A tri­a­no­ni utód­ál­la­mok me­ne­kült­je­i­nek élet­kö­rül­mé­nyei

Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf. 1–3. szám, 2017, 243–255., DOI: 10.24307/psz.2017.0921

Össze­fog­la­lás

A tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum me­ne­kül­tek ára­da­tát in­dí­tot­ta el a ha­zánk­tól el­csa­tolt te­rü­le­tek­ről. Re­giszt­rá­lá­sok sze­rint 350 ezer, utó­la­gos becs­lé­sek sze­rint 400-450 ezer ember hagy­ta el szü­lő­föld­jét, ott­ho­nát, mun­ka­he­lyét. A 20-as évek­ben, a cson­ka or­szág­ban száz­ez­rek nyo­mo­rog­tak. A leg­rosszabb hely­zet­be kö­zü­lük azon­ban azok a me­ne­kül­tek ke­rül­tek, akik pá­lya­ud­va­ro­kon va­go­nok­ban vagy le­pusz­tult ba­rakk­vá­ro­sok­ban vár­tak a sor­suk­ra. A mai ma­gyar tár­sa­da­lom és Eu­ró­pa szá­má­ra az ő szen­ve­dé­sük, be­il­lesz­ke­dé­si kál­vá­ri­á­juk alig is­mert. A ta­nul­mány több le­vél- és irat­tá­ri for­rás fel­ku­ta­tá­sá­val, va­la­mint egy ko­ra­be­li fel­vi­dé­ki írónő me­mo­ár­já­nak rész­le­te­i­vel járul hozzá, hogy a tör­té­nel­münk e ke­vés­bé fel­tárt lap­já­ra rá­íród­jon az igaz­ság. A ta­nul­mány egyes ré­szei a szer­ző­nek a Fel­vi­dék­ről me­ne­kült, evan­gé­li­kus Bruck­ner csa­lád­ról szóló, ké­szü­lő köny­vé­ből valók.

Kulcs­sza­vak: tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés, va­gon­vá­ro­sok, ba­rakk­vá­ro­sok, me­ne­kült­ügy

Towns of Ra­il­way Car­ria­ges and Bar­racks
The Li­ving Con­di­tions of Re­fu­ge­es from Ter­rit­ori­es Di­san­ne­xed by Tri­a­non

Sum­ma­ry

The Tre­aty of Tri­a­non set a flood of re­fu­ge­es off from the ter­rit­ori­es di­san­ne­xed from the for­mer Hun­ga­ri­an King­dom. Ac­cord­ing to the re­cords, 350 thou­sand, but by sub­se­qu­ent est­ima­tes, app­ro­xi­ma­tely 400-450 people were for­ced to leave their homes, workpla­ces and hom­elands. In the 1920's hund­reds of thou­sands lived in mi­sery in the muti­la­ted count­ry. The worst con­di­tions of all were ex­pe­ri­en­ced by re­fu­ge­es who wa­i­ted for their fate in ra­il­way car­ria­ges or in run-down slums. Their suf­fe­rings and the tor­ment of in­te­gra­ti­on are litt­le known to the pre­va­i­ling Hun­ga­ri­an so­ci­ety or to the rest of Euro­pe. The study cont­ri­bu­tes to re­ve­aling the truth about that less un­fol­ded part of our his­to­ry by se­ve­ral ar­chi­val sour­ces and by the pub­li­ca­ti­on of ex­cerpt from the me­mo­ir of a writer who had fled from the for­mer Upper Hun­gary. Parts of the paper are from the aut­hor's forth­com­ing book about the Lu­the­ran re­fu­gee Bruck­ner fa­mily.

Key­words: Tre­aty of Tri­a­non, town of ra­il­way car­ria­ges, re­fu­ge­es

Elő­já­ték: „Nin­csen szá­mod­ra hely”
(Vö­rös­mar­ty Mi­hály)

„Véget ért a vi­lág­há­bo­rú! Fér­jem ha­za­jött kö­zénk, hála le­gyen érte Is­ten­nek! Most már majd el tu­dunk vi­sel­ni min­dent, ami ez­után ránk kö­vet­ke­zik! Hát volt is mit el­vi­sel­ni nem­so­ká­ra! A cse­hek kard­csa­pás nél­kül be­vo­nul­hat­tak Fel­ső-Ma­gyar­or­szág­ra. Híre jött, hogy már Lub­lón (Lub­lau, Lu­bov­na) van­nak, s egy havas téli dél­előt­tön, de­cem­ber 16-án be­jöt­tek Ig­ló­ra (Zip­ser Ne­u­dorf, Spis­ka Nova Ves). Meg­hagy­ták, hogy a la­kos­ság ma­rad­jon há­za­i­ban, és ne pró­bál­jon el­len­áll­ni […] Úgy 11 óra táj­ban vé­gig­vo­nul­tak a szé­les fő­ut­cán. Előt­tük ka­to­na­ze­ne, re­zes­ban­da, utána vagy két roz­zant kis ágyú, né­hány ma­ga­sabb rangú tiszt, majd fél­szá­zad­nyi ide­gen egyen­ru­hás ka­to­na. A város pa­rancs­nok­sá­gát fran­cia tisz­tek vet­ték át, és sta­tá­ri­u­mot hir­det­tek. A nem várt hely­zet­től meg­za­va­rod­va, senki nem tudta, mi­té­vő le­gyen…

Ta­vasszal ha­ma­ro­san meg­tar­tot­ták a vizs­gá­kat, a ma­tú­rát is, és szél­nek bo­csá­tot­ták a di­á­ko­kat. Mond­ták, hogy úgy­sem lesz itt ma­gyar is­ko­la töb­bet, kár min­den lé­pé­sért! A pa­rancs­nok­ság a fiú­gim­ná­zi­um épü­le­té­ben ütöt­te fel a ta­nyá­ját, amely tő­lünk pár lé­pés­nyi­re volt. Lát­tam, amint ki-be jár­kál­tak ott a tisz­tek, köz­tük a pa­rancs­nok, Vix fran­cia ez­re­des lo­vag­ló­os­tor­ral, amellyel ha 3-4 ember egy cso­port­ban állt, rög­tön szét­za­var­ta őket.

A nyár el­telt va­la­ho­gyan. Ősszel meg­en­ged­ték, hogy meg­nyíl­jon az evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um, de német tan­nyel­vű­vé kel­lett át­ala­kul­nia, az első osz­tály pedig már szlo­vák volt. A cseh ve­ze­tő­ség meg­pró­bált egy­szer-két­szer kö­ze­led­ni a régi la­kos­ság­hoz. Érez­tük azon­ban mi, ex­po­nált ma­gyar ér­zel­mű­ek, hogy »wir haben hier keine ble­i­ben­de Stätte!« Az 1920. évi tanév végén meg­tar­tott érett­sé­gi vizs­gá­kon meg­je­lent egy cseh kor­mány­kép­vi­se­lő. Élénk fi­gye­lem­mel kí­sér­te a vizs­gát, s azt a szel­le­met, mely a ta­ná­ro­kat ve­zet­te, és je­len­té­sé­ben ki­nyi­lat­koz­tat­ta, hogy bár Győző ta­ná­ri mun­ká­ja magas szín­vo­na­lú, s az ered­mény szép, mégis, sem ő, sem én nem va­gyunk al­kal­ma­sak a »cseh­szlo­vák if­jú­ság« ne­ve­lé­sé­re, és le is út, fel is út!”(Bruck­ner­né Far­kas, 1950:25).

A két no­vel­lás­kö­te­te ( Bol­dog idők, 1918.; Vihar után, 1933) alap­ján író­nő­ként is szá­mon tar­tott dr. Bruck­ner Győ­ző­né Far­kas Gi­zel­la (1883–1965) kö­zép­is­ko­lai fran­cia sza­kos ta­nár­nő me­mo­ár­ját la­poz­tuk fel, hogy egy fel­vi­dé­ki ér­tel­mi­sé­gi csa­lád exo­du­sát meg­is­mer­jük. A kül­vi­lág tör­té­né­se­it elő­tér­be he­lye­ző em­lék­irat ér­zel­mi meg­nyil­vá­nu­lá­sai a sorok kö­zött nem­csak az írónő, hanem sors­tár­sai ne­ga­tív sze­mé­lyes él­mé­nye­i­nek is kí­sé­rői, így szá­munk­ra is sok in­for­má­ci­ót köz­ve­tí­te­nek ( Jür­gens­tein, 1979).

