Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf. 1–3. szám, 2017, 370–384., DOI: 10.24307/psz.2017.0931

Össze­fog­la­lás

A kínai di­asz­pó­ra a har­ma­dik leg­na­gyobb a vi­lá­gon, száma mint­egy 40 mil­lió főt tesz ki, ám ki­ala­ku­lá­sá­nak sa­já­tos­sá­gai és a több mint egy év­szá­za­dos kínai po­li­ti­ka kö­vet­kez­té­ben az anya­or­szág­hoz fű­ző­dő vi­szo­nya szo­ro­sabb a nála na­gyobb számú di­asz­pó­rák­nál. A kínai di­asz­pó­ra talán leg­fon­to­sabb sa­já­tos­sá­gai közé tar­to­zik, hogy az anya­or­szág­hoz fű­ző­dő kul­tu­rá­lis, iden­ti­tás­be­li vagy szár­ma­zá­si kap­cso­lat nem csu­pán a be­fo­ga­dó or­szá­gok ki­sebb­sé­gi po­li­ti­ká­já­ban ját­szik sze­re­pet, hanem maga a Nép­köz­tár­sa­ság is ezen jel­lem­zők men­tén ha­tá­roz­za meg a kö­zös­ség tag­ja­it. A másik meg­ha­tá­ro­zó tu­laj­don­ság, hogy a két év­ez­re­de zajló ki­ván­dor­lás leg­főbb moz­ga­tó­ru­gói a ke­res­ke­dők vol­tak, még azon idő­sza­kok­ban is, ami­kor a brit bi­ro­da­lom­ban be­til­tott rab­szol­ga-ke­res­ke­de­lem mun­ka­erő­hi­á­nyát pótló kulik ha­tá­roz­ták meg az emig­rá­ci­ót, vagy ami­kor a ki­ván­dor­lás el­ső­sor­ban a di­á­ko­kat és az ér­tel­mi­sé­gi­e­ket je­len­tet­te 1978 után. Az ebből fa­ka­dó foly­to­nos gaz­da­sá­gi tér­nye­rés pedig mára Kína szá­má­ra a kül­kap­cso­la­tok és a tő­ke­be­áram­lás egyik meg­ha­tá­ro­zó bá­zi­sá­vá, for­rá­sá­vá vált.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) kódok: F22, F38, J15, J61, K37, O24, Z10
Kulcs­sza­vak: kínai di­asz­pó­ra, ki­ván­dor­lás­po­li­ti­ka, ki­sebb­ség­po­li­ti­ka, kínai tör­té­ne­lem

The Chi­ne­se Dia­spo­ra

Sum­ma­ry

The Chi­ne­se dia­spo­ra is the third lar­gest one in the world, con­sisting of app­rox. 40 mil­li­on people. Due to the cha­rac­te­r­is­tics of its evo­lu­ti­on and to the re­le­vant cent­ury­long Chi­ne­se po­li­cy, its re­la­tions with the ma­in­land is tigh­ter than those of other, more po­pu­lo­us com­mu­ni­ti­es. Per­haps one of the most im­por­tant fea­tu­res of the Chi­ne­se dia­spo­ra is that in ad­di­ti­on to the host count­ri­es' mi­no­rity po­li­ci­es, re­la­ti­onship with China based on cul­tu­re, iden­tity or pro­ven­ance also plays a role in China, as the mo­ther­land de­fi­nes the com­mu­nity along these di­men­sions. The other de­fi­ning fea­tu­re is that the prin­ci­pal dri­ving for­ces of emig­ra­ti­on, which has been going on for two thou­sand years, were mer­chants; even in pe­ri­ods when emig­ra­ti­on was pre­do­mi­na­ted by coo­li­es who made up for la­bour shor­ta­ges ca­u­s­ed in the Bri­tish Em­pire by the ban on slave trade; or when emig­ra­ti­on pri­ma­rily meant the re­lo­ca­ti­on of stu­dents and in­tel­lec­tu­als after 1978. The re­sult­ing con­ti­nu­o­us eco­no­mic ex­pan­si­on of the dia­spo­ra has be­co­me one of the main bases and sour­ces of fo­rei­gn re­la­tions and ca­p­ital in­flow for China.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) codes: F22, F38, J15, J61, K37, O24, Z10
Key­words: chi­ne­se dia­spo­ra, emig­ra­ti­on po­li­cy, mi­no­rity po­li­cy, chi­ne­se his­to­ry

Be­ve­ze­tés

Kína szá­má­ra a nem­zet­ál­lam egy­sé­gé­nek kér­dé­se ma két lát­szó­lag el­té­rő te­rü­le­ten mu­tat­ko­zik meg a leg­lát­vá­nyo­sab­ban – a napi hí­rek­ben is a leg­fel­tű­nőbb módon meg­je­le­nít­ve. Az egyik a ha­tal­mas te­rü­le­tű or­szág et­ni­kai ki­sebb­sé­ge­i­nek kér­dé­se, me­lyek közül talán Tibet, a ti­be­ti­ek füg­get­len­sé­gi tö­rek­vé­sei, a szá­muk­ra biz­to­sí­tott au­to­nó­mia és jogok, a konf­lik­tu­sok sok­szor vitát ki­vál­tó ke­ze­lé­se, a tör­té­nel­mi sé­rel­mek kér­dé­se, il­let­ve a dalai láma nem­zet­kö­zi sze­rep­vál­la­lá­sa és a be­lő­le fa­ka­dó nem­zet­kö­zi fe­szült­sé­gek a leg­is­mer­tebb. Mára per­sze sokat hal­lunk az isz­lám, az uj­gu­rok és más val­lá­si vagy et­ni­kai ki­sebb­ség hely­ze­té­ről is, így tehát a kér­dés akár úgy is fel­me­rül­het, hogy vajon a ki­sebb­sé­gek kez­dik egyre job­ban fe­sze­get­ni a nem­zet­ál­la­mon be­lü­li le­he­tő­sé­ge­ik ha­tá­ra­it, vagy Kí­ná­ban válik egyre in­kább meg­ha­tá­ro­zó po­li­ti­kai ideo­ló­gi­á­vá a na­ci­o­na­liz­mus. A másik te­rü­let, amely leg­alább annyi­ra fon­tos része a mo­dern kori nem­zet­ál­lam-épí­tés­nek, a kül­föl­dön élők kö­zös­sé­ge. A kínai di­asz­pó­ra mé­re­tét és fő­ként je­len­tő­sé­gét te­kint­ve eltér a töb­bi­től, je­len­tős sze­re­pet ját­szik a gaz­da­ság stra­té­gi­ai fel­épí­té­sé­ben, s ami még fon­to­sabb, be­fo­lyá­sol­ja az anya­or­szág, a Kínai Nép­köz­tár­sa­ság ak­tu­á­lis po­li­ti­ká­it is (To, 2014).

Elena Ba­ra­bant­se­va, a Man­ches­te­ri Egye­tem kínai nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­val és be­ván­dor­lás­sal fog­lal­ko­zó szak­ér­tő­je köny­vé­nek be­ve­ze­tő­jé­ben pon­to­san rá­vi­lá­gít, mi­lyen nagy mér­ték­ben össze­fo­nó­dik a kínai po­li­ti­kai dön­tés­ho­za­tal­ban a di­asz­pó­ra és az et­ni­kai ki­sebb­sé­gek kér­dé­se (Ba­ra­bant­se­va, 2012:2–4). A tör­té­ne­lem to­vább él: akár im­pe­ri­a­lis­ta, re­pub­li­ká­nus vagy szo­ci­a­lis­ta ál­lam­for­má­ban, de az or­szág egyes te­rü­le­te­i­nek a sor­sát – le­gye­nek akár belső pe­ri­fé­ri­ák, mint Tibet, Bel­ső-Mon­gó­lia vagy a Hszin­csi­ang-Uj­gur Au­to­nóm Te­rü­let, vagy kül­sők, mint Hong­kong és Makaó – régen és most is el­ső­sor­ban Bel­ső-Kí­na vagy a han kul­tú­ra do­mi­nan­ci­á­ja ha­tá­roz­za meg (Pot­ter, 2007:240). A múlt­ban Kína bi­ro­dal­mi ter­jesz­ke­dé­se során a ha­tár­te­rü­le­tek­ben csu­pán a ka­to­nai vagy po­li­ti­kai szer­ve­zé­si fel­ada­tot látta, az ott élő vagy azon túl­ról fe­nye­ge­tő né­pek­kel időn­ként meg kel­lett küz­de­nie –, mint a Ta­rim-me­den­ce nomád né­pe­i­vel, na­gyon is erő­sza­ko­san –, s éppen ezért mind­ez csu­pán annak ál­la­mi egy­sé­gét ala­kít­gat­ta. Ha­son­ló a hely­zet most is, ami­kor akár a te­rü­le­tek au­to­nó­mi­á­ja kerül szóba, akár stra­té­gi­ai vagy gaz­da­sá­gi szem­pon­tok áll­nak a kö­zép­pont­ban, Kas­mír­tól egé­szen a Dél-kí­nai-ten­ge­rig: el­ső­sor­ban az in­teg­rá­ció az, amire mind­ez ha­tás­sal van, s for­dít­va, az ál­la­mi in­teg­rá­ció az, ami a fel­me­rü­lő konf­lik­tu­sok­nak a köz­pon­ti ele­mét adja. A te­rü­le­tek né­pes­sé­gé­nek et­ni­kai ho­va­tar­to­zá­sa, mi­lyen­sé­ge – va­la­mint éppen ezen disz­tink­ció, vagy­is a pár­hu­za­mos nar­ra­tí­vák meg­kü­lön­böz­te­té­se men­tén ha­lad­va, a ha­tá­ron túl élő kí­na­i­ak tö­me­gei is – csu­pán a nem­zet fo­gal­má­nak szé­lén je­len­nek meg, ezért igen al­kal­ma­sak annak kö­rül­ha­tá­ro­lá­sá­ra. Ez az a szem­pont, ami az ál­la­mi és a nem­ze­ti de­fi­ní­ci­ót meg­kü­lön­böz­te­ti, s mely az utób­bi iden­ti­tás­szem­lé­le­tű ér­tel­me­zé­se­ként Kína di­asz­pó­ra­po­li­ti­ká­já­ban is sa­ját­sá­gos sze­re­pet ját­szik.

