néhány napra elzárta a gázcsapokat, veszélyeztetve a nyugat-európai országok ellátását is. Ugyanekkor tiltotta be Moszkva a lengyel hús behozatalát is, hivatalosan egészségügyi indokokra hivatkozva, valójában azonban az intézkedés hátterében az a megfontolás húzódott meg, hogy az ukrajnai narancssárga forradalomnak, valamint a belorusz demokratikus mozgalmaknak segítséget nyújtó Varsót megbüntesse. Ilyen körülmények között persze kétséges, hogy az EU teljes mellszélességgel kiáll-e Oroszország WTO-tagsága mellett, hiszen a Kereskedelmi Világszervezetben való tagság a szabadkereskedelem elveinek elfogadásán alapul.

Újabb konfliktusforrás az EU két új tagállamában, Cseh- és Lengyelországban kiépíteni tervezett amerikai rakétavédelmi pajzs terve, mely Vlagyimir Putyin orosz elnök részéről egy hidegháborús hangulatú beszédet provokált 2007 februárjában a Münchenben tartott biztonságpolitikai konferencián. Az orosz elnök bejelentette, hogy országa felülvizsgál két fegyverzetkorlátozási szerződést is. Legutoljára pedig az észt fővárosban, Tallinnban található szovjet katonai emlékmű áthelyezése kapcsán bontakozott ki diplomáciai szópárbaj egy uniós tagállam és az egykori megszálló hatalom között. E konfliktusok egy tágabb és alapvetőbb feszültség mentén értelmezhetők, melyet az EU 2004-es keleti bővítése eredményezett. Az egykori szovjet blokkba tartozó államok EU-tagsága, a nyugat-európai integrációba teljes jogú tagként való betagolódása Moszkva számára jelentős arculcsapás volt, melyen mind a mai napig nem tudta túltenni magát. A keleti bővítés az EU külvilághoz való viszonyát is módosította, hiszen az új tagok – a több évtizedes szovjet megszállás múltjával a hátuk mögött – jóval érzékenyebben reagáltak az orosz lépésekre, mind gyanútlan vagy naiv nyugati társaik.

Ráadásul Vlagyimir Putyin az elmúlt évek nyugat-európai belpolitikai eseményei következtében elvesztette néhány fontos szövetségesét is. A Putyin „pacsipajtásnak” tekintett Gerhard Schrödert a kancellári székben váltó Angela Merkel jóval kritikusabb hangnemet üt meg az orosz elnökkel szemben, s a nemrég francia elnöknek megválasztott Nicolas Sarkozy is deklaráltan szakítani kíván elődje, Jacques Chirac politikájával. A német kancellárnő és a francia elnök bizonyosan nem hagyják majd figyelmen kívül Oroszország súlyát, de nem is hagyják magukat zavarba ejteni vagy megfélemlíteni.