Az iro­da­lom „ki­köl­tö­zők re­gé­nyei” el­ne­ve­zés­sel tart­ja szá­mon Be­c­zássy Judit Me­ne­kül­tek és Ig­nácz Rózsa Urak és úr­fi­ak című művét, ame­lyek az er­dé­lyi me­ne­kül­tek kér­dé­sé­vel fog­lal­koz­nak. A két írónő gye­rek­ként élte meg a tör­té­ne­lem ezen kor­sza­kát, sze­rep­lő­ik fik­tív ala­kok, leg­fel­jebb né­há­nyuk meg­je­le­ní­té­sé­ben ke­ve­re­dik a kép­ze­let a va­ló­ság­gal. Be­c­zássy ma­gá­ra a prob­lé­má­ra irá­nyít­ja a fi­gyel­met, Ig­nácz pedig re­gé­nyé­ben azzal fog­lal­ko­zik, hogy a me­ne­kül­tek sorsa ho­gyan ha­tott a tár­sa­da­lom egé­szé­re (Szűts, 2011:21–35). A két művet Gyáni Gá­bor­nak a tör­té­nel­mi re­gény­ről szóló el­mél­ke­dé­sei (Gyáni, 2004:78–92) alap­ján, a tör­té­né­szek egy­ér­tel­mű­en for­rás­ér­té­kű­nek fo­gad­ják el, „hi­szen elég, ha csak arra gon­do­lunk, hogy szer­ző­ik nem füg­get­le­nek saját ko­ruk­tól, így az ál­ta­luk konst­ru­ált tör­té­net is te­kint­he­tő kor­sza­kuk­nak egy le­het­sé­ges ol­va­sa­ta­ként. Le­he­tő­ség a tör­té­ne­tek né­ző­pont­ját al­ko­tó kér­dés­ről in­for­má­ci­ó­kat kapni” (Szűts, 2011:24). Amennyi­ben a re­gény ily módon el­fo­ga­dott, akkor a me­mo­ár, mely az író saját éle­tét vagy annak fon­to­sabb sza­ka­szát tárja elénk, mi­köz­ben meg­idé­zi a kort, annak fon­tos ese­mé­nye­it, még in­kább meg­fe­lel a tör­té­ne­lem hi­te­les áb­rá­zo­lá­sá­nak. Dóczy Jenő ko­ra­be­li kri­ti­ká­ja így ér­té­ke­li Far­kas Gi­zel­la írói te­vé­keny­sé­gét: „A maga sze­mé­vel látja az éle­tet, és meg­van benne a ké­pes­ség, hogy egyé­ni szem­lé­le­tét a saját esz­kö­ze­i­vel meg­mu­tas­sa ne­künk” (Dóczy, 1923:552). A tör­té­né­szek tény­fel­tá­rá­sa­i­nak ered­mé­nye­i­vel össze­vet­ve és ki­egé­szít­ve a me­mo­árt, hi­te­les és szug­gesz­tív képet ka­punk a fel­vi­dé­ki ma­gya­rok 1918-tól meg­in­dult ki­ván­dor­lá­sá­ról.

Ami­óta csak ember lakik a föl­dön, a ván­dor­lás, hely­vál­toz­ta­tás, ha­tár­át­lé­pés ál­lan­dó jel­lem­ző­je a tör­té­ne­lem­nek. A ma­gyar tör­té­ne­lem for­má­ló­já­vá a ván­dor­moz­ga­lom kü­lö­nö­sen a 20. szá­zad ele­jé­től vált. A Mo­nar­chi­á­ból ekkor töb­ben in­dul­tak el sze­ren­csét pró­bál­ni, míg az el­len­té­tes irá­nyú moz­gás, azaz e hely­re ér­ke­zés – nem­hogy áram­lás – az első vi­lág­há­bo­rú­ig rit­ka­ság­szám­ba ment. Az első vi­lág­há­bo­rút le­zá­ró tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum kö­vet­kez­té­ben azon­ban, az el­csa­tolt te­rü­le­tek­ről el­ső­sor­ban az et­ni­kai tisz­to­ga­tás miatt me­ne­kü­lő, ide­áram­ló em­ber­tö­meg addig nem ta­pasz­talt mennyi­sé­gé­vel ta­lál­koz­hat­tunk.¹

Az et­ni­kai tisz­to­ga­tás sok nép múlt­já­ban ott rej­tő­zik. Az év­ez­re­dek fo­lya­mán meg­szo­kot­tá vált, hogy egy te­rü­let nem­ze­ti­sé­gi össze­té­te­lét egy na­gyobb et­ni­kai cso­port meg akar­ja vál­toz­tat­ni. A tör­té­ne­lem során meg­szám­lál­ha­tat­lan példa fel­idéz­he­tő, hogy ki, kivel, mikor nem akart együtt élni (az ame­ri­ka­i­ak az in­di­á­nok­kal, az an­go­lok az írek­kel, a tö­rö­kök az ör­mé­nyek­kel stb.). A 20. szá­zad­ban, az első vi­lág­há­bo­rú utáni évek­ben a cse­hek és a szlo­vá­kok, de a ro­má­nok és a szer­bek sem akar­tak to­vább egy te­rü­le­ten élni a ma­gya­rok­kal.

A cseh­szlo­vák meg­szál­lók Sze­pes­ség­re tör­té­nő be­vo­nu­lá­sa a me­mo­ár­ban fel­tün­te­tett idő­pont­ban kez­dő­dött, és de­cem­ber­ben Pop­rád­ra (Deu­tsc­hend­orf, Pop­rad) és Ig­ló­ra vo­nul­tak be.² A Mo­nar­chia volt népei közül el­ső­ként, 1918. ok­tó­ber 28-án a Cseh Nem­ze­ti Ta­nács je­len­tet­te be ön­ál­ló állam meg­ala­ku­lá­sát. A lét­re­jött Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság de­mok­ra­ti­kus kül­ső­vel ren­del­ke­zett, de mind po­li­ti­kai, mind gaz­da­sá­gi, ideo­ló­gi­ai téren cseh do­mi­nan­cia ér­vé­nye­sült (Heimann, 2009:25). A tör­vény­ho­zó ha­tal­mat a ki­sebb­sé­gek aka­ra­tá­nak, vé­le­mé­nyé­nek fi­gye­lem­be­vé­te­le nél­kül az Ide­ig­le­nes Nem­zet­gyű­lés gya­ko­rol­ta, s így töb­bek kö­zött a ma­gya­ro­kat mel­lőz­ve al­kot­ta meg a la­kos­ság éle­tét meg­ha­tá­ro­zó al­kot­mányt, nyelv-, föld­re­for­més köz­igaz­ga­tá­si tör­vényt.

A Fel­vi­dék­hez tar­to­zó Sze­pes­ség már 1918. de­cem­ber ele­jén³ cseh­szlo­vák ol­dal­ra ke­rült. A la­kos­sá­gon be­lü­li ma­gyar ér­zel­mű, ma­gu­kat „hun­ga­rus­nak” valló szá­szok ebbe nem akar­ván be­le­nyu­god­ni, a népek ön­ren­del­ke­zé­si joga alap­ján, de­cem­ber 9-én, ma­gyar kor­mány­ta­gok tá­mo­ga­tá­sá­val, ki­ki­ál­tot­ták az ön­ál­ló Sze­pe­si Német Köz­tár­sa­sá­got, mű­kö­dé­sé­re azon­ban nem ke­rült sor, mert csu­pán nyolc napig lé­te­zett. A több száz éves múlt­tal ren­del­ke­ző sze­pes­sé­gi et­ni­kai tér­szer­ke­zet ettől kezd­ve ro­ha­mo­san ha­ladt afelé, hogy a tör­té­ne­lem szín­pa­dá­ról vég­leg el­tűn­jön (Simon, 2008:36– 40; Illyés, 2005:193–194; Til­kovsz­ky, 1997).

