A de­hu­ma­ni­zá­ció kar­ri­er­je a 20. szá­zad­ban

Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf. 1–3. szám, 2017, 199–206., DOI: 10.24307/psz.2017.0917

Össze­fog­la­lás

A ta­nul­mány be­mu­tat­ja, mi­ként vál­to­zott az elő­íté­le­tes, gyű­lö­let­ve­zé­relt kom­mu­ni­ká­ció és vi­sel­ke­dés az el­múlt száz évben. Mi­lyen for­mái van­nak, és azok mi­lyen ha­tás­sal te­ma­ti­zál­ták, te­ma­ti­zál­ják a köz­be­szé­det, ho­gyan hat­nak to­le­ran­cia­szin­tünk­re, mi­ként ke­rül­tek a ki­ber­tér­be az in­ter­ne­tes meg­fé­lem­lí­tés és in­ter­ne­tes zak­la­tás által? Mi­lyen ál­lo­má­sok érin­té­sé­vel ju­tott el a rasszis­ta, val­lá­si és faji ala­pon meg­nyil­vá­nu­ló de­hu­ma­ni­zá­ci­ós vi­sel­ke­dés és gon­dol­ko­dás új te­re­pé­re, az on­line kö­zeg­be, és vált a leg­hét­köz­na­pibb is­ko­lai, kö­zös­sé­gi zak­la­tás és meg­fé­lem­lí­tés alap­já­vá.

Kulcs­sza­vak: gyű­lö­let­be­széd, ki­re­kesz­tés, de­hu­ma­ni­zá­ció, in­to­le­ran­cia

An In­glo­ri­o­us Story
The Path of De­hu­ma­ni­za­ti­on in the 20th Cent­ury

Sum­ma­ry

The study pre­sents some of the im­por­tant changes and trans­for­ma­tions of com­mu­ni­ca­ti­on and be­ha­vi­o­ur cont­rol­led by bias and hat­red over the past one hund­red years of Euro­pe's ma­inst­ream his­to­ry. In what forms do bias and hat­red ap­pear and how do these forms the­ma­ti­se and inf­lu­en­ce pub­lic spe­ech? How do they inf­lu­en­ce our le­vels of (in)to­le­rance? What is the rea­son be­hind hate spe­ech and ver­bal ha­rass­ment so ea­sily trans­fer­red to the cyber space? Which were the sta­ges of de­hu­ma­ni­zing think­ing and be­ha­vi­o­ur, ma­ni­fest on rac­ist and re­li­gi­o­us basis, on its way to its new field, the on­line media, where it be­came the basis of the most or­di­nary bully­ing and in­ti­mi­da­ti­on at scho­ols and in other com­mu­ni­ti­es?

Key­words: hate spe­ech, exc­lu­si­on, in­to­le­rance, de­hu­ma­ni­za­ti­on

Egy rövid dol­go­zat csu­pán arra tehet kí­sér­le­tet, hogy fel­vá­zol­ja vá­lasz­tott té­má­ja leg­fon­to­sabb jel­lem­ző­it, azo­no­sít­sa tör­vény­sze­rű­sé­ge­it, és – ha lehet – fel­is­mer­je ke­re­te­it. A de­hu­ma­ni­zá­ció mint mo­rá­lis-szo­ci­okul­tu­rá­lis je­len­ség szá­mos meg­kö­ze­lí­té­si le­he­tő­sé­get kínál, ame­lyek mind­egyi­ke re­le­váns, te­kin­tet­tel arra, hogy az ér­tel­me­zés kü­lön­fé­le as­pek­tu­sai hat­nak egy­más­ra, fel­té­te­le­zik a má­si­kat. A fo­ga­lom­ma­gya­rá­zat ki­in­du­ló­pont­ja is több­fé­le pers­pek­tí­vát rejt. A val­lá­si, a mo­rál­fi­lo­zó­fi­ai, a szo­cio­ló­gi­ai vagy a pszi­cho­ló­gi­ai meg­kö­ze­lí­tés épp­úgy lét­jo­go­sult­sá­got nyer a de­hu­ma­ni­zá­ció fo­gal­má­nak és meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­i­nak ér­tel­me­zé­se­kor, mint akár az esz­té­ti­kai jogi vagy kul­túr­ant­ro­po­ló­gi­ai kö­ze­lí­tés­mód. Ebben az írás­ban mégis arra te­szek kí­sér­le­tet, hogy a de­hu­ma­ni­zá­ció vál­to­za­tos ér­tel­me­zé­si ke­re­té­nek meg­vi­lá­gí­tá­sá­val, de el­ső­sor­ban annak tör­té­ne­ti vo­nat­ko­zá­sai men­tén tö­re­ked­jek a je­len­ség evo­lú­ci­ó­já­nak be­mu­ta­tá­sá­ra.

