Úgy tűnik, az V. Köztársaság történetén egy megmagyarázhatatlan, ám örök érvényű szabály vonul végig: minden államfő kedvezőtlen világgazdasági környezetben kezdi meg elnöki ténykedését. 1974-ben Valéry Giscard d’Estaing az olajárrobbanás következményeivel szembesült, 1981-ben François Mitterrand a reagani gazdaságpolitika világgazdasági recesszióba torkolló hatásait nyögte, 1995-ben pedig Jacques Chirac a gyenge dollár jelentette kihívással kellett szembenézzen. A szabály alól láthatóan Nicolas Sarkozy sem jelent kivételt: 2007-es hatalomra lépése a rekordokat döntő olajárak, a túlzottan erős euró, valamint a nemzetközi pénzügyi válság körülményei között ment végbe. Ebben a helyzetben időszerűnek tűnik a francia gazdaság sebezhető pontjainak megvilágítása, hiszen csak a gyengeségek ismeretében lehet azokat orvosolni.

Az erős euró mindenképpen azon körülmények közé tartozik, melyek gyengítik a francia vállalatok exportképességét, még ha a kivitel kétharmada az eurózóna országaiba is irányul. A francia gazdasággal szemben Németország kivitele száguld, ami mindenekelőtt a hatékonyabban szervezett nemzetközi munkamegosztásnak köszönhető. A német vállalatok előszeretettel költöznek az olcsóbb munkaerőt foglalkoztató keleti országokba, ahonnan a köztes termékeket az erős eurónak köszönhetően még olcsóbban importálják, s azokat Németországban összeszerelve exportálják. A második gyenge pont a francia növekedés természetében rejlik, mely nagymértékben a belső kereslettől függ. Ez egyfajta biztonsági tényező ugyan, s az erős euró az energiabehozatal drágulását is nagymértékben ellensúlyozta, mégis lassítja az exportot. Ehhez adódik a francia vállalati szektor sebezhetősége: a francia vállalatok mindössze 55%-ban önfinanszírozók, szemben a német vállalatok 90%-os arányával, s egyre nagyobb aggodalom övezi eladósodásukat. Végül a nemzetközi pénzügyi válság is súlyosbítja a helyzetet, hiszen a kamatlábak emelkedése megdrágítja a hitelfelvételt, ami a vállalati szektort és a háztartásokat egyaránt sújtja.

Az új francia államfő által kilátásba helyezett intézkedések látszólag a helyes irányba mutatnak. A túlórák adóterheinek csökkentése javíthatja a helyzetet a munkaerőhiánnyal küszködő szektorok, mint például az építőipar esetében. A vállalatoknak nyújtott K+F-támogatás elengedhetetlen a tőkehiány mérsékléséhez. A közszféra karcsúsítása és hatékonyabbá tétele pedig általánosságban javíthatja a gazdaság egészének versenyképességét. A XXI. század gazdasági reformjainak nem elsősorban a világgazdasági hatások kivédésére kell koncentrálniuk, hanem a világgazdaság meghódítását kell célul kitűzniük. Ebben rejlik sikerük vagy kudarcuk.