A len­gyel fel­vi­lá­go­so­dás­ról Kości­usz­ko ha­lá­lá­nak 200. év­for­du­ló­ján

Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf. 1–3. szám, 2017, 207–217., DOI: 10.24307/psz.2017.0918

Össze­fog­la­lás

Két­száz évvel ez­előtt hunyt el a világ leg­is­mer­tebb ke­let-eu­ró­pai sza­bad­ság­hő­se, Andr­zej Tade­usz Bo­na­went­ura Kości­usz­ko (1746–1817). Az esszé fel­idé­zi alak­ját és a len­gyel fel­vi­lá­go­so­dás re­form­ja­it, egy­út­tal új meg­vi­lá­gí­tás­ba is he­lye­zi azo­kat. A ma­gyar tár­sa­da­lom a török (1526) és az oszt­rák ura­lom (1686) miatt szét­zi­lá­ló­dott, és túl­sá­go­san is in­di­vi­du­a­lis­tá­vá vált, így ne­he­zen érti meg egy­ko­ri szom­széd­ját, amely sok­kal in­kább az össze­fo­gás­ra, az együtt­mű­kö­dés­re épí­tett, és ame­lyet ezer­nyi szál tar­tott egy­ben a nehéz idők­ben. Az írás­ban fel­buk­kan a kor másik nagy alak­ja, gróf Beny­ovsz­ky Móric is, akire szin­tén nem­rég em­lé­kez­tünk: 2016-ban volt szü­le­té­sé­nek 275., ha­lá­lá­nak pedig 230. év­for­du­ló­ja.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) kódok: B11, N41, N43
Kulcs­sza­vak: ame­ri­kai füg­get­len­sé­gi há­bo­rú, Beny­ovsz­ky Móric, Czar­to­ryski csa­lád, job­bágy­fel­sza­ba­dí­tás, Tade­usz Kości­usz­ko, len­gyel fel­vi­lá­go­so­dás

A People on God’s Palm

---

About Po­lish En­ligh­ten­ment on the 200th An­ni­ver­sary of Kos´ci­usz­ko’s Death

Sum­ma­ry

Andr­zej Tade­usz Bo­na­went­ura Kości­usz­ko (1746–1817), pro­ba­bly the most fa­mous Ea­s­tern Euro­pe­an fre­e­dom figh­ter in the world, died two hund­red years ago. The essay recalls his per­so­na­lity and the re­forms of the Po­lish En­ligh­ten­ment, while also shed­ding new light upon them. As a re­sult of Tur­kish (1526) and Aust­ri­an do­mi­na­ti­on (1686), the Hun­ga­ri­an so­ci­ety split, and be­came con­fu­s­ed and all too in­di­vi­du­a­lis­tic. For this rea­son it is hard for us to un­der­stand our for­mer ne­igh­bour, buil­ding far more on col­la­bo­ra­ti­on and co­ope­ra­ti­on and held to­get­her by mil­lions of links in dif­fi­cult times. Anot­her great fi­gu­re also ap­pe­ars in the ar­tic­le: Count Mau­ri­ce de Beny­ovsz­ky, a con­tem­por­ary of Kości­usz­ko, also com­me­mo­ra­ted re­cently, as 2016 was the 275th an­ni­ver­sary of his birth and the 230th an­ni­ver­sary of his death.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) codes: B11, N41, N43
Key­words: Ame­ri­can Re­vo­lu­ti­on­ary War, Mau­ri­ce de Beny­ovsz­ky, Czar­to­ryski fa­mily, abo­lit­ion of serf­dom, Tade­usz Kości­usz­ko, Po­lish en­ligh­ten­ment

2007 szep­tem­be­ré­ben je­lent meg a „Len­gyel­or­szág-por­tál” nevű lap a ma­gyar Wi­ki­pé­di­án abból a cél­ból, hogy az or­szág­gal kap­cso­la­tos leg­fon­to­sabb szó­cik­ke­ket össze­fog­ja. Már ekkor sze­re­pelt a „meg­íran­dó cik­kek” rövid lis­tá­já­ban Adam Jerzy Czar­to­ryski her­ceg élet­raj­za. Azóta el­telt tíz év, és nem akadt senki, aki len­gyel­ből vagy an­gol­ból le­for­dí­tot­ta volna a kért né­hány ol­dalt, ma­gyar nyel­vű for­rás ugyan­is nincs hozzá. Az eset azért ér­de­kes, mert mi­köz­ben lép­ten-nyo­mon a len­gyel–ma­gyar ba­rát­ság­ról hal­la­ni, ki­de­rült, hogy szin­te sem­mit sem tu­dunk a másik or­szág­ról. Minap egy vi­de­ó­meg­osz­tón zajló tu­risz­ti­kai kam­pány olyan kér­dé­sek­kel hozta za­var­ba a meg­kér­de­zett fi­a­ta­lo­kat, hogy mikor van a len­gye­lek nem­ze­ti ün­ne­pe, vagy hogy mely vá­ro­sok vol­tak Len­gyel­or­szág fő­vá­ro­sai a tör­té­ne­lem során?

A ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök nem­ré­gi­ben nemet mon­dott a len­gye­lek­nek, és tá­mo­gat­ta Do­nald Tusk meg­vá­lasz­tá­sát az Eu­ró­pai Ta­nács el­nö­ké­vé. A kár­ör­ven­dők nyom­ban rá­kér­dez­tek: hová lett a híres ba­rát­ság, hogy­hogy nem áll­tunk a ko­mánk mellé egész Eu­ró­pa el­le­né­ben? Nos, aki is­me­ri a két or­szág tör­té­nel­mét, tudja, hogy nem ez volt az első szem­ben­ál­lás az el­múlt év­szá­za­dok­ban. Tör­té­nel­münk szép­sé­gét éppen az adja, hogy min­dig volt né­hány po­li­ti­kus és köz­em­ber, akik a pil­la­nat­nyi ér­de­kek és a külső ha­tal­mak kény­sze­re el­le­né­re élet­ben tud­ták tar­ta­ni a két nép kö­zöt­ti ro­kon­szen­vet.

Per­sze nem Adam Jerzy Czar­to­ryski az egyet­len len­gyel, aki­nek el­ha­nya­golt a sze­mé­lye a ma­gyar in­ter­ne­tes en­cik­lo­pé­di­á­ban. Kor­tár­sai közül nem­rég bő­vült csak Tade­usz Kości­usz­ko és Hugo Kołłątaj élet­raj­za, II. Sza­nisz­ló Ágost ki­rá­lyé egy­elő­re né­hány sza­vas csonk, a no­vem­be­ri fel­ke­lés részt­ve­vői és a nagy emig­rá­ció tag­jai közül pedig mind­össze Narcyz Oli­zar és Sta­nisław Wor­cell bi­og­rá­fi­á­ja van ké­szen. De már hal­la­ni az okos­te­le­fon­nal in­te­ge­tő kó­rust: nem a Wi­ki­pé­di­án kell az igazi tu­dást ke­res­ni. No, de akkor hol? Me­lyik az az egy­sze­rű, in­gye­nes esz­köz, amellyel meg­mu­tat­hat­ja magát a most élő nem­ze­dék, és sza­ba­don el­mond­hat­ja, mi­lyen­nek látja az uni­ver­zu­mot s benne az em­be­ri nem ter­mé­sze­tét?

