Tony Blair miniszterelnöksége paradoxonként indult és tragédiaként végződött. A választási eredményeket tekintve eddig ő volt a Munkáspárt legsikeresebb politikusa, és a második világháború óta a két legsikeresebb brit pártvezetők egyike. A Munkáspárt történetének legnagyobb arányú választási győzelmét aratta 1997-ben. Ilyen arányú többséget egyetlen párt sem tudhatott magáénak az Egyesült Királyságban 1935 óta. A számoknál sokkal jelentősebb volt a Munkáspárt programjának fókusza, mely úgy tűnt, a társadalom minden szegmense érdekeinek összefogására képes lesz. Maga Blair pedig – az osztálynélküli, a gyökértelen, az illékony ideológiát valló – úgy tűnt, hogy egy személyben képes megtestesíteni mindazokat az ellentéteket és ellentmondásokat, melyek az őt megválasztó társadalomban feszülnek.

Ennek azonban ára volt. A Blair-kormány nem volt más, mint a Blair-projekt véghezvitelének az eszköze – épp úgy, ahogyan a Thatcher-kormány a Thatcher-project eszköze volt. A kettő között persze komoly eltérés mutatkozik. Thatcher forradalmi változásokat hozott. Célja az volt, hogy gyökerestől tépje ki nemcsak a 70-es, de a 60-as évek kormányainak örökségét a brit politikai palettáról. A Blair-kormányzat teljesen más volt. Belpolitikai kérdésekben Blairt inkább a konszolidáció szándéka vezérelte, mint a forradalmi változtatásé. A legutolsó, ami szándékában állt, az épp a Thatcher-örökséggel való szakítás volt. Át akarta venni azt, hogy összegezve aztán mélyen elültethesse a társadalom pszichéjében. Ennek érdekében némiképp finomított rajta. Thatcherrel ellentétben ő nem tudta elmondani az embereknek, mit is akar igazából. Hajóján épp úgy helyet kaptak a Thatcher-éra kárvallottjai, mint ahogyan annak haszonélvezői is, előbbieket pedig a fedélzeten kellett tartania valahogy. Emellett a pártot is mindvégig maga mellett kellett tartania, és habár az tűzön-vízen át hajlandó lett volna kiállni mellette a választási győzelem érdekében, a neo-thatcheriánus ideológia már nekik is sok volt. Tehát a koalíció, mely lehetővé tette az ország irányítását, nem bizonyult megfelelőnek ahhoz, hogy véghezvigye azt, amit kezdetektől szeretett volna.

Ez jelentette a paradoxont hatalomra kerülésekor, ezt némiképp sikerült oldania. Ennek eszközeként az újítás állandó hangoztatása szolgált. Retorikájában a régi hetek, a régi konfliktusok, a régi ellentmondások mind feloldódtak a világraszóló újítások sugarai alatt. Az új rend egyszerre volt centralista és decentralista, egalitárius és inegalitárius, Európa-párti és Amerika-párti, elkötelezett az emberi jogok és a parlamenti szuverenitás megerősítése mellett.

Valahonnan – talán Bill Clinton eszköztárából, de még inkább Anthony Giddens és az uralkodó korszellem útmutatásaiból – előhúzta a harmadik út kifejezést, amelyet már Harold Macmillan is használt a középső út néven 60 évvel korábban. Ki tudja miért, de működött. Az ezredforduló végére a harmadik út eltűnt, hogy Blair politikájában átadja helyét egy új ügynek: a demokrácia és igazságosság terjesztése nemzetközi hadjáratának. E vonás már kezdetektől fogva jelen volt Blair politikájában, a koszovói konfliktus azonban elemi erővel hozta a felszínre. Blair a nyugat héjája. Nemzetközi hírnevet szerzett Milosevics-ostorozásaival. 1999-ben, a háború idején tartott chicagói beszédében Slobodan Milosevicset és Szaddam Husszeint nevezte meg a világ békéjét fenyegető két legnagyobb veszélyforrásnak, és elérkezettnek látta az időt a második világháború utáni világrend alapkövének, a belügyekbe való be nem avatkozás elvének revideálását. Blair a belpolitikai konzervatívból a nemzetközi aréna forradalmárává lépett elő.

A hidegháború utáni új világrendben a nemzeti határok már nem számítanak szentnek és sérthetetlennek, mondta. A gonosz vezetőket, mint Szaddam Husszein és Slobodan Milosevics, meg kell büntetni, és nem a nemzetközi jog megsértése, hanem hazájukban folytatott pusztító ténykedésük miatt. A chicagói beszéd készítette elő Blair tragédiáját, amelynek bekövetkezése 2001. szeptember 11-e után vált elkerülhetetlenné. Blair ez után a Munkáspárt misszióját kiterjesztette a brit szigetek határain kívülre, a nemzetközi porondra, mint a szabadság érvényre juttatásáért folytatott globális küzdelem harcosa. Winston Churchill szavait használva Blair az amerikaiaknak ígéretet tett, aminek jelentősége csak hónapok múlva vált mindenki számára világossá: „Ott voltunk veletek az elején. Ott is maradunk veletek a legvégéig!” Habár kevesen látták akkor, e két mondat véget vetett a dicső éveknek, melyek akkor vették kezdetüket, mikor Blair miniszterelnökként 1997-ben először léphette át a Downing Street küszöbét. Mind retorikában, mind érzelmileg az Egyesült Államok modernkori történetének legreakciósabb kormánya mellé kötötte magát.

Ettől kezdve nem volt visszaút. Lefelé a lejtőn egyik lépés elkerülhetetlenül követte a másikat. A döntés a Szaddam Husszein ellen megindítandó háborúról; a döntés, hogy a tömegpusztító fegyverek felszámolásának álcájával indítsanak meg egy rendszerváltást célzó katonai beavatkozást; a döntés, hogy a titkosszolgálati vizsgálatok nem kellőképpen megalapozott eredményeit az előre elhatározott lépések alátámasztásául használják föl; a döntés, hogy ellene menjenek az ENSZ akaratának és megcsúfolják az Európai Unió alapelveit; és a döntés, hogy háborúba küldjék a brit katonákat, a lakosság egyöntetű tiltakozása közepette. Persze a szekták közötti állandó villongásokkal, folyamatos terrorcselekményekkel és óriási emberáldozatokkal teletűzdelt, Szaddam utáni Irak képe miatt nem egyedül Blairt terheli a felelősség. Britannia szerepe ebben jóval kisebb, mint Amerikáé. Morális tekintetben Blair épp annyira bűnös, mint Bush.

De hol fordult minden rosszra? Miért változott át a mosolygós, gavallér Blair dühöngő, megszállott bikává? A válasz egyszerűnek tűnik. Mert teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy országa és a világ javát szolgálja. Bukása így sokkal inkább erejének, mint gyengeségének tudható be. Blair tragédiájának fő oka leginkább egy olyan intellektuális torzulásban keresendő, mely egyre jellemzőbb napjaink politikai kultúrájára. A legkifejezőbb szó erre: a jelenben élés. Blair időnként szabadkozott hiányos történelmi ismeretei miatt. Bukásának oka mégsem az volt, hogy nem volt megáldva történelmi érzékkel, hogy képtelen volt történelmi kontextusban gondolkodni. Megszállottja volt az újdonságoknak, legfőképp, ha azok valamilyen pompás szociológiai köntösbe bújtak. Ironikus módon az a jelenbeliség taszította Blairt a mélybe, ami annak idején oly magasra emelte. A politika története során nem először nyert bizonyítást, hogy a pokolba vezető út egy korábban épp a mennybe vivőnek pontos másolata.