Talán nem várt módon, a de­hu­ma­ni­zá­ció fo­gal­má­nak meg­kö­ze­lí­té­sé­re áll­jon itt egy esz­té­ti­ka­tör­té­ne­ti de­fi­ní­ció. „A de­hu­ma­ni­zá­ció a mű­al­ko­tás meg­fosz­tá­sa az em­be­rek­re való vo­nat­koz­ta­tott­ság­tól, az avant­gar­diz­mus egyik tü­ne­te.”¹ Arról van szó, hogy esz­té­ti­kai ér­te­lem­ben el­vá­lik a mű­vé­szet oka és kö­vet­kez­mé­nye, hogy a mű­vé­szet esszen­ci­á­lis moz­za­na­ta nem kap­cso­ló­dik többé a ha­gyo­má­nyos al­ko­tó – be­fo­ga­dó, mű­vész –, mű­él­ve­ző re­lá­ci­ó­hoz, nem abban jut ér­vény­re. Úgy be­szél az em­ber­ről, hogy nem az em­ber­ről be­szél. A téma és a kon­cep­ció drá­mai transz­for­má­ci­ó­já­nak le­he­tünk tanúi, ami­kor az avant­gárd mű­al­ko­tás funk­ci­o­ná­lis ér­te­lem­ben nem kíván többé meg­fe­lel­ni a hu­ma­ni­zált­ság­nak, annak, hogy a mű­al­ko­tás mint olyan az em­ber­re vo­nat­ko­zik, ál­ta­la nyer ér­tel­met, hanem a tra­di­ci­o­ná­lis mű­vé­szet kül­de­té­se­tho­szá­nak ta­ga­dá­sá­val lázad föl a „régi” esz­té­ti­ka­kon­cep­ció ellen. A „funk­ció” és a „forma” lát­szó­lag el­bi­to­rol­ja a „mű­vé­szi tar­ta­lom” elő­jo­gát arra, hogy ki­fe­jez­ze az al­ko­tó­mű­vész szán­dé­kát.

Annak el­le­né­re, hogy a pár­hu­zam az avant­gárd esz­té­ti­ka­kon­cep­ció és a de­hu­ma­ni­zá­ció eti­ka- és po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti ér­tel­me­zé­se kö­zött nyil­ván csu­pán lát­szó­la­gos, mégis hor­doz le­he­tő­sé­ge­ket. Az az el­gon­do­lás, hogy bi­zo­nyos dol­gok, ame­lye­ket mint em­be­rek, tehát mint egyéb­ként mo­rá­lis, tár­sa­dal­mi lé­nyek cse­lek­szünk, azok eti­kai ér­te­lem­ben sze­lek­tál­ha­tó meg­nyil­vá­nu­lá­sok, attól füg­gő­en, hogy kivel, más em­be­rek mely cso­port­já­val össze­füg­gés­ben tesszük, lé­nye­gé­ben az em­bert em­ber­ré tevő er­köl­csi alap­funk­ció re­la­ti­vi­zá­lá­sá­hoz ve­zet­het­nek. Ahhoz a hely­zet­hez, amely­ben az er­kölcs alap­jai kér­dő­je­le­ződ­nek meg, és vál­nak maguk is im­mo­rá­lis­sá.² Lát­szó­lag könnyű hely­zet­ben van az, aki ezen a he­lyen fel kí­ván­ja idéz­ni Nietz­schét és a morál ere­de­té­ről, avagy „min­den érték át­ér­té­ke­lé­sé­ről” al­ko­tott kon­cep­ci­ó­ját, de óvnék a hir­te­len ál­ta­lá­no­sí­tás­tól. Míg a „röc­ke­ni mes­tert”³ el­ső­sor­ban az fog­lal­koz­tat­ta, hogy a mo­rá­lis igaz­ság­kon­cep­ció ho­gyan tor­zult el és for­dult visszá­já­ra a két­ezer éves ke­resz­tény kul­tú­ra ke­re­tei kö­zött, addig ese­tünk­ben csu­pán az a kér­dés, hogy hét­köz­na­pi ér­te­lem­ben el­vá­laszt­ha­tók-e cse­le­ke­de­te­ink attól az eti­kai alap­tól, amely em­ber­ré tesz ben­nün­ket? Ha igen – és aho­gyan ezt látni fog­juk, ál­lás­pon­tunk sze­rint a de­hu­ma­ni­zá­ció során pon­to­san ez tör­té­nik –, ez a mo­rá­lis pers­pek­tí­va fel­füg­gesz­té­sé­hez, sőt tel­jes ki­kü­szö­bö­lé­sé­hez vezet. Az ember em­ber­sé­gé­nek ta­ga­dá­sá­hoz. Lét­re­jön az arend­ti⁴ ér­te­lem­ben vett „üres hely”,⁵ amely ter­mé­sze­té­nél fogva ma­gá­ban hor­doz­za nar­rál­ha­tat­lan­sá­gát, fel­dol­goz­ha­tat­lan­sá­gát, ugyan­ak­kor, lát­szó­lag el­lent­mon­dá­sos módon, lét­re­hív­ja önnön „ba­na­li­tá­sát”⁶ is.