A nagy múltú fel­vi­dé­ki vá­ro­sok fal­vak­ká deg­ra­dá­lód­tak, köz­te­re­ik­ről sorra tűn­tek el a ma­gyar jel­le­gű mű­em­lé­kek és szob­rok. Így pél­dá­ul Po­zsony­ban (Press­burg, Bra­tis­la­va) cseh lé­gi­ók zúz­ták szét Mária Te­ré­zia szob­rát, több he­lyen (Dé­vény/The­ben/ Devín; Nyit­ra/Ne­ut­ra/Nitra) pedig mil­len­ni­u­mi em­lék­mű­ve­ket, Kos­suth-szob­ro­kat (Rozs­nyó/Ro­s­enau/Roz­nav; Lo­sonc/ Lizenz/Lu­ce­nec, Ér­sek­új­vár/Ne­u­ha­us­el/Nové Zámky) tá­vo­lí­tot­tak el.

Er­dély román meg­szál­lá­sa is ro­ha­mos mér­ték­ben ha­ladt. A gyi­me­si ha­tár­vo­na­lon lép­tek elő­ször el­len­sé­ges erők az or­szág te­rü­le­té­re. 1919 ja­nu­ár­já­ban az Er­délyt meg­szál­ló ro­má­nok az er­dé­lyi in­tel­li­gen­cia tiszt­vi­se­lői ré­te­ge ellen lép­tek fel. Majd a 20-as évek diszk­ri­mi­ná­ci­ó­ja a föld­re­for­mon ke­resz­tül a ma­gyar bir­to­ko­so­kat és egy­há­za­kat érin­tet­te; a szé­ke­lyek­re nagy adó­kat ve­tet­tek ki, a ma­gyar ke­res­ke­dők­től pedig meg­von­ták a hi­te­le­ket. A szé­ke­lyek­ről az is­ko­lák­ban azt ta­ní­tot­ták, hogy el­ma­gya­ro­so­so­dott ro­má­nok, aki­ket most vissza kell ro­má­no­sí­ta­ni. A ta­ní­tás nyel­ve ki­zá­ró­lag a román lett. Minden­nek kö­vet­kez­mé­nye­ként 1918 és 1922 kö­zött mint­egy 197 000 ma­gyar hagy­ta el Ro­má­ni­át (Eör­dögh, 2000). A me­ne­kü­lők ki­utalt va­go­nok­kal köz­le­ked­tek, me­lyek­kel ér­ték­tár­gya­ik nagy ré­szét is át tud­ták csem­pész­ni. Ahogy Ig­nácz Rózsa re­gé­nyé­ben is ol­vas­ha­tó, a gyö­ke­re­ik­től el­sza­kí­tott er­dé­lyi em­be­rek a pesti nyo­mor­ne­gye­dek la­ká­sa­i­ban, az oda nem illő sző­nye­gek, a nél­kü­lö­zést tük­rö­ző ru­há­za­tot ki­egé­szí­tő, ha­mis­nak tűnő, de va­ló­di ék­sze­rek el­adá­sá­ból ten­ge­tik az éle­tü­ket.

Dél­vi­dé­ken a szerb meg­szál­lás ra­di­ka­liz­mu­sa sú­lyo­sabb prob­lé­má­kat oko­zott. Tary Endre, Sza­bad­ka volt rend­őr­ka­pi­tá­nya 1920. május 20-án kelt je­len­té­sé­ben szá­molt be az ot­ta­ni ál­la­po­tok­ról: aki ma­gya­rul szó­lal meg, in­zul­tál­ják, a ma­gyar egye­sü­le­te­ket fel­osz­lat­ják, va­gyo­nu­kat zár alá he­lye­zik. A ma­gyar ke­res­ke­dők ki­ra­ka­ta­it be­ve­rik, raj­tuk „Vessze­nek a ma­gya­rok!” fel­ira­tok je­len­nek meg. Ki­já­rá­si ti­lal­mat ve­zet­tek be, össze­jö­ve­te­le­ket sem sza­bad tar­ta­ni. A szerb elemi és kö­zép­is­ko­lák­ban a ma­gyar nem­ze­ti tan­tár­gyak mi­ni­mu­mát sem en­ge­dé­lye­zik, az oszt­rák–ma­gyar tisz­te­ket pedig rend­őri fel­ügye­let alá he­lye­zik.⁴ A Nem­ze­ti Igaz­ga­tó­ság azon­na­li ha­tállyal el­bo­csát­ja a ma­gyar fő­is­pá­no­kat, al­is­pá­no­kat, pol­gár­mes­te­re­ket, jegy­ző­ket, a me­gyei és köz­sé­gi tiszt­ség­vi­se­lő­ket. A SZHSZ Ki­rály­ság te­rü­le­té­ről 1918 és 1924 kö­zött 44 903 ma­gyart ta­szí­tot­tak ki (A. Sajti, 2008).

„Én azt hi­szem, senki a vi­lá­gon nem állt olyan tu­dat­la­nul az ese­mé­nyek előtt, mint mi ma­gya­rok! […] Le­het­sé­ges az, hogy el­vesz­tet­tük Er­délyt, el­vesz­tet­tük a Kár­pá­to­kat, el­vesz­tet­tük Bács­kát, Ba­ra­nyát, To­ron­tált?” – em­lé­ke­zik a meg­hur­col­ta­tás ide­jé­re a múlt szá­zad első fe­lé­ben Sza­bad­kán (Maria The­re­si­opel, Su­bo­ti­ca) élő Zim­mer Sa­rol­ta (Do­nya­nov­né, 2003: 243–319).

A meg­szállt te­rü­le­te­ken a ma­gyar köz­al­kal­ma­zot­tak­nak, hogy a he­lyü­kön ma­rad­has­sa­nak, a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­ra, il­let­ve Fer­di­nánd román ki­rály­ra és a Szerb– Hor­vát–Szlo­vén Ki­rály­ság­ra hű­ség­fo­ga­dal­mat kel­lett ten­ni­ük. Ha há­zu­kat, föld­jü­ket akar­ták meg­tar­ta­ni, meg kel­lett ta­gad­ni­uk ma­gyar­sá­gu­kat. 1919. szep­tem­ber vé­gé­ig a ma­gyar kor­má­nyok ennek el­uta­sí­tá­sá­ra biz­tat­ták a tiszt­vi­se­lő­ket, a Fried­ri­chés a Hu­szár-kor­mány azon­ban már a tri­a­no­ni bé­ke­kö­tés előtt tu­do­má­sul vette a tiszt­vi­se­lők „lát­szó­la­gos” en­ge­del­mes­sé­gét (Szűts, 2010:3–24). Akik az eskü le­té­te­lét meg­ta­gad­ták, azok­nak eg­zisz­ten­ci­á­ju­kat veszt­ve, ki­uta­sít­va me­ne­kül­ni­ük kel­lett (Frá­ter, 2003). Még töb­ben vol­tak, akik a há­bo­rús hely­zet kö­vet­kez­té­ben, a vár­ha­tó „meg­ne­he­zí­tett szol­gá­lat” elől me­ne­kül­ve, „ön­ként” hagy­ták el szü­lő­föld­jü­ket jobb meg­él­he­tés és egy­ér­tel­mű nem­ze­ti ho­va­tar­to­zás re­mé­nyé­ben. A nagy há­bo­rú be­fe­je­zé­sé­vel, egy reg­gel a meg­szállt te­rü­le­te­ken éb­re­dő ma­gya­rok egy része, el­ső­sor­ban a ha­za­sze­re­tet­től ve­zé­rel­ve, kelt útra a cson­ka Ma­gyar­or­szág irá­nyá­ba, ti­tok­ban abban re­mény­ked­ve, hogy a bé­ke­szer­ző­dés ren­de­zi az ügyü­ket, és végül vissza­tér­het­nek az óha­zá­ba. A tri­a­no­ni szer­ző­dés azon­ban szá­muk­ra az óha­zá­tól való vég­le­ges el­sza­ka­dást je­len­tet­te.

