A 21. század elején a hazai és a nemzetközi pénzügyi politika gazdasági életben betöltött szerepe felértékelődött. A közép-európai országok, így hazánk is, a 20. század végén korszerűsítette, a piacgazdasági rendszer igényeihez igazította a pénzügyi és bankrendszerét. A kormányzati és jegybanki monetáris politikák folyamatosan integrálódnak a fejlett piacgazdaságokat magukba ölelő Európai Unió pénzügyi szabályozó rendszerébe, megteremtve ezzel a világgazdaság élvonalához történő sikeres magyar felzárkózás elméleti esélyét.

A „Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején” című könyv neves szerzőgárdáját alapvetően az a cél vezérelte, hogy a számos ellentmondással, felzárkózási nehézséggel küszködő magyar gazdaság monetáris és fiskális trendjeinek értékelését követően a lehetséges elmozdulási pontokat meghatározza, ezt követően pedig a fejlett gazdasági státus eléréséhez a potenciális fejlődési lehetőség irányát kijelölje.

Boros Imre, az Orbán-kormány minisztere tanulmányában az 1970-es évektől kezdődően felsorolja azokat a monetáris politikában fellelhető nehézségeket, amelyek a magyar gazdaságot az utóbbi 40 évben végigkísérték. A sikeres gazdasági rendszerváltás befejezetlenségére utalva – az igeidő használata alapján is – találóan fogalmaz: „A 80-as évek végére az alacsony hatásfokkal működő gazdaság maga alá készült temetni a 40 éve fennálló társadalmi struktúrát… Mára azonban kijelenthetjük, hogy a demokratikus keretek nem teltek meg kellő jóléti tartalommal. El sem kezdődött a fejlett nyugat-európai országokhoz történő általános jóléti felzárkózás, viszont elindult a lemaradásunk a kelet-európai új demokráciákkal összehasonlítva…” Boros Imre a monetáris politikai történések szakavatott ismerője, hiszen a tervgazdasági időszakban a Magyar Nemzeti Bank deviza-főosztályvezetőjeként szembesült az adósságprobléma keletkezésével, majd az államadósság leépítésének szakértőjévé avanzsált a piacgazdaság elmúlt közel 20 esztendejében. Szomorúan írja: „...csak fájdalommal lehet kezelni a tényt, hogy mára Magyarország eladósodottabb, mint a Giereki adóssághegy alól kievickélő Lengyelország 1981-ben volt…”. Dolgozatában fellelhető gazdaságtörténeti momentumok hitelessége – eddigi permanens vezetői beosztásaiból és alapos szakismereteiből fakadóan is – mindenki számára elgondolkodtató lehet.

Boros Imre gazdaságtörténeti lehangoló konklúziójával lényegében összecseng Augusztinovics Mária professzor (MTA Közgazdasági Intézet) közép-kelet-európai társadalombiztosítási reformokról, kiemelten a magyar viszonyokról készített elemzése. „Ezek a reformok megoldottak néhány problémát és létrehoztak egy sereg újat, de nem néztek szembe a jelen és a néhány évtizedes közeljövő alapvető kérdésével, nevezetesen az alulfoglalkoztatottság hatásával az időskori jövedelembiztonságra… A nyugdíjreformáló közép-kelet-európai országok elmulasztották az alkalmat, hogy időskori jövedelembiztonsági rendszerüket a jelen és a jövő legfontosabb problémájához igazítsák...”

Augusztinovics Mária gondolatai óhatatlanul felvetik a 2008 nyarán közbeszéd rangjára emelkedő társadalmi konfliktushelyzetet, amely az alacsony foglakoztatási rátából adódik. Magyarországon a munkaképes korú lakosság 54 százaléka foglalkoztatott. Ez rendkívül alacsony. Nagy-Britanniában a foglalkoztatási arány 74 százalék, amely a szigetországban mégis alacsonyra értékelt. 2006-ben készült el a Freud-jelentés, amely a foglalkoztatási egyensúly, és a belőle fakadó, tőle várt társadalombiztosítási pénzügyi egyensúly helyreállítása érdekében a 74 százalékos foglakoztatási szintet 80 százalékra javasolja felemelni. A járulékfizetők alacsony aránya, az eltartottak dinamikus emelkedése, a nyugdíjjuttatások pénzügyi fedezetének egyre emelkedő fedezetlensége azonnali és hathatós közgazdasági megoldást sürget hazánkban is, de néhány fejlett európai uniós tagországban is rendezésre vár.

