Japán – mely országot sokáig úgy ismertek, mint aki igyekszik teljesen kivonni magát a nemzetközi munkaerő-áramlás folyamataiból – kezdi felismerni, hogy a külföldiek gyógyírt jelenthetnek munkaerőgondjaikra. A vidéki területeken a külföldiek olyan elmaradott ágazatokban helyezkednek el, mint a mezőgazdaság vagy a textilipar, míg az ipari vidékeken az autógyárak és egyéb elektronikai összeszerelő üzemek gyártósorai mellett állnak, gyorséttermekben ételt szolgálnak, vagy a pult mögött állnak a vegyeskereskedésekben. A 2005-ös népszámlálás szerint Japánban akkor 770 000 külföldi dolgozott, ami a dolgozó népesség 1,3 százaléka. Igaz, ez még mindig messze elmarad az Egyesült Államokban mért 22 milliótól, ami a dolgozó népesség 15 százaléka, azonban Japánban a 2005-ös 1,3 százalék 28 százalékos növekedést jelentett a 10 évvel korábban mért adathoz képest.

Mindez tehát komoly változás, mivel Japánban, egy rendkívül homogén kultúrájú országban, nagyon erős a külföldiek munkavállalásával szembeni ellenállás. 1639 és 1854 között gyakorlatilag teljesen megtiltották a betelepülést és az ország elhagyását, hogy ezzel is erősítsék a kormány fennhatóságát. Az egyetlen időszak, mikor külföldiek nagy számban érkeztek Japánba, az a II. világháború előtt és alatt volt, amikor is lévén Japán gyarmat, Koreából több millióan telepedtek át. A háború vége felé nagy részük kényszermunkát végzett a bányákban és a gyárakban. Azonban a más országoktól és kultúráktól való távolságtartás továbbra is meghatározó eleme a japán nemzeti identitásnak. Az emberek úgy vélik, hogy döntően a kulturális homogenitásnak tudható be az alacsony bűnözési ráta és az erőteljes, stabil gazdaság.

Mindemellett az ország népesedési és gazdasági tendenciái arra kényszerítik Japánt, hogy változtasson a külföldi munkavállalókkal szembeni tradicionális averzióján. Egy 2005-ben végzett közvéleménykutatáson a megkérdezettek 56 százaléka vélte úgy, hogy Japánnak meg kellene nyitnia a kapuit a képzetlen külföldi munkaerő előtt, és csak 26 százalékuk zárkózott el ettől teljesen. Sőt, ismerve az ország demográfiai trendjeit, sokan hosszú távon elkerülhetetlennek látják a külföldi munkavállalók beengedését. A csökkenő születési mutatók következtében a japán munkaképes korosztály létszáma 2005-ben volt a csúcson, azóta folyamatosan csökken. Demográfusok szerint az aktív, 15 és 64 év közöttiek száma a 2005-ös 84,6 millióról 2025-re 15 százalékkal fog csökkenni. Ez esés elsősorban a következő három évben fog drámai mértéket ölteni, amikor is a második világháború után született baby-boom generáció eléri a nyugdíjkorhatárt.

Mind ez idáig a kormány szigorú kontroll alatt tartotta a külföldiek munkavállalását. Miközben hivatalosan tiltotta azt, számos kibúvót hagyott, melyeket kihasználva évente több százezren érkeztek a szigetországba – többnyire ideiglenes munkavállalói gyakornoki szerződéssel (ezt nevezik sokan „hátsó ajtós” politikának). A stratégia könnyen visszásan sülhet el, ha a külföldiek számának növekedése meglódul, és már a képzett japán munkásokkal versenyeznek majd a munkahelyekért. Ez nem elképzelhetetlen. A Vállalati Vezetők Japán Szervezete, egy a külföldiek munkavállalása mellett kiálló erőteljes lobbicsoport előrejelzései szerint például a vendégmunkások aránya 2050-re elérheti a dolgozó népesség 6,1 százalékát, ami megegyezik a francia adatokkal. Így nem csoda, hogy a téma továbbra is rendkívül érzékeny az országban. Sokan a külföldiekkel kapcsolatos aggályokat azzal is megtoldják, hogy beengedésükkel minden bizonnyal a bűnözési tendenciák is meg fognak ugrani.

A vendégmunkások első nagyobb hulláma az 1980-as gazdasági fellendülés idején telepedett Japánba. Ők iráni származásúak voltak, akik turistavízummal léptek az ország területére, majd illegálisan munkát vállaltak és a szigeten maradtak. Ennél jóval nagyobb hatású volt az a kezdeményezés, mely a 20. század első felében Brazíliába vándorolt farmerek leszármazottainak adott visszatelepülési engedélyt. E kezdeményezés hátterében nem munkaerő-piaci megfontolások álltak, hanem az a természetesnek tartott elv, hogy az egykor eltelepültek leszármazottai szabadon visszatérhessenek Japánba, ha szeretnének. Ők elsősorban a 90-es évek folyamán felfutó autóiparban helyezkedtek el.

A vendégmunkások legutolsó hulláma döntően a kormányzat gyakornoki programja révén került Japánba. Tavaly 68 305-en érkeztek – kétszer annyian, mint 2001-ben –, amihez még hozzá kell venni azt a 80 000-t, aki meghosszabbította gyakornoki szerződését. (A gyakornoki vízumot eredetileg egy évre adják, ami további „gyakorlati” képzés céljából még két évvel meghosszabbítható.) E vendégmunkások komoly segítséget nyújtanak az elmaradottabb vidéki régiók gazdaságainak, és a japán béreknek csak a töredékéért dolgoznak. Ennél nagyobb probléma számukra, hogy a japán munkajogi szabályozások nem terjednek ki rájuk, ami számos konfliktus forrása. Nemrégiben például egy bérvita nyomán egy vidéki disznófarmon dolgozó kínai vendégmunkás megtagadta a munkavégzést. A közvetítő iroda képviselője kiszállt a helyszínre és ki akarta utasítani a 26 éves fiatalt az országból, mire az megkéselte. Hasonlóan szomorú eset történt egy kínai nővel, akit a közvetítője többször is megerőszakolt Japánban tartózkodása ideje alatt. A kormányra így több irányból is komoly nyomás nehezedik. A helyi vállalkozások a program kiterjesztéséért szállnak síkra, ez azonban elképzelhetetlen a rendszer átfogó reformja nélkül. Ez a környező országok lakói számára is kedvező lenne, hiszen rendkívül vonzóak számukra a japán béreknek még a töredéke is, mely jóval magasabb annál, mint amit otthon kapnának. Végül is, ha az amerikai farmokon mexikói munkások dolgoznak, miért ne alkalmazhatnának a japán gazdák is külföldieket?