Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf. 1–3. szám, 2017, 256–268., DOI: 10.24307/psz.2017.0922

Össze­fog­la­lás

A ma­gyar­ság öl­tö­ze­tét a Kár­pát-me­den­cé­ben való le­te­le­pe­dés óta ke­le­ti és nyu­ga­ti ha­tá­sok is érték. Min­den tár­sa­da­lom­nak és tör­té­nel­mi kor­nak meg­volt a di­vat­ja, ez sok­szor be­fo­lyá­sol­ta a nép­vi­se­le­tet. A hó­dolt­ság hosszú idő­sza­ka je­len­tős nyo­mot ha­gyott va­la­mennyi tár­sa­dal­mi cso­port öl­töz­kö­dé­sé­nek ala­ku­lá­sá­ban. A ta­nul­mány mind­ezek írott em­lé­ke­it mu­tat­ja be, ne­men­ként és tár­sa­dal­mi ré­te­gen­ként rend­sze­rez­ve a fel­lel­he­tő for­rá­so­kat.

Kulcs­sza­vak: kora újkor, török hó­dolt­ság kor­sza­ka, ke­res­ke­de­lem, ma­gyar nép­mű­vé­szet, ma­gyar nép­vi­se­let

Ef­fect of Tur­kish Tra­di­ti­o­nal Cos­tumes on Our Count­ry Du­ring Oc­cu­pa­ti­on

Sum­ma­ry

Value of the Hun­ga­ri­an cloth­ing have been ef­fec­ted by the East and West since the sett­le­ment in the Car­pat­hi­an Basin. Every so­ci­ety and his­to­ri­cal era had its fashi­on, this is often inf­lu­en­ced the tra­di­ti­o­nal cos­tumes. The long pe­ri­od of oc­cu­pa­ti­on left a sig­ni­fi­cant mark in a de­ve­lop­ment of dr­es­sing among all so­ci­al gro­ups. The study shows the writ­ten mem­ori­es of all these the ava­i­lab­le re­sour­ces are or­ga­ni­zed by gen­der and so­ci­ety.

Key­words: in early mo­dern era, era of ot­tom­an th­ral­dom, com­mer­ce, Hun­ga­ri­an folk art, Hun­ga­ri­an tra­di­ti­o­nal cos­tumes

A hó­dolt­ság ko­rá­ban a ma­gyar nép­mű­vé­sze­tet erő­tel­jes török ha­tá­sok érték. Az or­szág török ura­lom alá ke­rü­lé­se a ke­res­ke­de­lem­ben is for­du­ló­pon­tot je­len­tett. A vál­to­zá­so­kat a hi­va­ta­los egy­ko­ri fel­jegy­zé­sek bi­zo­nyít­ják. Az ak­ko­ri vi­se­let re­konst­ru­á­lá­sá­hoz nél­kü­löz­he­tet­le­nek a ko­ra­be­li vám­nap­lók és szám­adás­köny­vek. A meg­ma­radt mú­ze­u­mi da­ra­bok elő­ke­lő tö­rö­kök aján­dé­ka­i­ból, ha­di­zsák­mány­ból, Ma­gyar­or­szá­gon dol­go­zó török rab­nők mun­ká­i­ból szár­maz­nak (a ma­gyar úri há­zak­nál török var­ró­asszo­nyok dol­goz­tak), de több­sé­gük török ha­tás­ra ké­szült ma­gyar tex­til­faj­ta.

A tö­rö­kös for­ma­kincs a 16–17. szá­zad­ban kez­dett ér­vé­nye­sül­ni a Ma­gyar­or­szá­gon ké­szí­tett hím­zé­se­ken. A leg­több török vagy tö­rö­kös hím­zés a re­for­má­tus egy­há­zak úr­asz­ta­li ta­ka­rói, ke­hely- és ke­nyér­bo­rí­tó ken­dői kö­zött ma­radt fenn. Akad olyan is köz­tük, ame­lyik­be be­le­hí­mez­ték, me­lyik csa­tá­ban zsák­má­nyol­ta a har­cos, aki az­után az egy­ház­nak aján­dé­koz­ta. Ezek­kel a hím­zé­sek­kel a pa­raszt­ság is meg­is­mer­ked­he­tett, mo­tí­vu­ma­i­kat, szer­kesz­té­si mód­ju­kat utá­noz­hat­ta. A fel­so­rol­ta­kon kívül kály­ha­csem­pé­ken is áb­rá­zol­tak vi­se­le­tes em­be­re­ket. A for­rá­sok ta­nú­sít­ják, hogy a ma­gya­rok ebben a más­fél év­szá­zad­ban ked­vel­ték meg a szí­nes, csil­lo­gó török hol­mit: a se­lyem­kaf­tá­no­kat, az arany­hím­zé­sű ken­dő­ket, nyer­ge­ket, ló­ta­ka­ró­kat, fegy­ve­re­ket, sző­nye­ge­ket és a cse­rép­edé­nye­ket (Do­ma­novsz­ky, 1981:73–76; Fél–Hofer–K. Csil­léry 1969:45–47).

A sok­fé­le fel­sze­re­lé­sen kívül a török tex­tí­li­ák ke­rül­tek leg­ko­ráb­ban és leg­na­gyobb szám­ban a ma­gya­rok tu­laj­do­ná­ba. Egy­részt hadi és dip­lo­má­ci­ai érint­ke­zés útján ju­tot­tak be ha­zánk­ba, más­részt a rend­sze­res ke­res­ke­de­lem is köz­ve­tí­tett nyers­anya­got vagy be­lő­le ké­szí­tett ru­ha­ne­műt és egyéb ház­tar­tá­si cik­ke­ket. A ren­del­ke­zés­re álló for­rás­anyag alap­ján, a 16. szá­zad kö­ze­pé­től kí­sér­het­jük nyo­mon azok­nak a por­té­kák­nak a be­áram­lá­sát, ame­lyek alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­ták a vi­se­let és az öl­töz­kö­dés le­he­tő­sé­ge­it. Az áru­cik­kek tö­me­ges be­ho­za­ta­lát a hó­dolt­ság ide­jén az is meg­nö­vel­te, hogy a nagy szám­ban itt élő török pol­gá­ri la­kos­ság szük­ség­le­te­it ki kel­lett elé­gí­te­ni. A török áru be­áram­lá­sa Er­dély­ben volt a leg­in­ten­zí­vebb, de van szá­mos példa arra is, hogy török ke­res­ke­dők az Al­föl­dön bo­nyo­lí­tot­tak le nagy for­gal­mat (Pa­lo­tai, 1940; Novák, 1982).

A hó­dolt­ság ide­jén ha­tal­mas áru­mennyi­ség ér­ke­zett Pest­re, még­pe­dig hajón, a Török Bi­ro­da­lom bal­ká­ni és ázsi­ai te­rü­le­te­i­ről. Az 1550 és 1580 kö­zöt­ti idő­szak­ból is­mert budai török szám­adás­köny­vek rész­le­te­sen fel­tár­ják az áru­fé­le­sé­gek so­ka­sá­gát: nagy mennyi­sé­gű juh- és mar­ha­bőr, talp­bőr és szattyán ér­ke­zett, ezen­kí­vül kü­lön­fé­le ru­ha­alap­anya­gok, rit­káb­ban ru­ha­da­ra­bok. A török kincs­tá­ri szám­adás­köny­vek ta­nú­sá­ga sze­rint a ke­res­ke­del­mi te­vé­keny­ség két szín­té­ren zaj­lott: egy­részt a dunai ki­kö­tő (isz­ke­le) fo­gad­ta be a hajón ér­ke­ző árut, más­részt a vá­ros­ka­pu­kon át ér­ke­ző ke­res­ke­dő­ket te­kint­het­te át a vámos. Hogy a por­té­ka kül­föld­ről vagy török bel­föld­ről ér­ke­zett-e, azt a jegy­zék­ben rit­kán tün­tet­ték fel (Novák, 1982; Fe­ke­te–Kál­dy-Nagy, 1962:553).

A vám­nap­lók­ban a kö­vet­ke­ző tex­til­fé­lék sze­re­pel­nek: da­maszt, at­lasz, se­lyem­szö­vet, se­lyem, gya­pot, török fonál, ván­kos­héj, per­zsa fonál, se­lyem­füg­göny, sző­nyeg, kecs­ke­szőr fonal és aba­posz­tó (Pa­lo­tay, 1940). A szám­adás­köny­vek ada­ta­i­val ki­egé­szít­ve: filc, pok­róc, kebe, pamut, vá­szon, gya­pot­fo­nal, bosz­ni­ai ru­ha­ne­mű, mesin, fehér kurta kö­peny, jor­gan, kaba, juh­pasz­to­ma, bunda és a süveg kü­lön­bö­ző tí­pu­sai for­dul­tak meg a ki­kö­tők­ben. A posz­tó­fé­le­sé­gek szé­les ská­lá­ját is­mer­jük: aba, ba­ga­zsia, bo­rosz­lói, csuha, csuka, dimi, igler, is­ta­mád, ka­ra­zia, kisz­ni­cser, nor­im­ber­gi, szo­ber­man és ver­e­szit. A fe­hér­ne­műk, a női ru­há­nak való vász­nak, a len­fé­lék és a kir­basz­nak ne­ve­zett vász­nak egy része török volt. Az egyik leg­ke­re­set­tebb áru­cikk a süveg volt, ál­lan­dó­an és nagy mennyi­ség­ben hoz­ták. A for­ga­lom a kül- és bel­ho­ni ru­ha­ne­mű kö­zött 80:140 arányt mu­ta­tott, ki­zá­ró­lag bel­föl­di ere­de­tű­nek csak a bőrök, pré­mek és láb­be­lik te­kint­he­tők (Novák, 1982).

