Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf., 4–6. szám, 2017, 98–110., DOI: 10.24307/psz.2017.1208

Össze­fog­la­lás

A ma­gyar gaz­da­ság ver­seny­ké­pes­sé­gé­nek egyik leg­na­gyobb prob­lé­má­ját – az el­múlt évek je­len­tős kor­mány­za­ti kor­rek­ci­ói el­le­né­re – az élő­mun­ka túl­adóz­ta­tá­sa je­len­ti, mely prob­lé­ma el­ső­sor­ban a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si já­ru­lé­kok túl magas el­vo­ná­si szint­jé­ből fakad. Ennek a kö­vet­kez­mé­nye töb­bek közt a kép­zett mun­ka­erő ki­ván­dor­lá­sa, va­la­mint a vál­lal­ko­zá­sok adó­el­ke­rü­lő ma­ga­tar­tá­sa is. A szer­zők sze­rint ezen a gon­don se­gít­het­ne az a fis­ka­li­zá­ci­ó­nak ne­ve­zett tech­ni­ka, ame­lyet Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban több he­lyen is al­kal­maz­nak, el­ső­sor­ban az egész­ség­ügy fi­nan­szí­ro­zá­sá­ra. Ebben a mo­dell­ben nem az élő­mun­ká­ra ter­he­lik az egész­ség­ügy fi­nan­szí­ro­zá­sát, hanem az ál­ta­lá­nos adó­be­vé­te­lek­re te­rí­tik szét azt.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) kódok: H25, H30, H51, H72
Kulcs­sza­vak: fis­ka­li­zá­ció, adóék, tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás, skan­di­náv or­szá­gok, egész­ség­ügy

Cut­ting La­bour Costs Th­ro­ugh the Trans­for­ma­ti­on of He­alth­ca­re Fi­nanc­ing

Sum­ma­ry

In spite of the govern­ment’s eff­orts to rec­ti­fy it, one of the big­gest con­cerns the Hun­ga­ri­an eco­nomy – in terms of com­pe­ti­ti­ve­ness – is the ex­ces­sive taxes le­vi­ed on la­bour, pri­ma­rily due to high le­vels of so­ci­al se­cu­rity cont­ri­bu­tions. This re­sults in, among ot­hers, the exo­dus of qu­a­li­fi­ed la­bour and the tax avers­ion of busi­nes­ses. In the aut­hors’ opin­ion, this prob­lem could be sol­ved by a tech­ni­que called fis­ca­li­sa­ti­on, app­li­ed at se­ve­ral pla­ces in Wes­tern Euro­pe, pri­ma­rily to fi­nance he­alth­ca­re. In this model, ins­tead of fund­ing he­alth­ca­re from taxes on la­bour, these costs are dis­per­sed over ge­ne­ral taxes.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) codes: H25, H30, H51, H72
Key­words: fis­ca­li­sa­ti­on, tax wedge, so­ci­al se­cu­rity, scan­di­na­vi­an count­ri­es, he­alth care sys­tem

A ta­nul­mány szán­dé­ko­san nem fog­lal­ko­zik a nyug­díj­rend­szer­rel, hanem csu­pán az egész­ség­ügyi, il­let­ve a mun­ka­ügyi rend­szer­re kon­cent­rál. Egy­részt azért teszi ezt, mert Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás­ban el­ső­sor­ban itt al­kal­maz­zák a fis­ka­li­zá­ci­ót, más­részt pedig a nyug­díj­rend­szer­nek meg­van a maga sok­ré­tű prob­lé­ma­hal­ma­za, ame­lyet sok­kal ne­he­zebb ke­zel­ni. A fis­ka­li­zá­ci­ót az ál­la­mi egész­ség­ügyi rend­szer fi­nan­szí­ro­zá­sá­ra Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban töb­bek közt Nagy-Bri­tan­ni­á­ban, Svéd­or­szág­ban és Finn­or­szág­ban hasz­nál­ják, míg Fran­cia­or­szág­ban fis­ka­li­zá­ció alatt min­den olyan tech­ni­kát ér­te­nek, ami­kor va­la­mi­lyen adó­be­vé­tel­ből fi­nan­szí­roz­zák a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si el­lá­tá­so­kat.