Egyéb­ként a vi­lág­tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű 1791. május 3-i al­kot­mány ( Konsty­tuc­ja 3 Maja 1791 roku) vagy Rous­seau A len­gyel kor­mány fi­gyel­mé­be ( Cons­idé­r­ations sur le go­u­ver­ne­ment de Po­log­ne) című kor­sza­kos ta­nul­má­nya sem ér­he­tő el ma­gya­rul.¹ Utób­bi azért iga­zán fi­gye­lem­re méltó tény, mert a szél­ső­bal­ol­da­li­ság ős­aty­ja­ként szá­mon tar­tott po­li­ti­kai gon­dol­ko­dó ebben az egyik utol­só nagy mun­ká­já­ban szá­mos kon­zer­va­tív ér­té­ket fo­gal­ma­zott meg. Saját in­dok­lá­sa sze­rint vi­lág­né­ze­ti pál­for­du­lá­sa azért kö­vet­ke­zett be, mert egy tény­le­ge­sen mű­kö­dő ál­la­mot sze­re­tett volna meg­ál­mod­ni. Nem két­sé­ges, ha írá­sát is­mer­het­nénk, akkor egé­szen más ké­pünk volna róla vagy a kon­zer­va­ti­viz­mus­ról.

A len­gyel fel­vi­lá­go­so­dás té­nye­it a ma­gyar ok­ta­tás és po­li­ti­kai új­ság­írás ál­ta­lá­ban el­hall­gat­ta vagy fél­re­ma­gya­ráz­ta, még­hoz­zá leg­gyak­rab­ban a német, oszt­rák és orosz ha­tal­mi ér­de­kek men­tén. In­terp­re­tá­ci­ó­juk sze­rint az újkor ele­jé­re a Lit­vá­ni­á­val közös ál­la­mot al­ko­tó Len­gyel­or­szág Eu­ró­pa egyik leg­na­gyobb ki­ter­je­dé­sű ál­la­ma lett. A po­li­ti­kai és ál­la­mi élet azon­ban né­hány rosszul funk­ci­o­ná­ló fe­u­dá­lis in­téz­mény – mint a kon­fö­de­rá­ció szer­ve­zé­sé­nek joga vagy a li­be­rum veto – miatt fo­ko­za­to­san meg­bé­nult. Előb­bi jog alap­ján a tár­sa­da­lom szé­les ré­te­gei kez­de­mé­nyez­het­tek pol­gár­há­bo­rút a köz­biz­ton­ság, a rendi ki­vált­sá­gok vagy a ki­rály­ság vé­del­mé­ben. Utób­bi sze­rint pedig a szejm­ben csak tel­jes egyet­ér­tés­sel le­he­tett tör­vényt al­kot­ni. A „ne­me­si arany­sza­bad­ság­nak” ne­ve­zett rend­szer idő­vel ter­mé­szet­sze­rű­leg meg­fe­nek­lett. A va­gyon­ta­lan ne­mes­ség pén­zért árul­ta a sza­va­za­ta­it a mág­ná­sok­nak, míg má­so­kat kül­föl­di ha­tal­mak vesz­te­get­tek vagy zsa­rol­tak meg. A po­li­ti­kai in­téz­mé­nyek ki­üre­sed­tek, és az or­szág véres le­szá­mo­lá­sok­ba tor­kol­ló anar­chi­á­ba süllyedt. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött sors­sze­rű volt, hogy gyor­san gya­ra­po­dó szom­széd­jai, a Po­rosz Ki­rály­ság, a Habs­burg és az Orosz Bi­ro­da­lom – ki­tölt­ve az ál­ta­la ke­let­kez­te­tett ha­tal­mi űrt – ne­gyed­szá­zad alatt be­ke­be­lez­zék. Az or­szág első fel­osz­tá­sá­ra 1772-ben ke­rült sor, ekkor te­rü­le­té­nek és né­pes­sé­gé­nek 30%-át vesz­tet­te el. A má­so­dik fel­osz­tás 1792-ben, a har­ma­dik 1795­ben tör­tént. Az an­nek­tá­lás ellen hi­á­ba­va­ló volt az 1792-es len­gyel–orosz há­bo­rú, majd az 1794-es Kości­usz­ko-fel­ke­lés hő­si­es­sé­ge, mert a meg­gyen­gült állam kép­te­len volt meg­vé­de­ni magát.

Nagy­já­ból ennyi, amit a ma­gyar tan­köny­vek­ből, po­li­ti­kai és tu­do­má­nyos cik­kek­ből meg­tud­ha­tunk a kor­ról. Ha van kü­lönb­ség az egyes év­ti­ze­dek né­ző­pont­ja kö­zött, akkor az talán csak annyi, hogy az éppen reg­ná­ló kur­zus igé­nye sze­rint a „des­po­ti­kus cár”, avagy az „ab­szo­lu­tis­ta oszt­rák ural­ko­dók” sze­re­pe a hang­sú­lyo­sabb. A tör­té­ne­lem té­nyei kö­zött sa­já­to­san vá­lo­ga­tó ma­gya­rá­zat­ban az a leg­szo­mo­rúbb, hogy ma­gu­kat a len­gye­le­ket teszi fe­le­lős­sé ál­la­muk el­vesz­té­sé­ért, mi­köz­ben a rab­ló­kat a ci­vi­li­zá­ció meg­men­tő­je­ként ün­nep­li. Ma­gya­rul rit­kán leírt adat, hogy az 1792. évi len­gyel–orosz há­bo­rú végén Var­só­ba ér­ke­ző orosz sereg 20 000 ember le­gyil­ko­lá­sá­val kezd­te meg a több mint 120 éven át tartó ott-tar­tóz­ko­dá­sát. A pra­gai pog­ro­mot a Czar­to­ryski­ak­nak sokat kö­szön­he­tő Ale­xan­der Orłowski fes­tet­te meg. Képén ré­szeg dra­go­nyo­sok szur­kál­nak egy hal­dok­ló fér­fit és nőt, a hát­tér­ben ré­mült gyer­me­kek igye­kez­nek ki­me­ne­kül­ni a csa­lád há­zi­kó­já­ból.