A ma­gyar nép ekkor is­mer­te meg a kü­lön­fé­le bőr­faj­tá­kat, amely­re jö­ve­vény­sza­va­ink is utal­nak: pa­pucs, csiz­ma, szattyán, kor­do­ván, mesin, csiz­ma­dia, di­kics és csi­riz. Az em­lí­tett ru­ha­fé­lék, anya­gok nagy ré­szét ér­té­ke­sí­tet­ték Budán. A török bel­föld­ről több­nyi­re dunai ha­jó­kon Bu­dá­ra ér­ke­ző ru­ha­ne­mű mennyi­sé­ge több volt, mint amennyit az it­te­ni la­kos­ság igé­nyelt, ezért egy része to­vább­ment Nyu­gat­ra. Akik gyak­ran meg­for­dul­tak a török köz­igaz­ga­tá­si szék­he­lyen, ott vá­sá­rol­ták meg a szük­sé­ges, ott­hon be nem sze­rez­he­tő cik­ke­ket (Novák, 1982; Fe­ke­te–Kál­dy-Nagy, 1962:572–681).

A fal­va­kat járó, sze­ke­re­ző és gya­lo­gos köz­ve­tí­tő ke­res­ke­dők vi­dék­re is el­jut­tat­ták a tá­vo­li ma­nu­fak­tú­rák és gyá­rak ter­mé­ke­it. Bos­nyák és török áru­sok­tól le­he­tett be­sze­rez­ni pél­dá­ul a ke­re­te­zett tük­rö­ket, kü­lön­fé­le gyön­gyö­ket, nyak­lán­co­kat és a pi­pe­re­cik­ke­ket. A vá­ro­sok tár­sa­dal­má­nak jel­leg­ze­tes ré­te­gét al­kot­ták a kéz­mű­ve­sek és a ke­res­ke­dők. A me­ző­vá­ro­si fej­lő­dés meg­ha­tá­ro­zói vol­tak, hi­szen ők biz­to­sí­tot­ták a gaz­da­sá­gi vér­ke­rin­gést, és olyan fon­tos áru­fé­le­sé­gek­kel lát­ták el a la­kos­sá­got, mint pél­dá­ul a ru­ha­ne­mű vagy a fény­űzé­si cik­kek. (Novák, 1986:105–107; Hofer–Fél, 1975:28) Kecs­ke­mét vá­sá­rai messze föl­dön hí­re­sek vol­tak, mert ren­ge­teg­fé­le kül­föl­di por­té­kát áru­sí­tot­tak a ke­le­ti or­szá­gok ke­res­ke­dői. A kör­nyék­be­li­ek má­sutt nem jut­hat­tak hozzá a gyolcs, pa­tyo­lat se­lyem­ken­dők­höz, aba­posz­tó­hoz vagy kar­ma­zsin­bőr­höz, ki­zá­ró­lag a kecs­ke­mé­ti vá­sár­ban, és csak török ke­res­ke­dők­től tud­ták meg­ven­ni. A for­rá­sok sze­rint még a nagy­kő­rö­si vá­ro­si ta­nács is itt vá­sá­rol­ta a tö­rö­kök­től a bőr­árut (Bala­nyi, 1868:109–111).

Nem­csak ke­le­ti ke­res­ke­dők fog­lal­koz­tak török áruk be­ho­za­ta­lá­val a hó­dolt­sá­gi te­rü­le­ten kívül eső he­lyek­re. A régi fel­jegy­zé­sek­ben gyak­ran sze­rep­lő török áros el­ne­ve­zés nem fel­tét­le­nül a ke­res­ke­dő török szár­ma­zá­sá­ra utal, hanem in­kább por­té­ká­já­nak török ere­de­tét je­lent­het­te. Kas­sán pél­dá­ul 1587-ben em­lí­tik, mi­lyen tí­pu­sú árut vá­sá­rol­ták a török áros Nagy Imr­éh­től, aki ma­gyar ember volt. 1624-ben Paxy János nagy­szom­ba­ti ma­gyar ke­res­ke­dő a kö­vet­ke­ző áru­kat hozta Ko­má­rom­ba: aba­posz­tó, rácz ta­ka­ró, aba­kö­peny, ba­ga­zsia, se­lyem­ta­ka­ró, se­lyem­zsi­nór, pamut, pa­tyo­lat, sző­nyeg, kar­ma­zsin, asszo­nyi öv, cérna, női szö­vet stb. Ezek­ről a vám­le­vél meg­jegy­zi, hogy mind török áru. 1559 óta ha­son­ló áru­cik­kek sze­re­pel­tek a ke­res­ke­dők út­le­ve­le­i­ben. A lel­tá­rak azt is alá­tá­maszt­ják, hogy a régi ma­gyar úri ház­tar­tás­ban mi­lyen szé­les­kö­rű­en hasz­nál­ták fel a török anya­go­kat a ru­há­za­ti és a ház­tar­tá­si fe­hér­ne­műk kö­zött. Rimay János por­tai követ vá­sár­lá­sa­i­nak jegy­zé­ké­ből nem­csak az tűnik ki, hogy mi­lyen török vá­szon­fé­lék vol­tak ak­ko­ri­ban kap­ha­tók Kons­tan­ti­ná­poly­ban, hanem az is, hogy itt­ho­ni hasz­ná­lat­ra, a ma­gyar ember szá­má­ra me­lyek lát­szot­tak al­kal­mas­nak (Pa­lo­tay, 1940).

El­ső­sor­ban a leg­dí­sze­sebb anya­gú és jel­leg­ze­tes ke­le­ti sza­bá­sú fel­ső­ru­hát, a kaf­tánt ked­vel­ték ha­zánk­ban. Gyak­ran zsák­mány­ként vagy a had­vi­se­lés­sel együtt járó rab­lás révén ju­tot­tak hozzá. A török–ma­gyar együtt­élést és a mű­ve­lő­dé­si javak ki­cse­ré­lő­dé­sét bi­zo­nyít­ja, hogy a budai pasák révén aján­dék­ként is ke­rül­tek török ru­ha­da­ra­bok a ma­gyar urak ke­zé­be. Egy Ali nevű budai pasa 1606-ban pél­dá­ul Má­tyás fő­her­ceg­nek kül­dött egy szép ara­nyos kaf­tánt (Pa­lo­tay, 1940; Ta­káts, 1928:518). Zrí­nyi Mik­lós, a szi­get­vá­ri hős is sok és dí­szes men­tét ka­pott a tö­rö­kök­től. Ifj. Rá­kó­czi György fe­je­de­lem­mé vá­lasz­tá­sa­kor a szo­ká­sos be­ik­ta­tó ün­ne­pé­lyen a pasa, a szul­tán le­ve­lé­nek át­adá­sa után, kaf­tá­no­kat adott az ifjú fe­je­de­lem­nek. Beth­len Far­kas, aki 1678-ban több er­dé­lyi fő­úr­ral Kons­tan­ti­ná­poly­ban járt kö­vet­ség­ben, elé­ge­det­len volt a nagy­ve­zér ré­szé­ről való ba­rát­ság­ta­lan fo­gad­ta­tás­sal. Azt pa­na­szol­ta ha­za­kül­dött le­ve­lé­ben, hogy nem kap­tak kaf­tánt.