A ma­gya­rok szá­mát az el­csa­tolt te­rü­le­ten nem­csak az el­ül­dö­zöt­tek és az ön­ként el­ván­dor­lók csök­ken­tet­ték, hanem azok is, akik ez­után szlo­vák­nak, ro­mán­nak, szerb­nek val­lot­ták ma­gu­kat (Szűts, 2010:3–24). Az utód­ál­la­mo­kon belül a vá­ro­sok et­ni­kai át­ala­kí­tá­sa gyor­san el­kez­dő­dött, az át­ala­kí­tás azon­ban nem zaj­lott zök­ke­nő­men­te­sen. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban ne­héz­sé­get oko­zott a szlo­vák nyel­vű ok­ta­tás, mert a kö­zép- és fel­ső­fo­kú in­téz­mé­nyek­ben nem akadt szlo­vák nyel­ven ok­ta­tó. A szlo­vá­kórát pél­dá­ul Kés­már­kon hol egy cip­szer, hol már fi­a­tal szlo­vák tanár tar­tot­ta, s az elemi is­me­re­tek mel­lett egy-egy nép­dal ének­lé­sé­ből állt. A ta­ná­rok több­sé­ge még a régi világ ha­gya­té­ka, egész gon­do­lat­vi­lá­gá­ban ma­gyar örök­ség volt. Az új ren­del­ke­zé­sek alól csak fon­dor­lat­tal le­he­tett ki­búj­ni, áll­jon itt ismét a kés­már­ki lí­ce­um pél­dá­ja. A föld­rajz­ta­nár egy ízben a kö­vet­ke­ző cselt al­kal­maz­ta: Ma­gyar­or­szág a könyv­ben a há­bo­rú előt­ti ki­ter­je­dé­se és tör­té­nel­mi múlt­ja mél­ta­tá­sá­val sze­re­pelt, egy rö­vi­debb má­so­dik rész írta le a je­lent. Ami­kor a fe­le­lő diák be­le­kez­dett a lecke fel­mon­dá­sá­ba, fél­be­sza­kí­tot­ta, mond­ván: „teg­nap el­fe­lej­tet­tem mon­da­ni, hogy csak a má­so­dik részt kell meg­ta­nul­ni” (Skul­téty, 2010).

Aki nem tu­dott kis­ka­put ta­lál­ni ma­gyar mi­vol­tá­nak meg­őr­zé­sé­hez, s a vál­to­zá­sok­hoz nem volt képes al­kal­maz­kod­ni, ki­uta­sí­tot­ták, és a ren­del­ke­zé­sé­re bo­csá­tott va­go­nok­kal me­he­tett, amer­re akart.

A ki­vo­nu­lás

„A ki­uta­sí­tó vég­zés után két va­gont utalt ki ne­künk a cseh­szlo­vák állam, hogy in­gó­sá­ga­in­kat át­hoz­has­suk. Össze­szed­tük hát mo­tyón­kat, s jó em­be­re­ink se­gí­tet­tek be­ra­kod­ni a két va­gon­ba. Min­de­nünk be­fért, még tü­ze­lő­fát is rak­tunk be, és az egyik va­gon­ban va­la­mi­lyen há­ló­he­lyet is csi­nál­tunk. A kis­fi­ú­nak a mo­só­tek­nő­ben ve­tet­tünk ágyat, a na­gyob­bak­nak az ágy­ne­mű­hal­ma­zon. Ba­rá­ta­ink fel­vi­rá­goz­ták a va­gont kí­vül-be­lül, és este a fél város ki­kí­sért ben­nün­ket, ami­kor be­száll­tunk. Min­den­ki ho­zott va­la­mit, gyü­möl­csöt, cuk­rot a gye­re­kek­nek, út­ra­va­lót. Volt sírás és néma kéz­szo­rí­tás, egy­szer­re fü­työl­nek, to­lat­nak, és a két vagon, benne három gyer­me­künk­kel és min­den földi ja­vunk­kal csi­ko­rog­va ki­ván­szor­gott az ál­lo­más­ról. Már sötét volt, csak éppen a város kar­csú, gó­ti­kus tor­nyát le­he­tett ki­ven­ni a fél­ho­mály­ból, s a Magas Tát­rát, amint ott sö­té­te­dett az észa­ki lát­ha­tá­ron. Az az ér­zé­sem volt, mint mikor a szín­ház­ban a füg­göny le­megy. Ami eddig volt, az be­fe­je­ző­dött. Ami ez­után kö­vet­ke­zik, lehet, hogy rosszabb lesz, lehet, hogy jobb, mint ami addig volt, de más lesz, és ahogy eddig él­tünk, az nem jön vissza soha többé” (Bruck­ner­né Far­kas, 1950:32).

Ekkor még senki nem sej­tet­te, hogy ez csak az első stá­ció, és jön majd egy újabb vi­lág­há­bo­rú, mikor majd a né­me­tek nem akar­nak a zsi­dók­kal élni, és a cse­hek, szlo­vá­kok, ro­má­nok, szer­bek még annyi­ra sem a ma­gya­rok­kal, mint ko­ráb­ban. A vagon mint a meg nem tűr­tek szál­lí­tó­esz­kö­ze a 20. szá­zad­ban az et­ni­kai tisz­to­ga­tás emb­le­ma­ti­kus fő­sze­rep­lő­je lett. Vis­insz­kij­nek a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utáni ki­je­len­té­se: „ma­gyar kér­dés, va­gon­kér­dés”, jól tük­rö­zi az et­ni­kai tisz­to­ga­tást vég­re­haj­tók szem­lé­le­tét, mely Hit­ler­nek is im­po­nál­ha­tott, mert végül a zsi­dó­kér­dés is első fokon va­gon­kér­dés­sé vált. A vagon nap­ja­in­kig mint­egy szim­bó­lu­má­vá lett a ki­lá­tás­ta­lan­ság­ba ve­ze­tő uta­zás­nak.

A ki­vo­nu­ló ma­gya­rok kö­zött az iglói Bruck­ner csa­lád a ki­sebb, tá­vo­zás­ra kény­sze­rí­tett cso­por­tot – köz­tük is az ér­tel­mi­sé­gi­e­ket – kép­vi­sel­te. A több­ség a már em­lí­tett, kény­szer nél­kül ön­ként tá­vo­zók, azaz – mai di­va­tos szó­hasz­ná­lat­tal – mig­rán­sok vol­tak.