Tehát mi­köz­ben tel­je­sen nyil­ván­va­ló, hogy a to­ta­li­tá­ri­us ál­lam­be­ren­dez­ke­dés(ek) által em­be­ri mé­szár­szék­ké vál­toz­ta­tott 20. szá­za­di eu­ró­pai tör­té­ne­lem tö­meg­je­len­sé­gei⁷ a maguk fel­fog­ha­tat­lan­sá­gá­ban a mo­nu­men­tá­lis ka­rak­ter, vagy akár az „in­no­vá­ció” hamis il­lú­zi­ó­ját kel­tik, hogy ön­ma­guk iga­zo­lá­sá­ra a meg­ér­tés me­ta­fi­zi­kai igé­nyé­vel lép­hes­se­nek fel, az em­be­ri ér­te­lem nem lel mást, mint a go­nosz­ság meg­ren­dí­tő­en ba­ná­lis kö­zön­sé­ges­sé­gét. Mert Arendt kon­cep­ci­ó­ja ér­tel­mé­ben az em­be­ri go­nosz­ság, a 20. szá­zad per­fek­ci­o­nált ha­lál­ipa­ra a to­ta­li­tá­ri­us rend­sze­rek mű­köd­tet­te lá­ge­rek sír­göd­re­i­ben érte el végső for­má­ját és ál­la­po­tát. De ez a fel­fog­ha­tat­lan és a tör­té­ne­lem­be li­ne­á­ris módon in­teg­rál­ha­tat­lan, tehát annak elő­tör­té­ne­té­ből és szer­ke­ze­té­ből szük­ség­sze­rű­en nem kö­vet­ke­ző rém­tet­tek és el­kö­ve­tő­ik nem sá­tá­ni ere­de­tű­ek, semmi dé­mo­ni­kus, di­a­bo­li­kus nincs ben­nük. Aho­gyan Fest­in­ger fo­gal­maz, ami­kor olyan tö­meg­ese­mé­nyek­ről ír, ame­lyek során sok ember ugyan­at­tól a disszo­nan­ci­á­tól szen­ved: „Le­het­sé­ges azon­ban, hogy ezek­ben a je­len­sé­gek­ben nin­csen semmi szo­kat­lan, ha­csak az nem, hogy az őket elő­idé­ző kö­rül­mé­nyek együt­te­sen rit­kán for­dul­nak elő” (Fest­in­ger, 2000). El­len­ke­ző­leg, szür­ke, ér­dek­te­len, min­den ka­rak­tert vagy ka­riz­mát nél­kü­lö­ző, ba­ná­lis sen­ki-(tö­meg-)em­be­rek. A go­nosz ba­na­li­tá­sa ennyit tesz, sem töb­bet, sem ke­ve­seb­bet. A for­má­tum és az iden­ti­tás to­tá­lis hi­á­nyá­ra utal, a ki­tün­te­tett­ség min­den pá­to­szá­nak szük­ség­te­len­sé­gé­re. A ha­lál­gyá­ra­kat olyan tö­meg­em­be­rek, a ba­ná­lis világ sík­ján mozgó sen­kik mű­köd­tet­ték, akik a lel­ki­is­me­ret szisz­te­ma­ti­kus és ma­ra­dék­ta­lan neg­li­gá­lá­sá­val ru­tin­ná si­lá­nyí­tot­ták a tö­meg­gyil­kos­sá­go­kat. A go­nosz­ság, a tíz­pa­ran­cso­lat leg­fon­to­sabb „Ne ölj!” fel­szó­lí­tá­sát, amit min­den töb­bé-ke­vés­bé nor­má­lis em­be­ri tár­sa­da­lom­ban mo­rá­lis alap­ve­tés­ként ke­zel­nek, a náci Né­met­or­szág­ban „Ölj!”-re vál­toz­tat­ta, ezzel éppen a go­nosz­ság „kí­sér­tés jel­le­gét”⁸ (tehát, hogy ti­lal­mas do­log­ról van szó) szün­tet­te meg. Azt a ka­rak­ter­je­gyet, amely az em­be­rek túl­nyo­mó több­sé­ge szá­má­ra azo­no­sít­ha­tó­vá teszi a go­nosz­sá­got. Az ál­do­za­tok de­hu­ma­ni­zá­ci­ó­ja révén el­fo­ga­dot­tá, mo­rá­lis ér­te­lem­ben hét­köz­na­pi­vá tett gyű­lö­let­gyil­kos­sá­gok el­ve­szí­tet­ték drá­mai jel­le­gü­ket, a köz­meg­egye­zés, a tár­sa­dal­mi ko­hé­zió ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott, mond­hat­ni kö­zön­sé­ges vagy ba­ná­lis pil­lé­ré­vé vál­tak. A je­len­ség adap­tá­ci­ó­ja az em­be­ri kon­for­mi­tás révén pedig fo­ko­za­to­san, de vi­szony­lag hamar és zök­ke­nők­től nem­igen za­var­tat­va vég­be­ment.⁹