A kaf­tá­no­kon kívül még más­faj­ta, ná­lunk hasz­nált török ru­ha­fé­lék­ről is van tu­do­má­sunk, a for­rá­sok a török zub­bonyt és a cse­le­bi men­tét is em­lí­tik. Ezek a ru­ha­fé­lék tö­rö­kös el­ne­ve­zé­se­i­ket va­ló­szí­nű­leg anya­guk­ról nyer­ték, bár az is biz­tos, hogy a török for­mák, sza­bás­mó­dok is át­ala­kí­tot­ták a ma­gyar öl­töz­kö­dést, kü­lö­nö­sen a fér­fi­ak ru­há­it. Az ada­tok sze­rint több volt a fel­dol­go­zat­lan tex­til­anyag be­ho­za­ta­la ha­zánk­ba, mint a kész ru­há­ké. Az anya­gok Er­dély­be és Ma­gyar­or­szág­ra való el­jut­ta­tá­sa a hó­dolt­ság ide­jén rend­sze­res és vi­rág­zó ke­res­ke­del­mi te­vé­keny­ség volt, amit az is bi­zo­nyít, hogy Beth­len Gábor 1621-ben ki­ad­ta a Török, Görög és Sidó Ke­res­ke­dők­től be­ho­zan­dó Mar­hák lim­it­ati­ó­ját. Ebben na­gyon sok Tö­rök­or­szág­ból be­ho­zott tex­til­fé­lét meg­em­lít. Az ár­sza­bás elő­ír­ja, hogy mi­lyen anyag, kinek és mennyi­ért ad­ha­tó el, va­la­mint meg­szab­ja a tex­tí­li­ák árát szín és fajta sze­rint is (Ta­káts, 1928:518).

A ko­ra­be­li ha­gya­té­ki lel­tá­rak­ból tud­juk, hogy a török ru­ha­anya­gok nem­csak a nagy­úri osz­tály, hanem a pol­gár­ság kö­ré­ben is korán el­ter­jed­tek. A ren­del­ke­zé­sünk­re álló ada­tok­ból az is ki­tű­nik, hogy a rend­kí­vül drága, arannyal-ezüst­tel át­szőtt bro­ká­tok nem sze­re­pel­tek ke­res­ke­del­mi for­ga­lom­ban, de a lel­tá­rak sze­rint a fő­ran­gú­ak bir­to­ká­ban ál­ta­lá­no­sak vol­tak. Va­ló­szí­nű, hogy az ilyen ér­té­kes por­té­ka, mivel nem volt min­den­na­pi ke­res­le­ti cikk, csak ren­de­lés útján ke­rült a ma­ga­sabb tár­sa­dal­mi ré­te­gek bir­to­ká­ba, vagy por­tai meg­bí­zot­ta­ik­kal vá­sá­rol­tat­ták eze­ket Kons­tan­ti­ná­poly­ban (Pa­lo­tay, 1940).

A ru­ház­ko­dás­hoz szük­sé­ges anyag­fé­le­sé­gek több­sé­gét rész­ben hely­ben, rész­ben pedig fon­to­sabb ke­res­ke­del­mi köz­pon­tok­ban, pél­dá­ul Pes­ten sze­rez­ték be a ma­gyar me­ző­vá­ro­sok lakói. A ruhák anya­ga több­nyi­re könnyű volt, a ke­le­ti vi­se­le­te­ket utá­noz­ta. Ked­vel­ték a szí­nes szö­ve­te­ket, fe­ke­tét na­gyon rit­kán, szin­te ki­zá­ró­lag csak gyász­ban vi­sel­tek (Novák, 1982). Kül­föl­di írók em­le­ge­tik, hogy a papok hosszú, vörös ru­há­ban jár­tak. A sze­gé­nyeb­bek vi­se­le­te az úri ru­há­zat­tól több­nyi­re csak anya­gá­ban kü­lön­bö­zött: ami a fel­sőbb osz­tály­be­li­ek­nél se­lyem­ből, bár­sony­ból és finom posz­tó­ból ké­szült, azt a sze­gé­nyek da­róc­ból, karasi­á­ból, szűr­posz­tó­ból, durva vá­szon­ból (ezt több­nyi­re há­zi­lag fes­tet­ték, és ba­ga­zsi­á­nak ne­vez­ték) ké­szí­tet­ték (Höll­rigl, 1991:357–387). A ta­nács­be­li­ek fehér ruhát, kö­pö­nye­get vi­sel­tek, amely fehér (ha­mu­szí­nű) abá­ból ké­szült, és gom­bok he­lyett kap­csok dí­szí­tet­ték. Hozzá fe­ke­te sü­ve­get és sar­kan­tyú nél­kü­li csiz­mát il­lett fel­ven­ni (Balla, 1856). A köz­nép ál­ta­lá­ban aba­posz­tót vi­selt, gom­bok és zsi­nó­rok nél­kül, he­lyet­te kap­cso­kat hasz­nál­tak, hozzá a csiz­ma és süveg járt, bár a cse­lé­dek bocs­kort hord­tak. A jobb mó­dú­ak is abá­ból vi­sel­ték a dol­mányt, nad­rá­got és kö­pö­nye­get, hi­szen az aba ak­ko­ri­ban ál­ta­lá­nos tex­til­fé­le volt. Hor­nyik sze­rint a cse­lé­dek, szol­gák és mezei mun­ká­sok in­kább szűrt, subát és köd­mönt hord­tak. Az elő­ke­lő em­be­rek kisz­ni­cér, faj­lan­gis és ka­ra­zsia kel­mé­ből vi­sel­ték öl­tö­nye­i­ket (Hor­nyik, 1861).

Csá­nyi János, Kecs­ke­mét egy­ko­ri fő­bí­rá­ja így jel­le­mez­te a ko­ra­be­li öl­tö­ze­tet: a gaz­da­em­be­rek ál­ta­lá­ban aba, azaz fe­hér­posz­tó men­tét hord­tak fe­ke­te bár­sony­prém­mel, fehér nad­rág­gal és kerek, magas szőr­sü­veg­gel. Az al­sóbb osz­tá­lyú fér­fi­ak és szol­gák nad­rág he­lyett bő nad­rág­for­má­ra maguk által össze­varrt és sző­ré­vel ki­for­dí­tott juh­bőrt hord­tak. Ér­de­kes ru­ha­da­rab volt még a ka­ca­gány, ami­kor egy nagy ürü­juh­bőrt a nya­kán két­fe­lé ha­sí­tot­tak, és ennél fogva a nya­kuk­ba kö­töt­ték. Papp Lász­ló sze­rint ugyan­ak­kor nem volt ek­ko­ra kü­lönb­ség az egyes ré­te­gek vi­se­le­te kö­zött (Papp, 1930: 14–46).

A török vi­se­le­ti kul­tú­ra ha­tá­sá­ra újabb sze­ge­di ipar­ágak is ki­bon­ta­koz­tak, mint pél­dá­ul a pa­pu­csos- vagy a gomb­kö­tő­szak­ma. Ezek ele­in­te nyil­ván a be­te­le­pült török la­kos­ság­nak dol­goz­tak. E kul­tú­ra ha­tá­sá­nak nyo­ma­i­ra buk­kan­ha­tunk a 18. szá­za­di sze­ge­di ira­tok­ban, vég­ren­de­le­tek­ben pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző sza­vak sze­re­pel­nek: bu­ja­vá­szon (hím­zett török vá­szon­kel­me), csal­ma (ta­tár­sü­veg), skó­fi­um (hím­ző­fo­nal), tö­rök­ing, tö­rök­kor­do­vány, tö­rök­pa­pucs, tö­rök­sző­nyeg, tö­rök­zsi­nór (Bá­lint, 1968:88–112).

A 18. szá­za­di ta­nács­ülé­si jegy­ző­köny­vek és vég­ren­de­le­tek ta­nú­sít­ják, hogy a kis­gaz­dák és ipa­ros-ke­res­ke­dő ele­mek ré­te­gé­től fel­fe­lé majd­nem min­den­ki ren­del­ke­zett ezüst­tár­gyak­kal, el­ső­sor­ban a tisz­tes­sé­ges öl­tö­zet el­en­ged­he­tet­len ki­egé­szí­tő­i­vel, kap­csok­kal és pár­ta­övek­kel. Az adók ré­sze­ként ren­ge­teg holmi ván­do­rolt tö­rök­höz és ma­gyar­hoz egy­aránt. A cívis fény­űzés az öl­töz­kö­dés te­rü­le­tén is meg­nyil­vá­nult. A kecs­ke­mé­ti ta­nács­ülé­si jegy­ző­köny­vek peres ira­tai drága, szép öl­tö­ze­te­ket em­lí­te­nek: Bakos Er­zsé­bet a mar­hák árát „drága öl­tö­ze­tek­re, ma­gá­ra és le­á­nyá­ra köl­töt­te, amint lá­da­be­li ru­hák­ból meg is tet­szik”. Szabó János egy árvát „mint aty­ja­fi­át drága szép öl­tö­ze­tek­ben já­rat­ta”. Ér­de­kes módon a va­gyon­gyűj­tés és a fény­űzés nem ter­jed ki a ke­le­ti sző­nye­gek di­vat­já­ra, pedig sokat lát­hat­tak be­lő­lük, mivel Kecs­ke­mét és Nagy­kő­rös vá­ro­sok vá­sár­lá­sa­i­ban ál­lan­dó té­tel­ként sze­re­pel­nek az aján­dé­ko­zás­ra szánt sző­nye­gek (Bob­rovsz­ky, 1980).

