Franciaországban egyre többen aggódnak nyugdíjas éveik biztonsága felől, hiszen az inaktívak lakosságon belüli növekvő aránya, valamint a születéskor várható élettartam emelkedése azt valószínűsítik, hogy gyermekeink megfizethetetlen számlákkal fognak szembesülni a nyugdíjrendszer finanszírozása kapcsán. Ha a jelenlegi rendszer marad érvényben, akkor a kiadások fedezéséhez a személyi jövedelemadók 2020-ig, vagy az áfa 2040-ig való megduplázása elkerülhetetlen lesz.

A nyugdíjrendszer változatlansága mellett Franciaországban a felhalmozott hiány 2020-ig 500 milliárd, 2040-ig 3600 milliárd euró lenne, vagyis a mai GDP kétszerese. A helyzet 25-30 év múlva válik kritikussá, és 40 év múlva éri el a mélypontot, így nyilvánvaló, hogy elégtelen a 20 éves időtávra előretekintő politikák életbe léptetése. Ehhez adódik az az igazságtalanság, hogy e hiány 60%-a a közszférában foglalkoztatottak számlájára írható, akik az aktív népességnek mindössze 20%-át alkotják. Éspedig azért, mert az általuk befizetett minden egyes euró járulékhoz 3-4 euró adódik a nyugdíj megállapításakor, míg ugyanez a magánszféra esetében mindössze 1-2 euró. Ráadásul e járulékfizetés fiktív, hiszen az állam által a közalkalmazottak után fizetett járulékok sosem kerülnek bele a nyugdíjkasszába, amiből a mostani nyugdíjakat finanszírozzák.

Számos kérdés vár tehát megválaszolásra: Meddig működőképes az a rendszer, amelyben a járulékfizetőkre úgy nehezednek súlyos terhek, hogy ők abból semmit nem profitálnak, mert azt a mostani nyugdíjak finanszírozására fordítják? Az újraelosztásra épülő rendszert nem kezdi-e ki óhatatlanul az aktív és inaktív népesség közötti növekvő egyensúlytalanság? Meddig tartható az az igazságtalan állapot, hogy a magánszféra finanszírozza a közszféra nyugdíjait is? Mostanra szinte teljesen kimerültek az aktív népesség teherviselő képességei: a munkában kötelezően eltöltött időszak 41 évre nőtt, emelkedett a járulék mértéke, létrehoztak egy tartalékalapot. Ezek után már csak két megoldás kecsegtet reménnyel. Az egyik a nyugdíjazásig ledolgozandó évek számának további 9 évvel való meghosszabbítása, ami 70-74 éves korban való nyugdíjba vonulást jelentene. A másik a mostani nyugdíjasoknak a rendszer fenntartásába való bevonását jelentené, a nyugdíjuk után fizetendő járulék formájában, melynek mértéke 8,5% lenne. Önmagában mindkét megoldás drasztikusnak, és politikailag nehezen elfogadtathatónak tűnik, ezért a kettő kombinációja tűnik a leginkább célravezető megoldásnak.

Így olyan rendszer jönne létre, mely továbbra is az újraelosztásra épülne ugyan, de annak működtetéséből aktívak és inaktívak egyaránt kivennék a részüket. Másrészt megszüntetné azt a fennálló igazságtalanságot, ami a magánszférát sújtja a közszférával szemben. A rendszer ily módon sokkal átláthatóbbá, s a leendő nyugdíjasok számára kiszámíthatóbbá és tervezhetőbbé válna. Meg kell szüntetni továbbá a nyugdíjaskori munkavállalást sújtó szabályozást, és lehetővé tenni, hogy a nyugdíjasok is vállalhassanak munkát, amennyiben így óhajtanak tenni. Ezzel ugyanis nemcsak saját jövedelmüket növelik, hanem járulékaik a nyugdíjrendszer finanszírozásához is hozzájárulnak. A megreformált rendszer lényege tehát az öngondoskodásra helyezett nagyobb hangsúly, de a rászorulókkal való szolidaritás vállalása mellett, és a fokozatosság talaján.