A kínai di­asz­pó­ra meg­ha­tá­ro­zá­sa

El­ső­ként azt kell pon­to­sí­ta­nunk, kik is tar­toz­nak a di­asz­pó­rá­ba (Char­ney et. al., 2003; Yong, 2014; Ch­ris­ti­an­sen, 2003; Fre­ed­man, 2000; Ken­ley, 2003; Ku­ah-Pe­ar­ce–Da­vid­son, 2008; Lim, 2013; Rae–Wit­zel, 2008; Le­ver-Tracy et. al. 1996; Tan, 2012). Habár át- meg át­hat­ja a po­li­ti­kai dis­kur­zust a si­no­cent­ri­kus, pon­to­sab­ban a han-cent­ri­kus szem­lé­let (Ba­ra­bant­se­va, 2012b:78), a Kí­ná­hoz tar­to­zó te­rü­le­te­ken élő nem­ze­ti­sé­ge­ket akkor sem te­kint­jük ide­tar­to­zó­nak, ha bár­mi­lyen más szem­pont mégis a több­sé­gi tár­sa­da­lom­tól való kü­lön­vá­lasz­tá­su­kat in­do­kol­ná, vagy ha a kínai po­li­ti­ka más­ként ke­ze­li is őket. Ugyan­csak nem te­kint­he­tő a di­asz­pó­ra ré­szé­nek Makaó, Hong­kong, sőt Taj­van la­kos­sá­ga sem. Az előb­bi kettő ál­lam­for­ma sze­rint is kon­ver­gál Kí­ná­val, pon­to­sab­ban 1997 és 1999 óta Kína része; Taj­van ugyan ön­ál­ló ál­lam­ként de­fi­ni­ál­ja magát, de az ENSZ, és ami fon­to­sabb, Kína ezt nem is­me­ri el. Ez utób­bi nem szer­zői ál­lás­fog­la­lás, hanem a nép­köz­tár­sa­ság azon po­li­ti­ká­já­ra vo­nat­ko­zó szem­pont, mely a ten­ge­ren­tú­lon élő kí­na­i­a­kat hi­va­tott ke­zel­ni, s amely nem so­rol­ja kö­zé­jük az előb­bi la­ko­so­kat, oda­so­rol vi­szont min­den­kit, aki nem él az előb­bi te­rü­le­te­ken, vi­szont akár a leg­ki­sebb mér­ték­ben is kö­tő­dik szár­ma­zá­sá­hoz (Ba­ra­bant­se­va, 2005:1). Ez tehát ma­gá­nak Kí­ná­nak az egy or­szág, két rend­szer – vagy mára leg­in­kább az egy or­szág, sok rend­szer irány­el­vé­ből – kö­vet­ke­zik (Zhu, 2012), de leg­alább ennyi­re fon­tos, hogy össz­hang­ban van azzal a tör­té­ne­ti kép­ződ­ménnyel, amit a han-cent­ru­mok és a belső és külső pe­ri­fé­ri­ák rend­sze­ré­nek ne­vez­he­tünk (Rig­ger, 2014). Har­minc­há­rom kü­lön­bö­ző te­rü­let egy­sé­gét ugyan­is sem fö­de­ra­tív, sem egy­ség­ál­lam­nak nem tart­hat­juk, hanem leg­in­kább a kettő öt­vö­ze­té­nek.

A di­asz­pó­ra szó, habár ere­de­ti­leg csu­pán a Jú­de­á­ból el­űzött zsidó kö­zös­sé­ge­ket je­len­tet­te, a két­ez­res évek­re ál­ta­lá­no­san hasz­nált ki­fe­je­zés bár­mely ál­lam­al­ko­tó nem­zet más or­szá­gok­ban élő kö­zös­sé­ge­i­re. A ki­fe­je­zés azon­ban ennél is töb­bet takar, s az sem vé­let­len, hogy itt a „kül­föl­dön élő kí­na­i­ak” he­lyett ál­ta­lá­ban az előb­bi ki­fe­je­zést ál­lít­juk a kö­zép­pont­ba, s még akkor is a ki­bő­ví­tett ér­tel­met tu­laj­do­nít­juk neki, ha időn­ként a kül­föl­di, kül­föl­dön élő vagy az emig­ráns ki­fe­je­zé­se­ket al­kal­maz­zuk.¹ Azzal el­len­tét­ben ugyan­is nem csu­pán a Kí­ná­ban szü­le­tett, de kül­föl­dön élő né­pes­sé­get fedi le, hanem azok is be­le­tar­toz­nak, akik szü­le­tés vagy szár­ma­zás révén tart­ják ma­gu­kat kí­na­i­nak (Bru­ba­ker, 2005:5). Erre kü­lö­nös okunk van, ugyan­is a kínai di­asz­pó­ra olyan kö­zös­sé­ge­ket képez, me­lyek­nek vi­szo­nya az anya­or­szág­gal egye­di, s a kap­cso­lat kü­lön­le­ges­sé­ge a so­ka­dik ge­ne­rá­ci­ók­ban is ér­vé­nye­sül, va­la­mint amely­re a Nép­köz­tár­sa­ság­ban konk­rét mig­rá­ci­ós po­li­ti­ka is irá­nyul. Ez a kü­lön­le­ges vi­szony ins­pi­rál­ta Dino Patti Dja­l­alt, volt ame­ri­kai nagy­kö­ve­tet, volt kül­ügy­mi­nisz­ter-he­lyet­test, hogy az in­do­néz di­asz­pó­ra fo­gal­mát is újra és újra át­fo­gal­maz­za (Mu­hi­din–Utomo, 2013:5; In­don­esia Dia­spo­ra Net­work).

Ál­ta­lá­nos­ság­ban is lehet indok a di­asz­pó­ra tá­gabb ér­tel­me­zé­sé­re, Wil­li­am Sa­fran né­gyet is fel­so­rol: ilyen pl. a kol­lek­tív me­mó­ria vagy mí­tosz, amit egy kö­zös­ség a szü­lő­föld­ről fenn­tart, s ami igen erős kö­te­lé­ket je­lent. De leg­alább ennyi­re fon­tos lehet, ha a szár­ma­zá­si he­lyü­ket igazi vagy ide­á­lis ott­hon­nak, la­kó­hely­nek tart­ják akár olya­nok is, akik már ge­ne­rá­ci­ók óta nem élnek az adott or­szág­ban, ahon­nan fel­me­nő­ik szár­maz­tak, s ahová ők egy­szer mégis vissza­tér­ni kí­ván­nak. Végül is ez volt az álija ér­tel­me év­ez­re­de­ken át, még ha 1882-ig csu­pán el­kép­ze­lés ma­radt is. Har­mad­szor: azok, akik távol élnek szár­ma­zá­si he­lyük­től, gyak­ran érzik azt, hogy fe­le­lős­ség­gel tar­toz­nak, vagy csak egy­sze­rű­en sze­ret­né­nek hoz­zá­já­rul­ni haj­da­ni ha­zá­juk fej­lő­dé­sé­hez, biz­ton­sá­gá­hoz. Így tet­tek pl. azok a kí­na­i­ak, akik az arany­láz­tól kezd­ve ván­do­rol­tak Ame­ri­ká­ba, s akik ugyan sem­mi­lyen se­gít­sé­get nem kap­tak a Csing-Kí­ná­tól, mégis abban re­mény­ked­tek, ami­kor az ő se­gít­sé­gü­ket kérte az anya­or­szág, hogy hoz­zá­já­ru­lá­suk­kal meg­erő­söd­ve, az majd­csak hoz­zá­já­rul az Egye­sült Ál­la­mok­ban való el­fo­gad­ta­tá­suk­hoz. Nem te­het­tek mást tehát, lel­ke­sen se­gí­tet­tek haj­dan­volt ha­zá­juk­nak (Liu, 2002:10).