A fenn­ma­radt tö­re­dé­kes 17. szá­za­di kecs­ke­mé­ti egy­ház­gond­no­ki szám­adá­sok nem em­lí­tik török tár­gyak meg­lé­tét a re­for­má­tus egy­ház­ban. Mivel a jel­leg­ze­tes török lu­xus­tár­gyak bir­tok­lá­sa ve­szélyt je­len­tett, sem a me­ző­vá­ro­si pol­gá­rok, sem az egy­há­zak nem vá­sá­rol­tak ilye­ne­ket. Ezzel szem­ben a deb­re­ce­ni ha­gya­té­kok­ban már a szá­zad első fe­lé­ben sző­nyeg, kilim és kaf­tán is elő­for­dul. Ve­szé­lyes tett volt, mert aki a tö­rök­höz hú­zott (tö­rö­kös­ség­gel vá­dol­ták), azt ha­lál­lal bün­tet­ték. A Pró­fé­ta szí­ne­i­be öl­töz­kö­dők is szá­mít­hat­tak a meg­tor­lás­ra, aki pedig tur­bánt pró­bált a fe­jé­re, erő­szak­kal tö­rök­ké té­te­tett. A hó­dolt­ság­ban élő­ket abban vi­szont nem aka­dá­lyoz­hat­ták meg, hogy öt­le­te­ket, mo­tí­vu­mo­kat, tech­ni­ká­kat ve­gye­nek át (Bob­rovsz­ky, 1980).

Kecs­ke­mé­ten és Kő­rö­sön ál­ta­lá­ban az volt a gya­kor­lat, hogy a finom tex­til- és bőr­áru­kat Budán, Pes­ten vagy Sze­ge­den sze­rez­ték be, zsidó vagy török ke­res­ke­dők­től. Egyik leg­ked­vel­tebb ru­ha­da­rab­juk volt a török ere­de­tű kürdi nevű uj­jat­lan mel­lény, ame­lyet aztán saját igé­nye­ik­nek meg­fe­le­lő­en át­ala­kí­tot­tak. A komj­áti ká­no­nok til­tot­ták a török módra nyírt hajat, il­let­ve a piros és más, vi­lá­gos színű csiz­mák vi­se­lé­sét. Nők­nek egy­ál­ta­lán nem en­ge­dé­lyez­ték a csiz­mát. A pa­raszt­vá­ro­si fény­űzés azon­ban el­ső­sor­ban a ru­ház­ko­dás­ban nyil­vá­nult meg. A cí­vis­pol­gár te­kin­té­lyé­hez fel­tét­le­nül hoz­zá­tar­to­zott a csa­lád­ta­gok szép öl­tö­ze­te, amely­nek fé­nyét főleg az ezüst ru­ha­dí­szek emel­ték (Bob­rovsz­ky, 1980).

Fér­fi­vi­se­let

A fér­fi­ru­hák grá­nát, csi­ma­zi­ja, máj­szer, karasi­ja, rása, szta­mét és aba el­ne­ve­zé­sű szö­ve­tek­ből, posz­tók­ból és kü­lön­fé­le pré­mek­ből ké­szül­tek. A kisz­ni­cér és ka­ra­zsia vörös, kék vagy zöld le­he­tett (il­let­ve ezek ár­nya­la­tai), a fehér ka­ra­zsi­át már rit­káb­ban vá­sá­rol­ták. A grá­nát­posz­tó­hoz szin­te el­ma­rad­ha­tat­la­nul hoz­zá­tar­to­zott a szín­jel­ző sze­der­jes szó, ez va­ló­szí­nű­leg a ha­mu­szí­nű posz­tót je­len­tet­te. Az egyes da­ra­bok ál­ta­lá­ban anyag­ban és szín­ár­nya­lat­ban el­tér­tek egy­más­tól. A kisz­ni­cér­posz­tót a 17. szá­zad vége felé már nem em­lí­tik a for­rá­sok a kel­me­faj­ták kö­zött, a grá­nát­posz­tó pedig a 18. szá­zad első fe­lé­ben tűnik el. A sze­gé­nyek aba­posz­tó­ja mel­lett egyre gya­ko­ribb lesz a ka­ra­zsia hasz­ná­la­ta, el­ső­sor­ban kék, fehér, eset­leg zöld szí­nek­ben. (Bob­rovsz­ky, 1980; Papp, 1930:19–20).

A 16. szá­za­di ma­gyar fér­fi­vi­se­let főbb da­rab­jai vol­tak a nad­rág, a dol­mány és a mente. A nad­rág szűk, test­hez sza­bott volt, kez­det­ben nem dí­szí­tet­ték. Va­ló­szí­nű­leg olyan kis rész lát­szott ki be­lő­le a bőr­kap­ca vagy a csiz­ma szá­rá­tól a hosszú dol­mány szé­lé­ig, hogy a dí­szí­tés­nek sem­mi­fé­le tere nem nyí­lott (Höll­rigl, 1991:357–387). A szol­ga­fé­lék­nél és a ke­vés­bé te­he­tős gaz­da­em­be­rek­nél ked­velt volt a sa­la­vá­ri vagy sa­la­vár­di. Ezt a 17. szá­zad vé­gé­ig aba­posz­tó­ból ké­szít­tet­ték a sza­bók­kal, ké­sőbb pedig kék, rit­káb­ban fehér ka­ra­zsia­posz­tó­ból is. A sza­bó­cé­hek há­rom­fé­le mé­ret­ben (öreg, rőfös és sin­ges vagy kis) varr­ták kö­zö­sen a nad­rá­go­kat és a sa­la­vár­di­kat vá­sá­ri el­adás­ra, és a hasz­non osz­toz­tak. Ezt a nad­rág­tí­pust sa­la­vár­di-bu­gyo­gó­nak is ne­vez­ték, mert bi­zo­nyá­ra bő­vebb sza­bá­sú volt, mint az ál­ta­lá­nos szűk for­má­jú nad­rág. Va­ló­szí­nű­leg kap­cás bocs­kort, sarut vagy ba­kancs­fé­lét vi­sel­het­tek hozzá, a szűk ma­gyar nad­rág­hoz pedig csiz­mát. A sa­la­vár­di vi­se­le­te az ezer­hét­szá­zas évek­ben kez­dett meg­szűn­ni. El­ne­ve­zé­se egy újabb nad­rág­faj­tá­ra ván­do­rolt át, ame­lyet vi­szont éppen a mó­do­sab­bak, a gaz­dák és ipa­ro­sok vi­sel­tek, és egyes vi­dé­ke­ken raj­huz­li­nak is ne­vez­ték (Papp, 1930:23). A for­rá­sok sze­rint a 18. szá­zad végén még vi­sel­ték a sze­gé­nyebb ré­te­gek (Bob­rovsz­ky, 1980).

A kaf­tán rán­co­lat­lan, simán eső, hosszú kabát, mely csí­pő­ig test­hez­ál­ló, onnan pe dig bo­ká­ig bővül. Ujjai nin­cse­nek váll­ba szab­va, hanem ugyan­ab­ból a da­rab­ból sza­bot­tak, mint a kabát tör­zse. A hón­alj­ban rend­sze­rint össze­var­rat­la­nul hagy­nak egy rést az ujjak al­só­var­rá­sá­ból, ezen ki lehet dugni a ka­ro­kat, emi­att a kaf­tán ujjai ol­dalt üre­sen ma­rad­nak. Elöl kö­zé­pen végig nyi­tott, nyak­tól le­fe­lé a mel­len zsi­nór­ból való hur­kok­kal és gom­bok­kal kap­csol­ha­tó össze. Mint az áb­rá­zo­lá­sok­ból ki­de­rül, a kaf­tánt ná­lunk el­ső­sor­ban a fér­fi­ak hasz­nál­ták fel­ső­ka­bát­nak, a dol­mány fe­lett (Pa­lo­tay, 1940).

A dol­mányt köz­vet­le­nül az ing fö­lött vi­sel­ték, mel­lény­fé­lét nem­igen hasz­nál­tak. A dol­mány de­ré­kig test­hez­ál­ló, le­fe­lé bő­vü­lő, szűk ujjú kön­tös, elöl sűrű gomb­sor­ral. Leg­ré­gibb alak­já­ban majd­nem bo­ká­ig ért. Fő jel­leg­ze­tes­sé­gét a ke­le­ti kaf­tá­né­val azo­nos sza­bá­sa adja meg. Kez­det­le­ges alak­já­ban az egész egy darab kel­mé­ből ké­szült. A dol­mány az idők fo­lya­mán egyre in­kább meg­rö­vi­dült, a 17. szá­zad­ban ál­ta­lá­ban com­big ért. Ujja hosszú volt, a kéz­fe­jet is be­ta­kar­ta, ezért a végét néha vissza­haj­tot­ták, télen kesz­tyű he­lyett is meg­fe­lelt. A 17. szá­zad kö­ze­pe tá­já­ról fenn­ma­rad­tak cson­ka­uj­jú dol­má­nyok is (Höll­rigl, 1991:357–387).