A me­ne­kü­lők közül se­gély iránt jó­for­mán csak az első cso­port tag­jai fo­lya­mod­hat­tak. Erre uta­lást el­ső­sor­ban a MÁV-al­kal­ma­zot­tak­ra vo­nat­ko­zó do­ku­men­tu­mok­ban ta­lá­lunk. Az utód­ál­la­mok­ból me­ne­kül­tek­nek kö­rül­be­lül 20%-át a vas­uta­sok – csa­lád­tag­ja­i­kat is ide­szá­mol­va – tet­ték ki (Szűts, 2012:89–112; Ab­lon­czy, 2016a; Ab­lon­czy, 2016b.) Köz­tük volt Or­ning Antal ál­lo­más­fő­nök is, aki szá­nal­mas hely­ze­té­nek ja­ví­tá­sa ügyé­ben elő­ször a szerb–hor­vát–szlo­vén kor­mány­nak, majd Hor­thy Mik­lós­nak írt le­ve­let. A Nagy­ka­ni­zsá­ról szár­ma­zó vas­utas 1901-től a hor­vát vo­na­la­kon tel­je­sí­tett szol­gá­la­tot, 1918-ban már mint ál­lo­más-elöl­já­ró ke­rült fel a 3 sze­mély- és 30 te­her­ko­csit szám­lá­ló, me­ne­kí­tő vo­nat­ra. Or­ning nyolc­ta­gú csa­lád­já­nak, mint ál­ta­lá­ban a me­ne­kül­tek­nek más­hol is, két va­gont bo­csá­tot­tak ren­del­ke­zé­sé­re: az egyik­be ke­rült az ágy­ne­mű, fe­hér­ne­mű, fel­ső­ru­há­zat és a csa­lád, a má­sik­ba a ma­guk­kal me­ne­kí­tett ál­la­tok. (A Bruck­ne­rek Fel­vi­dék­ről való me­ne­kü­lé­sé­nek tör­té­ne­té­ből tud­juk, hogy a ha­tá­ron si­ke­rült in­gó­sá­ga­ik­ból sok min­dent át­me­ne­kí­te­ni: ék­sze­re­ket, ér­ték­tár­gya­kat a játék baba ha­sá­ba varr­va, sőt re­vol­vert is a sűrű szil­va­lek­vár mé­lyé­re süllyeszt­ve.) A SZHSZ Ki­rály­ság­ból me­ne­kült Or­ning be­ad­vá­nya el­pa­na­szol­ja, hogy a la­ko­sok és a szö­kött ka­to­nák min­den in­gó­sá­gát és tar­ta­lék élel­mi­sze­rét szét­hord­ták és el­éget­ték, „mivel ma­gyar” volt. Mi­u­tán kár­té­rí­té­sért ese­de­zik a ha­tal­mon lévő kor­mány­hoz, és ehhez vesz­tes­sé­gi ki­mu­ta­tást is mel­lé­kel, jól nyo­mon kö­vet­he­tő, hogy egy nagy­csa­lá­dos hi­va­tal­nok mit ve­szít­he­tett ott­ho­na el­ha­gyá­sa­kor. A lel­tár sze­rint bú­to­rai a ko­ra­be­li pol­gá­ri be­ren­dez­ke­dés jobb da­rab­ja­i­hoz tar­toz­tak: zöld plüss­hu­zat­tal be­vont dí­vány, már­vány­la­pos mosdó, fa­li­óra, sző­nye­gek is a le­írás sze­rint a drá­gáb­bak közé tar­toz­hat­tak. A kár el­ér­te a 87 808 ko­ro­nát, mely kár­össze­get a MÁV el is is­mert, de a kár­té­rí­tés fo­lyó­sí­tá­sá­ról nincs tu­do­má­sunk (Matus, 2016). Ál­ta­lá­nos gya­kor­lat sze­rint kár­elő­le­get utal­tak ki, mely leg­fel­jebb pár száz, eset­leg 2000 ko­ro­ná­ig ter­je­dő összeg le­he­tett (Rom­sics, 1995:425–426).

A MÁV kez­det­ben igye­ke­zett helyt­áll­ni, és le­he­tő­ség sze­rint meg­nyug­ta­tó­an ren­dez­ni a ké­rel­me­ket. De ezzel to­vább nőt­tek a vasút ter­hei, hi­szen a há­bo­rú alat­ti hadi utaz­ta­tást az in­téz­mény biz­to­sí­tot­ta, és szin­tén a MÁV-nak kel­lett a me­ne­kül­tek ren­del­ke­zé­sé­re bo­csá­ta­nia a szál­lí­tó­esz­kö­zö­ket (Szűts, 2012:89–112). A me­ne­kül­tek se­gé­lye­zé­sé­re vo­nat­ko­zó­an a ma­gyar vas­utak mis­kol­ci üz­let­ve­ze­tő­sé­gé­nek le­ve­lei kö­zött a kö­vet­ke­zőt ol­vas­hat­juk: „Az ön­ként el­me­ne­kült al­kal­ma­zot­tak… költ­sé­ge­ik meg­té­rí­té­sé­re igényt nem tart­hat­nak, csak az iga­zolt kény­sze­rí­tés foly­tán me­ne­kül­tek. Ki kell hall­gat­ni a fo­lya­mo­dó­kat, és val­lo­má­sa­ik alap­ján zá­ra­dé­kol­ni kell kér­vé­nye­i­ket, miért vol­tak kény­sze­rít­ve a me­ne­kü­lés­re. A ki­uta­sí­tó vég­zést csa­tol­ják a kér­vény­hez…, va­la­mint kár­jegy­zé­ke­i­ket is, és költ­sé­ge­ik iga­zo­lá­sát. A kár­jegy­zé­ket két ta­nú­val kell iga­zol­tat­ni, és az át­köl­tö­zé­si fu­var­költ­sé­ge­ket is csa­tol­ni kell.”⁵

1918 és 1924 kö­zött az el­csa­tolt te­rü­le­tek­ről 350 ezer fő re­giszt­rált me­ne­kül­tet je­gyez­tek, a nem re­giszt­rál­tak­kal együtt azon­ban a szá­muk el­ér­te a 420-425 ezret. Er­dély­ből már 1918 vé­gé­től kö­rül­be­lül két­száz­ez­ren özön­le­nek, a Fel­vi­dék­ről csak­nem ki­lenc­ve­nez­ren, a Dél­vi­dék­ről pedig hat­van-nyolc­van ezren (Ab­lon­czy, 2008:2). A cél­pont több­nyi­re a fő­vá­ros, mely­nek azon­ban a be­fo­ga­dó­ké­pes­sé­ge véges volt. Már 1919­re meg­telt, és az 1920-as új me­ne­kült­hul­lám – mely­nek része volt a Bruck­ner csa­lád is – ide­jén a MÁV és az Or­szá­gos Me­ne­kült­ügyi Hi­va­tal „há­ló­sze­rű lo­gisz­ti­kai rend­szert” ala­kí­tott ki. Min­den sze­rel­vény három el­len­őr­zé­si pon­ton ha­ladt át a fő­vá­ros­ba ér­ke­zés előtt.

A ha­tá­ron tör­té­nő re­giszt­rá­lás­kor a me­ne­kü­lés oká­ról és cél­já­ról is nyi­lat­koz­ni kel­lett. A má­so­dik el­len­őr­zé­si pont a gyűj­tő­kör­ze­te­ken volt, ál­lo­má­sai: Mis­kolc, Deb­re­cen, Szom­bat­hely. Eze­ken a he­lye­ken ál­ta­lá­ban hosszabb ideig tar­tóz­kod­tak a ki­ván­dor­lók. Bruck­ne­rék és jó né­hány fel­vi­dé­ki me­ne­kült szá­má­ra – fő­ként azok­nak, akik­nek össze­köt­te­té­sei e he­lyek­re ve­zet­tek – cél­ál­lo­má­sok let­tek. A har­ma­dik vesz­teg­lő­hely­ként a belső kör­ze­tek ki­sebb vá­ro­sa­i­nak – Hat­van, Ceg­léd, Ko­má­rom, Du­na­ke­szi, Alag – ál­lo­má­sa­it je­löl­ték meg, fel­ada­tuk ugyan­csak a fő­vá­ros­ba igyek­vők fel­tar­tóz­ta­tá­sa volt. Csak­ha­mar azon­ban ezek a he­lyek is meg­tel­nek: vagon vagon hátán. 1920 őszé­től 1921 őszé­ig, ami­kor a leg­több me­ne­kült ér­ke­zett, mint­egy ti­zen­hat­ez­ren éltek pá­lya­ud­va­ro­kon, ol­dal­vá­gá­nyo­kon, közel 4600 va­gon­ban el­he­lyez­ve (Szűts, 2012:89–112).