Végül, akár köz­vet­le­nül, akár csak köz­vet­ve, de a szár­ma­zás be­fo­lyá­sol­ja az adott sze­mé­lyi­sé­get, sőt akár a cso­port­iden­ti­tást is (Sa­fran, 1991:83–84). A 16. szá­zad­tól je­len­tős kínai ván­dor­lás in­dult meg In­do­né­zia, Thai­föld, ál­ta­lá­ban a dél­ke­let-ázsi­ai tér­ség felé, az év­szá­za­dok során pedig egy szubsz­tan­tív gaz­da­sá­gi, az ún. Bam­busz Há­ló­zat jött létre, mely­nek alap­ját a ki­ter­jedt, transz­na­ci­o­ná­lis csa­lá­di kap­cso­la­tok ké­pe­zik. Kü­lö­nö­sen je­len­tős nö­ve­ke­dés­nek in­dult a kép­ződ­mény a kom­mu­nis­ta Kína ki­ki­ál­tá­sa után, el­ső­sor­ban azon me­ne­kül­tek révén, akik az akkor már meg­lé­vő ro­ko­ni és ba­rá­ti kap­cso­la­to­kat ak­náz­ták ki, hogy a dél­ke­let-ázsi­ai or­szá­gok­ban me­ne­kült­ként vagy más módon le­te­le­ped­hes­se­nek, a helyi gaz­da­ság­ba in­teg­rá­lód­has­sa­nak (We­i­den­ba­um–Hug­hes, 1996:8, 23–28). A más ázsi­ai or­szá­gok­ban mű­kö­dő kínai cégek, a kínai tőke je­len­lé­te, il­let­ve a Kí­ná­val, az anya­or­szág­gal való kap­cso­lat­tar­tás je­len­tő­sé­ge oly nagy­mér­té­kű és in­ten­zív a di­asz­pó­ra kö­ré­ben, hogy egyes szer­zők egye­ne­sen „Kínai Nem­zet­kö­zös­ség­nek” ne­ve­zik ezt a gaz­da­sá­gi há­ló­za­tot (Kao, 1993). Egy­fe­lől tehát a rend­szer igen je­len­tős sze­re­pet ját­szik Ma­laj­zia, In­do­né­zia, Thai­föld, Vi­et­nám, a Fü­löp-szi­ge­tek és Szin­ga­púr ma­gán­szek­to­rá­ban, és az anya­or­szág gaz­da­sá­gát is je­len­tő­sen be­fo­lyá­sol­ják a ha­za­uta­lá­sok, il­let­ve Teng Hsziao-ping gaz­da­sá­gi nyi­tá­sa óta ál­ta­lá­ban is je­len­tős fej­lő­dés­nek in­dul­tak az anya­or­szág­gal való in­ten­zív gaz­da­sá­gi kap­cso­la­tok. Más­fe­lől vi­szont, habár több­nyi­re kö­ze­pes mé­re­tű, csa­lá­di vál­lal­ko­zá­sok­ról van szó, mégis egy szer­ve­zett bü­rok­rá­ci­a­ként, kon­fu­ci­á­nus ha­gyo­má­nyá­ra épül­ve mű­köd­nek, tehát akár egy olyan lá­tens gaz­da­ság­ról is be­szél­he­tünk, amely je­len­tő­sé­gé­ben és szer­ve­ző­dé­sé­ben is re­gi­o­ná­lis szin­tű. A csa­lá­di kap­cso­la­to­kon ke­resz­tül zajló fi­nan­szí­ro­zás és ke­res­ke­de­lem gyors, és a tő­ke­áram­lást az eset­le­ges re­gi­o­ná­lis sza­bá­lyo­zá­sok, ko­ráb­bi kor­lá­tok sem gá­tol­ták. Így va­ló­já­ban a Bam­busz Há­ló­zat­ról szól­va a re­gi­o­na­li­zá­ció egy korai for­má­ját lát­hat­juk.

Az 1997-es krí­zist kö­ve­tő­en az egyes kor­mány­za­tok igye­kez­tek a Bam­busz Há­ló­zat és ha­son­ló in­for­má­lis gaz­da­sá­gi kap­cso­la­tok sze­re­pét hát­tér­be szo­rí­ta­ni, és a valós szer­ző­dé­se­ket, a for­má­lis gaz­da­sá­gi bü­rok­rá­ci­át pro­pa­gál­ni he­lyet­tük (Chen, 2004:205). Mind­ez a ko­ráb­bi sza­bá­lyo­zá­si re­zsi­mek fel­szá­mo­lá­sá­val hoz­zá­já­rult az új kap­cso­lat­rend­sze­rek ki­ala­ku­lá­sá­hoz, ám ugyan­ak­kor jo­go­san te­kint­he­tők egy­faj­ta előz­mény­nek is a re­gi­o­ná­lis kap­cso­la­tok szem­szö­gé­ből. Kína gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dé­se kö­vet­kez­té­ben azon­ban a be­fek­te­tői hely­zet meg­for­dult, s mára a még min­dig meg­lé­vő kap­cso­lat­rend­szer mű­kö­dik az egyik leg­na­gyobb köz­ve­tí­tő­ként a kül­föl­di be­ru­há­zá­sok se­gí­té­sé­re. A Bam­busz Há­ló­zat nyi­tott rend­szer, be­ágya­zó­dik a helyi erő­for­rá­sok­ba, fel­hasz­nál­ja az in­for­má­ci­ó­kat, lo­ká­lis kap­cso­la­to­kat, sőt akár új prak­ti­ká­kat is képes ta­nul­ni, ami­vel elő­se­gí­ti to­váb­bi nö­ve­ke­dé­sét és ru­gal­mas­sá­gát. Ha mind­ezt fi­gye­lem­be vesszük, akkor in­do­kolt a di­asz­pó­ra-in­terp­re­tá­ció több­ré­tű ki­bő­ví­té­se, de ami ennél is fon­to­sabb, meg­ért­he­tő, hogy Kína tel­je­sen egye­di módon ér­tel­me­zi a más­hol élők kö­zös­sé­ge s az anya­or­szág kö­zöt­ti kap­cso­la­tot, s lé­te­sí­tett éppen ezért az emig­rá­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó sa­já­tos sza­bá­lyo­zást.

A di­asz­pó­ra száma és ki­ala­ku­lá­sa

A fenti ér­tel­me­zés azon­ban egy je­len­tős ne­héz­ség­gel is küzd, s ez ma­gá­nak a di­asz­pó­rá­nak a szám­sze­rű­sí­té­se. Éppen a kö­tő­dés meg­lé­te és a szár­ma­zás/örök­ség fel­té­te­le­zé­se kö­zött hú­zó­dik a leg­ho­má­lyo­sabb vonal, s habár ren­ge­teg becs­lés lát nap­vi­lá­got, fő­ként a saj­tó­ban (Xin­hua, 2012), de akár szak­ér­tői elem­zé­sek­ben is, ame­lyek sok­szor szin­tén a saj­tót ve­szik ala­pul (Liu–Du, 2014; Wang, 2012:1),² ezek mö­gött nem áll sem for­rás, sem mód­szer­ta­ni ér­tel­me­zés, így hi­te­les­sé­gük kér­dé­ses. Rá­adá­sul nem áll­nak ren­del­ke­zés­re egy­sze­rű sta­tisz­ti­kák, ame­lye­ket a fo­ga­dó or­szá­gok be­ván­dor­lá­si hi­va­ta­lai, nép­szám­lá­lá­sai rög­zí­te­nek a szü­le­té­si vagy utol­só tar­tóz­ko­dá­si hely sze­rint. Ilyen tágan ér­tel­mez­ve pl. a leg­na­gyobb di­asz­pó­ra a vi­lá­gon még csak nem is az in­di­ai vagy kínai, hanem a német, mely­nek nagy­ság­rend­jét Dud­ley Pos­ton 95 mil­li­ó­ra teszi. Az ő ér­tel­me­zé­sé­ben a kínai di­asz­pó­ra nagy­sá­gá­ra nézve, a maga 40,3 mil­li­ós mé­re­té­vel csu­pán a har­ma­dik he­lyen áll az írek mö­gött (Pos­ton–Wong, 2014:27). Míg azon­ban a két leg­na­gyobb di­asz­pó­ra csu­pán a 18. szá­zad­tól ere­dez­tet­he­tő, a kínai két­ezer éves múlt­ra te­kint vissza.

Talán a leg­fon­to­sab­bak kö­zöt­tük min­de­nek­előtt azok a ke­res­ke­dő ki­ván­dor­lók, akik év­szá­za­dok óta utaz­tak kül­föld­re, hoz­tak létre üz­le­te­ket, s akik már csu­pán alap­ve­tő ér­de­ke­ik miatt is fenn­tar­tot­ták a kap­cso­la­tot Kí­ná­val. De büsz­ke­ség és iden­ti­tás­őr­zés is köz­re­ját­szott abban, hogy ilyen hosszú időn ke­resz­tül meg­ma­radt a ka­pocs, s volt ez annál erő­sebb, minél si­ke­re­sebb az új, kül­föl­dön mű­kö­dő vál­lal­ko­zás (Wang, 2003:5). A ke­res­ke­dők azon­ban gyak­ran ha­za­te­le­pül­tek, majd ké­sőbb újra meg­pró­bál­koz­tak egy új vál­lal­ko­zást be­in­dí­ta­ni ugyan­ab­ban az or­szág­ban, eset­leg má­sutt. Az is elő­for­dult, hogy a ha­za­te­le­pült csa­lád­ban fel­nö­vő gye­re­kek pró­bál­ták meg újra azt, amit a szü­le­ik is né­hány évvel ko­ráb­ban. A kínai ke­res­ke­dők több­sé­ge a mai Kína déli te­rü­le­te­i­ről ván­do­rolt, fő­ként Dél­ke­let-Ázsia or­szá­ga­i­ba, s a gya­ko­ri oda-vissza ván­dor­lás nem is csu­pán egy­sze­rű mig­rá­ci­ós csa­tor­nát, hanem egy sűrű szö­ve­vé­nyét hozta létre a mig­rá­ci­ós rend­sze­rek­nek a két te­rü­let kö­zött.