A dol­mány fö­lött vi­selt fel­öl­tőt a 16. szá­zad kö­ze­pé­től ál­ta­lá­ban men­té­nek hív­ták. Kez­det­ben hosszabb volt a dol­mány­nál, ha­sí­tott ujjú, nem test­hez álló kö­pö­nyeg volt, szé­les, a háton lógó sar­kos gal­lér­ral. Hogy a já­rást meg­könnyít­sék, a mente két szár­nyát gyak­ran fel­hajt­va az övbe gyűr­ték. Írott ada­ta­ink ezen­kí­vül em­lí­tik a pa­lás­tot, a köd­mönt, a subát, a kám­zsát, a kön­töst és a ha­cu­kát is (Höll­rigl, 1991:357–387). A jobb mó­dú­ak a mente vé­kony nyári és a me­le­gebb, bé­lelt faj­tá­ját is hasz­nál­ták. A nyári men­té­nek (és ter­mé­sze­te­sen a nyá­ron hor­dott dol­mány­nak is) vé­ko­nyabb kel­mé­ből, a török idők­ben ba­ga­zsi­á­ból volt a bé­lé­se. A téli men­tét a sze­gé­nyeb­bek bá­rány­bőr­rel bé­lel­tet­ték, és fe­ke­te bá­rány­pré­met var­rat­tak rá. A jobb mó­dú­ak több­fé­le vad­pré­met, el­ső­sor­ban ró­ka­bőrt hasz­nál­tak e célra. Balla Ger­gely (1856) és Hor­nyik János (1861) is vissza­em­lé­ke­zik né­hány idő­sebb ember aba­kö­pö­nye­gé­re, ami va­ló­szí­nű­leg meg­egye­zik az em­lí­tett men­té­vel. Eze­ket nem­csak abá­ból, hanem jobb mi­nő­sé­gű posz­tó­ból is ké­szí­tet­ték, és nem­csak fehér színű, hanem kék, rit­káb­ban fe­ke­te vál­to­za­ta is is­mert (Papp, 1930:26).

A dol­mány fö­lött a 16. szá­zad­ban ál­ta­lá­ban szö­vött sál­ból való övet vi­sel­tek. Ezt elöl cso­mó­ba kö­töt­ték, de a két vége a dol­mány szé­lé­nél lej­jebb ért. A 17. szá­zad­ban fel­tűnt a zsi­nór­kö­te­gek­ből ké­szült szé­les öv is, mely aztán az elő­zőt las­san ki­szo­rí­tot­ta. A fe­hér­ne­műk közül az ing egy­sze­rű sza­bá­sú volt, az ujját ál­ta­lá­ban egy­be­szab­ták a test­résszel. Zsák­for­má­jú volt, és arány­lag rövid, több­nyi­re nem ért köl­dö­kön alul­ra. Ujja bő, nyak­ré­szét néha mé­lyen ki­vág­ták, más­kor gal­lért il­lesz­tet­tek rá. A kö­zép­ko­ri rövid al­só­nad­rág, a berhe szára a 16–17. szá­zad­ban majd­nem a bo­ká­ig meg­hosszab­bo­dott, alját ki­roj­toz­ták vagy ki­varr­ták. A 16–17. szá­za­di süveg több­nyi­re ne­mez­ből ké­szült, alak­ja vissza­haj­tott szélű, lapos te­te­jű ka­lap­fé­le volt, elöl gyak­ran tokba erő­sí­tett, ki­sebb-na­gyobb tol­lal vagy hát­ra­haj­ló toll­bok­ré­tá­val. Ugyan­ezt a for­mát szőr­mé­ből is ké­szí­tet­ték. A 17. szá­zad­ban ez a ne­mez­sü­veg meg­ma­ga­so­dott, színe több­fé­le le­he­tett, de leg­gyak­rab­ban fe­ke­te. A 18. szá­zad vé­gé­ig vi­sel­ték. (Höll­rigl, 1991: 357–387; Papp, 1930:27)

A 16–17. szá­za­di ma­gyar fér­fi­vi­se­let­hez rövid szárú saru vagy tö­rö­kös csiz­ma (ki­tű­nő bőr­ből ké­szült, ke­mény szárú) tar­to­zott. A hó­dolt­ság ko­rá­ban nem­csak kész csiz­má­kat hoz­tak be Tö­rök­or­szág­ból, hanem fel­dol­go­zat­lan bő­rö­ket is. Így ná­lunk is ké­szült csiz­ma török módra, me­lyet be­ván­do­rolt tö­rö­kök ké­szí­tet­tek, vagy a hazai ipa­ro­sok ta­nul­ták meg az elő­ál­lí­tá­sát. A csiz­ma felső ré­szét két darab bőr­ből szab­ták, talpa dom­bo­rú volt (Höll­rigl, 1991:357–387). A 17. szá­za­di Kecs­ke­mé­ten ál­ta­lá­nos volt a csiz­ma hasz­ná­la­ta, ahogy ezt a csiz­ma­di­ák 1656-ban meg­erő­sí­tett sza­ba­da­lom­le­ve­le is mu­tat­ja, amely kö­te­lez­te a céhet, hogy a város la­kó­it lássa el szattyán­bőr­ből ké­szí­tett csiz­mák­kal, amennyi­ben erre nem ké­pe­sek, török mun­ká­jú csiz­mát kell a vá­ros­ba hoz­ni­uk. Anya­ga le­he­tett a szattyá­non kívül kor­do­vány vagy kar­ma­zsin, színe pedig sárga vagy vörös, de leg­fő­képp fe­ke­te (Papp, 1930:28).

Jel­leg­ze­tes tö­rö­kös láb­be­li a fél­ci­pő, amely alatt a láb­szá­rak belső ol­da­lán fűzős, boka fölé érő, vé­kony, puha bőr­kap­cát vi­sel­tek. A tö­rök­től át­vett fél­ci­pő és kapca ná­lunk rövid idő alatt a ma­gyar igé­nyek­nek és élet­vi­szo­nyok­nak meg­fe­le­lő­en ala­kult át. Mind­két láb­be­li ál­ta­lá­ban szí­nes bőr­ből ké­szült. A török pa­pucs he­gyes orra föl­fe­lé kun­ko­ro­dott, ke­ret­elé­se kes­keny volt, hogy a me­cset elő­csar­no­ká­ban minél könnyeb­ben le­te­hes­sék, míg a ma­gyar saru orra le­göm­bö­lyö­dött, és ke­ret­elé­se csak­nem bo­ká­ig ért. Idő­vel a bőr­kap­ca és a fél­ci­pő eggyé ol­vadt, és belül fűzős, szá­raz cipő lett be­lő­le (Höll­rigl, 1991:357–387). Bob­rovsz­ky Ida a fel­so­rolt láb­be­li­ket a kö­vet­ke­zők­kel egé­szí­ti ki: saru, gyu­lai pa­pucs, sólya, sze­ker­nye, fü­les­ci­pel­lő, szá­raz­csiz­ma (Bob­rovsz­ky, 1980).

A ma­gyar fér­fi­öl­tö­zet ke­le­ti jel­le­ge a hó­dolt­ság egész kor­sza­kán ke­resz­tül meg­ma­radt. 1601-ben Kecs­ke­mé­ten és Kő­rö­sön fosz­to­ga­tott egy tatár csa­pat, me­lyet a város fér­fi­la­kos­sá­ga ül­dö­ző­be vett, és nem­csak a rab­lott hol­mi­kat, hanem sa­ját­juk hol­mi­juk egy ré­szét is el­vet­ték tőlük. A vissza­szer­zett öl­tö­zet­da­ra­bok kö­zött ta­lál­juk a kö­vet­ke­ző­ket: „egi vörös kis­ni­tzer dol­mán, zöld dol­má­ni, kék mente, zöld selem üv (öv), egi ara­nyos szél, pá­pis­ta bál­vány, vörös kopot dol­má­ni, 3 feir fölső ruha, egi fe­ke­te (ti. sötét) zöld uj ca­ra­sia mente, egj fe­ke­te kék bél­let mente, fe­ke­te kék uj ca­ra­sia dol­má­ni, vörös bél­let mente, vörös mente bél­let rövid, mez­te­len köd­men, feir vegh cis­ni­ce­rök, fölső ruhák, dol­má­nok, szöke végh cis­ni­ce­rök”. Ezt kö­ve­ti még a fel­so­ro­lás­ban sok kisz­ni­cér dol­mány, nad­rág, szűr, ing, fehér ruha, ta­tá­rok ru­ha­da­rab­jai min­de­nütt a „tatár” jel­ző­vel em­lít­ve, mint pél­dá­ul: „kék tatár dol­mán, tatár feir pa­lás­tok, tatár in­gökh, tatár fölső ruha, egi feir dol­mán tatár” és kü­lön­bö­ző színű, „feir, fe­ke­te, zöld, vörös” tatár men­ték. Ugyan­ek­kor a mé­szá­ros­le­gé­nyek­nek egy ka­ra­zsia ruhát vagy szűrt (szűr­c­hu­hat), vagy köd­ment, to­váb­bá egy sarut, egy „ci­pel­lest” ád a város. A vá­ro­si jegy­zők (de­á­kok) ja­va­dal­ma­zá­sá­ban, töb­bek kö­zött, „egi ca­ra­sia dol­mán, egi ha­ras­nia cis­ni­cer, egi cis­ni­cer nad­rágh, saru ci­pellös” buk­kan fel, ké­sőbb egy kisz­ni­cér bé­lelt men­tét em­lí­te­nek, és ugyan­csak sarut, ci­pel­lőst kap a vá­sár­bí­ró is. Ami­kor a jegy­ző meg­kap­ja a ru­há­ját, a török tol­mács­nak, Me­he­met­nek is egy fe­ke­te zöld dol­mányt, ka­ra­zsia­posz­tó­ból, kisz­ni­cér nad­rá­got és kisz­ni­cér ha­ris­nyát, va­la­mint „fölső ruhát” aján­dé­koz­nak (Papp, 1930:16).