A be­fo­ga­dás: „Talp­ra kell áll­nunk mégis!” (Koós Ká­roly)

A va­gon­vá­ro­sok lakói igye­kez­tek a le­he­tő­sé­gek­hez ké­pest nor­má­lis éle­tet ki­ala­kí­ta­ni: aki­nek több volt va­la­mi­ből, áruba bo­csá­tot­ta; kert nél­kül is meg­pró­bál­koz­tak – a ti­la­lom el­le­né­re – há­zi­ál­la­tok tar­tá­sá­val; tár­sa­sá­gi éle­tet éltek (Csóti, 2010:54–59). Élet­kö­rül­mé­nye­ik, fő­ként ami a hi­gi­é­ni­át il­let­te, a kö­zép­kort idéz­ték. A va­gon­vá­ros ut­cá­it a ko­csik közti sínek adták, a lakók itt ala­kí­tot­ták ki a ma­gán­te­re­i­ket, itt ját­szot­tak a gye­re­kek, de ide ön­töt­ték, köz­mű­vek híján, a va­go­nok­ban fel­hal­mo­zó­dott kony­hai hul­la­dé­kot és a szenny­vi­zet is. Nem csoda, hogy ha­ma­ro­san el­sza­po­rod­tak a rág­csá­lók, mely­nek kö­vet­kez­mé­nye a fer­tő­ző be­teg­sé­gek ki­ala­ku­lá­sa és ro­ha­mos ter­je­dé­se lett. Nem egy he­lyen tí­fusz ütöt­te fel a fejét. Or­vo­si el­lá­tás­ban nem ré­sze­sül­tek. Vi­lá­gí­tás nél­kü­li, sötét, sáros esték tet­ték még el­vi­sel­he­tet­le­neb­bé az it­te­ni éle­tet.

„Az uta­zás las­san ment, hol le­kap­csol­ták, hol előbb­re vit­ték va­gon­ja­in­kat. A gye­re­kek­nek még tet­szett is ez a ci­gány­élet. A ma­gunk­kal ho­zott élel­mi­szer­ből et­tünk, vagy főz­tünk, két tégla kö­zött ra­kott tűzön, va­la­mi tejes ételt. Sors­tár­sak vol­tak kö­rü­löt­tünk, kik­kel össze­is­mer­ked­tünk. Her­nád­csány – akkor már Cana – volt a cseh­szlo­vák ha­tár­ál­lo­más, itt vesz­te­gel­tünk két napot. Egy éjjel érez­tük, hogy me­gyünk, s reg­gel Hi­das­né­me­ti­ben vol­tunk, ez már ma­gyar föld volt! Szep­tem­ber 6-án meg­ér­kez­tünk egy nagy, vi­dé­ki pá­lya­ud­var­ra. Meg­tud­tuk, hogy Mis­kol­con va­gyunk. A leg­na­gyobb baj az volt, hogy nem volt la­ká­sunk, és az össze­zsú­folt va­gon­ban alud­tunk, él­tünk. Az ét­ke­zés is meg­old­ha­tat­lan prob­lé­ma volt. Köz­ben a va­gon­la­kás­ban va­la­mi fer­tő­zést kap­tunk, ra­gá­lyos vas­tag­bél­hu­ru­tot nagy láz­zal és hi­deg­rá­zás­sal. Le­he­tet­len volt magas láz­zal a va­gon­ban fe­küd­nünk, hi­szen dok­tor ki nem jött volna oda! Tí­fusz­tól fél­tünk” (Bruck­ner­né Far­kas, 1950:34).

A fő­vá­ro­si pá­lya­ud­va­ro­kon ros­to­ko­ló va­gon­vá­ro­sok­ban el­ret­ten­tő képek fo­gad­ják az ide­ve­tő­dő új­ság­író­kat. A Nyu­ga­ti pá­lya­ud­var 728 va­gon­já­nak ut­cá­in 1922 ke­mény telén jég­csap­fák kö­zött le­he­tett csak köz­le­ked­ni. A ko­csik­ból a beteg tüdők sí­po­lá­sa, kö­hö­gé­sük kon­cert­je szű­rő­dött ki. Az asszo­nyok a fa­gyos idő­ben ha­ju­kat tépve si­rán­koz­tak, hogy gye­re­ke­ik ha­lál­ra fagy­tak (Bor­sos, 1990:69). Far­kas Gi­zel­la me­mo­ár­ja is szól kis­lá­nyá­nak majd­nem be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ról, annak el­le­né­re, hogy az egész va­gont plé­dek­kel töm­ték körbe. Ren­ge­teg volt az el­lá­tat­lan, sú­lyos beteg. Reg­ge­len­te be­fa­gyott a víz. Ka­pos­vá­rott je­gyez­ték le a va­gon­la­kók bor­zal­mas kö­rül­mé­nye­it: ti­zen­ha­tan lak­tak disz­nók­kal együtt egy ko­csi­ban (Vas, 2013).

A hely­zet meg­ol­dá­sát szin­te le­he­tet­len­né tette a há­bo­rú utáni cson­ka Ma­gyar­or­szág la­kás­hely­ze­te, me­lyet a Ta­nács­köz­tár­sa­ság alatt tör­tént rek­vi­rá­lá­sok még sú­lyos­bí­tot­tak (Szűts, 2009:12–30). Nem épül­nek új la­ká­sok, hi­ány­zik az épí­tő­anyag, az épí­tő­mun­ká­sok sztráj­kol­nak. A helyi la­kos­ság, kü­lö­nö­sen a fi­a­tal há­zas­pá­rok is sze­ret­né­nek ott­hon­hoz jutni. Bu­da­pes­ten 1919-ben a la­kás­ügyi mi­nisz­té­ri­um biz­to­sa meg­ál­la­po­dik a szál­lo­dák­kal, hogy a szo­bák 5%-át 50%-os ár­ked­vez­ménnyel a me­ne­kül­tek ren­del­ke­zé­sé­re bo­csát­ják. Mind­ez azon­ban csepp a ten­ger­ben.

A me­ne­kül­tek túl­nyo­mó része tö­meg­szál­lá­so­kon, rossz hírű, kül­vá­ro­si ba­rakk­te­le­pe­ken, volt ka­szár­nyák­ban hú­zó­dott meg.

A ba­rakk­la­ká­sok közül a fő­vá­ro­si Mária Va­lé­ria-te­le­pi ba­rakk­vá­ros a leg­köz­is­mer­tebb men­he­lye az eg­zisz­ten­ci­át vesz­tett me­ne­kül­tek­nek. Az 1914-ben itt lé­te­sí­tett ide­ig­le­nes szük­ség­kór­ház fa­pa­vi­lon­ja­i­ból te­re­bé­lye­se­dett a sze­gé­nyek, el­ha­gyot­tak, de bű­nö­zők ba­rakk­vá­ro­sá­vá is. A há­bo­rú után a pa­vi­lo­no­kat szük­ség­la­ká­sok­ká ala­kí­tot­ták át (Sza­mos, 1960:49). A telep a köz­tu­dat­ban jár­vány- és sze­gény­ne­gyed­ként élt, ahol nincs orvos, nincs gyógy­szer­tár, sem is­ko­la. „Kocs­má­ban vi­szont nincs hiány: a Lend­vai, a Ko­vács, a Hüb­ner, a Szlo­vo­da, a Gott­hard, a Sző­nyi, a Sha­mitz, a Pokol… fene tudja, hány apró csehó gon­dos­ko­dik arról, hogy a be­csü­le­tes mun­ká­val és becs­te­len úton meg­szer­zett pénzt egy­aránt a kocs­má­ro­sok zse­bé­be ván­do­rol­jon”(Bruck­ner, 2007:73). Bár nem ma­ga­so­dott szö­ges ke­rí­tés kö­rü­löt­te, és fegy­őrök sem vi­gyáz­ták a ren­det, a Mária Va­lé­ria ba­rakk­vá­ros mégis egy kon­cent­rá­ci­ós tábor ha­tá­sát kel­tet­te. S nem volt üdí­tőbb lát­vány az Au­gusz­ta- vagy a Zi­ta-te­lep sem,⁶ me­lyet szin­tén szük­ség­kór­há­zak he­lyén ala­kí­tot­tak ki.