A fél­re­ma­gya­rá­zás­ra jó példa az a fel­ütés, amellyel Ring Éva kezdi a kor­szak vi­lág­tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű len­gyel tan­ügyi re­form­já­ról szóló – egyéb­ként ér­té­kes ada­to­kat tar­tal­ma­zó –, 1977-ben meg­je­lent írá­sát: „Tör­té­ne­ti köz­tu­da­tunk­ban – kü­lön­ben he­lye­sen – ál­ta­lá­ban el­fo­ga­dott, hogy Len­gyel­or­szág 1795-ös fel­osz­tá­sa a majd három év­szá­za­dos ne­me­si anar­chia szük­ség­sze­rű vég­ki­fej­le­te. A vég el­ke­rül­he­tet­len­nek, a Köz­tár­sa­ság bu­ká­sa már-már meg­ér­de­melt­nek tűnik, pedig va­ló­já­ban ez a mér­sé­kelt ha­la­dás erő­i­nek tra­gé­di­á­ja is” (Ring, 1977).

Ke­mé­nyeb­ben fo­gal­maz hat­van évvel ko­ráb­ban a Mar­cza­li Hen­rik írá­sát szem­lé­ző Szá­za­dok című lap: „A ki­zá­ró­la­gos ne­me­si ha­ta­lom a hely­zet­tel vissza­élt, s így, mi­u­tán nincs sem ál­la­mi ha­ta­lom, sem nem­zet, meg­szü­le­tik az anar­chia, a mit a szom­szé­dos ál­la­mok be­avat­ko­zás­ra hasz­nál­nak. Az egyet­len szel­le­mi és er­köl­csi ka­pocs, mely a ne­mes­ség és alá­ve­tett­jei közt fenn­ál­lott, a ka­tho­li­kus val­lás. A 18. szá­zad kö­ze­pén az önzés oly magas fokra hág, hogy az állam kész zsák­má­nya lesz a szom­szé­dok­nak, s már meg sem ment­he­tő. A kül­ső­leg bar­bá­rok bel­ső­leg is azok ma­rad­nak, s ezért a vá­rat­la­nul tért hó­dí­tó fran­czia föl­vi­lá­go­sí­tó böl­csé­szet meg­tá­mad­ja a nem­ze­ti ér­zést. Így az 1791-ben új al­kot­mányt te­rem­tő, po­rosz­ba­rát or­szág­gyű­lés csu­pán el­odáz­ta a bu­kást, a mely az 1794-ben Kos­ci­usz­ko ve­ze­té­se alatt ki­tört fel­ke­lés le­ve­re­té­sé­vel va­ló­ban be­ál­lott” (Mar­cza­li, 1916:410).

Az el­hall­ga­tás­ra pedig ke­res­ve sem le­het­ne jobb pél­dát ta­lál­ni annál, mint amire 2002-ben Hah­ner Péter egyik könyv­is­mer­te­té­se hívja fel a fi­gyel­met: „Soós Ist­ván fe­je­ze­té­ből nem­csak Len­gyel­or­szág fel­osz­tá­sa­i­val is­mer­ked­he­tünk meg, hanem Len­gyel­or­szág 18. szá­za­di tör­té­ne­té­vel is. […] Kár, hogy a ter­je­del­mi kor­lá­tok miatt a má­so­dik és har­ma­dik fel­osz­tás, az 1791-es al­kot­mány és a Kos­ci­usz­ko-fé­le fel­ke­lés bő­vebb is­mer­te­té­sé­re nem ke­rül­he­tett sor” (Hah­ner, 2012).

Ahogy az idé­ze­tek mu­tat­ják, időn­ként nem­csak a valós té­nyek­nek, hanem a lo­gi­ka és a ma­te­ma­ti­ka sza­bá­lya­i­nak is el­lent­mon­da­nak a tör­té­né­szi vé­le­ke­dé­sek. Bár a li­be­rum vetót csak 1652-ben ko­di­fi­kál­ták, de az annak alap­ján ki­ala­ku­ló anar­chia már 300 éves a 18. szá­zad­ban. Nincs nem­zet, azon­ban a nem­ze­ti ér­zést „vá­rat­la­nul” tá­mad­ják. A fel­osz­tá­sok­kal is­mer­ked­he­tünk meg az írás­ban, ám a má­so­dik és har­ma­dik fel­osz­tás­ról alig esik szó. Amúgy éppen Hah­ner Péter vi­lá­gí­tott rá a kor­szak (nem csak ma­gyar) ér­té­ke­lé­sé­nek tart­ha­tat­lan­sá­gá­ra, ami­kor el­ső­ként ne­vez­te tév­hit­nek a len­gye­lek­ről ter­jesz­tett ál­lí­tá­so­kat: „Ké­sőbb a ha­za­fi­as len­gye­lek is bí­rál­ták saját ha­gyo­má­nya­i­kat, ame­lyek meg­aka­dá­lyoz­ták, hogy ha­té­ko­nyan szem­be­száll­ja­nak az ag­resszív nagy­ha­tal­mak­kal. »Még a ha­zán­kat is el­it­tuk« – je­len­ti be egy ré­szeg nemes Andr­zej Wajda Légió című film­jé­ben. […] Egy dolog azon­ban bi­zo­nyos: a len­gye­lek több­sé­ge a fel­osz­tá­sok ide­jén és a 19. szá­zad fo­lya­mán is min­dent meg­tett ha­zá­ja mo­der­ni­zá­lá­sá­ért” (Hah­ner, 2010:137–141).

Fel­tű­nő, hogy a Len­gyel­or­szá­got ál­ta­lá­ban vé­del­me­ző kevés számú tör­té­nész sem tér ki pon­to­san arra a kö­rül­mény­re, ho­gyan ju­tot­tak a len­gye­lek zi­lált hely­ze­tük­be. Di­vé­ky Ador­ján, a 20. szá­zad leg­je­len­tő­sebb po­lo­nis­tá­i­nak egyi­ke írja 1915-ben szen­ve­dé­lyes han­gon: „A len­gyel ne­me­si köz­tár­sa­ság al­kot­má­nyát a fék­te­len, az ad ab­sur­dum vitt sza­bad­ság jel­le­mez­te, me­lyet a sza­bad ki­rály­vá­lasz­tá­sok és a ki­rá­lyok gyen­ge­sé­ge oly fokig en­ge­dett fej­lőd­ni, hogy az or­szág bu­ká­sát idéz­te elő. […] A 7-ik (sic!) szá­zad­ban a fél­re­ve­ze­tett ne­me­si sza­bad­ság or­gi­á­it üli; a li­be­rum veto meg­ál­lít­ja az állam gé­pe­ze­tét. […] A szláv ka­rak­ter fék­te­len­sé­gig vitt in­di­vi­du­a­li­tá­sa mu­tat­ko­zik ebben […] A li­be­rum ve­to­val szem­ben kon­fe­de­rá­ci­ók­kal pró­bál­nak vé­de­kez­ni, de ez sem hasz­nál, mert két­élű fegy­ver. A kon­fe­de­rá­ci­ók ugyan­is a ne­mes­ség szö­vet­ke­zé­sei vol­tak (sok­szor a ki­rály ellen is), és va­ló­ság­gal tör­vé­nyes ala­pot nyer­tek. Ha azon­ban az el­len­párt erős volt, el­len­kon­fe­de­rá­ci­ó­ban tö­mö­rült, s dúlt a belső vi­szály” (Di­vé­ky, 1915:265–269).