S hogy mi marad ez­után? A fe­le­lős­ség tel­jes el­uta­sí­tá­sa, az em­be­ri eti­kai pers­pek­tí­va re­le­van­ci­á­já­nak fel­füg­gesz­té­se, annak az alap­kon­tex­tus­nak a ta­ga­dá­sa, amely mo­rá­lis ér­te­lem­ben féken tart­ja az em­bert; mo­no­ton, lapos és ér­dek­te­len, mond­hat­ni „el­csé­pelt” go­nosz­tet­tek, ame­lyek önnön go­nosz­sá­guk fel­is­me­ré­sé­től és ér­zé­ke­lé­sé­től tö­ké­le­te­sen el van­nak zárva. Az ál­do­za­tok de­hu­ma­ni­zá­ci­ó­já­nak egye­nes, mond­hat­ni „ba­ná­lis” kö­vet­kez­mé­nye a tet­te­sek szür­ke, arc­vesz­tett masszá­já­nak lét­re­jöt­te, mint a to­ta­li­tá­ri­us rend­sze­rek sa­ját­ja. A de­hu­ma­ni­zá­ció mű­kö­dé­se tehát ugyan­ak­kor csap­da­hely­ze­tet te­remt. Mert – a tet­te­sek szá­má­ra ér­zé­kel­he­tet­le­nül és fel­fog­ha­tat­la­nul – önnön em­ber­sé­gük válik a játsz­ma tét­jé­vé. Hiába von­ják két­ség­be a gyű­lö­le­tük tár­gyát ké­pe­ző em­ber­tár­suk vagy em­be­rek cso­port­já­nak em­ber­mi­vol­tát. Az el­ide­ge­ne­dés önnön em­ber­sé­gük­től, alap­ve­tő hu­ma­ni­tá­suk­tól két­ség­kí­vül szint­úgy vég­be­megy, mint­egy ön­ma­gát af­fir­mál­va. Csak lát­szat, hogy a „má­sik­tól” tar­ta­nak tá­vol­sá­got. A va­ló­ság­ban a gyű­lö­let tor­zí­tó ha­tá­sa ön­ma­guk­ra ve­tí­ti vissza ir­tó­za­tos ár­nyé­kát, és pszi­cho­ló­gi­ai-eti­kai ér­te­lem­ben önnön el­faj­zá­suk okává válik. A de­hu­ma­ni­zá­ció tehát, hogy ember em­ber­tár­sa em­be­ri mi­vol­tát ta­gad­ja el, és mint im­mo­rá­lis gesz­tus, nem­hogy biz­to­sí­ta­ná az ál­do­za­tok­tól való el­kü­lön­bö­ző­dést, hanem éppen el­len­ke­ző­leg, a le­he­tő leg­ba­ná­li­sabb módon azo­no­sít velük.

