Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf. 1–3. szám, 2017, 392–406., DOI: 10.24307/psz.2017.0933

Össze­fog­la­lás

A 2. vi­lág­há­bo­rú után az oszt­rák ál­la­mi­ság és füg­get­len­ség hely­re­ál­lí­tá­sa egy tíz­éves idő­sza­kot (1945–1955) ölelt fel. A szö­vet­sé­ge­sek kö­zöt­ti végső meg­egye­zést hát­rál­tat­ta a hi­deg­há­bo­rú „ki­rob­ba­ná­sa”, mely több évvel kés­lel­tet­te az oszt­rák kér­dés meg­ol­dá­sát. Auszt­ria si­ke­ré­nek kul­csa egy­részt a bel­po­li­ti­kai, ide­ért­ve az al­kot­má­nyo­zá­si fo­lya­ma­to­kat is, más­részt a kül­po­li­ti­kai té­nye­zők­ben ke­re­sen­dő. Az egy­mást kö­ve­tő oszt­rák kor­mány­za­tok ha­tá­ro­zott kül­po­li­ti­kai fel­lé­pé­sei és nyu­ga­ti ori­en­tá­ci­ó­ja nagy­ban hoz­zá­já­rult az or­szág in­teg­ri­tá­sá­nak meg­őr­zé­sé­hez. Az oszt­rák kül­po­li­ti­ka si­ke­re­sen helyt tu­dott állni a nem­zet­kö­zi vi­szo­nyok ala­ku­lá­sa során, és az is Auszt­ri­á­nak ked­ve­zett, hogy az or­szá­got a kö­zép-ke­let-eu­ró­pai ál­la­mok­kal el­len­tét­ben a szö­vet­sé­ge­sek együt­te­sen sza­ba­dí­tot­ták fel. Az egy­ko­ri al­kot­má­nyos jog­ren­det vissza­ál­lít­va, és a múlt al­kot­mány­jo­gi vív­má­nya­i­ra épít­ve, va­la­mint az el­is­mert jog­tu­dó­sok, al­kot­mány­jo­gá­szok po­li­ti­kai-al­kot­mány­jo­gi kér­dé­sek­be tör­té­nő be­vo­ná­sá­nak kö­szön­he­tő­en lét­re­jött a de­mok­ra­ti­kus ala­po­kon mű­kö­dő és fö­de­rá­lis szer­ke­ze­tű Má­so­dik Oszt­rák Köz­tár­sa­ság.

Kulcs­sza­vak: Má­so­dik Oszt­rák Köz­tár­sa­ság, al­kot­mány­tör­vény, át­me­ne­ti idő­szak, szö­vet­sé­ges ha­tal­mak, egyez­mény, ál­la­mi­ság

The Se­cond Aust­ri­an Re­pub­lic in the Tran­sit­i­o­nal Pe­ri­od

Sum­ma­ry

After World War II the Aust­ri­an state and in­de­pen­den­ce was res­tor­ed in a de­ca­de (1945–1955). Final ag­ree­ment bet­ween the Al­li­es was hin­de­red by the start of the Cold War, which also de­la­yed find­ing a so­lu­ti­on for the Aust­ri­an issue for years. The Aust­ri­an succ­ess is due in part to the ma­nag­ement of home af­fa­irs, inc­lu­ding cons­ti­tu­ti­o­nal pro­ce­du­res, and partly to fo­rei­gn po­li­cy. The succ­es­sive Aust­ri­an govern­ments' re­so­lu­te fo­rei­gn po­li­cy ac­tions and con­sis­tent Wes­tern ori­en­ta­ti­on cont­ri­bu­ted to the pre­ser­va­ti­on of the count­ry's in­teg­rity. The Aust­ri­an fo­rei­gn po­li­cy was succ­ess­ful in the in­ter­na­ti­o­nal arena, and Aust­ria also be­ne­fi­ted from the fact that it was jo­intly li­ber­ated by Al­li­es, un­li­ke the rest of Cent­ral and Ea­s­tern Euro­pe. After the pre­vi­o­us cons­ti­tu­ti­o­nal law and order had been res­tor­ed, re­now­ned legal, and more spe­ci­fi­cally, cons­ti­tu­ti­o­nal ex­perts were in­vol­ved in po­li­ti­cal and cons­ti­tu­ti­o­nal is­sues to est­ab­lish the Se­cond Aust­ri­an Re­pub­lic on de­moc­ra­tic grounds and in a fe­de­ral struc­tu­re, buil­ding on his­to­ri­cal cons­ti­tu­ti­o­nal achi­eve­ments.

Key­words: the Se­cond Aust­ri­an Re­pub­lic, cons­ti­tu­ti­o­nal law, the Al­li­es, con­vent­ion, sta­te­ho­od

A moszk­vai nyi­lat­ko­zat

Auszt­ri­á­nak a 2. vi­lág­há­bo­rú alatt nem volt olyan emig­ráns kor­má­nya, amely kép­vi­sel­het­te volna az oszt­rák ér­de­ke­ket az or­szág ál­la­mi­sá­gá­nak hely­re­ál­lí­tá­sá­ért. Az oszt­rák füg­get­len­ség kér­dé­se kez­det­ben közel sem volt egy­ér­tel­mű, hi­szen akad­tak olyan vé­le­mé­nyek is, mi­sze­rint a német–oszt­rák szö­vet­sé­get a nem­ze­ti­szo­ci­a­liz­mus fe­lett ara­tott győ­ze­lem után is fenn kel­le­ne tar­ta­ni. A szö­vet­sé­ge­sek ele­in­te csak a te­rü­le­ti fel­osz­tás kér­dé­sét tár­gyal­ták, és az aláb­bi ja­vas­la­to­kat dol­goz­ták ki (Bra­une­der, 2003:255):

Auszt­ria ál­la­mi­sá­gát tehát kez­det­ben egy ál­lam­kö­zi rend­szer­ben kép­zel­ték el, ki­zár­va a Német Bi­ro­da­lom­hoz való tar­to­zás le­he­tő­sé­gét. Ezek a ter­vek azon­ban fo­ko­za­to­san el­hal­tak az ame­ri­kai és a szov­jet fél tá­mo­ga­tá­sá­nak hi­á­nyá­ban. A vég­le­ges dön­tés az 1943. ok­tó­be­ri moszk­vai ér­te­kez­le­ten¹ szü­le­tett meg. Az Egye­sült Ál­la­mok, az Egye­sült Ki­rály­ság és a Szov­jet­unió kor­má­nya Auszt­ria füg­get­len­sé­gé­nek hely­re­ál­lí­tá­sá­ra az 1943. ok­tó­ber 30-án el­fo­ga­dott és no­vem­ber 1-jén nyil­vá­nos­ság­ra ho­zott Moszk­vai Nyi­lat­ko­zat­ban szán­dé­ku­kat fe­jez­ték ki. A Nyi­lat­ko­zat­ban a ré­szes ál­la­mok kül­ügy­mi­nisz­te­rei el­is­mer­ték, hogy Auszt­ria a hit­le­ri ex­pan­zió első ál­do­za­tá­nak te­kint­he­tő, és az 1938. már­ci­us 12-i Ansch­lusst sem­mis­nek nyil­vá­ní­tot­ták. Ki­mond­ták, hogy Auszt­ria sza­bad­sá­gát, füg­get­len­sé­gét és ál­la­mi­sá­gát a há­bo­rú után hely­re kell ál­lí­ta­ni, de ugyan­ak­kor em­lé­kez­tet­tek arra is, hogy Auszt­ri­át a Német Bi­ro­da­lom ol­da­lán tör­té­nő há­bo­rús rész­vé­tel miatt fe­le­lős­ség ter­he­li,² és fi­gye­lem­be fog­ják venni, hogy mennyi­ben já­rult hozzá ön­ma­ga fel­sza­ba­dí­tá­sá­hoz.³

A szö­vet­sé­ges ha­tal­mak el­len­őr­zé­se

Auszt­ria kü­lön­le­ges hely­zet­ben volt a há­bo­rút vi­selt or­szá­gok kö­zött, ugyan­is nem volt há­bo­rút ve­ze­tő ha­ta­lom, mint a Német Bi­ro­da­lom vagy Olasz­or­szág, ugyan­ak­kor olyan fel­sza­ba­dí­tott ál­lam­nak sem volt te­kint­he­tő, mint Len­gyel­or­szág vagy Bel­gi­um.