Erre példa annak a hu­szon­négy éves fér­fi­nak, Me­le­ci­ó­nak az esete is, aki hat­éves kis­fi­á­val 1841-ben ván­do­rolt a Fü­löp-szi­ge­tek­re Kína dél­ke­le­ti, Fu­csien tar­to­má­nyá­ból. A kis­fi­út Co Giok Ku­an­nak hív­ták, s az apja is át­él­te ugyan­ezt az él­ményt, mikor gyer­mek­ként a Fü­löp-szi­ge­tek­re köl­tö­zött, majd haza Kí­ná­ba (Pan, 1990:153–154). Me­le­cio, aki egy spa­nyol be­ván­dor­ló és egy Fü­löp-szi­ge­te­ki há­zas­sá­gá­ból szü­le­tett, ács­ként kez­dett dol­goz­ni Ma­ni­lá­ban, és fe­le­sé­ge is ve­gyes há­zas­ság­ból szü­le­tett, ősei Ve­ne­zu­e­lá­ból, Ja­pán­ból és Kí­ná­ból szár­maz­tak. Fia a José ke­reszt­ne­vet s annak vál­to­za­tát, a Co­ju­ang­co nevet kezd­te hasz­nál­ni. Az immár ke­resz­tény José is ács­ként dol­go­zott, vál­lal­ko­zá­sa már a csa­lád egyre ha­tal­ma­sab­bá nö­vek­vő cu­kor- és rizs­ül­tet­vé­nye­i­vel is ki­egé­szült, ké­sőbb pénz­köl­csön­zés­be is kez­dett, ami szin­tén je­len­tős va­gyon fel­hal­mo­zá­sá­hoz se­gí­tet­te.

José meg­há­za­so­dott, gyer­me­ke­ik szü­let­tek, s azok­nak is szü­let­tek gyer­me­ke­ik. Az egyik uno­kát szin­tén Jo­sé­nak hív­ták, aki már a csa­lá­di bir­to­kok köz­pont­já­nak, Tar­lac tar­to­mány­nak lett a par­la­men­ti kép­vi­se­lő­je. A Co­ju­ang­co klán egyre na­gyobb ha­tal­mat bir­to­kolt, s a Fü­löp-szi­ge­te­ki po­li­ti­ká­ba is be­szi­vár­gott; Mar­cos leg­bi­zal­ma­sabb kö­ré­hez tar­toz­tak, s mára az egyik leg­ha­tal­ma­sabb csa­lád lett a dél­ke­let-ázsi­ai or­szág­ban, ban­kok, ke­res­ke­dő­há­zak és az egyik leg­na­gyobb cu­kor­ül­tet­vény, a Ha­ci­en­da Lu­i­s­i­ta bir­to­ko­sai (Put­zel, 1992:94). José uno­ká­já­nak hat gyer­me­ke szü­le­tett De­met­ria Su­mu­long­tól, Rizal tar­to­mány sze­ná­to­rá­nak lá­nyá­tól, s az egyik lá­nyuk, Cor­azon Aqui­no (Skard, 2015:163) a Fü­löp-szi­ge­tek s egy­ben Ázsia első női köz­tár­sa­sá­gi el­nö­ke lett 1986-ban. Be­nig­no Aqui­no III, aki 2010-tól 2016-ig az or­szág el­nö­ke volt, az ő fia. Ami a tör­té­net­ben kü­lö­nö­sen ér­de­kes, hogy bár a hi­deg­há­bo­rú ele­jé­től kezd­ve Kína és a Fü­löp-szi­ge­tek az el­len­ke­ző ol­da­lon állt, mind­ez nem gá­tol­ta őket, hogy ke­res­ke­del­mi és bi­la­te­rá­lis kap­cso­la­to­kat épít­se­nek ki, kü­lö­nö­sen 1986 után.

Mind­eb­ben fon­tos sze­re­pet ját­szott Cor­azon Aqui­no, aki sok­szor hang­sú­lyoz­ta, hogy mind­ezen kap­cso­la­tok­ban mi­lyen nagy je­len­tő­sé­ge van az ő kínai szár­ma­zá­sá­nak (Ba­vi­e­ra, 2012:1). De kínai a nagy­ap­ja Rod­ri­go Du­er­té­nek is, szin­tén Fu­csien­ből, s az ő po­li­ti­ká­já­ra is rá­nyom­ja bé­lye­gét kínai kö­tő­dé­se (Woody, 2016), s ezt nem is tit­kol­ja (Xin­hu­a­net, 2016). Ám bár­ho­gyan ér­tel­mez­zük a fen­ti­e­ket: va­ló­di, ge­ne­rá­ci­ó­kon át­hú­zó­dó kap­cso­lat­rend­szer­nek vagy a mi­ti­kus múlt­ban gyö­ke­re­ket ke­re­ső em­lé­ke­zet­nek, eset­leg a pil­la­nat­nyi ér­de­ke­ket szol­gá­ló ki­fo­gás­nak, a csa­lá­don ke­resz­tü­li kap­cso­lat­rend­szer a két or­szág kö­zött min­den­kép­pen lé­te­ző en­ti­tás. És bár­ho­gyan ér­té­kel­jük az első női elnök csa­lád­já­nak „gaz­da­sá­gi hát­te­rét”, a mo­dern de­mok­rá­cia alap­ja­it még­is­csak ő te­rem­tet­te meg a Fü­löp-szi­ge­te­ken, a húsz­éves dik­ta­tú­ra fel­szá­mo­lá­sá­val.

Egy másik példa az 1860-as évek­ben Ku­ang­tung tar­to­mány Meiz­hou vá­ro­sá­ból ki­ván­dor­ló Seng Sa­ek­hu tör­té­ne­te. A fi­a­tal­em­ber szü­le­i­vel és báty­já­val in­dult Szi­ám­ba, ám ha­ma­ro­san egye­dül ma­radt, mert a csa­lád többi tagja ha­za­tért. Chant­ha­buri­ban le­te­le­ped­ve fő­adó­bér­lő lett, fe­le­sé­get is ta­lált ma­gá­nak, s mikor 1900-ban a föld­bér­let le­járt, Bang­kok­ba köl­töz­tek, ahol már ke­res­ke­dő­ként dol­go­zott. Első há­zas­sá­gá­ból 1890-ben szü­le­tett leg­idő­sebb fia, Csi­ang szin­tén thai lányt vett fe­le­sé­gül, leg­idő­sebb fia, a nö­vek­vő Kí­na-el­le­nes ér­zü­let ha­tá­sá­ra, 1938-ban fel­vet­te a Sak Shi­na­wat­ra thai nevet, s ha­ma­ro­san a csa­lád többi tagja is kö­vet­te pél­dá­ját, ezzel nagy­ban elő­se­gít­ve be­il­lesz­ke­dé­sü­ket Thai­föld tár­sa­dal­má­ba. Idő­vel a ka­to­na­ság ve­zér­ka­rá­ba ju­tott, tá­bor­no­ki ran­gig vitte, míg har­ma­dik fia, vagy­is Seng déd­uno­ká­ja már a had­se­reg fő­pa­rancs­no­ka lett. Csi­ang má­so­dik fia, Loet Shi­na­wat­ra 1919-ben szü­le­tett, s szin­tén egy kínai be­ván­dor­ló lá­nyát vette fe­le­sé­gül. A fe­le­sé­ge anyja azon­ban egy thai her­ceg­nő volt a ki­rá­lyi csa­lád egy sze­ré­nyebb ágá­ból. Loet Shi­na­wat­ra po­li­ti­kai pá­lyá­ra lé­pett, 1968-ban Csi­ang­maj par­la­men­ti kép­vi­se­lő­je lett be­lő­le, és az ak­ko­ri Sza­bad­el­vű Párt el­nök­he­lyet­te­se. 1976-ban el­hagy­ta a po­li­ti­kai pá­lyát, na­rancs­ter­mesz­tés­sel, au­tó­ke­res­ke­dés­sel és egyéb ke­res­ke­del­mi te­vé­keny­ség­gel kez­dett fog­lal­koz­ni. (Phong­pa­i­chit– Baker, 2004:26–34). Mire Loet gyer­me­kei, Thak­sin Shi­na­wat­ra és Ying­luck Shi­na­wat­ra 1949-ben és 1967-ben meg­szü­let­tek, a csa­lád már a leg­be­fo­lyá­so­sabb és leg­gaz­da­gabb fa­mí­li­ák közé tar­to­zott Thai­föl­dön. Thak­sin 2001-ben fog­lal­ta el az or­szág mi­nisz­ter­el­nö­ki poszt­ját. Még el­nök­sé­ge ide­jén meg­lá­to­gat­ta Kí­ná­ban csa­lád­ja egy­ko­ri szü­lő­vá­ro­sát, Meiz­ho­ut. Ku­ang­tung kor­mány­zó­sá­gá­nak kö­szö­ne­tet mond­va így nyi­lat­ko­zott: „Ami­kor a kínai em­be­rek lát­ják, hogy egy thai ve­ze­tő és szám­ta­lan thai­föl­di vál­lal­ko­zó jön Kí­ná­ba, le­ró­ni tisz­te­le­tét a hely előtt, ahol va­la­ha az őseik éltek, akkor majd meg­ér­tik, hogy a tha­i­ok és a kí­na­i­ak egy csa­lád­ból szár­maz­nak, és ro­ko­na­ik egy­más­nak” (China Daily, 2005). Thak­sin több al­ka­lom­mal is hang­sú­lyoz­ta kínai szár­ma­zá­sá­nak fon­tos­sá­gát, s ezzel össz­hang­ban igye­ke­zett a két or­szág kap­cso­la­ta­it erő­sí­te­ni; ő ve­zet­te talán a leg­na­gyobb de­le­gá­ci­ó­kat a „Bao Fórum Ázsi­á­ért” ren­dez­vé­nye­i­re. Kína vá­la­sza sem ma­radt el: rög­vest lé­te­sí­tet­tek egy kínai kul­tu­rá­lis és nyel­vi köz­pon­tot a Thai­föld észa­ki ré­szé­ben lévő Mae Fah Luang Egye­te­men, s egyez­ményt írtak alá, mely­ben öt­ven­mil­li­árd dol­lá­ros bi­la­te­rá­lis ke­res­ke­del­mi kap­cso­la­tot ígér­tek 2010-re (Kur­lant­zick, 2007:126).

