Az Európai Unióban a tagállamok gazdaságpolitikájának mozgásterét különböző tényezők szűkítik: a monetáris politika a független Európai Központi Bank irányítása alatt áll; a költségvetési politikának a Stabilitási és Növekedési Paktum szab korlátot; az iparpolitikát pedig a közösségi irányítás alatt álló versenypolitika szorítja korlátok közé. Ebben a helyzetben jogosan vetődik fel a kérdés: az egyes tagállamoknak milyen gazdaságpolitikai eszközök is állnak rendelkezésére, hogy elképzeléseiket megvalósítsák? Közben egy sajátos ellentmondásra is fel kell hívni a figyelmet, ami az EU-ban a legitimitás és a hatalomgyakorlás között feszül. A közösségi intézmények számos területen, mint a monetáris, a költségvetési vagy a versenypolitika, domináns vagy egyenesen kizárólagos hatalommal rendelkeznek. Ugyanakkor nem bírnak e hatalom gyakorlásához szükséges klasszikus legitimitással, amit a közvetlen választások testesítenek meg. Ezzel szemben a nemzeti intézmények bírják ezt a legitimitást, ugyanakkor nem rendelkeznek elegendő hatalommal. Ez a helyzet gyakran vezet az uniós döntéshozatal megbénulásához, a tagállamok és közösségi intézmények közötti megrekedéséhez. Ebből a helyzetből jelenthet kiutat az új francia elnök, Nicolas Sarkozy javaslata a minősített többségi döntéshozatal kiterjesztésére.

Visszatérve a nemzeti gazdaságpolitikák mozgásterének kérdéséhez, ott egy alapvető lehetőség kínálkozik, méghozzá a strukturális reform. A strukturális reform állandó és szükségszerű folyamat, melyet a technológiai fejlődés és az igények változása kényszerít ki. Az persze más kérdés, hogy a strukturális reform hogyan valósul meg, progresszív vagy regresszív módon. Minden strukturális reform alapvető célja a gazdasági növekedés és a társadalmi jólét növelése, tehát e két szempontot egyszerre szem előtt kell tartani, és ennek megfelelő intézkedéseket tenni. Ha például a gazdasági dinamizmust a foglalkoztatás rugalmasabbá tételével kívánjuk fellendíteni – ami természetesen a munkába állást és az elbocsátást egyaránt megkönnyíti –, akkor ennek egy olyan szociális védőháló kiépítésével kell párosulnia, mely az elbocsátottak számára lehetővé teszi a munkaerőpiacra való mielőbbi visszatérést. A nemzeti gazdaságpolitika mozgásterének szabadságát két további lehetőség adja: a köz- és magánszféra együttműködése, vagyis a PPP (public private partnership), valamint a hitelpolitika. A PPP lehetővé teszi, hogy bizonyos beruházások az állami költségvetésen kívül valósuljanak meg, ugyanakkor gondos mérlegelést kíván ennek az eljárásnak az igénybe vétele. A közösségi szintre emelt monetáris politikát pedig részben a hitelpolitika pótolhatja, hiszen végső soron a hitelezés pénzteremtéssel jár. Az új elnök elképzelései, mint a fiataloknak és pályakezdőknek nyújtott hitel, valamint a lakásra igénybe vehető állami garancia, ebbe az irányba mutatnak.

Úgy tűnik tehát, hogy az uniós tagságból fakadó korlátok mellett is számos lehetőség kínálkozik a versenyképesség növelésére, a nemzetgazdaság vonzóbbá tételére, a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás serkentésére. A lehetőségek felismerése és kihasználása azonban egy hosszú és nehéz tanulási folyamat eredménye. Sok minden függ a gazdaság teljesítményétől. Az új elnök által beharangozott ígéretek jelentős része – teljes foglalkoztatottság, a munka értékének helyreállítása, a felsőoktatásra fordított kiadások növelése, az adók és az államadósság csökkentése – a jó irányba mutat, de együttes megvalósíthatóságuk csak robosztus gazdasági növekedés mellett valósítható meg. Nyilvánvaló, hogy az adók csökkentése és az államadósság lefaragása, valamint a kiadások növelése csak akkor lehetséges, ha a torta is nagyobb lesz, amit fel kívánunk szeletelni. Ebből a szempontból a jelenlegi kilátások biztatóak, hiszen úgy tűnik, Európa kilábalóban a válságból, és a tartós növekedés útjára léphet.

A teljes foglalkoztatottság ellentmondásos fogalom ugyan, de mindig tartsuk szem előtt, hogy ami abnormális jelenség, az inkább a tömeges munkanélküliség. Természetesen egy kormány sem akadályozhatja meg a vállalatokat, hogy leépítést hajtsanak végre, vagy adott esetben más országba települjenek. Megteremtheti viszont azokat a körülményeket, melyek mellett a vállalatoknak megéri helyben beruházni, új munkaerőt felvenni, a vállalkozó kedvű fiataloknak saját vállalkozást indítani. A vállalkozásbarát környezet megteremtésének alapvetően három eszköze van: egyrészt igazságos és átlátható szabályokra van szükség; másrészt a foglalkoztatottak védelmét és a munkanélküliek munkaerőpiacra való visszatérését elősegítő védőháló működtetése szükségeltetik; végül európai szintű szabályozás mellett megakadályozható a fiskális és szociális dömping, vagyis az a nemkívánatos gyakorlat, hogy egyes tagállamok kedvező adórendszerükkel és alacsony szociális normáikkal nyerjék el a befektetők kegyét.

Az államadósság csökkentése fontos feladat, de sosem lehet a gazdaságpolitika elsődleges célja, hiszen az csak középtávon, a gazdasági növekedés fenntartása mellett lehetséges. Ezért a jó gazdaságpolitikának mindig a gazdasági növekedés stimulálására kell törekednie, ami átmenetileg akár az adósság növekedésével is járhat, idővel mégis lehetővé teszi annak csökkentését. A közgazdászok ebben a tekintetben alapvetően az anticiklikus gazdaságpolitikára esküsznek a prociklikussal szemben, ami azt jelenti, hogy erőteljes gazdasági növekedés mellett az államadósság csökkentésére kell koncentrálni, vagyis a nemzetgazdaság növekvő teherbíró képességét fel kell használni a jövőben valószínűsíthető terhek csökkentésére. A gazdasági növekedésből származó extrabevételeket tehát eleve magas államadósság mellett nem szabad elherdálni, mert akkor csak még nagyobb problémával találjuk szemben magunkat gazdasági visszaesés esetén.

A közigazgatás reformja szintén rendkívül fontos kérdés, aminek középpontjában a közszolgáltatások színvonalának és hatékonyságának növelése áll. Ez gyakran, de egyáltalán nem szükségszerűen a közszféra karcsúsításával jár együtt. Gyakran, mert a technológiai fejlődés, a lehetőségek és igények változása sokszor elavulttá, idejétmúlttá tesz olyan struktúrákat, melyek korábban hosszú időn keresztül fennálltak és elmeszesedtek, vagy létszámukat tekintve túlzott méretűre duzzadtak. De nem feltétlenül szükségszerűen, hiszen a cél mindig a közszolgáltatások hatékonyabbá tétele és színvonaluk emelése, az államtalanítás tehát nem öncél, hanem eszköz. Elképzelhető például, hogy bizonyos területeken lehetséges a leépítés, más területeken viszont bővítésre van szükség, attól függően, hogy az állam hol kíván kevesebb, s hol nagyobb szerepet vállalni.