Petschnig Mária Zita, a Pénzügykutató Zrt. főmunkatársának politikai oldaltól független esszéjében a 2001–2005 évek közötti időszak gazdaságpolitikai irányváltásairól olvashatunk. Az összefoglaló táblázatokban fellelhető adatokból látható, hogy a bruttó hazai termék növekedése szárnyalt az említett időszakban. Például 2002-ben a háztartások fogyasztása 9,7 százalékot, az állóeszköz-felhalmozás 9,3 százalékot ért el, de a nettó átlagkereset- növekedés is 19,6 százalékos értékű volt, mely kedvező makroadatok elérésében a Széchenyi Nemzeti Fejlesztési Terv belső piacot élénkítő hatásai és a 2002. őszi közalkalmazotti bérrendezés egyaránt szerepet játszottak. Napjaink közismert adataival összevetve látható, hogy a magyar gazdaság növekedési hajtómotorjai már csak kisebb fordulatszámra képesek (a szerzők megjegyzése).

A könyvben a 21. századi lehetséges magyar pénzügyi stratégiákban gondolkodást nemzetközi síkra Veress József professzor tanulmánya „kezdi” emelni. A Budapesti Műszaki Egyetem Gazdaságtudományi Kar dékánjának szubjektív látlelete a magyar gazdaságpolitikáról és a globalizáció viszonyairól számos tanulságot vet fel. Veress József a múlt század kilencvenes éveinek második felére teszi a globalizáció totálissá válásának kezdetét. 2006-tól pedig a gazdaságpolitikával közvetlen kapcsolatba hozható tudományos alapú közgazdasági elméletek háttérbe szorulását is kimutatja. A globalizáció természetrajzának leírásán túl a szerző a jelen időszak viszonyairól markáns véleményt fogalmaz meg: „A magyar gazdaságpolitika még mindig nem azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy az Európai Unió milyen Magyarországgal – mint friss, új taggal – szembesüljön. A Közösség Ausztria, Anglia és Svédország esetében eleve tudta a választ. Portugália, Írország, Spanyolország és Görögország esetében pedig az idők során egyre markánsabban megtudta, hiszen a nevezett országok markáns egyéni stratégiája az évek során egyre több és több kézzelfogható eredményt hozott. Az új tagországok stratégia felmutatásában, legalábbis a ma letapintható ismeretek, dokumentumok, szakelemzések alapján Magyarország a leghalványabbak közé tartozik.” Veress professzor az új világgazdasági rendet, és ebben az új modellben a közgazdasági elméletek értékvesztésének folyamatában ugyanakkor – továbblépve az eddigi citált elemzésein – félreérthetetlenül kijelenti, hogy a magyar gazdaságpolitikának új arculatot kell adni. „A magyar gazdaság nagyon sérülékeny, újabb válságok elleni immunitása csekély, a hazai tulajdonosi körhöz tartozó gazdaság teljesítőképessége tíz éve stagnál, termelékenysége és eszközellátottsága töredéke a fejlett világban honos értékeknek. Igen érzékenyen szembesülünk az államháztartási reformhoz kapcsolódó dilemmákkal. Hozzá kell látni a halaszthatatlan feladatok megoldásához”– írja a neves közgazdász.

Újszerű elemeket tartalmaz Novoszáth Péter dolgozata is, hiszen a Dunaújvárosi Főiskola külföldi tőkebefektetésekkel foglalkozó intézetigazgatója a legfrissebb kutatásaival igazolja, hogy „azok a vállalatok, amelyek korábban a fejlődő országokra, mint az olcsó munkaerő kimeríthetetlen forrásaira tekintettek, ma egyre inkább a szakértelem, a szaktudás és új technológiák végeláthatatlan tárházaként kezdik azokat számon tartani”. Némi aggodalomra ad okot viszont az a tény, hogy Magyarországon közismerten romlik az oktatás és a munkaerő egészségi színvonala, amelyek mint új típusú tőkevonzási tényezők a befektetéseket gátolják. A szerkesztő tollából írt fejezetben – „A magyar nemzetgazdaság versenyképességének új típusú tényezői” – mindez igazolást nyer.