Ha­zánk­ban az úgy­ne­ve­zett adóék – vagy­is a bé­rek­re eső köz­ter­hek (adók és já­ru­lé­kok) ará­nya a brut­tó bé­rek­hez ké­pest – az egyik leg­ma­ga­sabb Eu­ró­pán belül, bár az el­múlt év­ti­zed­ben mint­egy 7 szá­za­lék­pont­tal csök­ken (lásd Giday, kéz­irat­ban). Szá­mos elem­zés ké­szült az élő­mun­kát ter­he­lő túl­zot­tan magas el­vo­ná­sok káros ha­tá­sa­i­ról. 2015-ben az egye­dül­ál­ló, át­la­gos jö­ve­del­mek­kel ren­del­ke­ző mun­ka­vál­la­ló ese­té­ben az OECD sta­tisz­ti­kái sze­rint Eu­ró­pá­ban csak Bel­gi­um­ban, Auszt­ri­á­ban és Né­met­or­szág­ban vol­tak ará­nya­i­ban ma­ga­sab­bak a mun­ka­bé­re­ket ter­he­lő köz­ter­hek, mint Ma­gyar­or­szá­gon. A gyer­me­kes csa­lá­dok ese­té­ben ter­mé­sze­te­sen az adóék nem ilyen magas, mivel a csa­lá­di pót­lék kom­pen­zál­ja azt.

Ezek a magas köz­ter­hek hoz­zá­já­rul­tak a nettó bérek ala­csony szint­jé­hez Ma­gyar­or­szá­gon, ami vi­szont ösz­tön­ző­leg ha­tott az el­ván­dor­lás­ra, az emig­rá­ci­ó­ra. A KSH Né­pes­ség­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­in­té­ze­te sze­rint 2013-ban a kül­föl­dön élő ma­gyar ál­lam­pol­gá­rok száma 350 ezer volt, ami a tel­jes hazai né­pes­ség mint­egy 3,5%-át je­len­ti. Ugyan­ak­kor a ma­gyar­or­szá­gi szü­le­té­sű kül­föl­dön élő né­pes­ség ará­nya az ENSZ becs­lé­se sze­rint 5,1% volt 2013-ban. Esze­rint mint­egy 350–510 ezer ma­gyar szü­le­té­sű ál­lam­pol­gár élt és/ vagy dol­go­zott – hosszabb vagy rö­vi­debb ideig – kül­föl­dön. A sta­tisz­ti­kai szám­ba­vé­tel ne­héz­sé­gei miatt azon­ban a va­ló­ság­ban ennél töb­ben is dol­goz­hat­nak vál­to­zó rend­sze­res­ség­gel kül­föl­dön.¹

Ter­mé­sze­te­sen az élő­mun­kát ter­he­lő magas el­vo­ná­sok csak egy – de nem el­ha­nya­gol­ha­tó – oka a hazai nettó bérek vi­szony­la­go­san ala­csony szint­jé­nek s az abból kö­vet­ke­ző ki­ván­dor­lás­nak. Leg­alább ilyen fon­tos té­nye­ző a brut­tó bérek ala­csony szint­je, ami a hazai mun­ka­erő ala­csony ter­me­lé­keny­sé­gé­ből, il­let­ve a tör­té­nel­mi örök­ség­ből is kö­vet­ke­zik. Ezen a prob­lé­mán el­ső­sor­ban mi­nő­sé­gi kép­zés­sel le­het­ne se­gí­te­ni.² Ebben a cikk­ben azon­ban nem cé­lunk ennek elem­zé­se, ugyan­is a brut­tó bé­rek­hez ké­pest je­len­tő­sen el­ma­ra­dó nettó bérek már ön­ma­guk­ban is je­len­tős mér­ték­ben hoz­zá­já­rul­nak a mun­ka­erő el­ván­dor­lá­sá­hoz. Ezen túl a brut­tó bérek eme­lé­sét a mun­ka­erő kép­zé­se révén csak vi­szony­lag las­sab­ban, több­évi mun­ká­val lehet a kép­zés ja­ví­tá­sa révén or­vo­sol­ni, a bé­rek­re ter­helt túl magas el­vo­ná­sok azon­ban – amint ezt látni fog­juk – vi­szony­lag gyor­san or­vo­sol­ha­tók.

A Ma­gyar­or­szág­ról tör­té­nő ki­ván­dor­lás to­váb­bi ko­moly prob­lé­má­ja, hogy a ki­ván­dor­lók nagy része ma­ga­sabb is­ko­lai vég­zett­ség­gel ren­del­ke­zik, s alap­ve­tő­en az át­lag­nál moz­gé­ko­nyabb, in­kább vál­lal­ko­zó szel­le­mű ember. Ezek­nek az em­be­rek­nek az el­vesz­té­se hosszabb távon a ma­gyar gaz­da­ság­nak ko­moly ér­vá­gást je­lent, és a munka ter­me­lé­keny­sé­gé­nek ja­vu­lá­sát erő­sen fé­kez­he­ti, emel­lett fo­koz­za a de­mog­rá­fi­ai gond­ja­in­kat is.