A len­gye­lek a kö­zép­ko­ri­as, ne­me­si al­kot­má­nyuk ki­dol­go­zá­sa­kor sok­fé­le kül­föl­di min­tát kö­vet­tek. Jól is­mer­ték a római jogot, a német vá­ro­si jogot, és sokat ta­nul­tak az Arany­bul­lá­ból. A ma­gyar hatás olyan erős volt egy idő­ben, hogy pl. a Nagy Lajos által adott kas­sai pri­vi­lé­gi­um­ban – ami a len­gye­lek „arany­bul­lá­ja” – ma­gyar szót is ta­lál­ni ( job­bágy). A ma­gyar és kül­föl­di ko­di­fi­ká­ci­ós min­ták­ról éppen Di­vé­ky írt igen ala­pos jog­össze­ha­son­lí­tó ta­nul­má­nyo­kat – bár azzal nem di­cse­ke­dett, hogy a bu­kott kon­fö­de­rá­ci­ó­kat a rá­kos­me­zei or­szág­gyű­lé­sek után „Rok­osz­nak” ne­vez­ték a len­gye­lek (Hüppe, 1894:213) –, így nyil­ván túl­zás a ré­szé­ről csak a szláv ka­rak­ter in­di­vi­du­a­liz­mu­sá­ról be­szél­ni. Egyéb­ként is, a len­gyel­hez ha­son­ló meg­ol­dá­so­kat más szláv ál­lam­ban nem­igen látni. A hely­zet az, hogy ők va­ló­ban ne­me­si köz­tár­sa­sá­got, igazi ne­me­si de­mok­rá­ci­át kí­ván­tak lét­re­hoz­ni. Pél­da­ként Athén és a Ve­len­cei Köz­tár­sa­ság állt előt­tük, sko­mo­lyan­hit­ték,hogy­ké­pe­sek­lesz­nek­meg­va­ló­sí­ta­niazt.Áma­ho­gy­elő­de­ik,úgy ők sem szá­mol­tak az em­be­ri ter­mé­szet né­hány olyan alap­vo­ná­sá­val, amely kor­lá­toz­za az egyént, hogy ön­fel­ál­do­zó­an, a kö­zös­ség java sze­rint cse­le­ked­jen élete min­den pil­la­na­tá­ban. Ment­sé­gük­re le­gyen mond­va, hogy igen ke­ve­sen pró­bál­ták meg előt­tük meg­va­ló­sí­ta­ni ezt a fajta „ab­szo­lút de­mok­rá­ci­át”, és ezért alig-alig állt a ren­del­ke­zé­sük­re tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat. Nem is­mer­het­ték a „köz­le­ge­lők tra­gé­di­á­ját”, ne­ve­ze­te­sen hogy min­dig lesz­nek, akik sze­mé­lyes ha­szo­nért a kö­zös­ség el­le­né­re tesz­nek, s hogy előbb-utóbb kö­vet­ni fogja őket a tömeg. Így, még ha ro­kon­szen­ves is Di­vé­ky ér­ze­lem­től fű­tött hoz­zá­ál­lá­sa, ki­ro­ha­ná­sá­ban nem lehet mást látni, mint a szo­ká­sos ön­os­to­ro­zó ke­let-eu­ró­pai kis­hi­tű­sé­get.

Nem­csak Ady és a film­ren­de­ző Wajda ha­gyo­má­nyoz­ta ránk az alul­ról fel­fe­lé te­kin­tő vi­lág­lá­tást. Már a 19. szá­zad eleji, más­kü­lön­ben oly­annyi­ra bájos új­sá­gok­ban fel-fel­buk­kan a Nyu­gat­tal való ön­becs­mér­lő össze­ha­son­lí­tás. Ennek lé­nye­ge, hogy mi­fe­lénk min­den le van ma­rad­va, semmi sem si­ke­rül egész­re, csu­pán fe­le­más­ra, s vég­ered­mény­ben va­la­mennyi utunk zsák­ut­cás fej­lő­dés. Per­sze az, hogy a Nyu­gat fej­lő­dé­se mi­lyen ál­do­za­tok árán va­ló­sult meg – em­ber­mil­li­ók és kul­tú­rák el­ta­po­sá­sa bel- és kül­föl­dön, pusz­tí­tó há­bo­rúk, nyo­mor és el­ide­ge­ne­dés –, so­ha­sem kerül a mér­leg ser­pe­nyő­jé­be. Ahogy az sem, hogy éppen a nagy­ha­tal­mak hol kor­lá­to­zó, hol ki­szi­po­lyo­zó po­li­ti­ká­ja miatt tart Ke­let-Eu­ró­pa ott, ahol. A Mar­ti­no­vics-per ira­ta­i­ból tud­juk, hogy a fran­cia ja­ko­bi­nu­sok a ma­gyar­sá­got az olá­hok­kal együtt olyan „szel­le­mi­leg el­ma­ra­dott nép­nek” tar­tot­ták, ame­lyet nem illet meg az ön­ál­ló ál­la­mi­ság. A Du­nán­túlt a német, Er­délyt és a ke­le­ti ré­sze­ket a görög mo­nar­chi­á­nak szán­ták.²

Tri­a­non képe tehát már a 18. szá­za­di fran­cia nagy­ha­tal­mi ter­vek­ben fel­de­ren­gett. A nap­nál is vi­lá­go­sabb té­nyek el­le­né­re nap­ja­ink­ban mégis újra erő­söd­nek a kor­sza­ko­kon át zengő szi­rén­han­gok: nincs össze­tar­tás, ve­le­jé­ig kor­rupt a tár­sa­dal­munk, rossz az or­szág ve­ze­té­se – ám ha ki­csit össze­szed­nénk ma­gun­kat, akkor rög­vest a világ él­vo­na­lá­ba emel­ked­het­nénk… Ha va­la­ki szem­be­sí­te­ni me­ré­sze­li a har­so­gó­kat a tör­té­nel­mi­et­len, a valós erő­vi­szo­nyo­kat és ér­de­ke­ket nél­kü­lö­ző dé­li­bá­bos né­ze­te­ik­kel, az hamar meg­kap­ja a de­ma­góg és a po­pu­lis­ta jel­zőt. Pedig szu­ve­re­ni­tá­sunk csak­ugyan kor­lá­to­zott volt, s így nem­csak aka­rat és te­het­ség kér­dé­sén mú­lott, hogy elő­de­ink mit te­het­tek, és med­dig ju­tot­tak.