A de­hu­ma­ni­zá­ció rit­kán áll előt­tünk előz­mény nél­kül és struk­tu­rá­lat­la­nul. Sok­kal in­kább – még min­dig Arendt­tel tart­va – a to­tá­lis, vagy he­lye­seb­ben a to­ta­li­tá­ri­us gon­dol­ko­dás­ra jel­lem­ző, azt kí­sé­ri, annak el­len­ség­mí­to­szát hi­va­tott il­luszt­rál­ni. A tör­té­nel­mi pél­dák szá­mo­sak, még akkor is, ha ezen pél­dák fel­szí­ni di­ver­gen­ci­á­ja nem ta­gad­ha­tó. Arendt A to­ta­li­ta­riz­mus gyö­ke­reiben két alap­ve­tő előz­ményt tu­laj­do­nít az ál­do­za­to­kat de­hu­ma­ni­zá­ló, rájuk em­be­ri, mo­rá­lis és tár­sa­dal­mi ér­te­lem­ben va­ló­ban üres hely­ként, hi­á­tus­ként te­kin­tő to­ta­li­tá­ri­us esz­me­rend­sze­rek­nek. Ezek a tör­zsi na­ci­o­na­liz­mus, mint a „kon­ti­nen­tá­lis im­pe­ri­a­liz­mus haj­tó­ere­je”,¹⁰ és az an­ti­sze­mi­tiz­mus, va­la­mint az ezzel össze­füg­gő faj­el­mé­le­tek. A tör­zsi na­ci­o­na­liz­mus ki­fe­je­zés Arendt­nél ter­mé­sze­te­sen nem va­ló­di tör­zsi kon­tex­tust, va­la­mi­fé­le ősi lét­mó­dot jelöl. Arról van szó, hogy Arendt el­kü­lö­ní­ti a na­ci­o­na­liz­mus evo­lú­ci­ó­já­nak két útját: egy­részt nem­zet­ál­la­mi na­ci­o­na­liz­mus­ként azo­no­sít­ja az erős, fej­lett nyu­gat-eu­ró­pai ál­la­mok­ban a 19. szá­zad­ban meg­szi­lár­dult kol­lek­tív nem­ze­ti ér­zü­le­tet, más­részt „tör­zsi na­ci­o­na­liz­mus­ként” lát­tat­ja a kö­zép-eu­ró­pai bi­ro­dal­mak (el­ső­sor­ban az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia, va­la­mint a cári Orosz­or­szág és a bal­ká­ni ál­la­mok) el­nyo­mott, ki­sebb­ség­ben élő né­pe­i­nek a szá­zad má­so­dik fe­lé­re ki­ala­ku­ló pán­moz­gal­ma­it.¹¹ „Ke­let- és Dél-Eu­ró­pá­ban, az el­nyo­mott nem­ze­ti­sé­gek kö­ré­ben el­ter­jedt tör­zsi na­ci­o­na­liz­mus új szer­ve­ze­ti for­mát öl­tött azok­nál a né­pek­nél, ame­lyek­nek volt nem­ze­ti anya­or­szá­guk – Né­met­or­szág és Orosz­or­szág –, s annak ha­tá­ra­in túl nagy, szét­szórt, ha­za­vá­gyó – német vagy szláv – nem­ze­ti­sé­gük; ez az új szer­ve­ze­ti forma a pán­moz­ga­lom volt” (Arendt, 1992). A pán­moz­gal­mak sza­kí­ta­nak a két­ezer éves zsi­dó-ke­resz­tény eu­ró­pai hit­elv­vel és teo­ló­gi­ai tra­dí­ci­ó­val, mely sze­rint az ember is­te­ni ere­de­tű, és he­lyet­te „saját népük is­te­ni ere­de­tét hir­det­ték”.¹²