A mig­rá­ci­ós rend­sze­rek bo­nyo­lult tör­té­ne­ti fo­lya­ma­tok ele­gye­ként forr­nak ki je­len­ko­ri ál­la­po­tuk­ra, s kü­lö­nö­sen így van ez egy két­ezer éves múlt­ra vissza­te­kin­tő, negy­ven­mil­li­ós di­asz­pó­ra for­má­ló­dá­sá­nál. Az 1933-as, a rab­szol­ga­sá­got be­til­tó brit tör­vény az egész bi­ro­da­lom­ban le­he­tet­len­né tette a rab­szol­ga­tar­tást, a velük való ke­res­ke­de­lem pedig már ko­ráb­ban, 1907 óta tilos volt. Az 1811-et kö­ve­tő fél év­szá­zad­ban 1600 rab­szol­ga­szál­lí­tó hajót fo­gott el a brit bi­ro­da­lom ha­di­ten­ge­ré­sze­te által akkor élet­re hí­vott Nyu­gat-Af­ri­ka Ha­jó­raj, s en­ged­te sza­ba­don az azo­kon szál­lí­tott fog­lyo­kat. Igaz, hogy ele­in­te igen lassú volt az az öt hajó, ami­vel az egész nyu­gat-af­ri­kai part­vo­na­lat el­len­őriz­ni igye­kez­tek, de az 1850-es évek­től jóval ha­té­ko­nyab­bá vált, hi­szen ad­dig­ra már hu­szon­öt hajó és két­ezer ten­ge­rész szol­gált a tes­tü­let kö­te­lé­ké­ben. Az ezer af­ri­kai ten­ge­résszel is meg­tá­mo­ga­tott ala­ku­lat 150 ezer rab­szol­gá­nak el­adott nyu­gat-af­ri­ka­it en­ge­dett sza­ba­don az el­fo­gott ha­jók­ról, s ennek kö­vet­kez­mé­nyei szé­les kö­rű­ek vol­tak: töb­bek közt az is, hogy az ame­ri­kai rab­szol­gák egy­ne­gye­dét ebben a késői, már az abo­li­ci­o­niz­mus által át­járt idő­szak­ban hur­col­ták el (Sher­wood, 2007:116–117).

A szá­munk­ra most fon­to­sabb kö­vet­kez­mény azon­ban a kép­zet­len mun­ka­erő hi­á­nyá­nak egek­be szökő mér­té­ke a haj­da­ni brit, majd a fran­cia, por­tu­gál és hol­land gyar­ma­to­kon. A rab­szol­ga­ság el­tör­lé­sét kö­ve­tő év­szá­zad­ban ezt az igényt elé­gí­tet­te ki a kínai és in­di­ai ku­li­kat fog­lal­koz­ta­tó mun­ka­erő­pi­ac ki­ala­ku­lá­sa. A kínai kulik dol­goz­tak arany­bá­nyák­ban, vas­út­épít­ke­zé­se­ken, a ház­tar­tá­sok­ban és min­den­hol, ahol olyan munka akadt, amit mások nem vé­gez­tek el. Ek­kor­tól in­dult meg a ki­ván­dor­lás Kí­ná­ból a nyu­ga­ti or­szá­gok­ba, ekkor je­len­tek meg elő­ször kínai mun­ká­sok Ka­li­for­ni­á­ban, ahol az 1870-es évek­re már a szak­kép­zet­len mun­ka­erő egy­ne­gye­dét tet­ték ki (Pan, 1990:94). Ennek ered­mé­nye a nyu­ga­ti vi­lág­ban meg­in­du­ló ál­ta­lá­nos for­du­lat is, mely az ázsi­ai be­ván­dor­lók ellen irá­nyult, majd ál­ta­lá­ban a be­ván­dor­lás kvó­ták­hoz kö­tött jel­le­gű sza­bá­lyo­zá­sá­nak el­ter­je­dé­sé­ben kul­mi­nált. Első je­len­tős lé­pé­se minden­nek az Egye­sült Ál­la­mok­ban be­ik­ta­tott 1882-es, a kí­na­i­a­kat ki­re­kesz­tő tör­vény volt (Ko­u­de­la, 2013).

Habár a ke­res­ke­dők is gyak­ran vissza­tér­tek Kí­ná­ba, a kulik a leg­több eset­ben eleve csak ha­tá­ro­zott idejű mun­ká­kat kap­tak, s pl. az 1880-as évek­től Ame­ri­ká­ból még azo­kat is ki­to­lon­col­ták, akik már évek óta ott éltek. Ők tehát fo­lya­ma­tos, in­ten­zív kap­cso­lat­ban ma­rad­tak az anya­or­szág­gal – még ha sok­szor csak kény­szer­ből is. Velük szem­ben egy egé­szen más tí­pu­sú ki­ván­dor­lás in­dult meg a Csing-di­nasz­tia s vele együtt a Kínai Bi­ro­da­lom 1911-es össze­om­lá­sá­val. A hu­sza­dik szá­zad eleji ka­o­ti­kus ál­la­po­tok elől me­ne­kü­lők, a ko­ráb­bi ki­ván­dor­lók­kal szem­ben, ál­ta­lá­ban ma­ga­sabb vég­zett­sé­gű­ek vol­tak, és rit­kán tér­tek haza. De ha nem is volt is­ko­lá­juk, azt min­den­kép­pen igye­kez­tek meg­sze­rez­ni, s a kínai kul­tú­rát, az ahhoz való hoz­zá­já­ru­lást ezzel is erő­sí­te­ni. Több­sé­gük a dél­ke­let-ázsi­ai or­szá­gok­ba ván­do­rolt, s kö­vet­te őket ta­ná­rok egész se­re­ge egé­szen az 1950-es éve­kig, hogy a gye­re­ke­i­ket kínai nyelv­re, ha­gyo­má­nyok­ra és tör­té­ne­lem­re ta­nít­sa (Pos­ton–Lou, 2007).