Nap­ja­ink­ban, ami­kor a mun­ka­bé­rek­re ter­helt na­gyon magas el­vo­ná­sok miatt a ma­gyar mun­ka­vál­la­lók egyre na­gyobb szám­ban tá­voz­nak ma­ga­sabb nettó bérek re­mé­nyé­ben Nyu­gat-Eu­ró­pá­ba (s emi­att a költ­ség­ve­té­si be­fi­ze­té­sek vissza­es­nek, vagy leg­alább­is nem nőnek a le­het­sé­ges mér­ték­ben), fel­me­rül a kér­dés, hogy ho­gyan is le­het­ne fi­nan­szí­roz­ni az egyre nö­vek­vő ál­la­mi ki­adá­so­kat? Le­het­ne per­sze azt mon­da­ni, hogy költ­sön az állam ke­ve­seb­bet fe­les­le­ges dol­gok­ra; de ez csak egy nem re­a­li­zál­ha­tó óhaj lenne, hi­szen a köz­is­mert Wag­ner-tör­vény sze­rint az ál­la­mi ki­adá­sok ará­nya a GDP-n belül fo­lya­ma­to­san nö­vek­szik az el­múlt év­szá­za­dok során. S rá­adá­sul nincs is jele annak, hogy ez a ten­den­cia meg­for­dul­jon. (Ennek az ál­lí­tás­nak az iga­zo­lá­sá­ra lásd pél­dá­ul La­mart­ina–Zag­hi­ni, 2010.)

Ho­gyan, mi­lyen jel­le­gű for­rá­sok­ból lehet fi­nan­szí­roz­ni az állam egyre nö­vek­vő igé­nye­it?

Alap­ve­tő­en három nagy tí­pu­sa lehet az ál­la­mi ki­adá­sok fi­nan­szí­ro­zá­sá­nak:

Ér­de­kes, hogy nap­ja­ink­ban a fej­lett or­szá­gok je­len­tős ré­szé­ben a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si rend­szer be­vé­te­lei alap­ve­tő­en diszk­ri­mi­na­tív jel­le­gű­ek, ame­lye­ket nem költ­ség­ve­tés­ből, hanem csak és ki­zá­ró­lag az élő­mun­ká­ból szer­zett jö­ve­del­mek­re, vagy­is a bé­rek­re ki­ve­tett já­ru­lék­ból fi­nan­szí­roz­nak. Ennek a gya­kor­lat­nak a kö­vet­kez­té­ben azon­ban az élő­mun­ka ezek­ben a fej­lett or­szá­gok­ban arány­ta­la­nul meg­drá­gul.

Az ilyen jel­le­gű fi­nan­szí­ro­zás alap­ve­tő oka nem lo­gi­kai, hanem tör­té­ne­ti. A mai ér­te­lem­ben vett tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás a 19. szá­zad utol­só év­ti­ze­dei előtt ugyan­is sehol sem lé­te­zett. Csak ön­kén­tes ma­gán­biz­to­sí­tá­sok áll­tak ren­del­ke­zés­re egész­ség­biz­to­sí­tá­si, il­let­ve nyug­díj­biz­to­sí­tá­si cé­lok­ra, ame­lyek­hez ké­sőbb „csat­la­ko­zott” a mun­ka­nél­kü­li­ség ese­té­re kö­tött fog­lal­koz­ta­tá­si biz­to­sí­tás. Bis­marck kan­cel­lár – aki szí­ve­sen vert má­so­kat költ­sé­gek­be az állam he­lyett – ki­ta­lál­ta, hogy oly módon le­het­ne a német mun­kás­ság lo­ja­li­tá­sát meg­vá­sá­rol­ni, hogy kö­te­le­ző­vé te­szik a nyug­díj­biz­to­sí­tást, annak dí­ja­it pedig rész­ben a mun­ka­adók­ra ter­he­lik. Ezt kö­ve­tő­en egyre több or­szág­ban vet­ték át ezt a rend­szert, majd a né­me­tek­hez ha­son­ló­an kö­te­le­ző­vé tet­ték az egész­ség­biz­to­sí­tást, il­let­ve a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en a mun­ka­nél­kü­li-biz­to­sí­tást is.