Innen nézve egé­szen más kép bon­ta­ko­zik ki a len­gyel fel­vi­lá­go­so­dás­ról. Mi­u­tán a len­gyel ha­za­fi­ak­ban tu­da­to­sult, hogy el­ve­szít­he­tik a ha­zá­ju­kat, az 1760-as évek­ben több év­ti­ze­des re­form­ba kezd­tek. El­ső­ként bő­ví­tet­ték és meg­újí­tot­ták a had­se­re­get és a dip­lo­má­ci­ai kart. 1765-ben II. Sza­nisz­ló Ágost meg­ala­pí­tot­ta az első len­gyel vi­lá­gi fő­is­ko­lát, a Ka­dét­is­ko­lát (Szkoła Ry­cers­ka), ahol a Czar­to­ryski­ak tá­mo­ga­tá­sá­val, sze­gény csa­lád sar­ja­ként pél­dá­ul a kis Kości­usz­ko ka­pott vi­lág­szín­vo­na­lú ok­ta­tást. 1768-ban fegy­ver­rel kel­tek fel a tár­sa­dal­mi létet meg­nyo­mo­rí­tó orosz be­fo­lyás ellen a bari kon­fö­de­rá­ció ke­re­té­ben. Mer­kan­ti­lis­ta gaz­da­ság­po­li­ti­kát ve­zet­tek be, mely­nek lé­nye­ges eleme volt, hogy új­faj­ta ér­de­kelt­sé­get te­remt­se­nek, és eny­hít­se­nek a job­bá­gyok és a vá­ro­si pol­gá­rok fe­u­dá­lis ter­he­in. Bár 1772-ben meg­tör­tént az első fel­osz­tás, még­sem esett apá­ti­á­ba a nem­zet, és foly­tat­ta a tár­sa­da­lom és állam át­ala­kí­tá­sát. Lét­re­hoz­ták a világ első ok­ta­tá­si mi­nisz­té­ri­u­mát (Ko­mis­ja Edu­kac­ji Na­ro­do­wej), amely há­rom­szin­tű ok­ta­tá­si rend­szert ho­zott létre. Több száz pa­rasz­ti is­ko­la, szá­mos gim­ná­zi­um és három egye­tem mű­kö­dött az or­szág­ban. Az ok­ta­tá­si re­form mun­ká­i­ban a kor leg­ki­vá­lóbb­jai vet­tek­részt,pél­dá­ul­Czar­to­ryski­her­ce­gés­Kołłątaj.​Utóbb­imint­fi­a­tal­tu­dó­sa­lig33 éve­sen lett a mind­össze 15 (!) hall­ga­tó­val ren­del­ke­ző krak­kói egye­tem rek­to­ra. Hogy a len­gyel­or­szá­gi kép­zést von­zó­vá tegye hon­fi­tár­sai szá­má­ra, né­hány év alatt gya­kor­ló­kór­há­zat, bo­ta­ni­kus ker­tet, la­bo­ra­tó­ri­u­mo­kat és kor­sze­rű elő­adó­ter­me­ket épít­te­tett, s mun­ká­já­nak kö­szön­he­tő­en ha­ma­ro­san újra pa­ti­nás egye­tem­mé lett az uni­ver­zi­tász (Ko­sáry, 1976:712; Kap­ron­czay, 1993:8).

A pol­gá­ri al­kot­má­nyo­zás 1770-ben kez­dő­dött. Ekkor ka­pott Rous­seau és tőle füg­get­le­nül Gab­ri­el Bon­not de Mably meg­bí­zást, hogy ta­ná­csa­ik­kal se­gít­sék a jog­al­ko­tás meg­in­dí­tá­sát. Az első tény­le­ges lépés a Za­moyski-kó­dex (Ko­deks Za­moyski­ego) ko­di­fi­ká­lá­sa volt 1776 és 1780 kö­zött. A ja­vas­lat sok min­den más mel­lett fog­lal­ko­zott az állam és egy­ház szét­vá­lasz­tá­sá­val, a job­bágy­ság fel­sza­ba­dí­tá­sá­val és a „nul­lum cri­men” bün­te­tő­jo­gi elv meg­ho­no­sí­tá­sá­val. Végül ugyan a szejm nem fo­gad­ta el a ja­vas­la­tot, vi­szont ha­tás­sal volt a ké­sőb­bi al­kot­má­nyo­zás­ra. Ezt a mun­kát az 1788 és 1792 kö­zött ülé­se­ző nagy szejm (Sejm Wi­el­ki) vé­gez­te el. Előbb meg­al­kot­ta a vá­ro­si pol­gá­rok jog­ál­lá­sá­ról, a vá­lasz­tá­sok­ról és a Len­gyel–Lit­ván Unió he­lyé­be lépő egy­sé­ges köz­tár­sa­ság­ról (Rzecz­pos­po­li­ta Pol­ska) szóló tör­vé­nye­ket, majd Eu­ró­pa első írott, kar­tá­lis al­kot­má­nyát, az 1791. május 3-i al­kot­mányt. A híres fran­cia alap­tör­vényt idő­ben meg­elő­ző do­ku­men­tum töb­bek kö­zött rög­zí­tet­te a nép­fel­ség elvét, meg­ala­pí­tot­ta és el­vá­lasz­tot­ta a három klasszi­kus ha­tal­mi ágat (tör­vény­ho­zás, kor­mány­zás és bí­rás­ko­dás), ál­la­mi vé­de­lem alá he­lyez­te a job­bá­gyo­kat, és en­ge­dé­lyez­te bár­mely val­lás sza­bad gya­kor­lá­sát.

A len­gye­lek vi­szont nem áll­tak meg itt. Újabb, a ki­rály nevét vi­se­lő pol­gá­ri jogi, bün­te­tő­jo­gi és el­já­rás­jo­gi kódex meg­al­ko­tá­sá­ba fog­tak, majd a ki­rály­ság bu­ká­sa után, a fel­ke­lés ide­jén Kości­usz­ko el­ju­tott a fel­té­te­les job­bágy­fel­sza­ba­dí­tá­sig. Bár a połani­e­ci uni­ver­zá­lé­ban³ (Uni­wer­sał połani­ec­ki) ő maga írja, hogy a haza vé­del­mé­re to­váb­bi erők nyer­he­tők meg az in­téz­ke­dés­sel, azon­ban nem pusz­tán a kény­szer vagy a ha-szon ve­zé­rel­te. Tíz évvel ko­ráb­ban, az ame­ri­kai füg­get­len­sé­gi há­bo­rú har­ca­i­ban egyik szárny­se­géd­je szí­nes bőrű volt, és ot­ta­ni je­len­tős va­gyo­nát rab­szol­gák fel­sza­ba­dí­tá­sá­ra és ok­ta­tá­sá­ra ren­del­te. Ame­ri­ká­ból vissza­tér­ve pedig a tá­vol­lé­té­ben el­ha­nya­go­ló­dott len­gyel­or­szá­gi bir­to­kán eny­hí­tet­te a job­bá­gyok ter­he­it.