A kínai kul­tú­ra ápo­lá­sá­nak mo­dern, na­ci­o­na­liz­mus­ba ágya­zó­dó igé­nye s az anya­or­szág­hoz való szo­ros emo­ci­o­ná­lis kö­tő­dés az előb­bi tí­pus­sal je­lent meg a kínai di­asz­pó­ra tör­té­nel­mé­ben. A hu­sza­dik szá­zad kö­ze­pe, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő eny­hü­lés a mig­rá­ci­ós po­li­ti­kák­ban azon­ban je­len­tős vál­to­zást ho­zott az et­ni­kai in­teg­rá­ci­ó­ban is. Ame­ri­ka, majd sorra Ka­na­da és Auszt­rá­lia is át­ala­kí­tot­ta a be­ván­dor­lás­po­li­ti­ká­ját, és fo­ko­za­to­san el­tö­röl­ték a diszk­ri­mi­na­tív sza­bá­lyo­kat. Nyu­gat-Eu­ró­pa or­szá­gai, majd a rend­szer­vál­tá­sok kör­nyé­kén Kö­zép-Eu­ró­pa ál­la­mai is, leg­alább köz­vet­ve, ser­ken­te­ni kezd­ték a kínai be­ván­dor­lást. Ezzel pár­hu­za­mo­san in­dult meg a ko­ráb­ban Dél­ke­let-Ázsi­á­ba ki­ván­do­rolt kí­na­i­ak to­vább­ván­dor­lá­sa nyu­ga­ti or­szá­gok­ba. Eme moz­gás hát­te­ré­ben azon­ban más is rej­tő­zik. A kínai be­ván­dor­lók ekkor már jó ideje fe­lül­rep­re­zen­tál­tak vol­tak a dél­ke­let-ázsi­ai or­szá­gok ke­res­ke­del­mé­ben, gaz­da­sá­gi túl­sú­lyuk gyak­ran kel­tett vissza­tet­szést az ős­la­ko­sok­ban (Pan, 1990:226). Mind­ez oda ve­ze­tett, hogy az egyes ál­la­mok ve­ze­té­se sorra kor­lá­toz­ni kezd­te le­he­tő­sé­ge­i­ket az egyes gaz­da­sá­gi szek­to­rok­ban; el­ső­ként Thai­föld és a Fü­löp-szi­ge­tek tett így, majd In­do­né­zia és Ma­laj­zia is kö­vet­te pél­dá­ju­kat, s az ér­vé­nye­sül­ni vágyó be­ván­dor­lók szá­má­ra nem ma­radt más le­he­tő­ség, mint to­vább­áll­ni a le­he­tő­sé­ge­i­ket ekkor már nem kor­lá­to­zó nyu­ga­ti or­szá­gok­ba (Pos­ton–Wong, 2014:8).

A kínai ki­ván­dor­lás eme ne­gye­dik for­má­ja tehát csu­pán egy új je­len­ség, és azok, akik to­vább­ván­do­rol­tak, ugyan­úgy ke­res­ke­dők, mint az el­ső­ként leírt tí­pus­hoz tar­to­zó, két­ezer éve fo­lya­ma­to­san emig­rá­lók, ám nap­ja­ink­ban s fel­te­he­tő­en a kö­zel­jö­vő­ben is meg­ha­tá­ro­zó lesz a hely­hez kötő in­teg­rá­ció hi­á­nya s az ebből fa­ka­dó to­vább­ván­dor­lás. A kínai di­asz­pó­ra kö­zös­sé­gei el­ké­pesz­tő mér­ték­ben mo­bi­li­sak, ezt rep­re­zen­tál­ja a ke­let-eu­ró­pai be­ván­dor­lók pél­dá­ja is. Nyíri Pál be­szá­mo­ló­i­ból egy­ér­tel­mű­en ki­vi­lág­lik, hogy itt egyik or­szág, így Ma­gyar­or­szág sem végső ál­lo­más szá­muk­ra, csu­pán az éppen el­ér­he­tő leg­al­kal­ma­sabb hely az élet­vi­tel ja­ví­tá­sa, a gya­ra­po­dás vagy fej­lő­dés szem­pont­já­ból. A ma­gyar­or­szá­gi kí­na­i­ak egy része pl. Orosz­or­szág­ból ér­ke­zett, s 1992-ben, ami­kor meg­szi­go­rí­tot­tuk a tar­tóz­ko­dá­si en­ge­dé­lyek el­bí­rá­lá­sát, sokan újra vissza­tér­tek oda. A leg­több ha­zánk­ban élő kínai szá­má­ra azon­ban már az első évek­től a nyu­ga­ti or­szá­gok je­len­tet­ték a to­váb­bi cél­pon­tot: jobb ke­res­ke­dé­si fel­té­te­le­ket sze­ret­tek volna biz­to­sí­ta­ni ma­guk­nak, s jobb is­ko­lá­kat a gye­re­ke­ik szá­má­ra (Nyíri, 2003:165–166).

A kínai di­asz­pó­ra 1980-ban 27 mil­lió főt szám­lált, 1990-re azon­ban már 37 mil­li­ó­ra nőtt. A nö­ve­ke­dés ez­után glo­bá­li­san meg­állt egy év­ti­zed­re; de ki­sebb mér­ték­ben to­vább foly­ta­tó­dott a nyu­ga­ti or­szá­gok­ban, s az enyhe csök­ke­nés az egyéb­ként több­sé­gük­nek ott­hont adó dél­ke­let-ázsi­ai or­szá­gok­ból tör­té­nő el­ván­dor­lás miatt kö­vet­ke­zett be. Míg a di­asz­pó­ra 1990-ben négy­sze­re­se volt a negy­ven évvel ko­ráb­bi­nak (Pos­ton–Yu, 1990), 2001-ben már egy­mil­li­ó­val ke­ve­sebb, 36 mil­lió kínai élt a világ 143 or­szá­gá­ban; 2011-ben vi­szont már 149 or­szág osz­to­zott a 40 mil­li­ó­nál is na­gyobb kínai di­asz­pó­rán. A 2000-es év­ti­zed­ben a nö­ve­ke­dés tehát új­ra­in­dult; 2011-ben azon­ban több mint 70 szá­za­lé­kuk még min­dig Ázsia or­szá­ga­i­ban élt; ez az arány 2001-ben még 75 szá­za­lék, 1980-ban pedig 90 szá­za­lék volt. 2011-ben is, akár­csak a ko­ráb­bi év­ti­ze­dek­ben, a leg­több kí­na­it be­fo­ga­dó or­szág In­do­né­zia volt, ahol akkor nyolc­mil­li­ó­an éltek, s ez a tel­jes di­asz­pó­ra húsz szá­za­lé­kát tette ki. Ezt kö­vet­te sor­rend­ben Thai­föld, majd Ma­laj­zia. A kí­na­i­ak ugyan­ak­kor leg­na­gyobb arány­ban Szin­ga­púr né­pes­sé­gé­ben van­nak jelen, ahol 2011-ben 53 szá­za­lé­kot tet­tek ki (Pos­ton–Wong, 2014:10–14).

A Nép­köz­tár­sa­ság vi­szo­nya a di­asz­pó­rá­hoz és a gaz­da­ság­hoz

A min­den­ko­ri ál­la­mi po­li­ti­ka nem új kér­dé­se, hogy mi­kép­pen vi­szo­nyul­jon a ha­tá­ron túl élők­höz, le­gye­nek azok csak nem­ré­gi­ben ki­ván­do­rolt al­kal­mi mun­ká­sok, ke­res­ke­dők, vagy akár ge­ne­rá­ci­ók óta más­hol élő, eset­leg már több or­szá­got meg­járt csa­lá­dok, akik mégis őrzik iden­ti­tá­suk ré­sze­ként kínai szár­ma­zá­su­kat. Van egy közös eleme az idők fo­lya­mán vál­to­zó szem­lé­let­nek, és ez a de­vi­za­be­áram­lás ser­ken­té­sé­nek igé­nye, le­gyen az ha­za­uta­lás vagy kül­föl­di tő­ke­be­fek­te­tés. Mint lát­tuk, a leg­na­gyobb szám­ban Dél­ke­let-Ázsi­á­ban élnek kínai, il­let­ve kínai szár­ma­zá­sú emig­rán­sok, tehát a nép­köz­tár­sa­ság szá­má­ra alap­ve­tő je­len­tő­sé­gű, hogy ezek­kel az or­szá­gok­kal ba­rá­ti vi­szonyt tart­son fenn, két­ol­da­lú meg­ál­la­po­dá­so­kat kös­sön, és ser­kent­se a dip­lo­má­ci­ai kap­cso­la­tok fej­lő­dé­sét. Ez azon­ban sok­szor üt­kö­zik ne­héz­ség­be a tér­ség­ben al­kal­ma­zott egyéb po­li­ti­kái miatt, így pl. a Dél-kí­nai-ten­ger te­rü­le­ti vitái in­kább okoz­nak fe­szült­sé­get a ré­gi­ó­ban, mint ve­zet­nek har­mó­ni­á­hoz. Az érin­tett or­szá­gok rá­adá­sul leg­in­kább egy­sé­ge­sen lép­nek fel az ASEAN ne­vé­ben Kí­ná­val szem­ben, s ebben a pa­ci­fi­kus tér­ség be­fo­lyá­sos ál­la­mai is meg­erő­sí­tik őket, kü­lö­nös­kép­pen a geo­po­li­ti­ka­i­lag is ér­de­kelt Egye­sült Ál­la­mok (Hu­is­ken, 2016).