Tör­té­ne­ti­leg a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás (amint azt a ma­gyar neve is mu­tat­ja) egy biz­to­sí­tá­si – alap­ve­tő­en ön­gon­dos­ko­dó – rend­szer­ből nőtt ki. Ezért a fi­nan­szí­ro­zá­sá­ban még ma is fon­tos sze­re­pet kap­nak a bérek ará­nyá­ban tör­té­nő, biz­to­sí­tá­si jel­le­gű be­fi­ze­té­sek. Csak zá­ró­jel­ben je­gyez­zük meg, hogy a rend­szert ugyan ma­gya­rul tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás­nak hív­ják, de an­go­lul azt so­ci­al se­cu­rity­nek, fran­ci­á­ul pedig sé­cu­ri­té so­ci­a­len­ak ne­ve­zik, amely ki­fe­je­zé­sek nem annyi­ra biz­to­sí­tást, hanem tár­sa­dal­mi biz­ton­sá­got je­len­te­nek. Az angol és a fran­cia ki­fe­je­zé­sek tehát – nem vé­let­le­nül – nem szi­no­ni­mái a ma­gyar szó­hasz­ná­lat­nak, hanem el­tér­nek attól. Ez azért is fon­tos, mert bár a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás kez­det­ben ere­den­dő­en biz­to­sí­tá­si ala­po­kon mű­kö­dött, ké­sőbb azon­ban sok or­szág­ban egyre in­kább meg­vál­to­zott a jel­le­ge, fi­nan­szí­ro­zá­si módja, hi­szen kö­te­le­ző módon fi­ze­ten­dő, egy­ol­da­lú­an a bé­rek­re ter­helt, adó­sze­rű­en be­sze­dett el­vo­ná­sok­ból fe­dez­ték azt.

Ma Ma­gyar­or­szá­gon az év­ti­ze­des ha­gyo­má­nyok­nak meg­fe­le­lő­en „kvá­zi­biz­to­sí­tá­si” rend­szer­ben mű­kö­dik az egész­ség­ügyi el­lá­tó­rend­szer, a nyug­díj­rend­szer, va­la­mint a mun­ka­ügyi el­lá­tó­rend­szer is. A jobb meg­ér­tés ér­de­ké­ben elő­ször is ves­sünk egy pil­lan­tást a bé­rek­re ter­helt el­vo­ná­sok­ra ha­zánk­ban!

A brut­tó bér­ből Ma­gyar­or­szá­gon 2017-ben a mun­ka­vál­la­ló­nál le­vo­nás­ra ke­rült:

azaz össze­sen 33,5%.

A mun­kál­ta­tó­tól ha­zánk­ban le­vo­nás­ra kerül:

A szo­ci­á­lis hoz­zá­já­ru­lá­si adó­ból rész­ben a nyug­díj­kasszát, rész­ben pedig az egész­ség­kasszát fi­nan­szí­roz­zák (saj­nos nem lehet meg­mon­da­ni, hogy pon­to­san mi­lyen arány­ban, vagy­is hogy mennyi jut ebből az egyes al­rend­sze­rek­re), míg a szak­kép­zé­si já­ru­lé­kot a szak­kép­zés fenn­tar­tá­sán túl – a mun­ka­erő­pi­a­ci já­ru­lék­kal együtt – nagy­részt a szak­kép­zé­si és a mun­ka­ügyi rend­szer fenn­tar­tá­sá­ra for­dít­ják.

Ez a rend­szer nem­csak át­te­kint­he­tet­len és – va­ló­szí­nű­leg fe­les­le­ge­sen – bo­nyo­lult, de a gaz­da­ság nor­mál mű­kö­dé­se szem­pont­já­ból erő­sen tor­zít azzal, hogy egy­ol­da­lú­an meg­drá­gít­ja az élő­mun­kát (mes­ter­sé­ge­sen el­té­rí­ti egy erő­for­rás költ­ség­szint­jét).

A bé­rek­re ter­helt, túl­zot­tan magas el­vo­ná­sok kő­vet­kez­mé­nyei

Az­ál­tal, hogy a bé­rek­re ter­helt magas köz­ter­hek arány­ta­la­nul drá­gít­ják az élő­mun­kát, ez a ver­seny­ké­pes­sé­get is ne­ga­tí­van be­fo­lyá­sol­ja. De ezen túl to­váb­bi gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi ká­ro­kat is okoz­nak a magas élő­mun­ka­ter­hek:

Egy al­ter­na­tív meg­ol­dás:
A tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás rész­le­ges fis­ka­li­zá­ci­ó­ja

Tehát – amint lát­tuk – sem­mi­lyen köz­gaz­da­sá­gi lo­gi­ka nem kény­sze­rít arra, hogy a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás egé­szét a bé­rek­re ter­helt el­vo­ná­sok­ból fi­nan­szí­roz­zuk, sőt ki­je­lent­he­tő, hogy in­kább köz­gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi ká­ro­kat okoz ez a rend­szer. A fej­lett nyu­ga­ti or­szá­gok­ban elő is for­dul, hogy a mun­ka­bé­rek­re ve­tí­tett já­ru­lé­kok he­lyett (leg­alább rész­le­ge­sen) a költ­ség­ve­tés be­vé­te­le­i­ből fe­de­zik a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si al­rend­szer egyes ki­adá­sa­it, s ezt a meg­ol­dást (el­ső­sor­ban fran­cia nyelv­te­rü­le­ten) „la fis­ca­li­sa­ti­on”-nak, ma­gya­rul „fis­ka­li­zá­ci­ó­nak” ne­ve­zik.⁴