Az ezer­hat­szá­zas évek­ben nagy mennyi­sé­gű vörös, kék, zöld, rit­káb­ban fehér vagy fe­ke­te kisz­ni­cér, ka­ra­zsia, „lon­dis”, néha grá­nát (sze­der­jes grá­nát) posz­tót, ilyen színű és anya­gú dol­mányt, men­tét, nad­rá­got adnak aján­dé­kul a vá­ros­ban meg­for­du­ló török, hajdú ka­to­nák­nak, azok ve­zé­re­i­nek és a török tol­má­csok­nak. Egyéb ru­ha­fé­lé­ket is kap­tak: „föl­ső­ru­ha”, köd­mön, kü­lön­bö­ző láb­be­lik: deli csiz­ma, szá­ras csiz­ma, pa­raszt kapca, janc­sár kapca, kar­ma­zsin­kap­ca, aba­kap­ca (va­ló­szí­nű­leg azo­nos a pa­raszt kap­cá­val), pa­pucs, ci­pel­lős, bocs­kor, ha­ris­nya stb. Eze­ket a por­té­ká­kat nagy mennyi­ség­ben küld­te a város a föl­des­urak háza né­pé­nek is. Az em­lí­tett ter­mé­ke­ket a vá­ro­si bol­tok­ban le­he­tett vá­sá­rol­ni. A ru­ha­da­ra­bok for­má­já­ban, sza­bá­sá­ban nem volt kü­lönb­ség. 1642-ben a kecs­ke­mé­ti szap­pa­nos­céh pri­vi­lé­gi­u­má­nak ar­ti­ku­lu­sai kö­zött sze­re­pel, hogy a gazda tar­to­zik a le­gény­nek egy „kisz­ni­cér bé­lelt dol­mánnyal, egy kisz­ni­cér bé­lelt men­té­vel és egy kisz­ni­cér nad­rág­gal”.

A hó­dolt­sá­gi köz­ál­la­po­tok­nak és az egyre sza­ba­dabb for­ga­lom­nak meg­fe­le­lő­en 1663-ban a kecs­ke­mé­ti vá­ro­si ta­nács, az egész la­kos­ság­gal egyet­ér­tés­ben, fel­sza­ba­dí­tot­ta a ke­res­ke­del­met: e sze­rint min­den adó­fi­ze­tő kecs­ke­mé­ti lakos há­bo­rí­tás nél­kül hoz­ha­tott a vá­ros­ba vagy vi­he­tett ki onnan bár­mi­fé­le árut, jó­szá­got, tehát ru­ha­fé­lé­ket is, mint pél­dá­ul szűrt, köd­ment, dol­mányt, nad­rá­got, sö­ve­get és sarut. A szom­szé­dos köz­sé­gek­kel köl­csön­ha­tás ta­pasz­tal­ha­tó a vi­se­let­ben. Kész da­ra­bo­kat nem­igen, in­kább ru­ha­anya­go­kat Bu­dá­ról, Sze­ged­ről, Szol­nok­ról vagy török föld­ről hoz­tak. Az or­szá­gost kö­ve­tő helyi vi­se­let­ben meg­ta­lál­juk a leg­jel­lem­zőbb ru­ha­da­ra­bo­kat: a men­tét, a dol­mányt és a szűk nad­rá­got. A hó­dolt­ság szá­zad­for­du­ló­ján gyak­ran ugyan­ab­ból a kel­mé­ből, kisz­ni­cér­ből vagy ka­ra­zsi­á­ból ké­szít­tet­ték az öl­tö­zet min­den da­rab­ját, de a sze­gé­nyeb­bek­nek erre nem volt le­he­tő­sé­gük (Papp, 1930:17).

A vi­se­le­ti da­ra­bok annyi­ra ér­té­kes­nek szá­mí­tot­tak, hogy té­tel­ként sze­re­pel­tek vé­tel­árak­ban, bé­rek­ben, sőt még a vég­ren­de­le­tek­ben is. A ha­gya­té­ki jegy­zé­kek is bő­sé­ges ada­tot nyúj­ta­nak a ko­ra­be­li vi­se­let­ről. A 16. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben Budán és Pes­ten le­te­le­pe­dő török ke­res­ke­dők el­ső­sor­ban a min­den­na­pi élet­hez közel álló, az azt köz­vet­le­nül ki­elé­gí­tő ipar­ágak­kal fog­lal­koz­tak, pél­dá­ul ru­há­za­ti cik­kek elő­ál­lí­tá­sá­val és áru­sí­tá­sá­val (Papp, 1930:19; Ge­re­lyes, 1979:200–216). 1969-ben Budán hunyt el a jó­mó­dú Hadzsi Ahmed török mes­ter, aki gyer­tya­ön­tés­sel fog­lal­ko­zott. Ha­gya­té­ki lel­tá­ra a kö­vet­ke­ző vi­se­le­ti da­ra­bo­kat tar­tal­maz­ta; három darab bog­csá­val (dí­szes nagy­ken­dő, amibe a ru­ha­ne­mű­ket kö­töt­ték) ren­del­ke­zett. Mak­ra­ma ne­ve­ze­tű ken­dő­je szin­tén három darab volt (apró, zseb­ben hor­dott kendő). Ezt aján­dék­tár­gyak be­cso­ma­go­lá­sá­ra is hasz­nál­ták, eset­leg tár­gya­kat, edé­nye­ket vagy ke­nye­ret ta­kar­tak be vele. Pis­gir nevű asz­tal­ken­dő három darab volt az el­hunyt tu­laj­do­ná­ban, kö­zü­lük ket­tőt je­me­ni­nek ne­vez­tek a ha­gya­té­ki lel­tár­ban. Ezek finom anyag­ból ké­szült, tarka, vi­rá­gos da­ra­bok le­het­tek. Deszt­mal nevű tö­rül­kö­ző­ből két da­rab­bal ren­del­ke­zett, de ezek nem vol­tak kü­lö­nö­seb­ben ér­té­ke­sek. Mind­há­rom eddig em­lí­tett tex­til­fé­le ma­gyar­or­szá­gi hasz­ná­la­tá­ról meg­em­lé­kez­nek a for­rá­sok (Ge­re­lyes, 1979:206).

A ko­ra­be­li vi­se­let tör­té­ne­te szem­pont­já­ból is a ha­gya­té­ki össze­írá­sok el­ső­ren­dű tám­pon­tot adnak. Hadzsi Ahmed jegy­zé­ké­ben a kö­vet­ke­ző ru­ha­da­ra­bok sze­re­pel­nek: do­la­ma nevű ka­bát­ja (vál­to­zó hosszú, de­ré­kig test­hez si­mu­ló kis­ka­bát) össze­sen öt darab volt. Sok­fé­le anyag­ból varr­ták, az el­hunyt ha­gya­té­ká­ban két darab, mo­hair nevű anyag­ból ké­szült, vas­tag gyap­jú­do­la­mát ta­lá­lunk. Az egyi­ket té­li­ka­bát­nak ne­ve­zi az össze­író, a má­sik­ról pedig csak azt jegy­zi meg, hogy vörös színű. Egy har­ma­dik do­la­ma szuf néven for­dul elő, ez kecs­ke- vagy te­ve­szőr­ből ké­szült anyag volt. A gyer­tya­ön­tő leg­ér­té­ke­sebb ka­bát­ja kívül se­lyem, bé­lé­se pedig pamut vagy gyap­jú. Egy kö­pö­nyeg­gel is ren­del­ke­zett, me­lyet ba­ra­ni néven írtak össze. Volt még két kis­ka­bát­ja, ezek mel­lény­sze­rű ru­ha­da­ra­bok le­het­tek, nevük zibun. A ka­bá­tok alatt al­só­ru­hát vagy inget hor­dott. A fel­so­rol­ta­kon kívül volt még a tu­laj­do­ná­ban egy ing ké­szí­té­sé­hez ele­gen­dő vá­szon, il­let­ve egy ing sze­re­pelt, me­lyet csak für­dő­ben vi­selt. Igen ér­té­kes­nek írják finom se­lyem­anyag­ból ké­szült övét. Ki­zá­ró­lag ott­ho­ni vi­se­let­re ha­ris­nyák­kal ren­del­ke­zett, ha ki­ment az ut­cá­ra, ezek fölé csiz­mát hú­zott. Fe­jé­re az ara­ki­je-sap­ka (három darab, ebből egy arannyal át­szőtt) fölé de­sztar nevű tur­bán­ken­dőt tett az utcai vi­se­let ki­egé­szí­té­se­ként. Az ara­ki­je-sap­ka szo­ro­san a fej­hez si­mu­ló kis sapka volt, me­lyet a tur­bán alatt vi­sel­tek, vagy bent a la­kás­ban, eset­leg há­ló­sap­ka­ként. Hadzsi Ahmed ru­ha­da­rab­jai közül leg­ér­té­ke­sebb vörös színű ka­bát­ja, amely arannyal át­szőtt anyag­ból ké­szült, ezüst­gom­bok­kal dí­szít­ve (Ge­re­lyes, 1979:200–216).