Ugyan­csak egy­ko­ri jár­vány­kór­ház ba­rakk­ja­it né­pe­sí­tet­ték be me­ne­kül­tek­kel Mis­kol­con, a Sajó ár­te­rén épült Vay-te­le­pen. S bár 1920 és 1925 kö­zött kő­la­pú, fél­kom­for­tos la­ká­sok­kal is bő­ví­tik, kul­tu­rál­tabb éle­tet itt sem ta­pasz­tal­hat­tak a hír­lap­írók. Mégis, az élel­me­seb­bek közül né­há­nyan abban a ki­vé­te­les hely­zet­ben lesz­nek, hogy ké­sőbb a város szé­lén épülő Ho­do­bay-la­kó­te­lep kom­for­to­sabb la­ká­sa­i­ban jut­nak élet­tér­hez (Szűts, 2009b:21–35). Pé­csen, Ka­pos­vá­ron a há­bo­rú be­fe­jez­té­vel üre­sen ma­radt ka­to­nai ba­rak­ko­kat tér­ké­pe­zik fel, mivel a nagy la­kás­hi­ány miatt szük­ség van rájuk,⁷ és Sze­ge­den is épül­nek már a ba­rakk­la­ká­sok.⁸

Bár a la­kás­hi­va­ta­lok a me­ne­kül­tek szá­má­ra is ren­del­ke­zés­re áll­tak, érdek nél­kü­li se­gít­sé­get ezek­től a hi­va­ta­lok­tól a leg­rit­kább eset­ben kap­tak. Csak sze­mé­lyes kap­cso­la­tok útján, mé­lyen a zseb­be nyúl­va le­he­tett ered­ményt el­ér­ni, vi­rág­zott a kor­rup­ció (Gyáni, 1992). A Bruck­ner há­zas­pár is hiába for­dult a hi­va­tal­hoz, mely azt ja­va­sol­ta, ha van pén­zük, ke­res­se­nek egy üres házat, és abban ki­utal­nak egy la­kást szá­muk­ra. Hiába akad­tak egyre hosszas ku­ta­ko­dás után, a la­kás­ki­uta­lás el­ma­radt. Végül a csa­lád­nak volt annyi pénze, hogy meg­vá­sá­rol­ja. Az új lak­he­lyen azon­ban egy szo­bá­ba zsú­fol­va kel­lett él­ni­ük, és az egyet­len po­zi­tív él­mé­nyük az volt, hogy éj­sza­kán­ként nem to­lat­tak, nem ráz­kód­tak, nem üt­köz­tek.

Az át­me­ne­ti vagy vég­le­ges la­kó­he­lyen a me­ne­kül­tek csak­ha­mar kö­zös­ség­gé for­má­lód­nak. „Az egyik gim­ná­zi­um szu­te­rén­jé­ben me­ne­kült­kony­ha nyílt meg; ide be kel­lett szol­gál­tat­ni a tiszt­vi­se­lő-el­lá­tás­ban ka­pott fej­ada­got, egy-egy kiló cuk­rot, sza­lon­nát, sót, fe­hér­lisz­tet és 3 kg ke­nyér­lisz­tet, és még fi­zet­tünk va­la­mit, ennek fe­jé­ben kap­tuk az el­lá­tást. Min­den dél­ben, este itt gyűl­tünk össze a város kü­lön­fé­le pont­ja­i­ról ét­kez­ni. A tár­sa­ság elég jó volt, me­ne­kült ta­ná­rok, bírók, er­dé­szek, mind­azok, aki­ket ki­ül­dö­zött békés ott­ho­nuk­ból a nagy fel­for­du­lás. Las­san­ként meg­is­mer­ked­tünk, és a közös ét­ke­zés nem is volt kel­le­met­len” (Bruck­ner­né Far­kas, 1950:38).

A me­ne­kül­tek nem­csak föld­jü­ket, há­zu­kat, in­gó­sá­ga­i­kat és in­gat­lan­ju­kat hagy­ták előző éle­tük szín­he­lyén, de a min­den­na­pi meg­él­he­té­sü­ket biz­to­sí­tó mun­ka­he­lyü­ket, eg­zisz­ten­ci­á­ju­kat. Az 1919–20-as tanév kez­de­te­kor 120 me­ne­kült pe­da­gó­gus he­lyez­ked­he­tett el ide­ig­le­ne­sen Mis­kol­con. Leg­több­jük az Ung­vár­ról Mis­kolc­ra te­le­pí­tett Hun­falvy János Ma­gyar Ki­rá­lyi Fő­re­ál­is­ko­lá­ban ka­pott ál­lást (Szűts, 2009:435–452). Bruck­ne­rék­nek a töb­bi­ek­hez ké­pest annyi elő­nyük volt, hogy Gi­zel­lát egy pol­gá­ri le­ány­is­ko­lá­ban, Győ­zőt pedig már is­mert tu­dós­ként az idő­köz­ben Eper­jes­ről (Press­chau/PreŠov) Mis­kolc­ra me­ne­kí­tett jog­aka­dé­mi­án vár­ták. Szor­gal­ma, tu­do­má­nyos mun­ká­ja, gaz­da­sá­gi te­vé­keny­sé­ge el­is­me­ré­se­ként majd ne­gyed­szá­zad­ra dé­kán­ja lett az in­téz­mény­nek. Nem egy ér­tel­mi­ség­nek si­ke­rült, ha­son­ló módon, előző eg­zisz­ten­ci­á­ját meg­ha­la­dó­an meg­áll­ni a he­lyét új ha­zá­já­ban. Így töb­bek kö­zött Puky Endre 1920-ban Bor­sod, Gömör és Kis-Hont vár­me­gyék tör­vény­ha­tó­sá­gi kor­mány­biz­to­sa, 1922-ől Aba­új-Tor­na vár­me­gye és Mis­kolc fő­is­pán­ja, 1924–1933-ig pedig or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő és a Göm­bös-kor­mány kül­ügy­mi­nisz­te­re lett (Szűts, 2004:11). A szin­tén va­gon­la­kó­ként in­dult, Gömör vár­me­gyé­ből szár­ma­zó dr. Per­jéssy Mi­hály a ké­sőb­bi­ek­ben kú­ri­ai bírói tiszt­sé­get töl­tött be. Ka­pos­vá­rott a fel­vi­dé­ki Le­hocz­ky Brunó szin­tén kar­ri­ert épí­tett: 1925-ben a város fő­jegy­ző­je, majd 1930-ban al­pol­gár­mes­te­re, Bar­csay Ákos pedig So­mogy megye fő­is­pán­ja lett (Vas, 2013:7). Akik nem tud­tak saját ere­jük­ből ér­vé­nye­sül­ni, be­ér­ték a ma­gyar állam által fo­lyó­sí­tott, mun­ka­nél­kü­li, tisz­te­let­be­li cí­mért – jegy­ző, ügy­véd, ügyész stb. – járó fi­ze­tés­sel.

A meg­szál­lott te­rü­le­tek­ről el­ván­do­rol­tak kö­zött kevés or­vost ta­lá­lunk. A me­ne­kül­tek­re és va­gon­la­kó­ra vo­nat­ko­zó ada­tok sze­rint 1918. ok­tó­ber 30. és 1924. jú­ni­us 15. kö­zött 280 or­vost, il­let­ve gyógy­sze­részt je­gyez­tek a me­ne­kül­tek kö­zött (Szabó, 2014:183). Az or­vo­sok el­he­lyez­ke­dé­si prob­lé­má­it fo­koz­ta, hogy a meg­lé­vő két – Bu­da­pes­ten és Deb­re­cen­ben mű­kö­dő – or­vos­kép­ző egye­tem mellé a Sze­ged­re me­ne­kült ko­lozs­vá­ri, Pécs­re pedig a po­zso­nyi or­vo­si egye­tem ho­no­so­dott, amely­nek kö­vet­kez­té­ben or­szá­gos vi­szony­lat­ban sza­po­ro­dott az or­vo­sok száma. Az ebben a fog­lal­ko­zá­si kör­ben fel­lé­pő ál­lás­prob­lé­má­kon köz­ha­tó­sá­gi or­vo­si ál­lá­sok te­rem­té­sé­vel ja­ví­tot­tak.

