Az új francia köztársasági elnök külpolitikája kapcsán nehéz jóslatokba bocsátkozni, de nem értelmetlen vállalkozás. Ami az új francia külpolitika talán legmarkánsabb jellemzőjeként valószínűsíthető, az az V. Köztársaságon végigvonuló gaulle-ista hagyománnyal való szakítás lehetősége. A Charles de Gaulle által lefektetett külpolitika ugyanis lényegében 1958 óta változatlanul érvényesült, immár az ötödik egymást követő elnök alatt, méghozzá annak ellenére, hogy egyes elnökök – mint Valéry Giscard d’Estaing vagy François Mitterrand – kifejezetten a múlttal való szakítást a zászlajukra tűzve nyerték meg a választást. Ez magától értetődően felveti annak a lehetőségét is, hogy a beidegződésekkel való szakítás szükségességét hangsúlyozó Sarkozy is elődjei sorsára jut, vagyis a kezdeti elán lecsillapodásával, néhány látványos intézkedés megtételével letudja „forradalmi” küldetését, és szépen folytatja a korábbi külpolitikai vonalat. A külpolitikában természetesen nem egyik napról a másikra történnek változások, mégis több jel is abba az irányba mutat, hogy az új elnök fontos kérdésekben valóban módosítani fog Franciaország külkapcsolati viszonyain.

Ezt már csak az az egyszerű tény is valószínűsíti, hogy Sarkozy elődjeitől eltérő generáció szülötte, s ebből következően alapvetően más vízióval rendelkezik a jövő francia külpolitikájának természetét illetően. A legfontosabb töréspontnak az látszik, hogy az új elnök szakítani kíván azzal a Jacques Chirac által is követett gaulle-ista külpolitikai felfogással, amely a francia nagyság, a „grandeur” és a világban való globális állandó jelenlét szükségességére épült. Ehelyett úgy tűnik, Sarkozy külpolitikája az atlantizmus–nyugatosság–európaiság hármas tengelye mentén kerül meghatározásra, s kisebb hangsúly kerül az Európán kívüli térségekre, mint a Közel-Kelet vagy Afrika, melyek Chirac érdeklődésében központi helyen álltak.

Valószínűsíthető, hogy Franciaország az elkövetkezendő elnöki ciklusban még a korábbiaknál is nagyobb hangsúlyt helyez az Európa-politikára, különösen mivel Sarkozy elnök nagyon is markáns elképzelésekkel rendelkezik az európai integráció jövőjét illetően. Az első lépések egyértelműnek tűnnek: legelőször a francia-holland kettős népszavazási kudarc óta válságban lévő EU tehetetlenségének megszüntetése kerül napirendre, ami a megbukott Alkotmányos Szerződés helyett egy egyszerűsített szerződés életbe léptetésével valósulna meg. Minden más kérdésben azonban homályos a kép. Egyrészt az EU mind a mai napig nem heverte ki a népszavazások, az iraki háború és a keleti bővítés által okozott megrázkódtatást, s ezért kérdéses, az egyszerűsített szerződés elfogadása kimozdítja-e az Uniót bénultságából. Másrészt megválaszolandó kérdés, hogy Franciaország mely partereivel képzeli el az EU „újraindítását”: a hagyományos Berlin–Párizs-tengelyre támaszkodva, az atlantistább britekkel egyetemben, vagy egyfajta mediterrán partnerségre támaszkodva, Olaszországgal és Spanyolországgal karöltve, melyek kormányfői, Romano Prodi és José Luis Zapatero nyíltan az elnök szocialista ellenlábasa, Ségolène Royal mellett kampányoltak.

Sarkozy azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az Atlanti-óceán túlpartján fekvő Egyesült Államokkal a port alaposan összerúgó Jacques Chirac-kal ellentétben kevésbé konfrontatív politikát kíván folytatni, visszatérve a IV. Köztársaság nyíltabb atlantizmusához. Ez azonban szintén nem ígérkezik könnyű dolognak, hiszen a hidegháború vége óta tulajdonképpen senkinek sem sikerült tartalmi választ adnia arra a kérdésre, miben is áll a transzatlanti partnerség lényege. A Közel-Keleten vagy a Balkánon létrejött kudarcos helyzetek az Egyesült Államok, a NATO és az euroatlanti együttműködés általános újragondolására, szerepének újradefiniálására ösztönöznek. Azt sem látni világosan, hogyan alakul az önálló európai kül-, biztonság- és védelempolitika jövője az atlantistább Franciaország alatt.

Sarkozy elnök a Földközi-tenger térségében létesítendő Mediterrán Unió pártfogója, ez az elképzelés azonban rendkívül homályos és kiforratlan, s azt sem tudni, mekkora lelkesedés fogadja az EU-tagállamokban és a nem EU-tag mediterrán államokban. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a jobboldali elnök maga is feszültségeket gerjeszt a térségben, amikor a bevándorlás kérdésében nagyon is határozott álláspontot fogalmaz meg. A Közel-Kelettel folytatott politika egésze is átalakulás előtt áll. Az V. Köztársaság alatt folytatott „arab politika” sokak – köztük az érintett arab államok – aggodalmára véget érni látszik, melynek hátterében Sarkozy Izraellel szemben táplált szimpátiája és az arab világgal szembeni mérsékeltebb elkötelezettsége áll, ráadásul nem rendelkezik olyan kiterjedt személyi kapcsolati hálóval sem, mint az arab világban ünnepelt Chirac.

Törökország uniós csatlakozása kapcsán az elnök álláspontja igen határozottnak és megingathatatlannak látszik: a teljes jogú tagság Sarkozy számára elfogadhatatlan. Ennek hátterében állhatnak belpolitikai okok, mivel a török csatlakozás kérdése rendkívül népszerűtlen a francia lakosság körében. Másrészt viszont, s ez valószínűbbnek tűnik, a francia és európai identitás, valamint az európai integráció politikai dimenziójának megőrzésére különös hangsúlyt fektető államfő számára Törökország politikai, kulturális és földrajzi értelemben sem illik bele az Európáról alkotott képbe. Az elnök adós még a globalizációval kapcsolatos álláspontja tisztázásával is, melyről ugyan sok szó esett a kampányban, ám korántsem koherens formában. Az elnök nemzeti identitással, bevándorlással, gazdasági patriotizmussal és protekcionizmussal kapcsolatos álláspontja nehezen illeszthető össze napjaink viszonyaival. Igaz ugyan, hogy Franciaország, a francia nép maga is rendkívül ambivalens viszonyban áll a globalizációval, mégsem halogatható, hogy az elnök egyértelműbben állást foglaljon e témában. Annál is inkább, mert az általa kezelni szándékozott politikai, gazdasági és társadalmi kérdések nem választhatók el a globalizáció kérdésétől.