Az Első El­len­őr­zé­si Meg­ál­la­po­dás (Ers­tes Kont­rol­lab­kom­men)⁴ és a Szö­vet­sé­ges Ta­nács Me­mo­ran­du­ma

1945. jú­li­us 4-én az Egye­sült Ál­la­mok, Nagy-Bri­tan­nia, a Szov­jet­unió és Fran­cia­or­szág kor­má­nya Lon­don­ban alá­ír­ta az Első El­len­őr­zé­si Meg­ál­la­po­dást (Auszt­ria nem volt a szer­ző­dő felek kö­zött). A meg­ál­la­po­dás ke­re­té­ben egy el­len­őr­zé­si rend­szert ál­lí­tot­tak fel, me­lyet az első sza­ba­don vá­lasz­tott és mind a négy meg­szál­ló ha­ta­lom által el­is­mert kor­mány meg­ala­ku­lá­sá­ig kí­ván­tak fenn­tar­ta­ni (Bra­une­der, 2003:264). A szö­vet­sé­ges el­len­őr­zé­si ap­pa­rá­tus, a Szö­vet­sé­ges Bi­zott­ság (Al­li­i­er­te Kom­mis­si­on für Ös­ter­re­ich) a négy fő­pa­rancs­nok (Ober­be­fehls­ha­ber) al­kot­ta Szö­vet­sé­ges Ta­nács­ból, a fő­pa­rancs­no­kok he­lyet­te­se­i­ből álló Vég­re­haj­tó Bi­zott­ság­ból és a meg­szál­ló ha­tal­mak szak­ér­tő­i­ből álló cso­por­tok­ból te­vő­dött össze. A Szö­vet­sé­ges Ta­nács ki­zá­ró­lag egy­han­gú­lag hoz­ha­tott dön­té­se­ket. Ezek a szer­vek csak az oszt­rák köz­pon­ti ál­la­mi szer­vek fe­lett ren­del­kez­tek uta­sí­tá­si jog­kör­rel, és csak az egész Auszt­ri­át érin­tő kér­dé­sek­ben gya­ko­rol­hat­ták ha­tás­kö­rü­ket. Az egyes zó­nák­ban a szö­vet­sé­ge­sek ki­zá­ró­la­go­san gya­ko­rol­ták a leg­fel­sőbb ha­tal­mat.

A meg­ál­la­po­dás ér­tel­mé­ben szep­tem­ber 11-én a Szö­vet­sé­ges Ta­nács át­vet­te Auszt­ria fe­lett a leg­főbb ha­tal­mat. A szö­vet­sé­ges ha­tal­mak az 1945. ok­tó­ber 20-án ki­adott és az ide­ig­le­nes kor­mány fe­jé­nek, Karl Ren­ner ál­lam­kan­cel­lár­nak (Sta­at­s­kanz­ler) cím­zett Me­mo­ran­dum­mal szin­tén el­is­mer­ték a kor­mányt, hang­sú­lyoz­va, hogy az ide­ig­le­nes kor­mány ki­zá­ró­lag a Szö­vet­sé­ges Ta­nács szup­re­má­ci­á­já­nak alá­ren­del­ve gya­ko­rol­hat­ja az ál­lam­ha­tal­mat Auszt­ria fe­lett (Ada­movich, 1947:42).

A me­mo­ran­dum révén lét­re­jött az oszt­rák köz­pon­ti ha­ta­lom, az ide­ig­le­nes kor­mány és a szö­vet­sé­ges ha­tal­mak kö­zöt­ti kap­cso­lat. A Me­mo­ran­dum kö­te­lez­te az ide­ig­le­nes kor­mányt, hogy 1945. de­cem­ber 31-ig írják ki a vá­lasz­tá­so­kat, to­váb­bá fel­ha­tal­maz­ta, hogy a tel­jes ál­lam­te­rü­let­re vo­nat­ko­zó­an el­fo­gad­hat tör­vé­nye­ket, ki­hir­de­té­sük­höz azon­ban min­den­kor szük­sé­ges a Szö­vet­sé­ges Ta­nács jó­vá­ha­gyá­sa. Mind­ezek el­le­né­re a Szö­vet­sé­ges Ta­nács fenn­tar­tot­ta ma­gá­nak a jogot a ka­to­nai kor­mány­za­ti tör­vény­ho­zás­ra (Bra­une­der, 2003:264).

A Zó­na­egyez­mény

1945. jú­li­us 9-én a szö­vet­sé­ge­sek az Eu­ró­pai Ta­nács­adó Bi­zott­ság (Euro­pe­an Ad­vi­sory Com­mis­si­on) lon­do­ni kon­fe­ren­ci­á­ján meg­ál­la­pod­tak Auszt­ria fel­osz­tá­sá­ról; te­rü­le­tét négy rész­re osz­tot­ták. A Szov­jet­unió Al­só-Auszt­ri­át, Bur­gen­lan­dot és Mühl­vi­er­telt, az Egye­sült Ál­la­mok Fel­ső-Auszt­ri­át (Mühl­vi­er­tel nél­kül) és Salz­bur­got, Nagy-Bri­tan­nia Stá­je­r­or­szá­got, Ka­rin­ti­át és Ke­let-Ti­rolt, Fran­cia­or­szág Észak-Ti­rolt és Vor­arl­ber­get kapta.

A fő­vá­rost, Bé­cset öt rész­re osz­tot­ták. Az első ke­rü­le­tet le­vá­lasz­tot­ták, és a meg­szál­ló ha­tal­mak közös, nem­zet­kö­zi igaz­ga­tá­sa alá von­ták. Az első ke­rü­let­ben volt az oszt­rák kor­mány­za­ti köz­pont, így le­he­tő­vé vált, hogy a szö­vet­sé­ges ha­tal­mak együt­te­sen gya­ko­rol­ják a fel­ügye­le­tet az ál­la­mi szer­vek fe­lett. A ke­rü­let köz­igaz­ga­tá­sát a szö­vet­sé­ges ha­tal­mak ha­von­ta fel­vált­va lát­ták el.

A lon­do­ni Zó­na­egyez­mény ér­tel­mé­ben Auszt­ria, Olasz­or­szág­gal el­len­tét­ben, közös meg­szál­lás alá ke­rült, de Né­met­or­szág­tól el­té­rő­en – me­lyet az 1937-es ha­tá­ra­in belül száll­tak meg – ren­del­ke­zett saját köz­pon­ti ha­ta­lom­mal és egy egy­sé­ges al­kot­mánnyal (Bra­une­der, 2003:264).

Auszt­ria te­rü­le­ti fel­osz­tá­sát a szö­vet­sé­ge­sek egy­más kö­zött dön­töt­ték el, Auszt­ri­á­nak vesz­tes ál­lam­ként nem volt be­le­szó­lá­sa a kér­dés­be. A meg­szál­lás költ­sé­ge­it kez­det­ben tel­jes mér­ték­ben, ké­sőbb csak rész­ben há­rí­tot­ták át Auszt­ri­á­ra. A 6,5 mil­lió la­kost szám­lá­ló or­szág meg­szál­lá­sá­ra 700 000 fős szö­vet­sé­ges had­erőt tar­tot­tak fenn. 1955-re a szov­je­tek már csak 40 000, a három nyu­ga­ti szö­vet­sé­ges pedig össze­sen 20 000 főt ál­lo­má­soz­ta­tott Auszt­ri­á­ban. A meg­szál­lás költ­sé­ge­it az Egye­sült Ál­la­mok 1947-től, míg a többi szö­vet­sé­ges ha­ta­lom 1953-tól már csak 35%-ban há­rí­tot­ta át az oszt­rák ál­la­mi költ­ség­ve­tés­re, 1955-ben pedig 15%-ra csök­ken­tet­ték ezt az arányt (Szabó, 2008:177).

A Má­so­dik El­len­őr­zé­si Meg­ál­la­po­dás

Az 1946. jú­ni­us 28-án alá­írt Má­so­dik El­len­őr­zé­si Meg­ál­la­po­dás már jóval eny­hébb ren­del­ke­zé­se­ket tar­tal­ma­zott, és fi­gye­lem­be vette az idő­köz­ben ha­tály­ba lé­pett 1920/29-es al­kot­mányt, ugyan­ak­kor Auszt­ria to­vább­ra sem volt szer­ző­dő fél. A Szö­vet­sé­ges Bi­zott­ság szer­ke­ze­te meg­ma­radt, ugyan­ak­kor a ka­to­nai fő­pa­rancs­no­kok fel­adat­kö­re­it a négy fő­biz­tos (Hoch­kom­mis­sar) vette át. Az el­len­őr­zé­si jog­kör az aláb­bi te­rü­le­tek­re ter­jedt ki:

A Szö­vet­sé­ges Ta­nács je­len­tő­sen kor­lá­toz­ta Auszt­ria szu­ve­re­ni­tá­sát. A szu­ve­re­ni­tás kor­lá­to­zá­sa oszt­rák rész­ről de jure nem ke­rült el­fo­ga­dás­ra, de facto azon­ban igen (Bra­une­der, 2003:265). A Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány­tör­vény el­fo­ga­dá­sa gya­kor­la­ti ér­te­lem­ben is a szu­ve­re­ni­tás kor­lá­to­zá­sá­nak fi­gyel­men kívül ha­gyá­sát je­len­tet­te, hi­szen a Szö­vet­sé­ges Ta­nács uta­sí­tá­sá­ra el kel­lett volna fo­gad­ni egy új, de­mok­ra­ti­kus el­ve­ken nyug­vó al­kot­mányt, ehe­lyett a régi al­kot­mány vissza­ál­lí­tá­sa tör­tént.