A fis­ka­li­zá­ció pél­dái kö­zött em­lít­he­tők Nagy-Bri­tan­nia vagy a skan­di­náv or­szá­gok költ­ség­ve­tés­ből fi­nan­szí­ro­zott egész­ség­ügyi rend­sze­rei, va­la­mint Fran­cia­or­szág, ahol szin­tén rész­le­ges fis­ka­li­zá­ci­ó­ra ke­rült sor. Gya­kor­la­ti­lag azon­ban az is fis­ka­li­zá­ci­ó­nak mi­nő­sít­he­tő, ami­kor a kö­zel­múlt­ban ha­zánk­ban a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si rend­szer de­fi­cit­jét fo­lya­ma­to­san a költ­ség­ve­tés­ből fe­dez­ték (Lent­ner, 2013). Ezt a fis­ka­li­zá­ci­ót a kor­mány a Nem­zet­gaz­da­sá­gi Mi­nisz­té­ri­um elő­re­jel­zé­se sze­rint 2020-ig rend­szer­ben is kí­ván­ja tar­ta­ni. A tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si rend­szer (a nyug­díj­biz­to­sí­tá­si és az egész­ség­biz­to­sí­tá­si ala­pok) tá­mo­ga­tá­sa a költ­ség­ve­tés­ből a Nem­zet­gaz­da­sá­gi Mi­nisz­té­ri­um (2016) elő­re­jel­zé­se sze­rint Ma­gyar­or­szá­gon 2015-ben 560,0 mil­li­árd fo­rint volt, 2020-ban pedig vár­ha­tó­an 1066,8 mil­li­árd fo­rint lesz. Vagy­is nap­ja­ink­ban a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­son belül már tény­le­ge­sen je­len­tős fis­ka­li­zá­lás fi­gyel­he­tő meg. Ez a fajta fis­ka­li­zá­ció ugyan­ak­kor a jö­vő­ben le­he­tő­vé te­he­ti, hogy a nyug­díj­biz­to­sí­tá­si alap és az egész­ség­biz­to­sí­tá­si alap egyen­le­gei null­szal­dó­sak le­gye­nek, szem­ben a nyug­díj­kassza 2015-ös 4,6 mil­li­árd fo­rint­nyi több­le­té­vel és az egész­ség­biz­to­sí­tá­si alap 30 mil­li­árd fo­rint­nyi hi­á­nyá­val. (Az el­múlt évek­ben ta­pasz­talt gya­kor­lat alap­ján iga­zá­ból nincs is ér­tel­me a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás egyes alap­ja­i­nak hi­á­nya­i­ról be­szél­ni, hi­szen azo­kat a költ­ség­ve­tés au­to­ma­ti­ku­san fel­töl­ti.)

A tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás fis­ka­li­zá­lá­sa azon­ban ha­zánk­ban nem ki­mon­dott és rend­szer­szin­tű, hanem in­kább vé­let­len­sze­rű és – a költ­ség­ve­tés egé­szén belül – sok­kal ke­vés­bé át­te­kint­he­tő, mint né­hány nyu­gat-eu­ró­pai egész­ség­ügyi rend­szer fi­nan­szí­ro­zá­si mo­dell­je.

