Az egészségesen működő világgazdaságnak szüksége lenne a ciklikus pénzügyi válságokra? A kérdés rendkívül érzékeny témát feszeget, most, hogy a Wall Street nagybankjai rossz hitelpiaci befektetéseik veszteségeit számolgatják, vagy most, hogy az amerikai ingatlanpiac szinte padlón van.

Mégsem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az elmúlt 20 évben 5 nagyobb pénzpiaci sokkot élhettünk át. A sort az 1987-es részvénypiaci válság nyitotta meg. A szakma minden megrázkódtatást a legsúlyosabbnak tartott a maga nemében. Az 1990–92-es hitelválságról például azt írták, hogy 1930 óta a legkomolyabb banki recessziót hozta magával. A dotcom lufi 2000–2002-es kipukkanását pedig a nagy gazdasági világválság óta a legsúlyosabb szektorális visszaesésként tartják számon. Habár a kár minden korábbi esetben rendkívül súlyos volt, mégis viszonylag szűk kört érintett. A központi bankok és a piaci ellenőrző szervek keményen beavatkoztak, így a piacok nem omlottak össze, a világgazdaság növekedése nem szenvedett csorbát. Ez ugyanis 1987 óta évi 3,7 százalékos bővülési tendenciát mutatott, bármiféle visszaesés nélkül, mely idő alatt az Egyesült Államok két viszonylag rövid és enyhe gazdasági válságon is átesett.

A legutóbbi válság – mely minden bizonnyal a nagy gazdasági válság óta a legdrasztikusabb ingatlanpiaci eséssel jár majd – 2 százalékkal vághatja vissza az amerikai GDP növekedését. Október 9-én azonban a részvénypiacok forgalma ismét a rekordszinteket ostromolta, miközben a foglalkoztatottság növekszik, és a világgazdaság sokkal inkább egy kisebb döccenőként, mintsem komoly katasztrófaként érzékelte a válságot. „Ha semmi újabb meglepetés nem ér minket, akkor nem valószínű, hogy a másodlagos hitelpiac összeomlása komolyabb hatással lesz a világgazdaságra” – mondja Farid Abolfathi, a Global Insight Inc. közgazdásza.

Valójában e pénzügyi turbulenciák sokkal inkább a világgazdaság afféle biztonsági szelepeként működnek, minthogy az instabilitás jelei lennének. Legalábbis erre engednek következtetni a múlt válságai, melyek komoly sebeket ejtettek a befektetőkön, de szinte érintetlenül hagyták a gazdasági növekedés folyamatait. Mindez pedig azt jelentené, hogy ha a globális piacok jól működnek, akkor bizonyos időközönként számítanunk kell a pénzügyi válságokra. Sőt, nagyobb veszélyt hordozhat magában e ciklikus recessziók elmaradása, mivel ez esetben jóval nagyobb felesleg halmozódhat fel.

Csak gondoljuk végig: napjaink világgazdasági növekedésének elsődleges letéteményese a tőke áramlásának szabadsága. Így egyre könnyebb a fogyasztók és a vállalatok számára, hogy a világ számos hitelcsatornáinak egyikén plusz pénzhez jussanak. A forma másodlagos, az extra jövedelem jöhet kockázati tőkén, gyenge minősítésű kötvényeken, másodlagos jelzáloghiteleken, banki kölcsönökön, közvetlen működőtőke-befektetéseken vagy egzotikus derivatívákon keresztül. A lényeg, hogy az olcsó kölcsön ily mértékű elérhetősége a fogyasztás és a gazdasági növekedés fő motorja, mely egyidejűleg a hitelterhek megszaladásának esélyét is megnyitja. A központi bankok persze igyekeznek szabályozni a hitelbőséget, azonban a mai komplex pénzügyi világban elképzelhetetlen, hogy a szabályzóhatóságok minden csatornát szemmel tudjanak tartani. Ehelyett sokkal inkább a félelem az, ami gátat szab a kölcsönfelvételi láznak. Így az 5-6 évente fellépő pénzügyi válság immanens egyensúly-teremtési folyamatként működik a világgazdaságban. Ezalatt egy hitelcsatorna kitisztul, ami kétségbe ejti a piaci szereplőket, de a pénzügyi rendszer többi szegmense továbbra is megfelelően működik, főleg, ha a jegybankok gyorsan reagálnak a pénzpiaci folyamatokra.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a következő válság ne lehetne mindenre kiterjedő, mely magával rántja az egész pénzügyi világot. Ami azt illeti, e fenyegetés nem csekély mértékben aggasztja a vezető jegybankárokat és közgazdászokat. „A pénzügyi rendszer különböző elemei ugyanis rendkívül szorosan összefonódtak” – mondja Barry Eichengreen, a University of California nemzetközi pénzügyi szakértője. Raghuram G. Rajan, a Nemzetközi Valutaalap egykori közgazdásza pedig aggódik, hogy a pénzügyi válságok önmagukban nem jelentenek elég nagy visszatartó erőt a prudens működés megsértőinek. A jegybankok ugyanis túlságosan féltik a pénzügyi rendszer stabilitását, túlságosan tartanak a válság elmélyedésétől és túlterjeszkedésétől, így túlzottan hamar avatkoznak be a piaci folyamatokba, még mielőtt a befektetők és a hitelezők túlzottan megégetnék magukat.

A válságok végső felszámolása csak az ellenőrzés oly mértékű kiterjesztésével lenne lehetséges, melyet már egyik piaci szereplő sem látna szívesen. Így a ciklikus válságok elfogadható árnak tűnnek egy hitelforrásokban gazdag, folyamatosan bővülő világgazdaságért cserében.