Ma­gyar és török ha­gya­té­kok­ban egy­aránt na­gyon gya­ko­ri tétel a fe­ra­dzse, a dolma vagy dol­man, a kebe, a ka­pa­ni­cse és a csak­sir. A me­ző­vá­ro­si pol­gá­ri ha­gya­té­kok­ban ez utób­bi török nad­rág­tí­pus nem sze­re­pel, he­lyet­te gya­ko­ri a sal­var (sa­la­vá­ri, sal­vár­di) a for­rá­sok­ban. Az aba és csoha anyag­ne­vek­kel szin­tén mind­két fajta ha­gya­ték­ban ta­lál­koz­ha­tunk. Mind­ezek a fér­fi­vi­se­let­re vo­nat­koz­nak, a török női vi­se­let da­rab­jai ma­gyar ha­gya­ték­ban nem for­dul­nak elő, ki­vé­ve a me­ző­vá­ro­si ha­gya­té­kok sűrűn em­le­ge­tett kür­di­jét. Bi­zo­nyos török ru­ha­da­ra­bok soha nem sze­re­pel­nek ma­gyar ha­gya­ték­ban (hirka, diz­lik), il­let­ve a tur­bán al­ko­tó­ré­szei (ara­kij­je, kavuk, de­sztar) sem. A kaf­tán ugyan fel­lel­he­tő a deb­re­ce­ni ma­gyar ha­gya­té­kok­ban, nyil­ván­va­ló azon­ban, hogy ebben a for­má­já­ban ma­gyar vi­se­let­té soha sem vált (Ge­re­lyes, 1987:83–93).

A vi­se­le­ti da­ra­bo­kat ki­vé­ve, más török tár­gyak hasz­ná­la­ta nem vált ál­ta­lá­nos­sá. Az át­fe­dés mel­lett in­kább ket­tős­ség­ről lehet szó, vagy­is a kul­túr­ja­vak egy­más mel­lett élé­sé­ről. A török lu­xus­tár­gyak hasz­ná­la­ta azon­ban jel­lem­ző volt a 16–17. szá­zad­ban. Ezek le­het­tek drága szö­ve­tek, kü­lön­fé­le kel­mék, a főúri ha­gya­té­kok­ban úgy em­le­ge­tik őket, mint „török buja ümö­gö­ket”, vagy „skó­fi­um­mal var­rott török kesz­ke­nő­ket” (Ge­re­lyes, 1987:88–100).

A le­ír­tak szem­lél­te­té­sé­re ér­de­mes fel­so­rol­ni az el­hunyt Meh­med Cse­le­bi 1568. au­gusz­tu­si ha­gya­té­ki lel­tá­rá­nak vi­se­le­ti da­rab­ja­it: 1 db far­kas­bun­da, 1 vörös színű skar­lát eső­ka­bát ( jag­mur­luk), 1 vörös rövid kabát (nim­ten), 1 vörös skar­lát rövid kabát (nim­ten), 1 kék bro­kát­dol­mány, 1 zöld bro­kát­dol­mány szőr­mé­vel, 1 kék gyap­jú­dol­mány, 1 zöld kas­mír rövid kabát szőr­mé­vel (nim­ten), 1 kék nad­rág (sal­var), 1 kék nad­rág (csak­sir), 1 fehér kaf­tán, 1 másik kaf­tán, 1 ezüs­tös öv, 1 vörös nad­rág, 1 hasz­nált kék dol­mány, 1 at­lasz­se­lyem sapka (kuvuk), 1 jam­bo­li-i rövid kö­peny (kebe), 1 fehér rövid kö­peny (kebe), 1 vörös at­lasz­se­lyem dol­mány, 1 hasz­nált sapka, 1 sisak, 1 szol­gá­nak való eső­kö­peny, 75 zira ka­ra­zia posz­tó, 7 vörös isz­ta­met, 20 ma­gyar vá­szon, 2 pár csiz­ma, 1 db új tur­bán­ken­dő, 2 másik tur­bán­ken­dő, 1 zöld tur­bán­ken­dő, 1 hasz­nált dol­mány, 1 fehér jam­bo­li-i rövid kö­peny, 1 tur­bán­sap­ka, 1 hasz­nált ró­ka­bun­da, 1 jam­bo­li-i rövid kö­peny (kebe), 1 fehér ara­kij­je sapka, 1 hasz­nált se­lyem­szé­lű sapka, 2 fehér ara­kij­je sapka. Össze­ha­son­lí­tás­képp ér­de­mes fel­idéz­ni Nagy Ger­gely ma­gyar pa­raszt­em­ber ha­gya­té­kát: 1 db hasz­nált pré­mes csoha, 1 prém, 1 hasz­nált ing, 1 hasz­nált csiz­ma, 1 kendő (mak­ra­ma) (Ge­re­lyes, 1987:83–93).

A leírt vi­se­let kö­rül­be­lül a 18. szá­zad vé­gé­ig ma­radt meg tel­jes egé­szé­ben anél­kül, hogy külső ha­tá­sok érték volna. Min­den ma­gyar vá­ros­ba el­ju­tot­tak az ide­gen­ből jött újí­tá­sok, ame­lyek aztán egyes ré­te­gek öl­töz­kö­dé­sét gyö­ke­re­sen át­ala­kí­tot­ták, min­den­eset­re egyik vi­se­let­faj­tá­ban sem ma­rad­tak hatás nél­kül. Ide­gen ipa­ro­sok és ke­res­ke­dők is egyre töb­ben te­le­ped­tek le vá­ro­sa­ink­ban, mely ter­mé­sze­te­sen a la­kos­ság öl­töz­kö­dé­sé­ben is át­ala­ku­lást ered­mé­nye­zett (Papp, 1930:29–32).

Női vi­se­let

A ma­gyar női ruha főbb da­rab­jai a szok­nya, a váll­fű­ző, az ing­váll, a kö­tény, a mente, a kürdi, a zub­bony és a kö­peny vol­tak. A nők ru­ház­ko­dá­sá­ra vo­nat­ko­zó első kecs­ke­mé­ti vi­se­let­tör­té­ne­ti adat sze­rint, 1598-ban a város sza­kács­nő­jé­nek bé­ré­ben a kö­vet­ke­ző ru­ha­da­ra­bo­kat em­lí­tik: „egj fére valo, 2 elö kötő, egjik gyolcz, egji köd­men, 2 ümögh váll, saru, ci­pel­lős”. A török idők kö­ze­pe táján gyak­ran je­gyez­ték fel, hogy a föl­des­urak­nak, il­let­ve ezek háza né­pé­nek „pa­tio­la­toth”, „vörös végü”, „kék végü”, „sa­hoss vörös végü”, „fehér sa­hoss”, „szép ara­nyos var­rott” ken­dő­ket, kesz­ke­nő­ket küld­tek, ki­seb­be­ket és na­gyob­ba­kat, ame­lye­ket a kecs­ke­mé­ti­ek hely­ben ké­szí­tet­tek, így va­ló­szí­nű­leg maguk hord­tak ilye­ne­ket (Höll­rigl, 1991:357–387; Papp, 1930:33).

A ru­ha­anya­gok a kö­vet­ke­ző­fé­lék le­het­tek: fél­rá­zsa, gyolcs, at­lasz, kar­ton, ka­ra­zsia, ka­mu­ka, ka­mellott, se­lyem és bár­sony. Leg­gyak­rab­ban vö­rös­ből ké­szít­tet­ték a szok­nyá­kat. 1766-ban egy kecs­ke­mé­ti vá­sá­ron egy szabó tu­laj­do­ná­ból el­ve­szett „egy kék ka­la­ma­sia szok­nya, fé­nyes, egé­szen meg van bé­lel­ve, és egy kék egész rása szok­nya” (Papp, 1930:36).