A meg­ál­la­po­dás el­ső­sor­ban a tör­vény­ho­zá­si el­já­rá­so­kat érin­tet­te, azok közül is az al­kot­má­nyo­zó jog­kört. A szö­vet­sé­ge­sek egy kü­lön­le­ges al­kot­má­nyo­zá­si gya­kor­lat­hoz fo­lya­mod­tak a két nagy­párt­ra, az ÖVP-re és az SPÖ-re tá­masz­kod­va. Az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány ha­tá­lyon kívül he­lye­zé­se el­le­né­re to­vább­ra sem a par­la­ment ke­rült az al­kot­má­nyo­zás kö­zép­pont­já­ba, hanem a szö­vet­sé­gi kor­mány. A po­li­ti­kai dön­té­sek vagy itt, vagy egy, az al­kot­mány ke­re­te­in kívül mű­kö­dő és a két párt de­le­gált­ja­i­ból álló ko­a­lí­ci­ós bi­zott­ság­ban szü­let­tek. Az al­kot­má­nyos kér­dé­sek már a kor­mány­ja­vas­lat meg­szü­le­té­se­kor el­dől­tek, a par­la­ment sze­re­pe csak a for­ma­li­tás­ra kor­lá­to­zó­dott. A ko­a­lí­ci­ós pak­tum, az al­kot­má­nyo­zó jog­kör te­kin­te­té­ben, a gya­kor­lat­ban meg­szün­tet­te a tör­vény­ho­zó és a vég­re­haj­tó ha­ta­lom el­vá­lasz­tá­sát az utób­bi ja­vá­ra, mely meg­aka­dá­lyoz­ta a par­la­men­ti kont­roll ér­vé­nye­sü­lé­sét (Bra­une­der, 2003:265).

Az ide­ig­le­nes kor­mány meg­ala­ku­lá­sa

Az „oszt­rák te­rü­le­tek fe­lett egy­sé­ge­sen mű­kö­dő” kor­mány fel­ál­lí­tá­sá­ra dr. Karl Ren­ner kez­de­mé­nye­zé­se adott le­he­tő­sé­get. Az ide­ig­le­nes kor­mány 1945. áp­ri­lis 27-én ala­kult meg a három an­ti­fa­sisz­ta párt, az Oszt­rák Szo­ci­a­lis­ta Párt (SPÖ),⁵ az Oszt­rák Nép­párt (ÖVP) és az Oszt­rák Kom­mu­nis­ta Párt (KPÖ) kép­vi­se­lő­i­ből, a szov­jet ka­to­nai pa­rancs­nok­ság jó­vá­ha­gyá­sá­val (Ada­movich, 1947:36). Az ide­ig­le­nes kor­mányt egye­dül a szov­jet ka­to­nai pa­rancs­nok­ság is­mer­te el, így ha­tás­kö­re csak a szov­jet meg­szál­lá­si öve­zet­re ter­jedt ki. A három nyu­ga­ti szö­vet­sé­ges ha­ta­lom csak a szov­je­tek által fel­ál­lí­tott báb­kor­mány­ként te­kin­tett rá, és nem is­mer­te el lét­jo­go­sult­sá­gát, így az ál­ta­luk meg­szállt te­rü­le­te­ken nem ren­del­ke­zett ha­tás­kör­rel (Zöll­ner, 1990:531).

Az ide­ig­le­nes kor­mány meg­ala­ku­lá­sá­nak nap­ján három je­len­tős köz­jo­gi nyi­lat­ko­za­tot adott ki (Ada­movich, 1947:36), me­lyek ki­vé­tel nél­kül az 1943-as, Auszt­ria füg­get­len­sé­gé­ről szóló Moszk­vai Nyi­lat­ko­za­tot vet­ték jog­ala­pul:

Az 1945. jú­li­us 17. és au­gusz­tus 2. kö­zött meg­tar­tott pots­da­mi kon­fe­ren­ci­án ugyan a nyu­ga­ti meg­szál­ló ha­tal­mak is el­fo­gad­ták az ide­ig­le­nes kor­mány által ki­hir­de­tett Füg­get­len­sé­gi Nyi­lat­ko­za­tot, azon­ban magát a kor­mányt to­vább­ra sem is­mer­ték el. (Ez rész­ben el­lent­mon­dás­ként is ér­tel­mez­he­tő, hi­szen amennyi­ben egy kor­mány által ki­bo­csá­tott jogi aktus jó­vá­ha­gyás­ra kerül, úgy vég­ered­mény­ben magát a kor­mány lét­jo­go­sult­sá­gát is el­is­me­rik). A három nagy­ha­ta­lom meg­ál­la­po­dott, hogy az ide­ig­le­nes kor­mány ha­tás­kö­ré­nek egész Auszt­ri­á­ra tör­té­nő ki­ter­jesz­té­se kér­dé­sét az ame­ri­kai és a brit csa­pa­tok Bécs­be tör­té­nő be­vo­nu­lá­sa után meg­vizs­gál­ják. A nyu­ga­ti szö­vet­sé­ge­sek a meg­szál­lá­si öve­ze­te­ik fe­lett mű­kö­dő el­len­kor­mány fel­ál­lí­tá­sát to­vább­ra sem tar­tot­ták kí­vá­na­tos­nak, mely az oszt­rák egy­ség meg­tar­tá­sa szem­pont­já­ból rend­kí­vül nagy je­len­tő­ség­gel bírt, hi­szen így nem fe­nye­ge­tett az or­szág két rész­re sza­ka­dá­sá­nak ve­szé­lye (Szabó, 2008:179).

A nyu­ga­ti el­len­kor­mány fel­ál­lí­tá­sá­nak el­ve­té­sé­hez nagy­ban hoz­zá­já­rult, hogy a szo­ci­a­lis­ta párt már 1945-ben el­uta­sí­tot­ta a kom­mu­nis­ta párt­tal tör­té­nő egye­sü­lést, így a szov­je­tek nem tá­masz­kod­hat­tak a mar­xis­ta tábor tel­jes egé­szé­re. Az ide­ig­le­nes kor­mány po­zí­ci­ó­ját to­vább erő­sí­tet­te a nyu­ga­ti szö­vet­sé­ges ha­tal­mak kö­ré­ben, hogy a kor­mány me­re­ven el­ha­tá­ro­ló­dott a szov­jet esz­mék­től. Auszt­ria hely­ze­tét meg­könnyí­tet­te az a tény, hogy a nyu­ga­ti or­szág­részt a nyu­ga­ti szö­vet­sé­ge­sek sza­ba­dí­tot­ták fel, így az ide­ig­le­nes kor­mány­nak na­gyobb po­li­ti­kai moz­gás­te­re volt, és el­ke­rül­het­te a szov­je­tek­kel való ki­zá­ró­la­gos kény­szer-együtt­mű­kö­dést. Az egye­dül a szov­je­tek által fel­sza­ba­dí­tott és is­mé­tel­ten meg­szállt ke­let-kö­zép-eu­ró­pai or­szá­gok­kal el­len­tét­ben, a szov­je­tek nem tud­ták ér­vé­nye­sí­te­ni az ún. sza­lá­mi­tak­ti­kát az oszt­rák po­li­ti­kai élet kom­mu­nis­ta he­ge­mó­nia alá vo­ná­sá­ban.

A tar­to­má­nyok stá­tu­sza

A há­bo­rút kö­ve­tő­en a tar­to­má­nyok igaz­ga­tá­sá­nak új­já­szer­ve­zé­se a köz­pon­ti kor­mány­zat­tól füg­get­le­nül ment végbe. 1945 má­ju­sá­ban lét­re­jöt­tek az ide­ig­le­nes tar­to­má­nyi kor­má­nyok, ame­lyek rész­ben a bi­ro­dal­mi hely­tar­tók­tól (Re­ichs­statt­hal­ter) vet­ték át a fel­adat­kö­rö­ket és a tar­to­má­nyi ál­lam­ha­tal­mat (Bra­une­der, 2003:259). A tar­to­má­nyok és a szö­vet­ség kö­zöt­ti kü­lönb­sé­gek át­hi­da­lá­sá­ban a po­li­ti­kai pár­tok fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak. Az ÖVP 1945. jú­li­us 29-én és au­gusz­tus 19-én Salz­burg­ban, az SPÖ szep­tem­ber 13–14-én szin­tén Salz­burg­ban tar­tot­ta ülé­sét. Ren­ner, akár­csak az első vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő idő­szak­ban, ismét a tar­to­má­nyi kon­fe­ren­ci­ák se­gít­sé­gé­vel kí­vánt pár­be­szé­det te­rem­te­ni a tar­to­má­nyok és a szö­vet­ség kö­zött.

Az ál­lam­kor­mány szep­tem­ber 24. és 26. kö­zött össze­hív­ta az első tar­to­má­nyi kon­fe­ren­ci­át Al­só-Auszt­ria bécsi tar­to­má­nyi par­la­ment­jé­ben. A kon­fe­ren­ci­án kez­det­ben ka­o­ti­kus ál­la­po­tok ural­kod­tak: mivel az ide­ig­le­nes kor­mányt a nyu­ga­ti tar­to­má­nyok ekkor még nem is­mer­ték el, nem volt vi­lá­gos, hogy a kon­fe­ren­ci­án hi­va­ta­lo­san részt vesz-e a kor­mány. A bri­tek he­ve­sen til­ta­koz­tak a kon­fe­ren­cia kez­de­te előtt, és kö­ve­tel­ték, hogy a kor­mány lép­jen vissza.