A kor­szak ma­gyar sza­bad­kő­mű­ve­sei úgy tar­tot­ták, hogy Ma­gyar­or­szág po­li­ti­kai helye az olá­hok és mol­dá­vi­a­i­ak kö­zött van, mert a len­gye­lek mű­velt­ség te­kin­te­té­ben száz évvel meg­előz­ték.⁴ Ez az tehát, amit Ring Éva „mér­sé­kelt ha­la­dás­nak”, Mar­cza­li Hen­rik „bar­bár­nak” ne­ve­zett, és ez az, amely­ről azt szo­kás mon­da­ni, hogy késői volt, mert nem tudta meg­akasz­ta­ni a fel­osz­tás­hoz ve­ze­tő fo­lya­ma­to­kat. Mint lát­tuk, a len­gye­lek vi­lág­tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű lé­pé­se­ket tet­tek, hi­szen elő­ször vagy az elsők kö­zött hoz­tak létre pol­gá­ri in­téz­mé­nye­ket Eu­ró­pá­ban, rá­adá­sul ter­ror vagy más népek le­igá­zá­sa, ki­fosz­tá­sa nél­kül. De ho­gyan lehet az élen­já­ró le­ma­ra­dá­sá­ról be­szél­ni? Ho­gyan kés­het az, aki év­ti­ze­dek­kel előz meg még nyu­ga­ti ál­la­mo­kat is? És egy­ál­ta­lán, ugyan mit szá­mí­tott volna az ak­ko­ri világ három nagy­ha­tal­ma ellen, hogy med­dig jut­nak a pol­gá­ri át­ala­ku­lás­ban?

Per­sze Len­gyel­or­szág sem volt tel­je­sen egy­sé­ges, sőt áru­lók is akad­tak kö­zöt­tük. Ám a kü­lön­fé­le ér­de­kek és vi­lág­né­ze­tek ar­ti­ku­lá­lá­sá­ra már ek­ko­ri­ban lét­re­jöt­tek az első párt­kez­de­mé­nyek, ame­lyek meg­mu­tat­ták, hogy a szár­ma­zás vagy a va­gyon által lét­re­jö­vő el­len­té­tek el­le­né­re le­het­sé­ges az együtt­mű­kö­dés akár po­li­ti­kai el­len­fe­lek kö­zött is. Az egyik ilyen szer­ve­ző­dés a Ha­za­fi­as Párt (Stron­nict­wo Pat­ri­otycz­ne) volt, amely­nek az az Iza­b­e­la Czar­to­ryska her­ceg­nő volt a tagja, aki az első len­gyel mú­ze­u­mot ala­pí­tot­ta, ker­té­sze­ti szak­köny­ve­ket írt, és ta­nul­ni vágyó fi­a­ta­lok­nak nyúj­tott tá­mo­ga­tást. Férje egy idő­ben a len­gyel trón vá­ro­má­nyo­sa volt, majd 1805-ben ma­gyar hon­fi­ú­sí­tást nyert,⁵ s részt vett a ma­gyar köz­élet­ben, pél­dá­ul hoz­zá­já­rult a Lu­dovi­ka épí­té­sé­hez.⁶ Fiát, a fen­tebb már em­lí­tett Adam Jerzyt – aki ka­to­na­ként szol­gált az orosz­el­le­nes har­cok­ban – Len­gyel­or­szág bu­ká­sa után Orosz­or­szág­ba vit­ték po­li­ti­kai túsz­ként. Ami­kor meg­halt a cárnő, az új orosz ural­ko­dó kvázi orosz mi­nisz­ter­el­nök­ké tette a fi­a­tal­em­bert. Ez nem aka­dá­lyoz­ta meg abban, hogy ké­sőbb te­vő­le­ge­sen az 1830–31-ben zajló no­vem­be­ri fel­ke­lés (Pows­ta­nie lis­top­ado­we) mellé áll­jon, ami miatt aztán Pá­rizs­ba kel­lett me­ne­kül­nie. Itt a nagy emig­rá­ció (Wi­el­ka Emig­rac­ja) egyik po­li­ti­kai ve­ze­tő­je lett, és sokat tett azért, hogy a szlá­vok, ro­má­nok és ma­gya­rok meg­bé­kél­je­nek egy­más­sal, és hogy lét­re­jöj­jön len­gyel ve­ze­tés­sel egy egy­sé­ges kö­zép-eu­ró­pai állam.

Az ő fia, Władysław azon volt, hogy a csa­lád mű­kin­csei mi­ha­ma­rabb vissza­ke­rül­je­nek Len­gyel­or­szág­ba. Ter­vét az 1870-es évek­ben va­ló­sít­hat­ta meg, ekkor jött létre a krak­kói Czar­to­ryski Mú­ze­um. Bár a gyűj­te­mény­ben a ké­sőb­bi há­bo­rúk és német– orosz fosz­to­ga­tá­sok nagy kárt tet­tek, a rend­szer­vál­tás után ren­dez­ték a hely­ze­tét, és Eu­ró­pa egyik leg­na­gyobb – mint­egy 250 ezer tör­té­nel­mi do­ku­men­tum­ból és 86 ezer mű­tárgy­ból álló, Le­o­nar­do da Vinci egyik fő művét is tar­tal­ma­zó – ma­gán­gyűj­te­mé­nyé­vé vált. 2016 de­cem­be­ré­ben – tit­kos tár­gya­lá­sok után – Adam Karol Czar­to­ryski her­ceg jel­ké­pes össze­gért el­ad­ta a könyv­tá­rat és gyűj­te­ményt a len­gyel ál­lam­nak. Ezzel meg­va­ló­sult ősei majd más­fél év­szá­za­dos álma, a len­gyel népé lett a csa­lád által össze­gyűj­tött, fel­hal­mo­zott va­gyon (Ma­gyar Hír­lap, 2016).

E tör­té­net azért iz­gal­mas ne­künk, ma­gya­rok­nak, mert meg­mu­tat­ja, hogy sok­kal in­kább lehet kap­cso­ló­dá­si pon­tok­ról, sem­mint pár­hu­za­mos­sá­gok­ról be­szél­ni a len­gyel és ma­gyar új­ko­ri tör­té­ne­lem kap­csán. Ami­kor a len­gye­lek pol­gá­ri al­kot­má­nyo­zás­sal, a nem­ze­ti érzés meg­fo­gal­ma­zá­sá­val és a tu­dat­lan, nincs­te­len ember fel­eme­lé­sé­vel vol­tak el­fog­lal­va, akkor ná­lunk a ne­mes­ség el­né­me­te­sí­té­se zaj­lott. Ami­kor ná­lunk meg­in­dult a re­form­moz­ga­lom, akkor Len­gyel­or­szág már több há­bo­rún és ide­ge­nek el­le­ni har­con volt túl. A no­vem­be­ri fel­ke­lés után lét­re­jött a nagy emig­rá­ció szel­le­mi és po­li­ti­kai moz­gal­ma, ami nem volt nagy lét­szá­mú, de szin­te az egész vi­lág­ra ki­ter­jedt, s olyan sze­mé­lye­ket fo­gott össze, mint Cho­pin, Mic­kie­wicz, Cypri­an Nor­wid vagy éppen Bem. Ná­lunk ilyen kül­föl­di szel­le­mi erő nem lé­te­zett, el­len­ben 1848 után hamar ki­ko­pott a nem­ze­ti érzés mel­lől a szo­ci­á­lis idea, s tu­laj­don­kép­pen azóta e nél­kül, cson­kán em­lé­ke­zünk a for­ra­da­lom­ra (Ni­zsa­lovsz­ky, 1940:45).

