A választás mindig elnagyolt, mert a választók egy táborba gyűjtéséről szól: a különbségek, sőt nemegyszer az ellentétek összebékítéséről. Azért, hogy a kormányzáshoz szükséges többséget megteremtse. Az V. Köztársaság kőbe vésett szabálya alól Nicolas Sarkozy kampánya sem volt kivétel: a győzelmet nem egy, hanem két Sarkozy érte el. Az egyik Sarkozy: a liberális, a világra nyitott, a burzsoá, a jómódú negyedek kedvence, a francia szociális modell ostorozója, Balladur és Pompidou örököse. Aki az állami adóterhek mérséklésének, az örökösödési illeték eltörlésének, a munkaerőpiac rugalmasabbá tételének, az állam reformjának ígéretével nyerte meg a választókat. Akit a szocialisták épp ezzel a liberalizmussal akartak megfogni, s ami mégsem sikerült nekik. S miért? Azért, mert ott volt a másik Sarkozy: a társadalmilag érzékeny és a hazafi. Aki Jeanne d’Arc és Jaures, De Gaulle és Zola örökségét magasztalta, aki a munkások, a bérből és fizetésből élők megvédését ígérte. Aki a gyárlátogatások során meggyőzte az egyszerű embereket, a külvárosok lakosait, a francia forradalom szellemi örököseit éppúgy, mint a vidék népét és a bevándorlóktól tartókat. Aki az egyenlőség jegyében ítélte el az iszlám nőkkel szemben tanúsított bánásmódot, s ostorozta az 1968-as nemzedéket, amely az egyenlőség talaján való asszimiláció helyére a különbségtételen alapuló integrációt állította.

Sarkozy sikere annak a bonapartista szintézisnek volt köszönhető, mely a rendet és az egyenlőséget, a liberalizmust és a protekcionizmust képes volt összebékíteni, az ellentétes elvek szintézisét létrehozni, a szabadkereskedelem szószólóit és a globalizáció ellenzőit egy táborba terelni. Ahogy azt Charles de Gaulle és Georges Pompidou is tette annak idején. A globalizáció azonban a deregulációról szól: a szabadság sokszor káoszhoz vezet; a gazdaság kicsúszik a politika gyámkodása és a szociális szempontoknak való alárendelés alól; a munkaigényes ágazatok az olcsó munkaerejű országokba települnek; a gazdagság éppúgy nő, mint az egyenlőtlenségek. A protestáns etikán nyugvó angolszász modell ezeket a folyamatokat sokkal könnyebben elfogadja, mint a lényegét tekintve katolikus gyökerű francia gondolkodás.

Győzelme estéjén, május 6-án Sarkozy megfogadta, hogy nem engedi el a füle mellett a népek panaszát, akik az EU-ban a globalizáció trójai falovát látják. Az európai vezetők eddig rezzenéstelen arccal söpörték le az asztalról Sarkozy javaslatait: a gyengébb euró, a közösségi preferencia, az európai iparpolitika vagy az európai „gazdasági kormányzat” ötletét. Úgy tűnik, Sarkozy és Franciaországa elszigetelődött Európától. Sarkozy maga nem bocsátkozott ideológiai vitákba, méghozzá a pragmatizmus jegyében, a cselekvőképesség megőrzése érdekében. Így válik lehetővé, hogy létrejöjjön a liberalizmus és protekcionizmus, a szabadpiaci szemlélet és a szociális szempontok szintézise. Az egymásnak ellentmondó szempontok összebékítésének herkulesi feladata pedig már miniszterelnökére, François Fillonra fog hárulni.