Miért van az, hogy az éles eszű, motivált, keményen dolgozó menedzserek nehezen hajlanak az innovációra? Leginkább azért, mert elsődleges kötelezettségüknek azt érzik, hogy megfeleljenek a részvényesek elvárásainak, ami torzulást okoz felelősségérzetükben. A tőkepiacok mai fejlődési tendenciáit ismerve azonban mindez már elavult gondolkodásmódnak számít. Azáltal, hogy a vezetők mindenek előtt a részvényesek érdekeit részesítik előnyben, abban a profán jelenségben csapódik le, hogy elsősorban a negyedéves kimutatások sikerére koncentrálnak. Így sokan nem hajlandóak olyan innovatív kezdeményezésekbe fogni, melyek rövid távon veszteségesnek mutatkoznak. Így a korszakos változtatások meglépése előtt mind iránymutatásukat, mind lendületüket vesztik, miközben igyekeznek a lehető legnagyobb hozamot felmutatni a befektetők előtt.

De minek tudható be e veszélyes fixáció kialakulása? A háttérben nem áll más, mint az alapvető közgazdaságtan, és az ott alkalmazott költség- és haszonszámítás, melynek lényege a költségek minimalizálásában és a hasznok maximalizálásában áll. A korai közgazdászok pedig előszeretettel hangoztatták, hogy „a menedzser feladata a befektetők profitjának maximalizálása”. Ami azt illeti, a 60-as évek folyamán a kijelentés nem is állt olyan távol a valóságtól. Ekkor egy befektető ugyanis átlagosan öt évig tartotta meg részvényeit, így a vállalat hosszú távú növekedéséért és jövedelmezőségéért síkra szálló vezetők maximálisan ki tudták elégíteni a türelmes befektetők elvárásait. Ma azonban a befektetők átlagosan kevesebb, mint 10 hónapon át tartják csak meg tulajdonosi részesedésüket egy adott vállalatban, tehát tényleg az lenne a leghasznosabb vezetői célkitűzés, hogy az ő hozamuk növekedését helyezzék mindenek elé?

Eljött az ideje a paradigmaváltásnak. A menedzsmentnek ilyen körülmények közepette fel kellene hagynia a rövid távú befektetők igényeinek kielégítésével, és azon stratégiák mellett kellene kiállniuk, melyek olyan hosszú távú érdekek szolgálatában állnak, mint a fogyasztók és a munkavállalók elégedettségének javítása, vagy a kevés, de hosszabb távra befektető részvényesek hozamainak maximalizálása. A vállalatoknak, melyek tényleg komolyan veszik türelmes tőkéseik érdekeit, sok esetben még szervezeti struktúraváltással is számolniuk kell. Az indiai Tata Sons holdingvállalat például egy magánkézben lévő konglomerátum, melynek egyes leányvállalatai nyílt, mások zárt társaságokként működnek. Ez a tulajdonosi struktúra rendkívül kedvező lehet a folyamatos alkalmazkodás, az innováció számára. De nem a Tata az egyetlen ilyen vállalat. Hasonló szerkezettel rendelkezik a hongkongi Li & Fung és az amerikai Cox Enterprises is. A közös bennük, hogy jóval nagyobb mértékben képesek meglépni a korszakos, rövid távon komoly ráfordításokat igénylő változtatásokat, mint a teljes mértékben a tőzsdén bejegyzett versenytársaik. A magánvállalatoknak természetesen megvan az a hátrányuk, hogy elriaszthatják a befektetőket; mi azonban hiszünk abba, hogy a helyes tulajdonosi szerkezet nagyban hozzájárul az innováció központi stratégiává tételéhez.