Tri­a­non után pedig ne­mes­sé­günk egy része hátat for­dí­tott ma­gyar­sá­gá­nak, majd a ké­sőb­bi rend­szer­vál­tá­sok az ír­mag­ját is el­tün­tet­ték a múlt­ban gyö­ke­re­ző, a je­le­nért és a jö­vő­ért egy­aránt fe­le­lős­sé­get vál­la­ló régi po­li­ti­kai osz­tá­lyok­nak. Ha vol­tak is még a 19. szá­zad vége felé mél­tá­nyos, nagy­lel­kű em­be­rek, ugyan ki em­lék­szik ma már rájuk? Pél­dá­ul Ga­lán­tai gróf Es­ter­há­zy Jo­han­ná­ra, a ki­vá­ló hár­fás­ra és me­cé­nás­ra,⁷ aki tá­mo­gat­ta Cho­pint s a kor­szak nagy hár­fá­sa­it, az angol Elias Pa­rish Al­varst, „a hárfa Liszt­jét”, a wale­si John Tho­mast, aki ké­sőbb Vik­tó­ria ki­rály­nő ki­rá­lyi hár­fá­sa lett (Grif­fiths, 2005). Ne­gyed év­szá­za­don át Jo­hann Du­bezt is, aki a bécsi hár­fa­is­ko­la talán leg­na­gyobb alak­ja volt. Es­ter­há­zy mind­emel­lett egész éle­té­ben bő­ke­zű­en ada­ko­zott a ma­gyar el­eset­tek­nek, és ha­lá­la­kor ha­tal­mas va­gyo­nát – ami csak­nem 30%-kal volt na­gyobb, mint az or­szá­gos le­lenc­há­zi alapé⁸ – Ma­gyar­or­szág­ra hagy­ta. Hová tűn­tek az em­lé­ke­ink közül ezek az éle­tek?

Hogy ez idő tájt mennyi­re csak egy­más mel­let­ti a len­gyel és a ma­gyar nép tör­té­nel­me, és hogy mi­lyen ke­vés­sé ha­son­ló, az Kości­usz­ko és Beny­ovsz­ky Móric gróf élet­út­já­ból is ki­ol­vas­ha­tó. Mind­ket­ten ne­me­si csa­lád­ba szü­let­tek talán ugyan­ab­ban az esz­ten­dő­ben.⁹ Az előb­bi sze­gé­nyeb­be, az utób­bi gaz­da­gab­ba. Ami korai sor­suk­ban közös, hogy hamar ár­va­ság­ra ju­tot­tak, il­let­ve hogy von­zód­tak a mű­vé­sze­tek­hez. Az egyik a kép­ző­mű­vé­szet­hez, a másik – leg­alább­is egyes ada­tok sze­rint – a hár­fa­ze­né­hez.¹⁰

Kości­usz­ko – sze­gény­sé­ge el­le­né­re és a len­gyel tár­sa­da­lom­ban meg­lé­vő erős ko­hé­zi­ó­nak kö­szön­he­tő­en – magas szin­tű ok­ta­tás­ban ré­sze­sült. A híres var­sói Ka­dét­is­ko­lát vé­gez­te, majd ennek ok­ta­tó­ja lett tisz­ti be­osz­tás­ban. Beny­ovsz­ky so­ha­sem járt is­ko­lá­ba, már tíz­éve­sen német csa­ta­te­re­ken for­go­ló­dott. Örök­sé­gét ha­tó­sá­gi se­gít­ség­gel ro­ko­nai el­oroz­ták tőle, ami miatt „ve­re­ke­dés­be ke­ve­re­dett” velük, majd len­gyel ro­ko­na­i­hoz me­ne­kült a tör­vény szi­go­ra elől. Itt be­kap­cso­ló­dott az 1768-as bari kon­fö­de­rá­ció orosz­el­le­nes har­ca­i­ba. Meg­se­be­sült, fog­ság­ba esett, végül Szi­bé­ri­á­ba szám­űz­ték.

Beny­ovsz­ky 1771-ben szö­kött meg a Tá­vol-Ke­let­ről. 1774-ben meg­ala­pí­tot­ta Lo­u­is­bour­got, azaz gyar­ma­to­sí­tot­ta a fran­ci­ák­nak Ma­da­gasz­kárt. Azon­ban már 1776-ban szem­be­ke­rült a meg­bí­zó­i­val. Bár a he­lyi­ek ki­rá­lyuk­ká vá­lasz­tot­ták, me­ne­kül­nie kel­lett a fran­ci­ák elől. Kości­usz­ko 1775-ig pá­ri­zsi ösz­tön­díj­jal épí­té­sze­tet és fes­té­sze­tet ta­nult a kor leg­ne­ve­sebb fran­cia aka­dé­mi­á­in. Mivel ha­za­tér­ve Len­gyel­or­szág­ba nem ka­pott ál­lást a had­se­reg­ben, ezért ta­ní­tós­ko­dott. Aztán neki is me­ne­kül­nie kel­lett a fegy­ve­re­sek elől, mert el­csa­var­ta egyik ta­nít­vá­nyá­nak a fejét.

Mind­ket­ten Ame­ri­ká­ban pró­bál­tak új éle­tet kez­de­ni az 1775 és 1783 kö­zött zajló füg­get­len­sé­gi há­bo­rú ide­jén. Kości­usz­ko el­fo­gad­ta a ka­pott meg­bí­zá­so­kat, erő­dít­mé­nye­ket ter­ve­zett, és részt vett a har­cá­sza­ti hely­szí­nek ki­vá­lasz­tá­sá­ban. Ap­ró­lé­kos mér­nö­ki mun­ká­já­val nagy­ban hoz­zá­já­rult a csa­ta­győ­zel­mek­hez, ami­vel magas be­osz­tást, ké­sőbb magas ki­tün­te­té­se­ket és va­gyont szer­zett. A pénzt vég­aka­ra­tá­ban rab­szol­gák fel­sza­ba­dí­tá­sá­ra és ok­ta­tá­sá­ra ren­del­te. Beny­ovsz­ky ko­ráb­ban rab­szol­gá­kat szál­lí­tott Ma­da­gasz­kár­ról az Új­vi­lág­ba. Itt, mi­u­tán pat­ró­nu­sa, Ka­zi­mi­erz Pułaski tá­bor­nok egy csa­tá­ban el­esett, gyö­ke­rét vesz­tet­te. Ugyan kü­lön­bö­ző ter­ve­ket aján­lott újra és újra az ame­ri­kai kor­mány­nak, ám a po­li­ti­kai hely­zet miatt az rend­re vissza­uta­sí­tot­ta a szol­gá­la­ta­it, s végül csa­ló­dot­tan tért vissza Eu­ró­pá­ba.

