Míg 2007 áprilisában a különböző spekulatív pénzügyi alapok (hedge funds) foglalkoztatták a G7 országok pénzügyminisztereit, addig fél évvel később, 2007 októberében már az állami befektetési alapok, az ún. szuverén vagyonalapok szerepeltek a napirenden. Napjainkban mintegy tucatnyi állam van, mely egymilliárd dollárt meghaladó tőkéjű szuverén vagyonalappal rendelkezik, köztük olyanok, mint Oroszország, Kína, Szaúd-Arábia, Kuvait, Algéria, Szingapúr vagy Venezuela. Az utóbbi években alaposan megszaporodtak az ezen alapok által különböző nyugati pénzügyi és ipari csoportokban való részesedésszerzésre irányuló műveletek, így többek között befektetési célponttá váltak a tőzsdék (a brit London Stock Exchange vagy az amerikai Nasdaq), a bankok (a brit Barclays vagy az amerikai Bear Stearns) vagy olyan nagy bevásárlóközpontok, mint a Sainsbury’s. Ez a tendencia aggodalmat kelt a legfejlettebb ipari országokat tömörítő G7 csoportban, mely a nyugati kapitalizmust félti a nem nyugati állami alapok térnyerésétől.

A Deutsche Bank elemzője szerint a szuverén vagyonalapok tőkéje napjainkban 3000 milliárd dollárra tehető, ami elegendő lenne a francia tőzsdén (CAC 40) forgó valamennyi vállalat felvásárlásához. Ez a tőke várhatóan tovább emelkedik majd, s 2016-ra elérheti a 10 000 milliárd dollárt. Nem számolva a különböző állami vállalatok tőkéjét. A Rothschild Bank elemzője szerint ráadásul a következő évtizedben megfordul majd a megtakarítások iránya, s a nagy angolszász alapok – nyugdíjba vonuló ügyfeleik igényeit kielégítendő – kénytelenek lesznek aktíváik egy részét eladni. S ezen aktívák kitűnő befektetési célpontot jelentenek a különböző állami befektetési alapok számára, melyek így akár irányításuk alá vonhatják a fontosabb nemzeti tőzsdék tőkeállományának több mint felét.

Az állami alapok jelenléte bizonyos értelemben nem új jelenség: az Öböl-menti országok (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Egyesült Arab Emírségek) már évtizedek óta rendelkeznek ilyen alapokkal, melyek többnyire az olajjövedelmek után felhalmozott vagyon kihelyezésével foglalkoznak. Norvégiában szintén a szénhidrogénvagyon kiaknázásából befolyó összegek kezelésére hoztak létre a 90-es években egy állami nyugdíjalapot. Más, feltörekvő államok napjainkban hozták létre ezeket az alapokat: Kína 2007-ben, Oroszország pedig 2008-ban tervezi. Ami azonban fontos változás, hogy a megállíthatatlanul emelkedő kőolajárak, valamint a feltörekvő államok száguldó gazdasági fejlődése az utóbbi években hihetetlenül megnövelte a szuverén alapokban rendelkezésre álló tőkét. A mennyiségi robbanás mellett azonban minőségi változások is végbementek. Így például Kína eddig többnyire alacsony kamatozású amerikai állampapírokba fektette pénzét, most már azonban nagyobb hozamú befektetési lehetőségek után kacsingat.

A kérdés persze, jogos-e az állami befektetési alapokkal szemben táplált nyugati félelem. Vagyis mi motiválja a szuverén alapok befektetési stratégiáját: pusztán pénzügyi kalkuláció, avagy politikai érdek? A válasz nem egyértelmű, és minden bizonnyal országfüggő. Nyilvánvaló, hogy Norvégia vagy Kanada szuverén alapjai a hosszú távú és biztos megtérülést tartják szem előtt, s valószínűleg a közel-keleti alapok tevékenységét sem motiválják geopolitikai érdekek. Kína vagy Oroszország esetében azonban már nem árt az óvatosság. Az orosz Vnyesztorgbank által az európai aeronautikai és védelmi nagyvállalat EADS-ben való 5%-nyi pakett vásárlása mögött például nagy valószínűséggel politikai szempontok álltak.

A G7-országok egyelőre óvatosak, s még kissé tétován szemlélik a jelenséget. Egyedül Németországban indult meg a vita, melynek célja a nemzetbiztonsági szempontok és a stratégiai jelentőséggel bíró vállalatok számbavétele, s ezzel összefüggésben a szuverén vagyonalapok részesedésszerzésével kapcsolatos korlátok definiálása. Ez a reflexió még várat magára a többi hat országban, melyek minden bizonnyal komoly viták előtt állnak, hiszen minden államnak saját helyzete és különleges érdekei figyelembevételével kell majd meghatároznia nemzetbiztonsági prioritásait. A szabadkereskedelmi szemlélet keretében persze komoly korlátok állnak a protekcionista intézkedések előtt, amivel a G7-országok is tisztában vannak, ezért törekvéseik előterében inkább a kölcsönösség előmozdítása áll majd. Hiszen az mégiscsak abszurd helyzet, ha egy kínai vállalat minden további nélkül részesedést szerezhet egy nyugati vállalatban, utóbbi azonban adminisztratív akadályokba ütközik, amikor kínai vállalatba kíván befektetni.