Ahol a fis­ka­li­zá­ci­ó­nak nincs helye

Mi­köz­ben az egész­ség­biz­to­sí­tá­si rend­szer fis­ka­li­zá­ci­ó­ja, il­let­ve a költ­ség­ve­tés­ből tör­té­nő fi­nan­szí­ro­zá­sa nem­csak le­het­sé­ges, hanem egye­ne­sen kí­vá­na­tos is lenne (s ké­sőbb látni fog­juk, hogy szá­mos eu­ró­pai or­szág­ban van is példa erre), addig a nyug­dí­jak ese­té­ben ez a meg­ol­dás nem lát­szik meg­va­ló­sít­ha­tó­nak. Ugyan­is az em­be­rek ál­ta­lá­ban ra­gasz­kod­nak ahhoz, hogy nyug­díj­ba vo­nu­lá­suk után ne na­gyon csök­ken­je­nek a jö­ve­del­me­ik az aktív éve­ik­hez ké­pest, s erre va­la­mi­lyen ga­ran­ci­át is kap­ja­nak. Ezt az el­vá­rást pedig csak úgy lehet (ma leg­alább­is) ered­mé­nye­sen meg­ol­da­ni, ha a nyug­dí­ja­kat az egyé­ni nyug­díj­szám­lák alap­ján szá­mol­ják ki. Bár hosszabb távon le­het­sé­ges az is, hogy a nyug­dí­jak fis­ka­li­zá­ci­ó­ja mel­lett ke­rül­jön sor a nyug­dí­jak és az aktív évek során meg­ke­re­sett jö­ve­del­mek ará­nyo­sí­tá­sá­ra, az azon­ban va­ló­szí­nű­leg tár­sa­dal­mi­lag sok­kal na­gyobb el­len­ál­lást vált­hat­na ki, s ezért is sok­kal na­gyobb költ­ség­ve­té­si erő­for­rá­so­kat igé­nyel­ne, mint az egész­ség­ügy fis­ka­li­zá­ci­ó­ja. Éppen ezért csak az egész­ség­ügy fis­ka­li­zá­ci­ó­ját szor­gal­maz­zuk, a nyug­díj­rend­sze­rét nem. Ugyan­ak­kor úgy vél­jük, hogy az egész­ség­ügy fis­ka­li­zá­ci­ó­ja ese­tén nem marad lo­gi­kus helye a rend­szer­ben a szak­kép­zé­si hoz­zá­já­ru­lás­nak és a mun­ka­erő­pi­a­ci já­ru­lék­nak sem, ezért eze­ket az el­lá­tá­so­kat szin­tén a költ­ség­ve­tés­ből kel­le­ne fi­nan­szí­roz­ni. A kö­vet­ke­zők­ben fis­ka­li­zá­ció alatt min­dig az egész­ség­ügy és a mun­ka­ügyi és szak­kép­zé­si rend­szer fis­ka­li­zá­ci­ó­ját ért­jük. Az ezen a te­rü­le­ten meg­ho­zott dön­tés nem­csak a bérek köz­ter­he­it csök­kent­het­né je­len­tős mér­ték­ben, de a je­len­leg szük­ség­te­le­nül bo­nyo­lult adó­zá­si és tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si rend­szert is át­te­kint­he­tőb­bé tenné.

Mennyit je­lent a fis­ka­li­zá­ció a nettó bé­re­ket il­le­tő­en?

Min­den­kép­pen meg kell vizs­gál­ni, hogy a fis­ka­li­zá­ció nyo­mán mennyi­vel le­het­ne nö­vel­ni a nettó bé­re­ket. A mun­kál­ta­tó által fi­ze­tett szo­ci­á­lis hoz­zá­já­ru­lá­si adó 2012. ja­nu­ár 1-jé­től 2016. de­cem­ber 31-ig a brut­tó bérek 27%-a volt, ez 2017. ja­nu­ár 1-jé­től már csak 22%. Úgy te­kint­het­jük, hogy a szo­ci­á­lis hoz­zá­já­ru­lás (vagy rö­vi­den szo­cho) kö­rül­be­lül fele megy egész­ség­biz­to­sí­tás­ra, a másik fele pedig nyug­díj­ra. A ter­ve­zett fis­ka­li­zá­ció után a szo­ci­á­lis hoz­zá­já­ru­lást csak és ki­zá­ró­lag nyug­dí­jak­ra le­het­ne for­dí­ta­ni, és mivel je­len­leg azt nagy­részt fe­le-fe­le arány­ban a nyug­díj­rend­szer­re és az egész­ség­ügyi rend­szer­re for­dít­ják, ezért a je­len­le­gi 22% au­to­ma­ti­ku­san 13%-ra csök­ken­ne. Ezen túl a szak­kép­zé­si já­ru­lék 1,5%-os be­fi­ze­té­se is el­tűn­ne.

A bé­rek­re eső el­vo­ná­sok ma és az egész­ség­ügy (és a mun­ka­ügy) fis­ka­li­zá­ci­ó­ja után (a brut­tó bérek szá­za­lé­ká­ban) je­len­tős kü­lönb­sé­get mu­tat­nak majd fel, ame­lyet az 1. táb­lá­zat­ban fog­la­lunk össze:

Ezek sze­rint tehát a ja­va­solt fis­ka­li­zá­ció, vagy­is az egész­ség­ügyi és mun­ka­erő­pi­a­ci ki­adá­sok költ­ség­ve­tés­ből tör­té­nő fe­de­zé­se nyo­mán a brut­tó bé­rek­re eső, egész­ség­ügy­höz kap­cso­ló­dó el­lá­tá­sok ter­hei 19 szá­za­lék­pont­tal csök­kent­he­tők len­né­nek. Vagy­is végül is a bé­rek­re a mai 57%-os el­vo­ná­sok he­lyett csak 38%-os el­vo­ná­sok jut­ná­nak. Más szá­mí­tá­sok ennél ki­sebb mér­té­kű já­ra­dék­csök­ken­tést ja­va­sol­nak, mert sze­rin­tük szük­sé­ges az egész­ség­ügyi rend­szer­ben emel­ni a bé­re­ket is, de ezt a prob­lé­mát meg le­het­ne ol­da­ni a költ­ség­ve­tés­ből tör­té­nő fi­nan­szí­ro­zás révén is.

