Helyén kezelte a 2007-es francia elnökválasztás tétjét a nemzetközi sajtó, amikor a rugalmatlan nemzetgazdaság, az alacsony növekedés, a magas munkanélküliség, a bevándorlásügyi problémák és a csapnivaló termelékenység korszakának továbbéléséről vagy éppen lehetséges lezárásáról elmélkedett. A sajtó akkor is jó lóra tett, amikor Nicolas Sarkozyt, az agresszív és hiperaktív fiatal politikust várta befutó helyre a populista gyönyörűséggel, Ségolene Royallal szemben. Ami ennél sokkal fontosabb: a megújulást hirdető jobboldali jelölt a tapasztalt (50 év feletti), életüket a jóléti állam kegyei közt leélt szavazók körében szerezte legtöbb támogatóját: a változás szükségességét mára a társadalom jelentős része is felismerte Franciaországban. Többségük annak is tudatában volt, hogy a történelmi mítoszoktól terhes baloldal képtelen szembenézni e kihívással. Márpedig a gazdaság és a társadalom viszonyának újrafogalmazásához a franciák a huszonnegyedik órában vannak, és a jövőt ezúttal már nem ejthették foglyul a rövidlátó kampányígéretek. Ráadásul egy öt évvel ezelőtti döntés következtében az elnöki mandátum hétről öt évre rövidült, amely az idei választás jelöltjeitől dinamikusabb programot kívánt, a győztestől pedig gyorsabb eredményeket követel.

Amellett, hogy a változást hirdető jobboldal többségi bázisát a tapasztalt, idősebb választók adták, egy másik tendenciózus jelenség is egyértelművé vált: növekszik a fiatalok politikai aktivitása. Közülük is különösen nagy számban regisztráltak a névjegyzékbe a külvárosok és peremkerületek leszakadt népcsoportjainak fiataljai. A francia politikára 1986 (Chirac hatalomra kerülése) óta a tömeges választói passzivitás volt jellemző, ám idén 3,3 millió új szavazó jelentkezett az urnáknál. Ez azt is jelenti, hogy a lakosság nem csupán az ország, de vele az 1970-es évek óta csaknem változatlan összetételű politikai elit megújulását is várja, és e téren is elsősorban a változásra – a minden tekintetben új jövevény Sarkozyre szavaz.