Az al­kot­mány kér­dé­se vi­szony­lag későn ke­rült na­pi­rend­re. A kon­fe­ren­cia végül ered­mé­nye­sen zá­rult. A kom­mu­nis­ta párt­nak si­ke­rült meg­tar­ta­nia Franz Hon­nert a kor­mány­ban bel­ügye­kért fe­le­lős ál­lam­tit­kár­ként, akit a szo­ci­a­lis­ták is el­fo­gad­tak. Az ide­ig­le­nes kor­mányt min­den tar­to­mány el­is­mer­te, Ren­ner pedig biz­to­sí­tot­ta ma­gá­nak az ál­lam­kan­cel­lá­ri hi­va­talt, egé­szen az első vá­lasz­tá­so­kig. Az ÖVP szá­má­ra is si­ke­re­sen zá­rult a kon­fe­ren­cia: több új mi­nisz­ter is a párt so­ra­i­ból ke­rült ki,⁶ emel­lett szá­mos kö­ve­te­lé­sü­ket ér­vé­nye­sí­te­ni tud­ták, me­lyek közül a leg­fon­to­sabb az al­kot­mányt érin­tő volt. A kon­fe­ren­ci­án meg­ál­la­po­dás szü­le­tett a szö­vet­sé­gi ál­lam­for­má­ról, és dön­töt­tek az ehhez szük­sé­ges Ide­ig­le­nes Al­kot­mány mó­do­sí­tá­sá­ról.

Az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány mó­do­sí­tá­sát az 1945. ok­tó­ber 9–10-i salz­bur­gi má­so­dik tar­to­má­nyi kon­fe­ren­cia jogi bi­zott­sá­ga dol­goz­ta ki. Több mó­do­sí­tás a ter­mi­no­ló­gi­át érin­tet­te, így pél­dá­ul a tar­to­má­nyi bi­zott­sá­got (Land­es­auss­chuss) a tar­to­má­nyi kor­mány (Land­es­re­gi­er­ung) meg­ne­ve­zés vál­tot­ta fel. A mó­do­sí­tá­sok a szö­vet­sé­gi ál­la­mi struk­tú­rát is meg­vál­toz­tat­ták. Az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány mó­do­sí­tá­sa a tar­to­má­nyi kor­má­nyok ha­tás­kö­ré­be utal­ta az 1920/29-es al­kot­mány 15. cik­ké­nek (1) be­kez­dé­sé­ben fog­lalt tör­vény­ho­zá­si jog­kö­rö­ket, me­lyek tar­to­má­nyi kom­pe­ten­ci­ák­nak mi­nő­sül­tek. A tar­to­má­nyi tör­vény­ho­zás meg­te­rem­té­sé­vel a szö­vet­sé­gi kor­mány tar­to­má­nyi tör­vé­nyek­kel szem­be­ni vé­tó­jo­gát is vissza­ál­lí­tot­ták. A ha­tás­kör­meg­osz­tás res­ta­u­rá­lá­sá­val és annak ga­ran­tá­lá­sá­ra az al­kot­mány­bí­ró­ság (Ver­fas­sungs­ge­richts­hof) hely­re­ál­lí­tá­sá­ra igény for­má­ló­dott.

Ezek­nek az egyez­sé­gek­nek a jog­erő­re eme­lé­sé­re az ide­ig­le­nes ál­lam­kor­mány 1945. ok­tó­ber 12-én el­fo­ga­dott egy al­kot­mány­tör­vényt (al­kot­mány­no­vel­lát), me­lyet a szö­vet­sé­ge­sek jó­vá­ha­gyá­sa után 1945. ok­tó­ber 20-án hir­det­tek ki az Ál­la­mi Köz­lönyben, ugyan­azon a napon, ami­kor a nyu­ga­ti szö­vet­sé­ges ha­tal­mak el­is­mer­ték az ide­ig­le­nes kor­mányt. Az ok­tó­be­ri al­kot­mány­no­vel­la 1. cikk 18 (2) be­kez­dé­se egy klau­zu­lát tar­tal­ma­zott, mi­sze­rint az ide­ig­le­nes ál­lam­kor­mány szük­ség ese­tén a tar­to­má­nyi ha­tás­kör­be tar­to­zó ügyek­ben is élhet tör­vény­ho­zó ha­tal­má­val. Ezt a ren­del­ke­zést a salz­bur­gi tar­to­má­nyi kon­fe­ren­ci­án nem vi­tat­ták meg. A ja­vas­lat Ren­ner kez­de­mé­nye­zé­sé­re szü­le­tett, aki ígé­re­tet tett arra, hogy eze­ket az ese­te­ket meg­elő­ző­en az ide­ig­le­nes kor­mány kap­cso­lat­ba lép a tar­to­má­nyok­kal.

Az al­kot­mány­no­vel­la el­fo­ga­dá­sa mel­lett, ugyan­ezen a napon a kor­mány el­fo­gad­ta az al­kot­mány­bí­ró­ság és a köz­igaz­ga­tá­si bí­ró­ság (Ver­wal­tungs­ge­richts­hof) fel­ál­lí­tá­sá­ról szóló tör­vényt, mely­re no­vem­ber 1-jén ke­rült sor (Wi­e­der­in, 2015:197–200). Ezt kö­ve­tő­en az 1920/29-es al­kot­mány ha­tály­ba­lé­pé­sé­vel az oszt­rák ol­va­sat sze­rint az egy­ko­ri tar­to­má­nyi al­kot­má­nyok is ha­tály­ba lép­tek az 1933. már­ci­us 5-i jog­rend­nek meg­fe­le­lő­en (Bra­une­der, 2003:259).

A szö­vet­sé­gi és a tar­to­má­nyi ha­tá­rok kér­dé­se

A Szö­vet­ség ha­tá­rai

1946-ban Ju­go­szlá­via te­rü­le­ti kö­ve­te­lé­sek­kel lé­pett fel Auszt­ri­á­val szem­ben Ka­rin­tia (Kla­gen­fur­tot és Vil­la­chot is be­le­ért­ve) és Stá­je­r­or­szág egyes ré­sze­i­re, ezen túl­me­nő­en kü­lön­le­ges jog­ál­lást vagy át­te­le­pí­tést kö­ve­telt Ju­go­szlá­vi­á­ba a bur­gen­lan­di hor­vá­tok­nak és szlo­vé­nek­nek. A ju­go­szláv kor­mány te­rü­le­ti igé­nye­it kez­det­ben ki­zá­ró­lag a Szov­jet­unió tá­mo­gat­ta, de a ju­go­szláv–szov­jet vi­szony meg­rom­lá­sá­val a szov­je­tek ki­hát­rál­tak. A hor­vát és a szlo­vén ki­sebb­sé­gi jogok biz­to­sí­tá­sát azon­ban to­vább­ra is tá­mo­gat­ták, me­lyet ké­sőbb be­le­fog­lal­tak az Ál­lam­szer­ző­dés 7. cik­ké­be. Cseh­szlo­vá­kia szin­tén te­rü­le­ti kö­ve­te­lé­se­ket fo­gal­ma­zott meg, eze­ket azon­ban, nem­zet­kö­zi tá­mo­ga­tott­ság hi­á­nyá­ban, Auszt­ria egye­dül is képes volt el­há­rí­ta­ni.

Dél-Ti­rol kér­dé­se a há­bo­rú utáni ha­tár­ren­de­zés­nél ke­rült elő ismét. Az oszt­rák kor­mány dip­lo­má­ci­ai úton pró­bál­ta vissza­sze­rez­ni a tar­to­mányt, il­let­ve annak leg­alább az észa­ki ré­szét Olasz­or­szág­tól, vesz­tes ál­lam­ként azon­ban nem járt si­ker­rel a kez­de­mé­nye­zés. Karl Gru­ber oszt­rák és Alc­ide De Gas­pe­ri olasz kül­ügy­mi­nisz­ter 1946. szep­tem­ber 5-én írta alá a Pá­ri­zsi Meg­ál­la­po­dást, mely ga­ran­tál­ta az oszt­rák la­kos­ság­nak a sze­mé­lyi ki­sebb­ség­vé­del­met és a te­rü­le­ti au­to­nó­mi­át (Bra­une­der, 2003:262–263). A meg­ál­la­po­dás ér­tel­mé­ben az oszt­rák ki­sebb­ség szá­má­ra biz­to­sí­tot­ták az anya­nyel­vi ok­ta­tást, a német nyelv hi­va­ta­lok­ban tör­té­nő hasz­ná­la­tát, a köz­szol­gá­lat­ban való egyen­jo­gú­sá­got, és fe­lül­vizs­gál­ták a Hit­ler–Mus­so­li­ni-meg­ál­la­po­dás alap­ján az op­tá­lás­hoz való jogot (ál­lam­pol­gár­ság vá­lasz­tá­sa), to­váb­bá jogot ka­pott a re­gi­o­ná­lis tör­vény­ho­zó és vég­re­haj­tó ha­ta­lom gya­kor­lá­sá­ra. 1947. jú­ni­us 27-én lét­re­jött a Tren­ti­no-Ti­ro­ler Etsch­land régió, mely je­len­tős olasz több­ség­gel ren­del­ke­zett. A ré­gi­ón belül Dél-Ti­rol (Bozen tar­to­mány) jogot ka­pott egy tar­to­má­nyi par­la­ment (Land­tag) és egy tar­to­má­nyi kor­mány (Land­es­re­gi­er­ung) fel­ál­lí­tá­sá­ra, azon­ban meg­le­he­tő­sen kor­lá­to­zott tör­vény­al­ko­tó jog­kö­rök­kel, me­lye­ket az olasz kor­mány ké­sőbb to­vább szű­kí­tett (Zöll­ner, 1990:534).