Ter­mé­sze­te­sen a de­hu­ma­ni­zá­ció je­len­sé­gé­nek be­mu­ta­tá­sa nem kor­lá­to­zó­dik szük­ség­képp a ná­ciz­mus által lét­re­hí­vott em­be­ri­es­ség el­le­ni rém­tet­tek fel­so­ro­lá­sá­ra. Ideo­ló­gi­ai, vagy ha úgy tet­szik, bel­ső-for­má­lis lo­gi­kai, mű­kö­dé­si szem­pont­ból rend­kí­vül ha­son­ló kép tárul elénk a sztá­li­ni Szov­jet­unió lá­ge­re­i­ben meg­sem­mi­sí­tett mil­li­ók­ról, vagy az ENSZ (és ek­képp a világ nem­ze­tei, és fő­ként Bill Clin­ton ak­ko­ri elnök Egye­sült Ál­la­ma) által vé­gig­asszisz­tált, 1994-es nép­ir­tás­ba tor­kollt hu­tu-tuszi et­ni­kai el­len­tét­ről, amely­nek pár hét alatt több mint ki­lenc­száz­ezer ál­do­za­ta volt Ru­an­dá­ban. „A gyil­ko­lás gyor­san át­csa­pott az egész or­szág­ra. Az egyik ilyen mé­szár­lás Nya­ru­buye­ben tör­tént. A tiszt­vi­se­lők és az RTLM¹³ még az egy­sze­rű ci­vi­le­ket is fel­szó­lí­tot­ták, hogy öljék meg tuszi szom­szé­da­i­kat. Akik nem vol­tak erre haj­lan­dók, azo­kat a leg­több eset­ben szin­tén meg­öl­ték. »Vagy részt vet­tél a mé­szár­lás­ban, vagy téged mé­szá­rol­tak le« – em­lé­ke­zett vissza egy hutu, akit gyil­kos­ság­ra kény­sze­rí­tet­tek. Egy hutu gazda, Gi­te­ra Rwa­mu­hi­zi, aki maga is be­le­ke­ve­re­dett a nép­ir­tás­ba, el­mond­ta, hogy a tuszikat jött­men­tek­ként ke­zel­ték, aki ál­lí­tó­lag Egyip­tom­ból te­le­ped­tek ide, és év­szá­za­do­kig meg­aláz­ták, rab­szol­ga­ként tar­tot­ták a hu­tu­kat. Az öl­dök­lés nap­ján úgy men­tek ölni a többi hu­tu­val, mint­ha csak pi­ac­ra men­né­nek.”¹⁴ Fü­lünk­ben vissz­han­goz­hat a ki­fe­je­zés: mint­ha csak pi­ac­ra men­né­nek. Mi is le­het­ne ennél köz­he­lye­sebb, ba­ná­li­sabb? A hutu rá­dió­ál­lo­má­sok fo­lya­ma­to­san a „csó­tá­nyok”, vagy­is az ál­lam­al­ko­tó másik ru­an­dai nép, a tuszik ki­ir­tá­sá­ra buz­dí­tó szlo­ge­ne­ket, fel­hí­vá­so­kat su­gá­roz­tak. Bal­ga­ság lenne azt gon­dol­nunk, hogy több mint egy év­ti­zed­del a tör­tén­tek után el­tűnt ez az in­du­lat.¹⁵ Iga­zol­ni kell a ge­no­cí­di­um jo­gos­sá­gát, iga­zol­ni az iga­zol­ha­tat­lant, sőt, be kell tudni bi­zo­nyí­ta­ni, hogy a mo­rá­li­san el­fo­gad­ha­tat­lan tett, ese­tünk­ben a nép­ir­tás, nem em­be­rek ellen, hanem ízelt­lá­bú­ak ellen zaj­lott, így eti­kai ér­te­lem­ben nem is tör­tént semmi.