A mente anya­ga több­fé­le le­he­tett: ka­mu­ka, ta­fo­ta, tabit, csö­mör­let és mohér (Höll­rigl, 1991:357–387; Bob­rovsz­ky, 1980). A mente a 18. szá­zad ele­jé­től egyre in­kább jel­lem­ző volt a nők vi­se­le­té­ben is. Ezek azon­ban vál­to­za­to­sabb szí­nű­ek és néha fi­no­mabb anya­gú­ak vol­tak a fér­fi­a­ké­nál, és a fémes (arany vagy ezüst) zsi­nó­ro­zás is gya­ko­ribb volt raj­tuk (Papp, 1930:37).

A kürdi neve az osz­mán-tö­rök­ből ke­rült nyel­vünk­be; ere­de­ti­leg uj­jat­lan, bé­le­let­len női mel­lényt je­len­tett. Az át­vé­tel után ná­lunk bé­lel­ték, és prém­mel, ezüst­kap­csok­kal dí­szí­tet­ték. Vi­se­lé­se va­ló­szí­nű­leg csak a hó­dolt­ság ide­jé­re volt jel­lem­ző (Höll­rigl, 1991:357–387; Bob­rovsz­ky, 1980). Az ezer­hét­szá­zas évek körül a női ru­ha­fé­lék kö­zött több­ször em­lí­tet­ték a kür­dit. Egy 1680-ból való kecs­ke­mé­ti vég­ren­de­let­ben egy­más után so­rol­ják fel a men­tét és a kür­dit, tehát e kettő nem lehet azo­nos. Egy sze­gé­nyebb asszony vég­ren­de­le­té­ben így sze­re­pel az em­lí­tett ru­ha­da­rab: „Kürdi, zo­bony mind kap­csa­i­val”, egy 1711-es ta­nú­val­lo­más pedig a kö­vet­ke­ző­ket em­lí­ti, mint egy öl­tö­zet­hez tar­to­zó­kat: „Sze­der­jes kürdi, szok­nya, bár­sony vál­lal, ing­váll, se­lyem elő­kö­tő, kendő”. Ez a leg­ké­sőb­bi adat, amely­ben a kürdi neve még elő­for­dul. Papp Lász­ló fel­ve­ti, hogy a kürdi eset­leg azo­nos le­he­tett a fér­fi­ak dol­má­nyá­val, mégis kü­lön­böz­he­tett annyi­ra, hogy saját nevet ka­pott (Papp, 1930:38).

A jobb módú asszo­nyok öl­tö­ze­té­ben gya­ko­ri volt a kö­pö­nyeg, amely bi­zo­nyá­ra dí­sze­sebb le­he­tett a fér­fi­a­ké­nál. Még a múlt szá­zad első fe­lé­ben is hord­ták, az 1826. évi kecs­ke­mé­ti sza­bó­re­mek „pa­lást” néven kí­ván­ja meg el­ké­szí­té­sét (Papp, 1930:39). A hideg ellen a nők a fér­fi­a­ké­hoz ha­son­ló, ha­sí­tott ujjú kö­pö­nye­get vagy kis men­tét hasz­nál­tak.

A láb­be­lik közül a csiz­mát, a ci­pel­lőst és a sarut hord­ták. A 17. szá­zad ele­jé­től kezd­ve a csiz­ma volt a leg­ál­ta­lá­no­sabb az asszo­nyok és lá­nyok vi­se­le­té­ben egy­aránt (Papp, 1930:42).

A 16–17. szá­zad­ban az egy­szí­nű ru­há­kat ked­vel­ték. A szok­nya ál­ta­lá­ban egy „fak­órá­zsa” nevű szö­vet­ből ké­szült, ehhez fél sing bár­sony kel­lett, ezen­kí­vül arany­pe­rem, a szok­nya al­já­ra posz­tó, alája pedig ba­ga­zsia. A ken­dő­ket a budai tö­rö­kök­től sze­rez­ték be (Höll­rigl, 1991:357–387; Bob­rovsz­ky, 1980).

Balla Ger­gely a 19. szá­zad­ban a kö­vet­ke­ző­kép­pen idéz­te fel a hó­dolt­ság­ko­ri asszo­nyok vi­se­le­tét: „Az asszo­nyok majd mind­nyá­jan füles ge­rez­na men­té­ket ki­vált hideg idő­ben vi­sel­te­nek, pa­tyo­la­tot fe­je­ken fe­hért hor­doz­ta­nak, azo­kat két felől a fü­le­ik körül gom­bos gyönggyel fü­zött ezüst tük­ben ékes­ség­nek oká­ért tar­tot­tak. Ing­vál­la­i­kon ara­nyos for­mák­ban két külön felől val­lott hi­me­ket egye­lit­vén az idő­nek ak­ko­ri al­kal­maz­ta­tá­sá­hoz ké­pest be­cses­nek itél­tek: akik­nek pedig jobb mód­jok volt benne, ezüst­ből ké­szi­tett párta öve­ket is de­re­ka­i­kon mu­to­gat­tak. A le­á­nyok nyo­ko­kon gyön­gyöt nem vi­sel­te­nek, hanem mes­ter­sé­ge­sen egy­ben fü­zött csip­kék­kel meg­éke­si­tett fod­ro­kat kö­töt­te­nek. Mind asszo­nyok, mind le­á­nyok csiz­má­ban jár­ta­nak” (Balla, 1856:16–17).

A fen­ti­ek­ben leírt vi­se­let­tí­pu­sok­hoz a 18. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben kezd­tek újabb, ide­gen for­mák hoz­zá­kap­cso­lód­ni. A női öl­töz­kö­dés­ben va­la­mi­vel ko­ráb­ban je­lent­kez­tek az újí­tá­sok, mint a fér­fi­ak­nál, de ha­son­ló, ve­gyes át­me­ne­ti stí­lus­kor­sza­kot hoz­tak létre (Papp, 1930:42).

A gyer­me­kek ru­há­za­ta alig kü­lön­bö­zött a fel­nőt­te­ké­től. Négy-öt éves korig a fiúk és lá­nyok egy­for­ma hosszú kön­tös­ké­ben jár­tak. Ké­sőbb ru­há­juk tel­jes egé­szé­ben meg­egye­zett a fel­nőt­te­ké­vel (Höll­rigl, 1991:357–387).

Kü­lön­fé­le sza­bá­lyok írták elő, mely ru­ha­anya­gok, mi­lyen dí­szek, ék­sze­rek vi­se­lé­se a ne­mes­em­be­rek ki­vált­sá­ga, eze­ket a vá­ro­si pol­gá­rok és pa­raszt­em­be­rek nem vi­sel­het­ték. A ruha kü­lön­böz­tet­te meg a tár­sa­da­lom kü­lön­bö­ző ré­te­ge­it, tette föl­is­mer­he­tő­vé bi­zo­nyos tiszt­sé­gek be­töl­tő­it, pél­dá­ul a vá­ro­si ta­nács tag­ja­it. Az év­szá­za­dok fo­lya­mán a pa­raszt­ság sok ele­met át­vett a ne­me­si és pol­gá­ri öl­tö­zet­ből. „Ruha teszi az em­bert” – ez a szó­lás az el­múlt szá­za­dok­ban na­gyon ha­tá­ro­zott je­len­tés­sel bírt. A ruha meg­kü­lön­böz­tet­te a tár­sa­dal­mi ré­te­gek mel­lett a kü­lön­bö­ző nem­ze­ti­sé­ge­ket is (Fló­ri­án, 1980:3). A ru­há­zat, öl­töz­kö­dés vagy vi­se­let ala­ku­lá­sát és vál­to­zá­sát a tör­té­nel­mi té­nye­zők je­len­tő­sen be­fo­lyá­sol­ták. Min­den tár­sa­da­lom­nak és tör­té­nel­mi kor­nak meg­volt a di­vat­ja, ez pedig ha­tás­sal volt a nép­vi­se­let­re is. A ma­gyar pa­rasz­ti vi­se­le­tek múlt­ját, tör­té­ne­tét főleg a 19. szá­zad ele­jé­től kezd­ve is­mer­jük, az azt meg­elő­ző ko­rok­ról azon­ban ke­ve­set tu­dunk (Ede­lé­nyi, 2009:122–123). Annyit min­den­eset­re igen, hogy a ma­gyar­ság öl­tö­ze­tét a Kár­pát-me­den­cé­ben való le­te­le­pe­dés óta ke­le­ti és nyu­ga­ti ha­tá­sok érték, me­lyek közül az egyik leg­je­len­tő­sebb be­fo­lyá­so­ló közeg a hó­dolt­ság kori török la­kos­ság meg­je­le­né­se és a helyi tár­sa­da­lom­ra gya­ko­rolt vi­zu­á­lis ef­fek­tu­sa volt.