A tar­to­má­nyi ha­tá­rok

A Gauk te­rü­le­ti fel­osz­tá­sá­tól el­té­rő­en, a tar­to­má­nyok vissza­ál­lí­tá­sa az egy­ko­ri ha­tá­ra­ik­nak meg­fe­le­lő­en tör­tént. Bur­gen­land 1945. ok­tó­ber 1-jén nyer­te vissza te­rü­le­tét,⁷ Al­só-Auszt­ria 1954-ben kapta vissza a Bécs­be ta­go­zó­dott köz­sé­ge­ket, Stá­je­r­or­szág pedig 1948. jú­li­us 1-jén, Fel­ső-Auszt­ria több­szö­ri til­ta­ko­zá­sa el­le­né­re, meg­kap­ta Aus­se­er­lan­dot.

Fel­ső-Auszt­ria rész­ben az ame­ri­kai, rész­ben a szov­jet meg­szál­lá­si zó­ná­hoz (Mühl­vi­er­tel) tar­to­zott. Mühl­vi­er­tel 1945-ben egy ál­la­mi meg­bí­zott (Sta­ats­be­a­uft­rag­te) irá­nyí­tá­sa alá ke­rült, aki Fel­ső-Auszt­ria tar­to­mány­fő­nö­ké­nek (Land­es­ha­upt­mann) ne­vé­ben gya­ko­rol­ta annak ha­tás­kö­re­it. A gya­kor­lat­ban tehát lét­re­jött egy tar­to­má­nyi kor­mány, anél­kül azon­ban, hogy a Fel­ső-Auszt­ri­á­val való al­kot­má­nyos egy­ség meg­szűnt volna (Bra­une­der, 2003:263).

Az át­me­net idő­sza­ka

A há­bo­rú utáni ál­la­po­tok nem tet­ték le­he­tő­vé az 1920-as al­kot­mány azon­na­li vissza­ál­lí­tá­sát, ugyan­is az abban fog­lalt al­kot­má­nyos in­téz­mé­nye­ket hely­re kel­lett ál­lí­ta­ni. Nem lé­te­zett a Nem­ze­ti Ta­nács (Na­ti­o­nal­rat), és a tar­to­má­nyi gyű­lé­se­ket (Land­tag) is újjá kel­lett szer­vez­ni, me­lyek hi­á­nyá­ban a szö­vet­sé­gi és a tar­to­má­nyi tör­vény­ho­zó jog­kört az ide­ig­le­nes kor­má­nyok gya­ko­rol­ták. Mivel par­la­men­ti tes­tü­le­tek sem lé­tez­tek ebben az idő­szak­ban, az al­kot­má­nyo­zó ha­tal­mat is az ide­ig­le­nes kor­mány gya­ko­rol­ta, mely ren­de­le­tek­kel⁸ kor­mány­zott, azon­ban tel­je­sen más po­li­ti­kai cé­lok­kal, mint tette azt a hi­va­tás­ren­di állam (Ständes­ta­at)⁹ idő­sza­ká­ban.

1945. május 1-jén az ide­ig­le­nes ál­lam­kor­mány el­fo­gad­ta az Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vényt (Ver­fas­sungs-Über­le­i­tungs­ge­setz), amely az al­kot­má­nyos ren­det vissza­ál­lí­tot­ta az 1933. már­ci­us 5-i ál­la­po­tok­nak meg­fe­le­lő­en.¹⁰ Ez azon­ban csak lé­pés­ről lé­pés­re me­he­tett végbe. Az Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vénnyel egy napon az ide­ig­le­nes ál­lam­kor­mány el­fo­gad­ta az Ide­ig­le­nes Al­kot­mányt, mely pro­vi­zó­ri­ku­san az 1920/29-es al­kot­mány he­lyé­be lé­pett, azzal a fel­té­tel­lel, hogy hat hó­nap­pal az első sza­ba­don vá­lasz­tott nép­kép­vi­se­let (Nem­ze­ti Ta­nács) meg­ala­ku­lá­sa után ha­tá­lyát vesz­ti [Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény 4. cikk (2) be­kez­dés]. Az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány 4. cik­ké­nek (2) be­kez­dé­se fel­ha­tal­maz­ta az ide­ig­le­nes kor­mányt, hogy a sza­ba­don vá­lasz­tott nép­kép­vi­se­let meg­ala­ku­lá­sá­ig tel­jes­kö­rű­en gya­ko­rol­ja az ál­la­mi tör­vény­ho­zó és a leg­fel­sőbb ál­la­mi vég­re­haj­tó ha­tal­mat.¹¹ Bi­zo­nyos, a leg­fel­sőbb vég­re­haj­tó ha­ta­lom­hoz tar­to­zó fel­ada­tok, me­lyek a Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány­tör­vény ér­tel­mé­ben a szö­vet­sé­gi el­nö­köt il­let­ték, a Po­li­ti­kai Ka­bi­net­ta­nács­hoz (Po­lit­is­cher Ka­bi­netts­rat) ke­rül­tek. A Po­li­ti­kai Ka­bi­net­ta­ná­csot a három párt ve­ze­tő­sé­gé­ből meg­vá­lasz­tott ál­lam­tit­ká­rok al­kot­ták, az ál­lam­kan­cel­lár el­nök­le­té­vel (Ada­movich, 1947:38).

Az al­kot­mány­jog mel­lett az egyéb jog­te­rü­le­tek vissza­ál­lí­tá­sa is meg­tör­tént. Az Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény el­fo­ga­dá­sá­val azo­nos napon el­fo­gad­ták a Jog át­me­ne­ti tör­vény (Rechts-Über­le­i­tungs­ge­setz), mely a német bi­ro­dal­mi jogot ha­tá­lyon kívül he­lyez­te. Az 1945. jú­li­us 28-án az Ál­la­mi Köz­lönyben ki­hir­de­tett Ha­tó­sá­gi át­me­ne­ti tör­vény pedig meg­szün­tet­te a német bi­ro­dal­mi ha­tó­sá­go­kat és ren­del­ke­zé­se­ket, és az oszt­rák ha­tó­sá­gi szer­ve­zet­rend­szert az 1938. már­ci­us 13-i ál­la­po­tok­nak meg­fe­le­lő­en vissza­ál­lí­tot­ta (Bra­une­der, 2003:259).

Az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány egy köz­pon­ti­lag irá­nyí­tott uni­tá­ri­us ál­lam­má for­mál­ta Auszt­ri­át. A leg­fel­sőbb ál­la­mi szerv az ide­ig­le­nes ál­lam­kor­mány volt, mely tör­vé­nye­ket, al­kot­mány­tör­vé­nye­ket al­kot­ha­tott, és bir­to­kol­ta a leg­fel­sőbb vég­re­haj­tó ál­lam­ha­tal­mat. A tar­to­má­nyok igaz­ga­tá­sa élén a tar­to­mány­fő­nö­kök (Land­es­ha­upt­mann) áll­tak, akik az ide­ig­le­nes ál­lam­kor­mány il­le­té­kes tag­jai alá vol­tak ren­del­ve, és a kor­mány­tól kap­ták ki­ne­ve­zé­sü­ket. A tar­to­má­nyok au­to­nóm igaz­ga­tá­sát az ide­ig­le­nes tar­to­má­nyi bi­zott­sá­gok lát­ták el, mely­nek tag­jai a tar­to­mány­fő­nök, annak he­lyet­te­sei és azok a sze­mé­lyek vol­tak, aki­ket a tar­to­mány­fő­nök az ide­ig­le­nes ál­lam­kor­mány egyet­ér­té­sé­vel ne­ve­zett ki (Ada­movich–Funk, 1985:81). Ezek az alap­el­vek ér­vé­nye­sül­tek Bécs pol­gár­mes­te­ré­nek, pol­gár­mes­ter-he­lyet­te­se­i­nek és az ide­ig­le­nes vá­ro­si sze­ná­tus (Provi­soris­cher Stadt­senat) tag­ja­i­nak meg­vá­lasz­tá­sa­kor is (Ada­movich, 1947:39).