Több eu­ró­pai or­szág­ban – mint pél­dá­ul az Egye­sült Ki­rály­ság­ban vagy a skan­di­náv or­szá­gok­ban (Dá­ni­á­ban, Svéd­or­szág­ban, Finn­or­szág­ban, Nor­vé­gi­á­ban) – a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás­nak nem része a köz­egész­ség­ügyi el­lá­tás. Az Egye­sült Ki­rály­ság­ban 1948 óta a költ­ség­ve­tés­ből fi­nan­szí­ro­zott (Na­ti­o­nal He­alth Ser­vi­ce, NHS), míg a skan­di­náv or­szá­gok­ban a köz­pon­ti kor­mány­zat, va­la­mint a me­gyei, il­let­ve a helyi ön­kor­mány­za­tok (meg­osz­tott fe­le­lős­sé­gi rend­szer­ben) kö­zö­sen szer­ve­zik és irá­nyít­ják az egész­ség­biz­to­sí­tá­si rend­szert. Mind az Egye­sült Ki­rály­ság­ban, mind Skan­di­ná­vi­á­ban alap­ve­tő­en költ­ség­ve­té­si fi­nan­szí­ro­zás­ban mű­kö­dik az egész­ség­biz­to­sí­tás, mi­köz­ben a szol­gál­ta­tók le­het­nek kö­zös­sé­gi vagy ma­gán­szol­gál­ta­tók is. Vizs­gál­juk meg eze­ket a mo­del­le­ket ki­csit ala­po­sab­ban!

A skan­di­náv egész­ség­biz­to­sí­tá­si rend­szer

A 9,4 mil­lió fős la­kos­ság­gal ren­del­ke­ző Svéd­or­szág a világ leg­in­kább idő­sö­dő tár­sa­dal­mai közé tar­to­zik. A la­kos­ság ti­zen­nyolc szá­za­lé­ká­nak élet­ko­ra meg­ha­lad­ja a 65 évet. Svéd­or­szág na­gyon je­len­tős össze­ge­ket for­dít jó­lé­ti ki­adá­sok­ra. A svéd GDP 9,5%-át ki­te­vő ál­la­mi egész­ség­ügyi ki­adá­sok az OECD át­la­gá­nak fe­lel­nek meg. Az or­szág­ra de­cent­ra­li­zált kor­mány­zás jel­lem­ző, a dön­tés­ho­za­ta­li fo­lya­ma­tok je­len­tős része me­gyei, il­let­ve ön­kor­mány­za­ti szin­ten tör­té­nik. A hosszú távú ke­ze­lés­re for­dí­tott ál­la­mi ki­adá­sok Hol­lan­di­át kö­vet­ve itt a leg­ma­ga­sab­bak.

A svéd egész­ség­biz­to­sí­tá­si rend­szer egye­tem­le­ges el­lá­tást biz­to­sít min­den ál­lam­pol­gár, va­la­mint me­ne­kült gyer­mek szá­má­ra. Az ál­la­mi­lag fenn­tar­tott rend­szer le­fe­di a há­zi­or­vo­si el­lá­tást, a járó- és fek­vő­be­teg-el­lá­tást, a sür­gős­sé­gi el­lá­tást, a gyógy­szer­fel­írást, a men­tál­hi­gi­é­ni­ás ke­ze­lé­se­ket, a re­ha­bi­li­tá­ci­ós szol­gál­ta­tá­so­kat, a meg­elő­zé­si szol­gál­ta­tá­so­kat, a be­teg­szál­lí­tást, va­la­mint a gyer­mek- és fi­a­tal­ko­rú­ak fog­or­vo­si el­lá­tá­sát. A be­te­gek­nek hoz­zá­já­ru­lást kell fi­zet­ni az egyes or­vos-, il­let­ve kór­ház­lá­to­ga­tá­sok al­kal­má­val. Éves kor­lá­tok van­nak arra vo­nat­ko­zó­an, hogy az egyes pá­ci­en­sek mek­ko­ra össze­get fi­zet­het­nek ki or­vos­lá­to­ga­tás­ra és gyógy­szer­re, s ha ezt a li­mi­tet el­érik, akkor to­váb­bi fi­ze­té­si kö­te­le­zett­sé­gük nem ke­let­ke­zik, hanem eze­ket a költ­sé­ge­ket a kor­mány­zat át­vál­lal­ja. A húsz év alat­ti la­ko­sok­nak pedig nem kell díjat fi­zet­ni a kü­lön­bö­ző or­vos­lá­to­ga­tá­sok és a fog­or­vo­si el­lá­tás al­kal­má­val. A la­kos­ság ke­ve­sebb mint öt szá­za­lé­ka ren­del­ke­zik ma­gán-egész­ség­ügyi biz­to­sí­tás­sal, amely ese­ten­ként gyor­sabb el­lá­tást biz­to­sít a be­te­gek szá­má­ra.

