Kína olyan versenyben állhat fel hamarosan a dobogóra, melyben a győzelem kétes eredménynek számít: az üvegházhatású gázok kibocsátásában. A hihetetlen ütemben növekedő ázsiai gazdaság rácáfolt a korábbi évek előrejelzéseire, melyek három éve még csak 2025-re, később pedig 2010-re tették azt az időpontot, amikor Kína lekörözi az Egyesült Államokat e téren. A valóság azonban az, hogy ez az esemény már 2007-ben bekövetkezik, amikor is a kínai szén-dioxid-kibocsátás az egy évvel megelőző 5,6 milliárd tonnáról 6,02 milliárdra nő, szemben az Egyesült Államok 5,91 milliárdos kibocsátásával, ami a világ összes emissziójának 22%-át jelenti. Nemhiába vált állandó témává a környezetvédelem a külföldi vezetők Kínában tett látogatásai során: az évi 10%-os gazdasági növekedést felmutató országban ugyanis egyre súlyosabb problémává válik a környezetszennyezés, akár a vízhiányra, akár az egészségkárosító anyagok kibocsátására gondolunk. Míg az 1990-es években a világ szén-dioxid-kibocsátása „mindössze” évi 1,1%-kal nőtt, addig ez az ütem az ezredforduló óta 3%-ra emelkedett, vagyis megháromszorozódott. Ez a korábban prognosztizált tendenciák közül is a legpesszimistábbakat igazolja, s ami megdöbbentő, hogy e növekedés 70%-áért Kína felelős.

Időközben a kínai vezetés is komolyabban veszi a kérdést, amit mutat, hogy jelentősen megnövelték a környezetvédelmi ügynökség költségvetését, és a miniszterelnök vezetésével egy különleges környezetvédelmi munkacsoportot állítottak fel. A tisztább és a megújuló energiaforrások kutatására is több pénzt fordítanak, mint korábban. Ezen felül Kína önmaga számára felállított korlátok megszabásával igyekszik csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását: a 11. ötéves tervben az egy főre eső energiafelhasználás 20%-os, valamint a károsanyag-kibocsátás 10%-os csökkentését tűzték ki célul 2010-ig. Mindezt annak ellenére, hogy nemzetközi jogi kötelezettségei e tekintetben elvileg nincsenek: Kína ugyanis – noha a kiotói jegyzőkönyvet aláírta – fejlődő országként mentesül az abban foglaltak alól.

A beharangozott tervek teljesítése azonban kétséges, hiszen már az első évben sem sikerült a kitűzött célok teljesítése. 2006-ban az eredetileg tervezett 4% helyett mindössze 1,2%-kal csökkent az egy főre eső energiafelhasználás, a szén-dioxid-kibocsátás pedig ahelyett, hogy csökkent volna, még nőtt is. Ennek hátterében a kínai gazdaság ellenállhatatlan növekedése áll, ami szinte kielégíthetetlen energiaéhséget gerjeszt, s ez az önkormányzatokat további erőművek építésére kényszeríti. A nagyságrendet jól mutatja, hogy 2008-ig 800 gigawattnyi termelőkapacitást terveznek átadni, ami megegyezik a 27 EU-tagállam teljes energiakapacitásával. Az újonnan épült erőművek többsége azonban továbbra is szénnel működik, s elavult technológiára épül. Az országban termelt energia 70%-a még ma is szénerőművekből származik.

A kínai vezetés többszörös probléma előtt áll. Egyrészt a növekedés jelenlegi üteme mellett a túlfűtöttség veszélye áll fenn, amit a kormány a növekedés lehűtésével igyekszik elkerülni. Ezzel szoros összefüggésben jelentkezik az ország energiaigényének robbanásszerű növekedése, ami egyfelől környezetvédelmi katasztrófába látszik sodorni nemcsak Kínát, hanem az egész világot is, másfelől viszont a kínai vezetés tehetetlen, mert nem mer korlátozásokat bevezetni a társadalmi ellenkezés miatt. A gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi szempontok összehangolása egyelőre lehetetlen feladat elé állítja a kínai vezetést. Pedig nyilvánvaló, hogy Kína részvétele nélkül a többi ország környezetvédelem érdekében tett erőfeszítései sem érhetnek célt.