1945. ok­tó­ber 12-én a tar­to­má­nyok nyo­má­sá­ra el­fo­ga­dott Ide­ig­le­nes Al­kot­mány No­vel­lá­ja az ide­ig­le­nes ál­lam­kor­mány tör­vény­ho­zó kom­pe­ten­ci­á­ját azok­ra a jog­al­ko­tá­si, il­let­ve elvi jog­al­ko­tá­si ügy­kö­rök­re kor­lá­toz­ta, me­lyek az 1920/29-es al­kot­mány 10–12. cikke ér­tel­mé­ben a Szö­vet­sé­get il­let­ték. Az al­kot­mány 15. cik­ké­nek (1) be­kez­dé­se alap­ján egyéb jog­al­ko­tá­si ügyek­ben az ide­ig­le­nes tar­to­má­nyi kor­má­nyok­ra ru­ház­ta a tör­vény­ho­zó ha­tás­kört. A tar­to­má­nyi tör­vény­ha­tá­ro­za­tok (Ge­setz­besch­luss) azon­ban csak akkor lép­het­tek ha­tály­ba, ha az ide­ig­le­nes kor­mány nem élt el­len­ve­tés­sel 4 héten belül (Ada­movich, 1947:40). Ezzel az ok­tó­be­ri al­kot­mány­no­vel­la vissza­ál­lí­tot­ta a fö­de­rá­lis struk­tú­rát.

1945. no­vem­ber 25-én az ok­tó­ber 19-én el­fo­ga­dott vá­lasz­tá­si al­kot­mány­tör­vény alap­ján meg­tar­tot­ták a há­bo­rú utáni első sza­bad Nem­ze­ti Ta­nács, a tar­to­mány­gyű­lé­sek és Bécs város Köz­sé­gi Ta­ná­csá­nak vá­lasz­tá­sát. A Nem­ze­ti Ta­nács de­cem­ber 19-én ült össze; ezen a napon véget ért az al­kot­má­nyos át­me­net idő­sza­ka. Az ural­ko­dó jog­fel­fo­gás abból in­dult ki, hogy az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány ki­zá­ró­lag eddig az idő­pon­tig volt ha­tá­lyos, és he­lyet­te a Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány­tör­vény lé­pett egé­szé­ben ha­tály­ba. Ez a fel­fo­gás az Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény 4. cik­ké­nek (2) be­kez­dé­sén ala­pult ( jól­le­het, a hat hó­na­pos idő­szak kér­dé­sé­ben el­lent­mon­dás mu­tat­ko­zik), mi­sze­rint az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány „leg­ké­sőbb” hat hó­nap­pal az újon­nan vá­lasz­tott Nem­ze­ti Ta­nács meg­ala­ku­lá­sa után ha­tá­lyát vesz­ti (Ada­movich–Funk, 1985:82).

A de­cem­ber 19-i első ülé­sen újabb Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vényt fo­gad­tak el, azon­ban a szö­vet­sé­ge­sek egyet nem ér­té­se meg­hi­ú­sí­tot­ta az Ál­la­mi Köz­lönyben tör­té­nő ki­hir­de­té­sét.¹² Az ér­vé­nyes köz­jo­gi gya­kor­lat ér­tel­mé­ben már ezen a napon ha­tály­ba lé­pett az 1920/29-es Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány­tör­vény¹³, és nem csak hat hó­nap­pal ké­sőbb.

Va­la­mennyi al­kot­mány­tör­vény, egyéb szö­vet­sé­gi tör­vény, nem­zet­kö­zi egyez­mény, il­let­ve köz­igaz­ga­tá­si in­téz­ke­dés el­fo­ga­dá­sa, vég­re­haj­tá­sa és mó­do­sí­tá­sa a Szö­vet­sé­ges Ta­nács jó­vá­ha­gyá­sá­hoz volt kö­tött. Az 1945. de­cem­ber 19. utáni kor­mány­za­ti rend­szert a két nagy­párt (ÖVP, SPÖ) nagy­ko­a­lí­ci­ó­ja ha­tá­roz­ta meg. A meg­szál­lás­ból adódó hely­zet, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel­től való fe­nye­ge­tett­ség, il­let­ve a kö­zel­múlt tör­té­né­sei meg­te­rem­tet­ték a po­li­ti­kai együtt­mű­kö­dést azon po­li­ti­kai erők kö­zött, ame­lyek az Első Köz­tár­sa­ság fenn­ál­lá­sa során még el­len­sé­ges vi­szony­ban áll­tak egy­más­sal (Ada­movich–Funk, 1985:82–83).

De­cem­ber 20-án az ÖVP (85 man­dá­tum), az SPÖ (76 man­dá­tum) és a KPÖ (4 man­dá­tum) há­rom­pár­ti ko­a­lí­ci­ó­já­nak ered­mé­nye­ként meg­ala­kult a Leo­pold Figl (ÖVP) ve­zet­te új kor­mány. A he­lyet­tes szö­vet­sé­gi kan­cel­lár Adolf Schärf (SPÖ) lett. A kor­mányt az ÖVP-ből nyolc mi­nisz­ter, az SPÖ-ből hat mi­nisz­ter, két füg­get­len szak­mi­nisz­ter (pénz­ügyi és igaz­ság­ügyi) és a KPÖ-ből egyet­len mi­nisz­ter al­kot­ta. A Nem­ze­ti Ta­nács­ba tehát csak kor­mány­pár­ti kép­vi­se­lők ke­rül­tek, el­len­zék nem ala­kult. Az ÖVP és az SPÖ kö­zöt­ti meg­ál­la­po­dás alap­ján a kor­mány­ban, a tar­to­má­nyi és a köz­sé­gi köz­igaz­ga­tás­ban, a köz­szol­gá­lat­ban és az ál­la­mo­sí­tott vál­la­la­tok­nál egy­aránt az ará­nyos­sá­gi elv va­ló­sult meg, me­lyet ké­sőbb több al­ka­lom­mal is mó­do­sí­tot­tak a vá­lasz­tá­si ered­mé­nyek­nek meg­fe­le­lő­en.

Ugyan­ezen a napon a Szö­vet­sé­gi Gyű­lés (Bun­des­ver­samm­lung) egy­han­gú­an meg­vá­lasz­tot­ta Karl Ren­nert a Má­so­dik Oszt­rák Köz­tár­sa­ság első szö­vet­sé­gi el­nö­ké­nek (Bun­despräsident), aki egé­szen az 1950. de­cem­ber 31-én be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig gya­ko­rol­ta hi­va­ta­lát (Zöll­ner, 1990:531–532).

Ren­ner és az uni­tá­ri­us állam gon­do­la­ta

A szö­vet­sé­gi állam kon­cep­ci­ó­já­ról szóló viták már 1945 áp­ri­li­sá­ban meg­kez­dőd­tek, ami­kor a 3. ukrán front pa­rancs­no­ka, Fedor Tol­bu­hin a 2. ki­ált­vá­nyá­ban biz­to­sí­tot­ta az oszt­rák népet, hogy a Vörös Had­se­reg tart­ja magát az 1943 ok­tó­be­ré­ben el­fo­ga­dott, Auszt­ria füg­get­len­sé­gé­ről szóló Moszk­vai Nyi­lat­ko­zat­hoz, és tá­mo­gat­ja, hogy Auszt­ri­á­ban az 1938-ig ér­vé­nyes ál­la­po­tok vissza­ál­lí­tás­ra ke­rül­je­nek. A ki­ált­vány azon­ban ag­go­da­lom­mal töl­töt­te el az oszt­rák po­li­ti­kai ve­ze­tő­ket, akik az 1934-es au­to­ri­ter al­kot­mány fel­élesz­té­sé­nek le­he­tő­sé­gét lát­ták benne, mely az 1938. már­ci­u­si Ansch­luss­hoz ve­ze­tett. A népi de­mok­rá­cia fel­ál­lí­tá­sa egye­dül a kom­mu­nis­ták­nak állt ér­de­ké­ben, az 1945. áp­ri­lis­ban új­já­ala­ku­ló szo­ci­ál­de­mok­ra­ta és az újon­nan lét­re­jö­vő ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­kai pár­tok el­uta­sí­tot­ták (Wi­e­der­in, 2015:186).

Karl Ren­ner te­vé­keny­sé­ge to­váb­bi ag­go­da­lom­ra adott okot. 1945. áp­ri­lis 1-jén fel­vet­te a kap­cso­la­tot a szov­je­tek­kel, és fel­ajánl­ko­zott a Má­so­dik Köz­tár­sa­ság új­já­épí­tő­jé­nek sze­re­pé­re. Ren­ner a ha­tá­ro­zott fel­lé­pé­se, va­la­mint po­li­ti­kai ta­pasz­ta­la­ta és az Első Köz­tár­sa­ság meg­ala­pí­tá­sá­ban be­töl­tött kulcs­sze­re­pe okán el­nyer­te a szov­je­tek bi­zal­mát.¹⁴ Ra­gasz­ko­dott a 1920-as al­kot­mány és az 1918–1920-as köz­tár­sa­sá­gi és köz­jo­gi tra­dí­ci­ók vissza­ál­lí­tá­sá­hoz.

A Füg­get­len­sé­gi Nyi­lat­ko­zat 1945. áp­ri­lis 27-i ki­adá­sa szin­tén po­li­ti­kai vi­tá­kat ered­mé­nye­zett. Ren­ner a Má­so­dik Köz­tár­sa­sá­got az 1920-as al­kot­mány szel­le­mé­ben kí­ván­ta fel­ál­lí­ta­ni, azon­ban ügyelt arra, hogy az „1920-as Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány­tör­vény” (Bun­des-Ver­fas­sungs­ge­setz 1920) vagy az „1920-as Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány” (Bun­des­ver­fas­sung von 1920) ki­fe­je­zé­sek ne je­len­je­nek meg a Nyi­lat­ko­zat­ban. Ez nem volt vé­let­len, hi­szen Ren­ner szö­vet­sé­gi állam he­lyett egy­ség­ál­la­mot (uni­tá­ri­us ál­la­mot) kí­vánt fel­ál­lí­ta­ni (Wi­e­der­in, 2015:187).