A vas­úti al­kal­ma­zot­tak bi­zo­nyos fokú vé­dett­sé­get él­vez­tek. Át­he­lye­zé­si ké­rel­mük be­adá­sa után se­gé­lyek­ben – kü­lö­nö­sen az eva­ku­á­lá­sok kez­de­ti idő­sza­ká­ban – ré­sze­sül­tek. Gu­lyás And­rás vo­nat­ke­ze­lő Me­ző­be­rény­be való át­he­lye­zé­si ké­rel­mé­re pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző vá­laszt hozta a pos­tás: „Je­lent­ke­zé­se nap­já­tól kez­dő­dő­leg összes já­ran­dó­sá­gai (fi­ze­tés, há­bo­rús se­gély, havi drá­ga­sá­gi se­gély, csa­lá­di pót­lék, la­kás­pénz) pót­lá­sá­ul ezek­nek meg­fe­le­lő össze­gű se­gély fo­lyó­sí­tá­sá­ra in­téz­ked­tünk. Egy­ide­jű­leg ér­te­sít­jük, hogy nyil­ván­tar­tá­sá­val Me­ző­be­rény ál­lo­más­fő­nök­sé­get ér­te­sí­tet­tük, ott 8 napon belül je­lent­kez­zen! Bu­da­pest, 1920. szep­tem­ber 14.”⁹

Gya­ko­ri volt, hogy azok a me­ne­kül­tek, akik nem ren­del­kez­tek össze­köt­te­té­sek­kel, élet­kö­rül­mé­nye­i­ken nem tud­tak vál­toz­tat­ni, és éve­kig va­go­nok­ban lak­tak. 1920­ban 4387, még 1922-ben is 2245 te­her­ko­csit vet­tek igény­be lak­ha­tás cél­já­ra (Misz­lay, 2013). Mivel a kor­má­nyok az el­lá­tá­su­kat nem tud­ták meg­ol­da­ni, nem ma­radt más hátra, mint a me­ne­kül­tek ára­da­tát kor­lá­toz­ni. Beth­len Ist­ván – ké­sőb­bi mi­nisz­ter­el­nök –, a Me­ne­kült­ügyi Hi­va­tal ak­ko­ri ve­ze­tő­je 1920-ban ja­vas­la­tot tett a me­ne­kül­tek vissza­tar­tá­sá­ra. In­dok­lá­sá­ban ki­fej­tet­te, hogy az utód­ál­la­mok­ban je­len­tő­sen csök­ken a ma­gya­rok száma, a cson­ka or­szág­ba ér­ke­zők pedig nö­ve­lik a fe­szült­sé­get. A szü­le­tő kor­mány­ren­de­let ér­tel­mé­ben csak azok előtt nyílt meg az út, akik csa­lád­egye­sí­tést ter­vez­tek, vagy el­kez­dett ta­nul­má­nya­i­kat kí­ván­ták be­fe­jez­ni, il­let­ve akik nem ön­szán­tuk­ból hagy­ták el szü­lő­föld­jü­ket. 1921-ben azzal az érv­vel ve­zet­nek be ha­tár­zá­rat, hogy a nyári be­ta­ka­rí­tás­ban szük­ség van a va­go­nok­ra.¹⁰

A hazai tár­sa­da­lom töb­bé-ke­vés­bé ér­tet­le­nül, együtt­ér­zés nél­kül vette tu­do­má­sul a me­ne­kül­tek tö­me­ges meg­je­le­né­sét. Az em­be­rek fi­gyel­mét el­ső­sor­ban a saját je­le­nü­ket fe­nye­ge­tő ve­szé­lyek kö­töt­ték le, fél­tet­ték a mun­ká­ju­kat, la­kás­szer­zé­si esé­lye­i­ket. 1920 ka­rá­cso­nyán az Ope­rá­ban a Buj­do­só ma­gya­rok című darab be­mu­ta­tá­sá­val a Me­ne­kül­te­ket Védő Szö­vet­ség szán­dé­ko­zott kö­ze­lebb hozni egy­más­hoz a ma­gyar la­kos­sá­got és az el­csa­tolt te­rü­le­tek­ről me­ne­kü­lő, föl­dön­fu­tó­vá lett, sors­ta­lan test­vé­re­i­ket. Mind­ez azon­ban ke­ve­sek­ben éb­reszt együtt­ér­zést és haj­lan­dó­sá­got az ál­do­zat­vál­la­lás­ra. A va­gon­vá­ro­sok, szük­ség­te­le­pek in­kább in­ger­lik az ős­la­kó­kat, s nem­egy­szer elő­for­dul, hogy tett­le­ge­sen is bán­tal­maz­zák az ott la­kó­kat, sőt a MÁV is ki­la­kol­ta­tás­sal fe­nye­ge­ti a pá­lya­ud­va­ri szén­te­le­pe­ket meg­dézs­má­ló sze­ren­csét­le­ne­ket (Sza­kács, 2011).

Hód­me­ző­vá­sár­he­lyen az er­dé­lyi va­gon­la­kók körül ke­re­ke­dik nagy vihar. Sza­lay Pál me­ne­kült pol­gár­is­ko­lai tanár a va­gon­la­kók ne­vé­ben ki­ált­ványt fo­gal­maz: „Hol ma­radt a régi ven­dég­sze­re­tet, me­lyet az egész világ di­csért? […] Soha nem volt oka pa­nasz­ra egy ide­gen­nek sem, és most, ami­kor a ti test­vé­re­i­tek jön­nek hoz­zá­tok há­zuk­ból, tűz­he­lyük­ből ki­ver­ve…, akkor ti be­csuk­já­tok előt­tük aj­tó­to­kat. Nem akar­já­tok meg­ér­te­ni, mi­lyen is az tűz­hely nél­kül élni”.¹¹ E ke­mény sza­vak ha­tá­sá­ra a város ve­ze­tői úgy dön­töt­tek, hogy rek­vi­rál­ni fog­nak, azaz min­den há­rom­szo­bás la­kás­ból egy szo­bát le­fog­lal­nak a me­ne­kül­tek szá­má­ra. A szán­dék azon­ban nem va­ló­sult meg. Csak az is­ko­lák ajtói nyíl­tak meg, hogy szál­lást ad­ja­nak.

1920 ta­va­szá­tól az Or­szá­gos Me­ne­kült­ügyi Hi­va­tal se­gé­lye­zés­sel, ét­kez­te­tés­sel, jog­vé­dő iro­dák mű­köd­te­té­sé­vel, di­ák­vé­de­lem­mel, egész­ség­ügyi el­lá­tás szer­ve­zé­sé­vel, épít­ke­zé­sek ko­or­di­ná­lá­sá­val pró­bált ja­ví­ta­ni az el­csa­tolt te­rü­le­tek­ről az anya­or­szág­ba ér­ke­zők sor­sán. Az in­té­zet ve­ze­tői tiszt­sé­gét kez­det­ben Beth­len Ist­ván töl­töt­te be, majd Pet­riche­vich-Hor­váth Emil. Az OMH azon­ban kez­det­től fogva pénz­hi­ánnyal küz­dött, és a jó szán­dék el­le­né­re a leg­ége­tőbb prob­lé­má­kat sem tudta kel­lő­en ke­zel­ni. A hi­va­tal 1924-ben vég­leg meg­szűnt.

A lel­ki­is­me­ret majd száz év el­tel­te után fel­tá­madt: Spal­ler Endre or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő 2010-ben tett ja­vas­la­tá­ra az „em­lé­ke­zés va­gon­ja” a Vas­út­tör­té­ne­ti Park­ban me­ne­kült hon­fi­tár­sa­ink el­szen­ve­dett ke­ser­ve­it idézi (Sza­kács, 2011).

Vár­pa­lo­tán 2015-ben Va­gon­ba zárt nem­zet cím­mel nyílt ki­ál­lí­tás, Dé­kány And­rás Cson­ka vá­gá­nyon című do­ku­men­tum­film­je pedig a va­gon­la­kók le­szár­ma­zot­ta­i­nak meg­szó­lal­ta­tá­sá­val igyek­szik va­la­mit tör­lesz­te­ni. Az MTA Len­dü­let cso­port­ján belül, Ab­lon­czy Ba­lázs tör­té­nész ve­ze­té­sé­vel, szin­tén el­kezd­ték vizs­gál­ni az eddig fel­tá­rat­lan, Tri­a­non utáni me­ne­kült­kér­dést. Tör­té­nel­münk e ki­té­pett lap­já­ra las­san rá­író­dik az igaz­ság.