Botos Katalin közgazdász professzor, pénzintézeteket felügyelő korábbi miniszter tanulmánya a nemzetközi versenyképesség pénzügyi vetületéről szól. Írásából talán a legfontosabb üzenet – napjaik féligazságainak és zavaros közgazdasági fogalomértelmezéseinek világában – a közgazdasági kategóriák precíz, tudományos alátámasztása. A professzor többek között a kereskedelmi mérleg passzívumát is elemzi a világhatalmi szerepkörben lévő USA és a rendre gyengébb teljesítményeket felmutató Európai Unió vonatkozásában. Az Egyesült Államok kereskedelmi mérlegéről tárgyilagosan írja, hogy bizony passzív, még ha a szolgáltatásokkal együtt nézzük is. „De hát annak jó, akinél az importtöbblet van – reálgazdasági értelemben. Feltéve, hogy a finanszírozás nem komoly akadály. Hiszen az országon belüli kereslettel árubőség áll szemben, s ez az infláció szempontjából kedvező. Az USA tehát kibírja a hiányt.” Az amerikai valósággal ezt követően szembeállítja az Európai Unió nyomasztó helyzetét. „Európa nem engedheti meg a hiány luxusát, az euróövezet csak szerény deficitet termel.” És okként említi, hogy „az euró nemzetközi kereskedelmi valutaszerepe csak lassan erősödik”.

Noha a dolgozataikat előre nem egyeztető szerzőkről van szó, de lényegében Bod Péter Ákos, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke is az európai valuta értékállóságával és a szabály alapú nemzeti költségvetés aktuális kérdéseivel foglalkozik. „Több ország által használt fizetőeszköz esetén vagy egyetlen meghatározó monetáris hatóság hitelessége áll a közös pénz mögött, vagy több szuverén résztvevő közötti megállapodás szavatolja a megfelelő pénzügyi fegyelmet és a kellő pénzkínálatot” – írja Bod Péter Ákos. A professzor az előbbi helyzetre az amerikai dollárt említi, ahol csak az Egyesült Államok monetáris hatóságainak van döntési jogköre a pénzkínálat szabályozásainak kérdéskörében, míg a második eset tipikus példája az Európai Unió Maastrichti Szerződése által életre hívott szabályrendszer, illetve a fenntarthatóságához szükséges pénzpolitikai mechanizmusrendszer. Nyilván adódik a többszereplős modellből, hogy a részt vevő tagállamok túlköltésére egy fegyelmezett és objektív „pénzügyi infrastruktúrát” kell működtetni (lásd például a részletesen tárgyalt túlzott hiány és megelőző/kiigazító eljárások rendszerét). Az állami túlköltések elleni fékek is tárgyalásra kerülnek. „A rendszeres és nagymértékű államháztartási deficitnek gátat vethet a szavazópolgárok józan, a jövőbeli terhekkel számoló anticipációja. Ugyancsak fékként működhet a pénz- és tőkepiac, amely a nagyobb mértékű deficithez a szóban forgó ország szuverén (ország) kockázata növekedését rendelheti” – írja a szerző. Napjaink valóságát ismerve Bod Péter Ákos azonban hozzáteszi: „…nem lehet biztonsággal arra számítani, hogy az állam túlköltekezési hajlandóságát akár a választópolgár, akár a piac hatékonyan visszaszorítsa, főleg nem ex ante jelleggel...”. Mindezeken túlmutatóan a nemzeti tagállamok jegybankjainak politikai függetlensége, más tagállamok közvetlen pénzügyi segítségének letiltása (no bail out system), illetve az új stabilitási paktum jelenthet gátat a túlköltésnek és segítheti a fegyelmezett pénzügyi politikát.

Kovács Árpád dolgozata a versenyképesség, a fenntartható fejlődés és fenntartható jogállamiság hármas feltételrendszeréről szól. Az Állami Számvevőszék elnöke több évtizedes vezetői tapasztalata alapján írja: „Mind a növekedés, mind a fejlődés magában foglalja, feltételezi, hogy egy gazdaság, egy ország vagy akár egy társadalmi modell versenyképes legyen.” Tehát amikor Kovács Árpád versenyképességről és annak előfeltételeiről értekezik, már nemcsak önmagában annak egy-egy parciális, illetve hagyományos területét (pl. világpiaci, export-, inputerőforrás-hatékonyság stb.) említi, hanem a versenyképesség hatótereit komplexitásukban vizsgálja. A könyv egyik szerzője sem tekinti a fennálló gazdasági, pénzügy- politikai rendszert megváltoztathatatlannak, sőt jobbító szándékkal erős kritikát fogalmaznak meg. Így epilógus is lehet az ÁSZ elnökének néhány sora: „Meggyőződésem, ha valamiben változtatni akarunk, legelőbb e gyakorlatot kell meghaladnunk... Úgy kell versenyképessé válni a világ más térségeivel, hogy önmagunk maradunk.”