Egy másik di­lem­ma Kína szá­má­ra, hogy a di­asz­pó­ra tag­ja­i­nak je­len­tős része már nem kínai ál­lam­pol­gár, ugyan­ak­kor prob­lé­mák­kal ter­hes a ket­tős ál­lam­pol­gár­sá­got nem el­fo­ga­dó Kína szá­má­ra, hogy meg­ol­dást ta­lál­jon arra, mi­ként tudná mégis az ál­lam­pol­gá­ra­i­nak járó jo­go­kat a ko­ráb­ban ki­ván­do­rolt kí­na­i­ak szá­má­ra úgy biz­to­sí­ta­ni, hogy eköz­ben abból má­so­kat ki­re­keszt. Mind­ezen tö­rek­vé­sek egy­út­tal a be­fo­ga­dó or­szá­gok szem­lé­le­tét is meg­vál­toz­tat­ják. Minél job­ban tö­rek­szik Kína a ha­tá­ron túl élő­ket be­von­ni a gaz­da­sá­ga nö­ve­lé­se cél­já­ból, annál in­kább te­kin­te­nek a szom­szé­dos or­szá­gok úgy az ott élő kínai ki­sebb­sé­gek­re, mint Kína „kinn­le­vő­sé­ge­i­re”, s ez be­fo­lyás­sal van az ő hoz­zá­ál­lá­suk­ra és ki­sebb­sé­gi po­li­ti­ká­juk­ra is. Kína szá­má­ra per­sze va­ló­ban ugyan­olyan esz­közt je­lent a di­asz­pó­ra, mint bár­mi­lyen más erő­for­rás, ami se­gít­he­ti a gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dést, a jó­lé­tet, és nem utol­só­sor­ban erő­sít­he­ti a ha­tal­mát s az abból fa­ka­dó nem­zet­kö­zi hely­ze­tét (Roy, 1998:215).

Vissza­tér­ne tehát a geo­po­li­ti­kai séma a múlt­ból? Ve­gyük pél­da­ként azt a Nagy-Kí­na-kon­cep­ci­ót, mely a gaz­da­sá­gi tér­nye­rés esz­kö­zé­ül te­kin­ti Hong­kon­got, Ma­ka­ót, de leg­alább ennyi­re Taj­vant és a dél­ke­let-ázsi­ai kínai tőkét, sőt, mely­nek ér­dek­lő­dé­se akár azon túl ter­jed­het. A het­ve­nes évek óta meg­in­dult gaz­da­sá­gi nyi­tás egyre szo­ro­sab­bá tette a fenti kö­zös­sé­gek­hez fű­ző­dő kap­cso­la­to­kat, s Hong­kong egyre in­kább Kína ka­pu­já­vá vált. A nyolc­va­nas évek­től kezd­ve azon­ban mind Hong­kong, mind Taj­van fo­ko­za­to­san ki­szo­rult a ter­mé­ke­i­vel a kínai pi­a­cok­ról, kü­lö­nö­sen annak dél­ke­le­ti tar­to­má­nya­i­ban, Ku­ang­tung­ban, Fu­csien­ben és Csö­csi­ang­ban gyor­san ter­je­dő gyár­ipa­ra miatt (Gol­ley, 2002). Ez a vál­to­zás kény­sze­rí­tet­te őket arra, hogy gaz­da­sá­gi irány­vo­na­lu­kat a szol­gál­ta­tás és a fej­lett tech­no­ló­gia irá­nyá­ba te­rel­jék, s így a piaci kap­cso­la­ta­i­kat Kí­ná­val to­vább­ra is fenn­tart­has­sák. Az egyre szo­ro­sab­bá váló gaz­da­sá­gi in­teg­rá­ció mind­azon­ál­tal nö­vek­vő ag­go­dal­mat is ki­vált Taj­pej­ben, hi­szen ez egy­ben le­he­tő­sé­get adhat a kínai po­li­ti­kai be­fo­lyás nö­ve­ke­dé­sé­re is. Mind­ez még­sem gá­tol­ja a kap­cso­la­tok fej­lő­dé­sét, annál sok­kal erő­sebb a gaz­da­sá­gi szem­pont, s erről nem csu­pán az érin­tett or­szá­gok po­li­ti­ká­ja győz meg min­ket, hanem a nem­zet­kö­zi vé­le­mény is egy­be­csen­gő (Lant­eigne, 2009:42).

De Kí­ná­nak más prob­lé­mák­kal is meg kell küz­de­nie, ha a „kül­föl­di tőkét” akar­ja látni ha­tá­ron túli fi­a­i­ban. A be­áram­ló tőke nyolc­van szá­za­lé­kát a ki­lenc­ve­nes évek­re ugyan­is va­ló­ban ők hoz­ták az or­szág­ba, ám ezzel együtt ér­ke­zett a koz­mo­po­li­ta, plu­ra­lis­ta szem­lé­le­tük is, ami már jóval ke­vés­bé volt ínyé­re a po­li­ti­kai au­to­ri­tás ki­kezd­he­tet­len­sé­gét szem előtt tartó ál­la­mi ér­de­kek­nek (Segal, 1995:68–69). A szö­ve­vé­nyes oko­za­ti rend­szer­ben tehát Kí­ná­nak a ha­tá­ron túl élők­kel kap­cso­la­tos ér­de­kei szük­ség­sze­rű­en ki­ter­jed­tek a gaz­da­sá­gi mel­lett a kul­tu­rá­lis és po­li­ti­kai te­rü­le­tek­re is. A ha­za­uta­lá­sok és tő­ke­be­fek­te­té­sek mel­lett tehát a di­asz­pó­ra­po­li­ti­ka fog­lal­ko­zik már a kínai nyelv és kul­tú­ra ha­tá­ron túli ápo­lá­sá­val is, s mind­ez­zel annak ter­jesz­té­sé­re, Kína be­fo­lyá­sá­nak nö­ve­lé­sé­re is ha­tás­sal van.

De néz­zünk ki­csit bele, hogy mi­lyen gaz­da­sá­gi esz­köz­ről is van szó. A World Bank becs­lé­se sze­rint a 2015. évi ha­za­uta­lá­sok össze­ge Kí­ná­ba 63 899 mil­lió dol­lár volt, amit csak India elő­zött meg a vi­lá­gon (The World Bank, 2016:97). Csu­pán a ki­lenc­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben több mint há­rom­ezer vál­lal­ko­zást ala­pí­tot­tak a kínai ki­ván­dor­lók a kor­mány se­gít­sé­gé­vel Kína kü­lön­bö­ző gaz­da­sá­gi fej­lesz­té­si öve­ze­te­i­ben (Ba­ra­bant­se­va, 2012a:123). A Kü­lön­le­ges Gaz­da­sá­gi Öve­ze­te­ket rész­ben éppen azért is hoz­ták létre az 1979-es gaz­da­sá­gi nyi­tás után, hogy az el­ván­do­rolt kí­na­i­ak be­ru­há­zá­sa­i­nak inf­ra­struk­tu­rá­lis ke­re­te­ket te­remt­se­nek, s éppen azért azok­ban a déli tar­to­má­nyok­ban, mert a zömük onnan szár­ma­zott. Ezek nem mel­lé­ke­sen mind közel fek­sze­nek Hong­kong­hoz, Ma­ka­ó­hoz és Taj­van­hoz. Mi­u­tán a saját gaz­da­sá­gi au­to­nó­mi­á­val ren­del­ke­ző te­rü­le­tek rend­kí­vül jó öt­let­nek bi­zo­nyul­tak, és a nyolc­va­nas évek­ben a köz­vet­len kül­föl­di tő­ke­be­fek­te­té­sek hat­van szá­za­lé­kát adták, a kor­mány egyre töb­bet ho­zott létre a na­gyon el­té­rő jel­le­gű, néhol vá­ros­ra, néhol egész tar­to­mány­ra ki­ter­je­dő öve­ze­tek­ből, me­lyek kezd­tek föld­raj­zi­lag egyre in­kább a kon­ti­nens bel­se­jé­be irá­nyul­ni. 2010-ben már 69 ilyen mű­kö­dött Kí­ná­ban, be­le­ért­ve annak ága­za­ti­lag spe­ci­fi­kált for­má­it is (Zeng, 2012:5–7). A kez­de­tek­től külön en­ged­mé­nyek vol­tak ér­vé­nye­sek a di­asz­pó­ra szá­má­ra: a lak­ha­tás biz­to­sí­tá­sa, ku­ta­tá­si ala­pok, va­la­mint kü­lön­le­ges ok­ta­tá­si, el­lá­tá­si és szál­lí­tá­si tá­mo­ga­tá­sok. Kü­lö­nö­sen igaz volt ez a Gyöngy-fo­lyó del­tá­já­nak kör­nyé­kén lét­re­ho­zott öve­ze­tek­re, Tung­ku­an­ra, Hu­iz­ho­u­ra és Sen­csen­re, me­lyek kö­zel­sé­ge Hong­kong­hoz, mint em­lí­tet­tük, szin­tén ki­vá­lasz­tá­si szem­pont volt (Wang–Yue, 2010). Mind­azon­ál­tal el­hi­bá­zott volna azt hinni, hogy a kínai po­li­ti­ka va­la­ha is sza­bad utat en­ge­dett a ka­pi­ta­liz­mus­nak, akár csak a Kü­lön­le­ges Gaz­da­sá­gi Öve­ze­tek­ben is. A kor­mány egy sor kor­lá­to­zó sza­bá­lyo­zást hí­vott élet­re, me­lyek célja a kül­föl­di és hazai fo­lya­ma­tok el­len­őr­zé­se, a bü­rok­rá­cia se­gí­té­se volt. A köz­igaz­ga­tá­si egy­sé­gek jogi in­téz­mé­nyei kor­lá­toz­ták a hazai gaz­da­sá­gi ér­de­kek glo­bá­lis tranz­ak­ci­ók­ba való be­kap­cso­ló­dá­sát, így tehát ko­ránt­sem be­szél­he­tünk sza­bad­pi­ac­ról (Zweig, 2001:31).