Mind­ezek a pél­dák el­ső­sor­ban arra al­kal­ma­sak, hogy a na­ci­o­na­liz­mus és a pán­moz­gal­mak nar­rá­ci­ós ap­pa­rá­tu­sán ke­resz­tül ér­zé­kel­tes­sük, a de­hu­ma­ni­zá­ció lép­té­ke ezek ki­ala­ku­lá­sá­val éri el a nem­ze­ti, nem­ze­ti­sé­gi ho­ri­zon­tot. A saját né­pünk is­te­ni ere­de­té­be és ki­vá­lasz­tott­sá­gá­ba ve­tett fa­na­ti­kus hit leg­alább két po­li­ti­kai ha­szon­nal is ke­cseg­tet: egy­fe­lől a tör­té­nel­men „kí­vül­re” he­lye­zi, mint­egy a tör­té­ne­ti idő­be­li­ség­től többé nem függő mi­nő­ség­gé avat­ja a nem­ze­ti ho­va­tar­to­zást, „…amely­be a tör­té­ne­lem­nek nincs többé be­le­szó­lá­sa…” (Arendt, 1992:281). Más­részt olyan iden­ti­tás­kép­ző erő, amely a nem­zet tag­jai szá­má­ra biz­to­sít­ja össze­tar­to­zá­suk és a többi, ér­te­lem­sze­rű­en nem is­te­ni ere­de­tű nép­től való mar­káns kü­lön­bö­zés meg­élé­sét (Arendt, 1992:281). A de­hu­ma­ni­zá­ció mint kó­dolt apo­dik­ti­kus lelki mo­da­li­tás¹⁶ ve­szé­lye pon­to­san az Arendt által fel­is­mert ba­na­li­tá­sá­ban rej­lik. Abban a go­nosz­ság­ban, amely be­vet­té teszi, a köz­be­széd szá­má­ra kon­for­mi­zál­ja, és így az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dot­tak kö­ré­be emeli, meg­szün­tet­ve ezzel a go­nosz­ság önnön mi­vol­tá­ra tör­té­nő ref­le­xió le­he­tő­sé­gét, vagy­is min­den­ki szá­má­ra egy­ér­tel­mű­en fel­is­mer­he­tő alap­ja­it. A kli­sé­vé deg­ra­dált, ezzel a ve­szély­te­len­ség lát­sza­tát keltő ész­já­rás mér­ge­ző mi­vol­ta ugyan­ak­kor pszi­cho­ló­gi­ai-kom­mu­ni­ká­ci­ós pers­pek­tí­vá­ban to­vább­ra is jól meg­ra­gad­ha­tó: „…nincs olyan prob­lé­má­ja az orosz élet­nek, amely­ben, mint el­ma­rad­ha­tat­lan, jelen ne volna a kér­dés: Ho­gyan bán­junk el a zsi­dók­kal?” (Arendt, 1992:276).¹⁷

A ki­re­kesz­tés kar­ri­er­tör­té­ne­té­nek talán leg­ké­zen­fek­vőbb, de né­mi­képp ho­mály­ban ma­radt igaz­sá­ga, hogy a fo­lya­mat szük­ség­sze­rű­en el­hoz­za mind­két (vagy akár­hány) érin­tett oldal (a ki­re­kesz­tők és a ki­re­kesz­tést el­szen­ve­dők) izo­lá­ci­ós szo­ron­gá­sát. Az iden­ti­tás mind­két sze­rep­ben meg­kér­dő­je­le­ző­dik, jól­le­het ennek fel­is­me­ré­se nem szük­ség­sze­rű­en kö­vet­ke­zik be.

A de­hu­ma­ni­zá­ció stá­di­u­mai és belső di­na­mi­ká­ja – aho­gyan erre már utal­tunk ko­ráb­ban – meg­fe­lel­tet­he­tők a szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gi­á­ból is jól is­mert ön­iga­zo­lá­si fo­lya­mat­nak.¹⁸ Ha nem tud­juk tet­te­in­ket mo­rá­lis ér­te­lem­ben (is) ön­ma­gunk és a min­ket kö­rül­ve­vő tár­sa­da­lom szá­má­ra iga­zol­ha­tó­vá, in­do­kolt­tá tenni, az már rövid idő­tá­von belül is a pszi­ché szá­má­ra rend­kí­vül ne­he­zen el­vi­sel­he­tő sze­rep­fe­szült­ség­hez, végső soron iden­ti­tás­krí­zis­hez vezet. Ezt pedig a kog­ni­tív disszo­nan­cia csök­ken­té­sé­nek el­mé­le­te¹⁹ ér­tel­mé­ben a tudat min­den­áron igyek­szik el­ke­rül­ni. A „va­ló­ság­nyo­más” és a tudat kog­ni­tív ele­mei kö­zöt­ti egyen­súly, il­let­ve meg­fe­le­lés hely­re­ál­lí­tá­sá­nak a de­hu­ma­ni­zá­ció mint kog­ni­tív fo­lya­mat szem­pont­já­ból két fő eleme fe­dez­he­tő fel. El­ső­ként az ál­do­zat(ok) szisz­te­ma­ti­kus le­ér­té­ke­lé­se, az em­be­ri lé­te­zés mi­nő­sé­ge­i­től és kel­lé­ke­i­től való el­sza­kí­tá­suk megy végbe annak ér­de­ké­ben, hogy lét­re­hív­ha­tó le­gyen az eti­kai dis­tan­cia, amely el­vá­laszt­ha­tó­vá teszi a két fél humán mi­nő­sé­gé­nek egy­más­ra vo­nat­ko­zá­sát. Erre azért van szük­ség, hogy a maj­da­ni tett(ek) mo­rá­lis súlya re­la­ti­vi­zál­ha­tó, még jobb: el­tün­tet­he­tő le­gyen. Ennek szá­mos pél­dá­já­val ta­lál­koz­hat­tunk: zsi­dók meg­fosz­tá­sa ál­lam­pol­gá­ri, majd em­be­ri jo­ga­ik­tól; zsi­dó­tör­vé­nyek, nu­me­rus clau­sus, va­gyon­kor­lá­to­zó tör­vé­nyek, „ve­gyes”há­zas­ság ti­lal­ma, get­tó­sí­tás, va­go­nok, tel­jes jog­fosz­tott­ság, ha­lál­tá­bo­rok stb. A má­so­dik fázis az aktív, af­fir­má­ló cse­lek­vé­si fázis, amely­nek során, a kre­ált mo­rá­lis va­ló­ság­kép ext­ra­po­lá­ci­ó­ja révén, egy­részt vég­be­megy a tár­sa­dal­mi fe­le­lős­ség szét­te­rí­té­se és ez­ál­tal vélt eli­mi­ná­ci­ó­ja, más­részt a rém­tet­tek tech­ni­kai ki­vi­te­le­zé­se elől el­há­rul­hat a köz­er­kölcs gátja. A go­nosz­ság ba­na­li­tá­sa révén men­te­sül önnön ret­ten­tő kog­ni­tív fé­ke­i­től; be­vet­té, hét­köz­na­pi­vá válik.