A teljesség igénye nélkül citált vélemények leírását követően megfogalmazhatjuk a 21. századi magyar pénzügypolitikával szemben támasztott legfontosabb követelményeket. Ad. 1. Erősebben integrálódni a fejlett európai gazdaságok sorába, ad. 2. Hatékonyabbá tenni az országon belül allokált magán- és közösségi erőforrásokat, beleértve az állami elosztórendszerek működését is.

Az 1960-as évek végétől egyre markánsabb piacgazdasági elemeket felmutató magyar gazdaság az 1980-as évek végére visszafordíthatatlanul szakított a tervgazdasági rendszer mechanizmusaival, azonban újabb 20 év elteltével, az európai uniós csatlakozás 4. évében sem mondhatjuk még azt el, hogy a magyar nemzetgazdaság az EU fejlett tagjainak sorába lépett volna. A könyv alaphangja a további közös munkára serkent. Ám itt óhatatlanul felmerül, hogy a magyar gazdaság integrációs pontjának tekintett Európai Unió fejlődésének iránya és belső szabályozási mechanizmusai mennyire segítik a magyar pénzügyi politika további fejlődését. Mindezek rövid számbavétele, főleg jogi aspektusból így elemi erővel vetődik fel.

A Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) történeti kiindulópontját az Európai Közösséget létrehozó Római Szerződés jelenti. A Római Szerződés 2. cikke értelmében a Közösség feladata többek között a közös piac megteremtésével, a tagállamok gazdaságpolitikájának fokozatos egymáshoz közelítésével, az egész Közösségben a gazdasági tevékenység harmonikus fejlődésének előmozdítása. A Közösség legfontosabb célja a közös piac megteremtése és fenntartása, amely egyben garanciája a Római Szerződésben szintén meghatározott áruk, személyek, szolgáltatások és tőke szabad áramlásának, mozgásának.

A GMU létrehozása az alapítóknak nem volt elsőrendű célja szerződéses szinten. Ugyanakkor a közös piac megfelelően hatékony működtetése érdekében már a kezdetektől fogva elengedhetetlen volt a tagállami gazdaságpolitikák egymáshoz közelítése. Ez természetesen az integráció kezdetleges, de nem elhanyagolható formáját jelentette.

A Közösség bővülése, belső átalakulása, valamint a közös piac kialakulásának nem megfelelő előrehaladása szükségszerűen felvetette a közös piac és áttételesen a monetáris politika szerepének megerősítését és lendületesebbé tételének igényét. Mindezek háttéranyagát a belső piac felgyorsítása tekintetében a Fehér Könyv, a monetáris politika vonatkozásában pedig a Delors-jelentés hívatott szolgálni.

Szerződéses és egyben minőségi változást azonban csak az 1986-ban elfogadott Egységes Európai Okmány hozta, amely új fogalmat, a belső piac fogalmát és annak elérését illetően konkrét megvalósítási határidőt is meghatározott. Ennek megfelelően az egységes piacot mint programot a Közösség 1993. január 1-jéig megteremtette, az egységes belső piac teljes kialakítása még jelenleg is tart.

A GMU valódi létrejötte, a Delors-jelentés mentén haladva, a Maastrichti Szerződéshez köthető. A Maastrichti Szerződés legnagyobb vívmányának a három pilléren nyugvó Európai Unió létrehozása volt, melyben kiemelt szerep jutott a Gazdasági és Monetáris Uniónak is. Ez egyben egy újabb közös politikának, a monetáris politikának a megszületését és intézményesítését is magával hozta. Újabb határidők kerültek rögzítésre, a monetáris uniót legkésőbb 1999. január 1-jéig tervezték megvalósítani, míg a gazdasági unió tekintetében végső határidő nem került meghatározásra. A GMU teljes körű megvalósítása, „finomhangolása” napjainkban is folyik.

A monetáris politika fő alkotóelemeit képezi a Közösség és a tagállamok közötti hatáskörmegosztás, a közös valuta, valamint az árstabilitás megőrzésével kapcsolatosan az egyes közösségi intézmények feladatainak kérdésköre.

A közgazdasági és jogi szakma, valamint a közvélemény figyelme is alapvetően a monetáris unióra irányult, reflektorfényben a közös pénz bevezetése, annak kritériumrendszerének folyamatos figyelemmel kísérése áll. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a pénzügyi unió létrejötte egyúttal az egyes tagállamok gazdaságpolitikájára is jelentős hatással van.