Ren­ner nem kí­vánt au­to­nó­mi­át adni a tar­to­má­nyok­nak a Má­so­dik Köz­tár­sa­ság­ban, mond­ván, hogy 1920 után azt a szö­vet­sé­gi kor­mány aka­dá­lyoz­ta­tá­sá­ra hasz­nál­ták fel, to­váb­bá hoz­zá­já­rul­tak a fa­siz­mus meg­erő­sö­dé­sé­hez és ter­je­dé­sé­hez, il­let­ve nem lép­tek fel az is­mé­telt al­kot­mány­sér­té­sek ellen, mely a kö­te­les­sé­gük lett volna. Az 1945. május 10-i ka­bi­net­ülé­sen meg­je­gyez­te, hogy a szö­vet­sé­gi állam hely­re­ál­lí­tá­sá­tól egy­elő­re nem zár­kó­zik el, azon­ban úgy látja, hogy a tar­to­má­nyi par­la­men­tek és a tar­to­mány­fő­nö­kök re­ak­ti­vá­lá­sa az ál­lam­ha­tal­mat és a kö­zel­lá­tást gá­tol­hat­ják vagy fel is szá­mol­hat­ják, va­la­mint nem tar­tot­ta in­do­kolt­nak egy Auszt­ria mé­re­tű állam ese­té­ben a szö­vet­sé­gi mo­dell fel­ál­lí­tá­sát (el­len­pél­da­ként az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mo­kat hozta fel).

Adolf Schärf ál­lam­tit­kár ra­ci­o­ná­li­san ér­velt Ren­ner­rel szem­ben, és az 1920-as ál­la­po­tok vissza­ál­lí­tá­sa vagy az egy­ség­ál­la­mi be­ren­dez­ke­dés he­lyett az 1933. már­ci­u­si szö­vet­sé­gi ál­la­mi be­ren­dez­ke­dést ja­va­sol­ta. Komp­ro­misszum­ként fel­aján­lot­ta, hogy le­gyen merev, cent­ra­li­zá­ló al­kot­mány egy meg­ha­tá­ro­zott át­me­ne­ti idő­szak ere­jé­ig, ezt kö­ve­tő­en vi­szont az 1933-ig fenn­ál­ló al­kot­má­nyos be­ren­dez­ke­dést kell ismét meg­te­rem­te­ni, és min­den to­váb­bi al­kot­mány­mó­do­sí­tást az 1933-ban ha­tály­ban lévő al­kot­mány ke­re­tei kö­zött kell el­fo­gad­ni. Ja­vas­la­ta­i­val Schärfnek végül si­ke­rült meg­győz­nie Ren­nert a szö­vet­sé­gi ál­la­mi be­ren­dez­ke­dés­ről (Wi­e­der­in, 2015:188–189).

A 2. és a 3. Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény (das 2. und das 3. Ver­fas­sungs-über­le­i­tungs­ge­setz)¹⁵

Mint arról már ko­ráb­ban szó esett, az Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény 4. cikk (2) be­kez­dé­se ki­mond­ta, hogy hat hó­nap­pal az után, hogy az ál­ta­lá­nos, egyen­lő, köz­vet­len és tit­kos vá­lasz­tá­so­kon meg­vá­lasz­tott nép­kép­vi­se­let (Nem­ze­ti Ta­nács) első al­ka­lom­mal össze­ül, az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány ha­tá­lyát vesz­ti. A hat hónap azon­ban túl hosszú idő­nek bi­zo­nyult, ezért az ál­lam­kor­mány el akar­ta fo­gad­ni a 2. Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vényt, le­he­tő­vé téve a régi Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány új­bó­li ha­tály­ba­lé­pé­sét. Lud­wig Ada­movich¹⁶ a 1929-es Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vényt ala­pul véve négy pont­ban fog­lal­ta össze a ja­vas­la­tát (Wi­e­der­in, 2015:201):

A kor­mány­ülés, hosszas ta­nács­ko­zás után, 1945. no­vem­ber 29-én el­fo­gad­ta a ja­vas­la­tot. A bri­tek azon­ban 1945. de­cem­ber 10-én meg­ta­gad­ták a Szö­vet­sé­gi Ta­nács­ban a jó­vá­ha­gyást, ugyan­is ál­lás­pont­juk sze­rint a vég­le­ges dön­tést Auszt­ria al­kot­má­nyos rend­jé­nek meg­fe­le­lő­en csak egy sza­ba­don vá­lasz­tott par­la­ment hoz­hat­ja meg.

Ada­movich a brit jogi bi­zott­ság ve­ze­tő­jé­vel, Claud Schus­ter­rel komp­ro­misszu­mot kö­tött, mely­nek ér­tel­mé­ben a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom a Nem­ze­ti Ta­nács­ra, a Szö­vet­sé­gi Ta­nács­ra és a tar­to­má­nyi par­la­men­tek­re szállt, az al­kot­mány kér­dé­sét azon­ban nyit­va hagy­ta. A mó­do­sí­tá­si ja­vas­la­to­kat vég­re­hajt­va a ka­bi­net­ta­nács (Ka­bi­netts­rat) 1945. de­cem­ber 13-án el­fo­gad­ta a 2. Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vényt, me­lyet a szö­vet­sé­ge­sek jó­vá­ha­gyá­sát kö­ve­tő­en, de­cem­ber 18-án ki­hir­det­tek, így de­cem­ber 19-én össze­ül­he­tett és meg­kezd­het­te mun­ká­ját a Nem­ze­ti Ta­nács.

A még ren­de­zet­len köz­jo­gi kér­dé­se­ket a 3. Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény­ről ké­szí­tett ja­vas­lat volt hi­va­tott sza­bá­lyoz­ni, me­lyet a kor­mány de­cem­ber 19-én a Nem­ze­ti Ta­nács elé ter­jesz­tett. A ma­gya­rá­zó kom­men­tá­rok­ban (Erläutern­de Be­mer­kun­gen) az ide­ig­le­nes kor­mány rög­zí­tet­te: fel­ada­ta abban áll, hogy az al­kot­mány­jog te­rü­le­tén a leg­fon­to­sabb ren­del­ke­zé­se­ket ki­dol­goz­za, ame­lyek a tör­vény­ho­zó tes­tü­le­tek ülé­se­it le­he­tő­vé te­szik, azon­ban nem il­le­té­kes az al­kot­mány egé­szé­nek vég­re­haj­tá­sá­ban. A ja­vas­lat ér­tel­mé­ben az 1920/29-es al­kot­mányt érin­tő át­me­ne­ti ren­del­ke­zé­se­ket a sza­ba­don vá­lasz­tott tör­vény­ho­zó tes­tü­le­tek jo­go­sul­tak el­fo­gad­ni.

Az al­kot­mány­jo­gi hé­za­got ki­kü­szö­bö­len­dő, a 3. Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény­ről ké­szült ja­vas­lat 4. cikk (1) be­kez­dé­se ér­tel­mé­ben a tör­vény vissza­me­nő­leg ugyan­azon a napon lép ha­tály­ba, ami­kor a Nem­ze­ti Ta­nács első al­ka­lom­mal össze­ült.

A Szö­vet­sé­ges Ta­nács azon­ban ismét meg­ta­gad­ta a tör­vény­ter­ve­zet jó­vá­ha­gyá­sát. A Ta­nács 1946. már­ci­us 31-i jegy­zé­ké­ben tu­dat­ta a szö­vet­sé­gi kan­cel­lár­ral, hogy már­ci­us 25-i ülé­sén el­fo­ga­dott egy ha­tá­ro­za­tot, mely­ben kö­te­le­zi az oszt­rák kor­mányt, hogy leg­ké­sőbb jú­li­us 1-jé­ig dol­goz­zon ki egy de­mok­ra­ti­kus el­ve­ken ala­pu­ló al­kot­mány­ter­ve­ze­tet, és hogy nem hagy­ja jóvá az 1945. de­cem­ber 19-én ki­dol­go­zott tör­vény­ter­ve­ze­tet. Ez­út­tal a szov­jet fél élt vé­tó­jo­gá­val, ezzel akar­ta ugyan­is erő­sí­te­ni a Kom­mu­nis­ta Párt po­zí­ci­ó­ját az al­kot­má­nyo­zás során. A Kom­mu­nis­ta Párt a vá­lasz­tá­so­kon messze el­ma­radt a vá­ra­ko­zá­sok­tól, és éppen be­ju­tott a Nem­ze­ti Ta­nács­ba. Po­li­ti­kai ere­jük nö­ve­lé­se ér­de­ké­ben ki­nyil­vá­ní­tot­ták, hogy az 1920/29-es Al­kot­mányt csak ide­ig­le­nes­nek te­kin­tik, és lét­kér­dés­nek tart­ják egy új, de­mok­ra­ti­kus al­kot­mány el­fo­ga­dá­sát (Wi­e­der­in, 2015:202–204).