Ebben nincs kü­lönb­ség egy tra­gé­di­á­ba tor­kol­ló, az in­ter­ne­ten (is) zajló is­ko­lai zak­la­tás­tól. A de­hu­ma­ni­zá­ció di­na­mi­ká­ja ugyan­az. A ki­vál­tó okok szá­mo­sak le­het­nek, de közös ele­mük az ál­do­zat­tal szem­be­ni ir­ra­ci­o­ná­lis in­du­lat, amely szé­gyen­ér­zet­tel jár, és amely ugyan­ak­kor a kog­ni­tív fe­szült­ség miatt az in­du­lat fel­erő­sö­dé­sét vált­hat­ja ki. Ami­kor a disszo­nan­cia foka a pszi­ché szá­má­ra to­le­rál­ha­tat­lan­ná válik, az egyik út a „va­ló­ság­nyo­más” csök­ken­té­sé­re az ál­do­zat le­ér­té­ke­lé­se. Ekkor szem­be­sü­lünk a gye­re­kek ke­gyet­len­sé­gé­vel. Csú­fo­lás, ki­re­kesz­tés, plety­ka­ter­jesz­tés, meg­bé­lyeg­zés, fi­zi­kai bán­tal­ma­zás, in­ter­ne­tes zak­la­tás, ön­gyil­kos­ság­ba haj­szo­lás. Min­den elem ugyan­ar­ra mutat: nem vagy kö­zénk való, a kö­zös­ség szem­pont­já­ból in­teg­rál­ha­tat­lan vagy, ki­ta­szí­tott, jog­fosz­tott. Jobb lenne, ha meg­öl­néd magad. Ha a cso­port (pl. osz­tály­kö­zös­ség) el­ta­szít­ja az ál­do­za­tot, a cso­port­pszi­cho­ló­gia tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­ből kö­vet­ke­ző helye és ez­ál­ta­li vé­dett­sé­ge szű­nik meg. Pária lesz, akire nem ugyan­azok a mo­rá­lis sza­bá­lyok és fel­té­te­lek vo­nat­koz­nak, mint a cso­port tag­ja­i­ra. Ennek ha­tá­sa­it az in­ter­net to­vább erő­sí­ti. A zak­la­tók sok­kal bát­rab­bak a fi­zi­kai kon­tak­tus hi­á­nya és az eset­le­ges név­te­len­ség okán. Mivel nem áll­nak fenn a me­ta­kom­mu­ni­ká­ció fel­té­te­lei, semmi sem fé­ke­zi az ál­do­zat­ra ne­he­ze­dő pusz­tí­tó nyo­mást, a zak­la­tó kog­ni­tív pers­pek­tí­vá­ja pedig egész egy­sze­rű­en nem ter­jed ki arra a szem­pont­ra, hogy az ál­do­zat épp­olyan em­be­ri lény, mint ő maga.