A kínai szár­ma­zá­sú be­fek­te­tők és a kor­mány­hi­va­ta­lok kö­zött egy­faj­ta szi­ner­gia ala­kult ki (Le­ver-Tracy–Ip, 1996). Ter­mé­sze­tes­nek tűnik egy­fe­lől, hogy a közös kul­tu­rá­lis hát­tér, nyelv vagy akár az iden­ti­tás se­gít­he­ti a gaz­da­sá­gi együtt­mű­kö­dést; így a hong­kon­gi vagy taj­va­ni be­fek­te­tők­nek, vagy akár a dél­ke­let-ázsi­ai kí­na­i­ak­nak sok­kal könnyebb dol­guk volt Kí­ná­ban, mint az ame­ri­kai vagy eu­ró­pai vál­lal­ko­zók­nak, akár még a po­li­ti­kai el­len­té­te­ken is ké­pe­sek vol­tak fe­lül­emel­ked­ni. Ez azon­ban csak rész­ben igaz; a fenti szem­lé­let ugyan­is fi­gyel­men kívül hagy­ja a kínai tár­sa­dal­mon be­lü­li egyen­lőt­len­sé­ge­ket, il­let­ve a szo­li­da­ri­tás és a gaz­da­sá­gi érdek eset­le­ges el­lent­mon­dá­sa­it. Nem is be­szél­ve arról a kö­vet­kez­mény­ről, mely­ben a túl­zott tár­sa­dal­mi kö­tő­dé­sek el­nyom­ják az ere­de­ti gaz­da­sá­gi mo­ti­vá­ci­ó­kat, vagy­is hogy egy eset­le­ges könnyí­tés ké­sőbb aka­dállyá vál­to­zik, és ezzel magát a gaz­da­sá­gi kap­cso­lat­há­ló mű­kö­dé­sét le­he­tet­le­ní­ti el (Smart–Hsu, 2004:543). Már az ez­red­for­du­ló­ra nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy ahol a ha­tá­ro­kon át­nyú­ló et­ni­kai kap­cso­lat­há­lók fe­lül­ír­ják a pri­mer gaz­da­sá­gi ér­de­ke­ket, ott a vál­lal­ko­zá­sok ke­vés­bé ha­té­ko­nyak, mint má­sutt (Guth­rie, 1998). A dél­ke­let-ázsi­ai or­szá­gok nem is néz­ték jó szem­mel a pénz­moz­gá­sok ilye­tén el­len­őri­zet­len vol­tát, és a meg­fi­gye­lés és el­len­őr­zés nö­ve­ke­dé­sé­vel egyre csök­kent a be­ru­há­zá­si kedv is (Gar­ver, 2016:378–379). Kína WTO-tag­sá­ga is ha­son­ló kö­vet­kez­mé­nyek­kel járt, amennyi­ben a gaz­da­ság­irá­nyí­tás egyre ru­tin­sze­rűb­bé vált a nép­köz­tár­sa­ság­ban.

A Kínai Ál­lam­ta­nács fel­ké­ré­sé­re 2007-ben a Csing­hua Egye­tem pro­fesszo­ra, Long Deng­gao ve­ze­té­sé­vel egy ku­ta­tó­cso­por­tot ál­lí­tot­tak fel abból a cél­ból, hogy a kínai di­asz­pó­ra köz­vet­len tő­ke­be­fek­te­té­se­it fel­tér­ké­pez­zék Kí­ná­ban. Két­évi munka után si­ke­rült egy meg­fe­le­lő­en rész­le­tes adat­bá­zist fel­épí­te­ni­ük, mely­ből ki­de­rült, hogy az or­szág­ban mű­kö­dő 298 ezer vál­lal­ko­zás­ból het­ven­ezer jött létre ily módon, össze­sen 400 mil­li­árd dol­lár be­fek­te­tés­sel. Az adat­bá­zis­ba rá­adá­sul csak a leg­alább hu­szon­öt szá­za­lék emig­ráns-tu­laj­don­résszel ren­del­ke­ző vál­lal­ko­zá­sok ke­rül­tek be, és egy­ál­ta­lán nem sze­re­pel­nek a taj­va­ni be­ru­há­zá­sok. Hat­van szá­za­lé­kuk még így is hong­kon­gi és ma­ka­ói tőke, me­lyet a Gyöngy-fo­lyó del­ta­vi­dé­kén, míg az eu­ró­pai és la­tin-ame­ri­kai di­asz­pó­ra tő­ké­jét a Jang­ce del­tá­já­nak vi­dé­kén fek­tet­ték be, a dél­ke­let-ázsi­ai emig­rán­sok pedig szer­te az or­szág­ban hoz­nak létre üz­le­te­ket (Che­ung, 2012:87). Mind­ez ugyan­ak­kor nem mel­lé­kes szem­pont Kína Hong­kong­gal kap­cso­la­tos po­li­ti­ká­já­nak meg­ér­té­sé­nél sem.

Összeg­zés

Habár a kínai di­asz­pó­ra nem a leg­na­gyobb a vi­lá­gon, annak anya­or­szág­hoz fű­ző­dő vi­szo­nya kü­lön­le­ges, sőt min­ta­adó más or­szá­gok di­asz­pó­ra­po­li­ti­ká­ja szá­má­ra is. Ennek oka azon­ban igen szer­te­ága­zó: rész­ben köz­re­ját­szik, hogy más kö­zös­sé­gek­kel szem­ben év­ez­re­des múlt­ra te­kint vissza, rész­ben pedig az, hogy a be­fo­ga­dó or­szá­gok­ba való be­il­lesz­ke­dé­se sok­szor jóval ne­he­zeb­ben ment, ami az in­teg­rá­ció ro­vá­sá­ra, ám az iden­ti­tás meg­őr­zé­sé­nek ja­vá­ra szol­gált. Kína a csá­szár­ság késő idő­sza­ká­tól kezd­ve tu­da­to­san ke­res­te a kap­cso­la­to­kat az or­szá­gon kívül élők­kel, s akkor is csu­pán kül­föl­dön élők­ként ér­tel­mez­te hely­ze­tü­ket, ami­kor azok már ge­ne­rá­ci­ók óta éltek ott. Kína ugyan­is ha­gyo­má­nyo­san nem tá­mo­gat­ta pol­gá­rai el­ván­dor­lá­sát az or­szág te­rü­le­té­ről. Már a Ming-di­nasz­tia ide­jén lé­tez­tek tör­vé­nyek, me­lyek a ke­res­ke­de­lem kor­lá­to­zá­sá­hoz köt­he­tő­en ki­ter­jed­tek a ki­ván­dor­lás egé­szé­re, noha ezek akkor még el­ső­sor­ban a tech­no­ló­gi­át, in­no­vá­ci­ó­kat véd­ték. A Csing-di­nasz­tia azon­ban fo­ko­za­to­san min­den kap­cso­ló­dó te­vé­keny­sé­get be­til­tott, és a 19. szá­za­di nyu­ga­ti igény egyik leg­fon­to­sabb eleme az ópi­um­há­bo­rúk után éppen az volt, hogy ki­kény­sze­rí­tet­te a mun­ka­erő-ki­vi­tel en­ge­dé­lye­zé­sét. Ez el­en­ged­he­tet­le­nül szük­sé­ges for­rás­nak bi­zo­nyult a rab­szol­ga-ke­res­ke­de­lem már em­lí­tett meg­szű­né­se után, és a Nank­in­gi-szer­ző­dés tar­tal­ma­zott is egy passzust erről, ám tör­vé­nyi for­mát csak 1893-ban öl­tött (Wang, 2000:46).

Mára a nép­köz­tár­sa­ság és a di­asz­pó­ra kap­cso­la­ta el­sőd­le­ge­sen a ha­za­ván­dor­lást cé­loz­za, ám azon túl is egyre in­kább a tőke hazai be­fek­te­té­sét, ezzel is gaz­da­sá­gi po­ten­ci­ált ke­res­ve. Az állam ilyen irá­nyú te­vé­keny­sé­ge mind ennek ár­nyé­ká­ban tör­té­nik, be­le­ért­ve a kul­túr­po­li­ti­kát, nyelv­ta­ní­tást és a vo­nat­ko­zó bi­la­te­rá­lis kap­cso­la­to­kat is. Kína di­asz­pó­ra­po­li­ti­ká­ja azon­ban nem csu­pán gaz­da­sá­gi ra­ci­o­na­li­tást tük­röz, hanem tör­té­nel­mi örök­ség is egy­ben. Egy olyan han-cent­ri­kus vi­lág­kép mu­tat­ko­zik meg mű­kö­dé­sé­ben, mely a te­rü­le­ti in­teg­ri­tás meg­őr­zé­se és meg­erő­sí­té­se mel­lett egy­faj­ta sa­já­tos, kul­tu­rá­lis gyö­ke­re­ken nyug­vó, ám mégis mo­dern, ha­tá­rok nél­kü­li nem­zet­ál­la­mi konst­ruk­ci­ót su­gall.