A Szö­vet­sé­ges Ta­nács vé­tó­ja és el­vá­rá­sai el­le­né­re, egy ügyes jog­el­mé­le­ti ma­gya­rá­zat­tal si­ke­rült a „régi” al­kot­mányt vissza­ál­lí­ta­ni, a hi­va­ta­los oszt­rák ál­lás­pont sze­rint ugyan­is a Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány­tör­vény már ha­tá­lyos volt. Leo­pold Figl szö­vet­sé­gi kan­cel­lár 1946. áp­ri­lis 12-i, Nem­ze­ti Ta­nács­ban tar­tott be­szé­dé­ben az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány ki­egé­szí­tő jel­le­gé­re hívta fel a fi­gyel­met. A Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány­tör­vény pár­hu­za­mo­san lé­te­zett mel­let­te. A ma­gya­rá­zat sze­rint a Szö­vet­sé­ges Ta­nács az 1945. május 1-jei 1. Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény jó­vá­ha­gyá­sá­val egy­ide­jű­leg jó­vá­hagy­ta a Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány­tör­vényt is, va­la­mint Auszt­ria meg­tar­tot­ta az első sza­bad vá­lasz­tá­so­kat. Ek­képp az Al­kot­mány, te­kin­tet nél­kül a Nem­ze­ti Ta­nács 1945. de­cem­ber 19-i ha­tá­ro­za­tá­ra, a ha­tá­lyos jog­rend szer­ves ré­szét ké­pe­zi. Az Al­kot­mány bi­zo­nyos ren­del­ke­zé­se­i­nek ér­vé­nye­sü­lé­sét aka­dá­lyo­zó té­nye­zők a Nem­ze­ti Ta­nács és a tar­to­má­nyi par­la­men­tek meg­ala­ku­lá­sá­val meg­szűn­tek, és ettől az idő­pont­tól kezd­ve az al­kot­mány ha­tály­ba lé­pett.

Az idő mú­lá­sa Auszt­ri­á­nak ked­ve­zett, hi­szen az 1945-ös 1. Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény 4. cikk (2) be­kez­dé­sé­ben fog­lal­tak alap­ján a ha­tály­ba­lé­pés idő­pont­ja, 1946. jú­ni­us 19. kö­ze­le­dett. Az oszt­rák ál­lás­pont mel­let­ti ha­tá­ro­zott fel­lé­pés a régi al­kot­mány res­ta­u­rá­ci­ó­já­nak mal­má­ra haj­tot­ta a vizet. Végül jú­ni­us 19-én hi­va­ta­lo­san is ha­tá­lyát vesz­tet­te az Ide­ig­le­nes Al­kot­mány, és he­lyé­be a ré­gi-új Szö­vet­sé­gi Al­kot­mány­tör­vény lé­pett. A po­li­ti­kai viták ezzel vég­ér­vé­nye­sen le­zá­rul­tak, és a Szö­vet­sé­ges Ta­nács sem élt to­váb­bi kö­ve­te­lés­sel egy új al­kot­mány ki­dol­go­zá­sá­ra (Wi­e­der­in, 2015:204–205).

A kon­ti­nu­i­tás kér­dé­se

Az 1945-ben el­fo­ga­dott al­kot­mány­jo­gi ak­tu­sok fel­ve­tik az al­kot­mány­jo­gi kon­ti­nu­i­tás-disz­kon­ti­nu­i­tás di­lem­má­ját. Anya­gi jo­gi­lag a Füg­get­len­sé­gi Nyi­lat­ko­zat és az Al­kot­mány át­me­ne­ti tör­vény az 1920-as al­kot­mányt és annak 1929-es no­vel­lá­ját, va­la­mennyi szö­vet­sé­gi al­kot­mány­tör­vényt és egy­sze­rű szö­vet­sé­gi tör­vény­ben el­fo­ga­dott al­kot­má­nyos ren­del­ke­zést az 1933. már­ci­us 5-i jog­rend­nek meg­fe­le­lő­en vissza­ál­lí­tot­ta, így meg­va­ló­sul a jog­kon­ti­nu­i­tás. For­má­li­san nézve azon­ban ezek a jogi ak­tu­sok nem ve­zet­he­tők vissza a régi al­kot­má­nyos jog­rend­re, hi­szen az 1933. már­ci­us 5. utáni al­kot­má­nyos rend­szer és az 1938. már­ci­us 12-i Ansch­luss véget ve­tett a ko­ráb­bi al­kot­má­nyos rend­nek. A Füg­get­len­sé­gi Nyi­lat­ko­zat­ra hasz­ná­la­tos „első tör­té­ne­ti al­kot­mány” ki­fe­je­zés ennek ha­tá­sá­ra szü­le­tett (Ada­movich–Funk, 1985:15).

Összeg­zés

A há­bo­rú után az oszt­rák ál­la­mi­ság hely­re­ál­lí­tá­sa volt a cél, nem pedig egy új állam ala­pí­tá­sa, ahogy tör­tént az az első vi­lág­há­bo­rú után. Az oszt­rák ál­la­mi­ság kap­csán lé­te­zik az an­ne­xi­ós (An­ne­xion­st­he­orie) és az ok­ku­pá­ci­ós (Ok­ku­pa­ti­on­st­he­orie) el­mé­let. Az ural­ko­dó fel­fo­gás ez utób­bit val­lot­ta, azaz Auszt­ri­át nem ke­be­lez­te be a Német Bi­ro­da­lom, csak ka­to­na­i­lag meg­száll­ta, így ugyan 1938-ban el­vesz­tet­te cse­lek­vő­ké­pes­sé­gét, de maga az állam nem szűnt meg lé­tez­ni. A cse­lek­vő­kép­te­len­ség az 1945-ös fel­sza­ba­dí­tás­sal ért véget.

Az oszt­rák szö­vet­sé­gi kor­mány és a német bi­ro­dal­mi kor­mány egy­aránt a be­ke­be­le­zé­si el­mé­le­tet val­lot­ta 1938-ban, és ez a nézet ural­ko­dott a nem­zet­kö­zi fel­fo­gás­ban is egé­szen 1943-ig. 1945 után hát­tér­be szo­rult, és csak egy szű­kebb réteg kép­vi­sel­te ezt az ál­lás­pon­tot, amely el­le­nez­te az 1933-as jog­rend vissza­ál­lí­tá­sát.

Az an­ne­xi­ós el­mé­let sze­rint 1945-ben, akár­csak 1918-ban, egy új állam szü­le­tett, így az 1938 előt­ti ál­la­mi­ság­gal és a Német Bi­ro­da­lom­mal szem­ben egy­aránt disz­kon­ti­nu­i­tás áll fenn. Az ok­ku­pá­ci­ós el­mé­let az al­kot­mány­és a nem­zet­kö­zi­jog-el­le­nes kö­rül­mé­nyek­re hi­vat­koz­va – me­lyek az Ansch­luss­hoz ve­zet­tek – az 1918-ban lét­re­jött Első Oszt­rák Köz­tár­sa­ság­gal való kon­ti­nu­i­tást és a Német Bi­ro­da­lom­mal szem­be­ni disz­kon­ti­nu­i­tást mond­ja ki.

Az 1945 utáni új, avagy ré­gi-új oszt­rák állam el­ne­ve­zé­sé­ben is ez a két el­mé­let ját­szott sze­re­pet. Ha az 1918 és 1938 kö­zöt­ti ál­la­mi­sá­got az Első Köz­tár­sa­ság el­ne­ve­zés­sel il­let­jük, akkor nyil­ván­va­ló­an az 1945 utáni ál­la­mi­ság­ra a Má­so­dik Köz­tár­sa­ság fo­ga­lom hasz­ná­la­tos, amely az an­ne­xi­ós el­mé­let­nek felel meg. Az ok­ku­pá­ci­ós el­mé­let ezzel el­len­tét­ben az 1945 utáni ál­la­mot az Első Köz­tár­sa­ság foly­ta­tá­sá­nak tart­ja (Bra­une­der, 2003:262). A gya­kor­lat­ban azon­ban az 1945 utáni ál­lam­épí­té­si, ál­lam-új­já­épí­té­si idő­sza­kot mind­két te­ó­ria át­ha­tot­ta. Az ál­la­mot a Má­so­dik Köz­tár­sa­ság név­vel szo­kás il­let­ni, mely ér­te­lem­sze­rű­en a be­ke­be­le­zé­si el­mé­let­nek felel meg, ugyan­ak­kor a ko­ra­be­li jog­al­ko­tás­ban az ok­ku­pá­ci­ós el­mé­let volt az ural­ko­dó, te­kint­ve hogy az oszt­rák ál­la­mi­ság „vissza­ál­lí­tá­sa” az 1933. már­ci­us 5-i jog­rend­nek meg­fe­le­lő­en tör­tént, be­le­ért­ve az 1920/29-es Al­kot­mány­tör­vényt, és az állam hi­va­ta­los neve ismét Oszt­rák Köz­tár­sa­ság (Re­pub­lik Ös­ter­re­ich) lett, akár­csak 1920-ban az al­kot­mány ha­tály­ba­lé­pé­sét kö­ve­tő­en.