E rövid kulcspontokra irányító fejlődéstörténet közös nevezője az integráció mélyítésének igénye és ezzel párhuzamosan a Közösség és a tagállamok közötti hatáskörmegosztás, közvetve a szuverenitás megőrzése, illetve mindezekkel kapcsolatos dilemmák.

A gazdaságpolitikát illetően a tagállamok kezdetben csak azok fokozatos egymáshoz közelítését vállalták, ami természetszerűleg nem eredményezte a nemzeti hatáskörök lényeges csorbulását, végső soron a nemzetállami szuverenitás sem sérült.

A gazdaságpolitika ma még a koordinációt jelenti, melynek legfőbb fóruma a tagállamok gazdasági és pénzügyminisztereinek a tanácsa.

A monetáris politika, mint közös politika Janus-arcú, hiszen az új uniós kompetenciákat és felelősséget keletkeztetett, miközben az intézményrendszer tekintetében továbbra is a kormányközi jelleg dominál.

A nemzeti szuverenitás fenntarthatóságának kérdése a Közösség életében egyszerre gát és előrevivő hajtóerő. Időről időre azonban felvetődik a kérdés, vajon van-e létjogosultsága annak, hogy egy tagállam akár egy szerződés ratifikációját elutasító népszavazással (lásd ír népszavazás), akár a nem megfelelő gazdasági kondíciók miatt (lásd magyar költségvetés kedvezőtlen pozíciói) „kizárja magát” az Európai Unióból?

A hatáskörmegosztás kérdésköre nem csupán az Európai Unió és a tagállamok között merül fel, hanem az egyes tagállamok belső, elsősorban az állam és helyi önkormányzatok viszonylatában is. Hatékony Európai Unió pedig csak úgy létezhet, ha a hatáskörök megosztása és gyakorlásának terjedelme egyértelmű úgy közösségi, mind az egyes államok szintjén.

A Közösség múltjára, fejlődési állomásaira tekintettel egyértelműen kijelenthetjük, hogy egy nemzetállam gazdasági és politikai előrehaladása érdekében az integráció erősítése a cél, melynek szolgálatába kell állítani a gazdasági és jogi eszközöket egyaránt. A kérdés ma már nem az, hogy hazánk csatlakozzon-e vagy maradjon-e az Európai Unió tagja, sokkal inkább az, előrehaladunk vagy végleg lemaradunk.

A Gazdasági és Monetáris Unió, az egyes tagállamok szuverenitásának megőrzése, fenntarthatósága, valamint a versenyképesség kérdésköre egymással szoros kölcsönhatásban van. Mindez azt is jelenti, hogy egyidejűleg kell megvalósuljanak.

A „Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején” című könyv kapcsán írt reflexiónkban úgy látjuk, hogy a magyar gazdaság integrációs pontjának tekintett Európai Unió egyre súlyosabb problémákkal küzd. Ezek a nehézségek elsősorban gazdasági és politikai jellegűek. Meggyőződésünk azonban, hogy a hatásköri mechanizmusok rendezése, noha politikai kérdés, könnyebben teljesíthető, mint az EU legversenyképesebb gazdasági erőcentrummá való felfejlesztése. Bár hozzátesszük, a gazdasági versenyképesség igen jelentős mértékben a jogharmonizáció hatékonyságán is múlik.

Noha nem minden európai uniós tagállam tagja a GMU-nak, a monetáris politika azonban az Európai Unió egyik közös politikája. Ezzel szemben a GMU gazdasági pillérére továbbra is a koordinációs szemlélet a jellemző (jogi aspektus), a költségvetési politika alakításának joga pedig alapvetően nemzeti hatáskörben maradt. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági pillér különösen továbbfejlesztésre szorul. Ennek intenzitása gazdasági eredményekben is mérhetővé kellene hogy váljon, hiszen a Lisszaboni stratégiával életre hívott cél, mely szerint az Európai Unió 2010-re a világgazdaság legversenyképesebb régiójává válna, egyelőre beteljesületlen álom marad.

A magyar gazdaságpolitikára mindezekből fakadóan számos feladat, igazodási kényszer hárul majd a jövőben is, bár mint a „Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején” című könyv alapvetései igazolják, a hazai pénzügyi politika nem hatékony, stratégiája számos belső ellentmondással, alkalmazkodási nehézséggel terhelt. A könyv szerzői által megfogalmazott elmozdulási pontok azonban figyelemre méltóak, megszívlelendőek lennének irányítással és végrehajtással foglalkozóknak egyaránt.