Beny­ovsz­kynak ekkor már csak né­hány za­va­ros év volt hátra, alig negy­ven­éve­sen bú­csú­zott az élet­től. Kości­usz­ko a füg­get­len­sé­gi há­bo­rú után szin­tén vissza­tért, de a szü­lő­ha­zá­já­ba. Mivel a len­gyel had­se­reg­ben új­fent nem ka­pott ál­lást, az idő­köz­ben szét­zi­lá­ló­dott csa­lá­di kis­bir­to­kon kez­dett gaz­dál­kod­ni. Job­bá­gya­i­nak ro­bot­ját je­len­tő­sen csök­ken­tet­te, bár emi­att egy ideig nél­kü­lö­zött, és a szom­széd ne­me­sek­kel is konf­lik­tu­sa tá­madt. Né­hány csen­des, gaz­dál­ko­dás­sal töl­tött év után a ka­to­nai pálya is meg­nyílt előt­te, a tör­té­ne­lem ki­tár­ta ka­pu­it.

Beny­ovsz­ky ko­rá­nak vi­lág­hí­res, nép­sze­rű fi­gu­rá­ja volt. Ön­élet­raj­zi köny­vét 1790­ben rövid idő alatt el­kap­kod­ták Lon­don­ban. A leg­ne­ve­sebb fran­cia ope­ra­szer­ző, François-Ad­ri­en Boïel­dieu róla szóló művét 1800-ban mu­tat­ták be Pá­rizs­ban. A Ma­gyar­or­szá­gon is igen nép­sze­rű Au­gust Fried­rich von Kot­ze­bue német író által az éle­té­ről írt szín­da­ra­bot 1814. ok­tó­ber 19-én adták elő az USA-ban. Mind­ezen si­ke­rek és ér­dek­lő­dés el­le­né­re ne­vé­nek fénye mára meg­ko­pott, s nem sza­bad­ság­hős­ként, hanem uta­zó­ként és ka­lan­dor­ként tart­juk szá­mon. Nem nehéz ennek az okát meg­lát­ni a pár­hu­za­mos élet­raj­zok­ban. Az 1526 után szét­zi­lá­ló­dott ma­gyar tár­sa­da­lom, amely­nek egyre la­zább szö­ve­tét a be­te­le­pült vagy hon­fi­ú­sí­tott szá­mos kül­föl­di elem is gyen­gí­tet­te, az ér­vé­nye­sü­lés­nek sok­kal in­kább az in­di­vi­du­a­lis­ta mód­ját kí­nál­ta az egyé­nek­nek, sem­mint a kö­zös­sé­git. Beny­ovsz­ky egy­ma­gá­ban állt, Kości­usz­kó­nak vi­szont célt, esz­közt, le­he­tő­sé­ge­ket és tár­sa­kat adott a haza.

Abban nem lehet vita, hogy a fenti, Len­gyel­or­szág tör­té­nel­mé­vel kap­cso­la­tos idé­ze­tek hol ki­ok­ta­tó, hol go­rom­ba hang­vé­te­le egy­ál­ta­lán nem illik a ba­rá­tok kö­zöt­ti pár­be­széd­hez. Talán abban sem, hogy mind­ez nem­csak a cen­zú­rá­nak szólt, hanem a szer­zők fruszt­rált­sá­gá­ból is eredt. És va­ló­ban jogos az irigy­ke­dés. A kor­szak len­gyel tör­té­nel­me, az élet­utak és a cso­dá­la­tos együtt aka­rás mind-mind azt mu­tat­ják, hogy időn­ként a na­gyobb kö­zös­sé­gek is ki­zök­ken­het­nek a ke­rék­vá­gás­ból, és ilyen­kor rend­kí­vü­li dol­gok, óri­á­si tel­je­sít­mé­nyek szü­let­nek. Hugo Kołłątaj, mi­u­tán iri­gyei el­ül­döz­ték az egye­tem­ről, a po­li­ti­kai és ál­la­mi élet­be ve­tet­te magát. Szer­ve­ző­je volt a vá­ro­si pol­gá­rok jo­ga­i­ért küzdő fe­ke­te me­net­nek (Czar­na pro­ces­ja), egyik meg­szö­ve­ge­ző­je az al­kot­mány­nak, pár­tot ala­pí­tott, majd rövid emig­rá­ció után a Kości­usz­ko-fel­ke­lés másik ve­zé­re lett. Jan Ma­tej­kó­nak a kor­szak­kal fog­lal­ko­zó több képén is köz­pon­ti alak­ként tűnik fel a pap­ság­ra és a pol­gár­ság­ra egy­for­mán em­lé­kez­te­tő fe­ke­te kö­pe­nyé­ben és ka­lap­já­val.¹¹ A bukás után nyolc éven át ra­bos­ko­dott oszt­rák vár­fog­ság­ban, a geo­ló­gi­ai idő­vel és az em­ber­föld­rajz­zal kap­cso­la­tos vi­lág­szín­vo­na­lú tu­do­má­nyos mun­ká­ja ekkor tel­je­se­dett ki. Bün­te­té­se után, 1805-ben Tade­usz Czac­ki­val meg­ala­pí­tot­ta a krze­mi­e­ni­e­ci gim­ná­zi­u­mot, ami az el­nyo­mott len­gyel­ség leg­főbb szel­le­mi köz­pont­já­vá vált. Ami­kor 1831-ben le­ver­ték a no­vem­be­ri fel­ke­lést, olyan ér­tel­mi­sé­gek emig­rál­tak innen, mint Jo­a­chim Le­le­wel vagy Sta­nisław Wor­cell, akik az emig­rá­ció egy-egy po­li­ti­kai szár­nyá­nak a ve­ze­tői let­tek, il­let­ve Ju­li­usz Słowac­ki, a három nem­ze­ti bárd egyi­ke.

Vég nél­kül le­het­ne so­rol­ni a ko­ra­be­li tör­té­ne­te­ket, ám mind­annyi­szor ugyan­oda ju­tunk. Ne­ve­ze­te­sen, hogy volt egy rövid kor­szak az eu­ró­pai tör­té­ne­lem­ben, ame­lyet a tu­dás­szomj és ten­ni­a­ka­rás, az ön­fel­ál­do­zás és a sze­re­tet jel­lem­zett, az a hit, hogy az ember és az em­be­ri tár­sa­da­lom több­re hi­va­tott. És ide­ér­ve lát­ha­tó­vá válik a szem­lé­lő­nek, hogy nem­csak az egyé­nek, hanem a kö­zös­sé­gek éle­té­ben is adód­hat­nak ke­gye­lem­mel tel­jes pil­la­na­tok. A tör­té­ne­lem per­sze át­ír­ha­tó és át­ér­tel­mez­he­tő, ami vi­szont mit sem szá­mít itt. Mert­hogy az ak­ko­ri len­gyel­ség­gel tény­leg meg­esett a csoda: ha rövid időre is, de a te­nye­rén hord­ta őket az Isten.