A svéd egész­ség­ügyi el­lá­tás 82%-át az állam fi­nan­szí­roz­za nem­ze­ti, me­gyei, va­la­mint ön­kor­mány­za­ti szin­ten. Az ezen fe­lü­li részt a la­kos­ság fi­ze­ti. Az ál­la­mi fi­nan­szí­ro­zás for­rá­sai el­sőd­le­ge­sen a jö­ve­de­lem­adók, ame­lye­ket ki­egé­szí­te­nek az egyéb nem­ze­ti szin­tű adók és a köz­ve­tett adó­for­rá­sok (Anell–Glenngård–Mer­kur, 2012). A me­gyei és ön­kor­mány­za­ti hi­va­ta­lok fe­lel­nek a te­rü­le­tü­kön lévő egész­ség­ügyi in­téz­mé­nye­kért, az ál­ta­luk nyúj­tott szol­gál­ta­tá­so­kért, ame­lye­ket az ál­la­mi szin­tű ha­tó­ság fel­ügyel.

Na­gyon ha­son­ló rend­szer mű­kö­dik Finn­or­szág­ban is, azzal a kü­lönb­ség­gel, hogy bár ott is a köz­pon­ti költ­ség­ve­tés­ből fe­de­zik az egész­ség­ügyi el­lá­tó­rend­szer mű­köd­te­té­sét, de az tel­je­sen de­cent­ra­li­zál­tan, az egyes ön­kor­mány­za­tok ke­re­té­ben va­ló­sul meg. Ennek a rend­szer­nek az elő­nye az, hogy a helyi igé­nyek­hez job­ban tud al­kal­maz­kod­ni (Vu­o­ren­kos­ki–Mla­dovs­ky–Mos­si­alos, 2008).

Eu­ró­pá­ban az egész­ség­ügy fis­ka­li­zá­ci­ó­já­nak egyik leg­tisz­tább pél­dá­ja Dánia, ahol az egész­ség­ügyi el­lá­tást döntő rész­ben az állam köz­pon­ti költ­ség­ve­té­sé­ből fe­de­zik (GYEM­SZI, 2014). Dá­ni­á­ban 2011-ben az ál­la­mi ki­adá­sok ará­nya az összes egész­ség­ügyi ki­adá­son belül 85,3 szá­za­lé­kot tett ki, a ma­gán­ki­adá­sok ará­nya az összes egész­ség­ügyi ki­adá­son belül 14,7 szá­za­lék, az out-of--poc­ket ma­gán­ki­adá­sok ará­nya az összes ki­adás 12,8 szá­za­lé­ka, ál­la­pí­tot­ta meg a GYEM­SZI anya­ga az OECD-ada­tok alap­ján. A ma­gán­ki­adá­sok alap­ve­tő­en a fog­or­vo­si el­lá­tás­ra, va­la­mint a ki­egé­szí­tő egész­ség­biz­to­sí­tás­ra, il­let­ve ma­gán-bal­eset­biz­to­sí­tás­ra for­dí­tott ki­adá­so­kat je­len­tik. A dán egész­ség­ügy fi­nan­szí­ro­zá­sá­ban – ha­son­ló­an a finn rend­szer­hez – nagy sze­rep jut a helyi ön­kor­mány­za­tok­nak, ame­lyek a köz­pon­ti költ­ség­ve­tés­ből meg­kap­ják a for­rá­so­kat, ame­lye­ket aztán a helyi igé­nyek­nek meg­fe­le­lő­en köl­te­nek el.

Dá­ni­á­ban „a köz­pon­ti adó­be­vé­tel egész­ség­ügy­re szánt ré­szé­nek 95 szá­za­lé­kát a ré­gi­ók és a hely­ha­tó­sá­gok kap­ják 82 és 18 szá­za­lé­kos meg­osz­lás­ban. A ré­gi­ók egész­ség­ügyi el­lá­tás­ra for­dí­tan­dó fi­nan­szí­ro­zá­sa négy for­rás­ból tör­té­nik:

Dá­ni­á­ban végső soron a GDP 10,8% volt 2014-ben a Vi­lág­bank-sta­tisz­ti­kák sze­rint (World Bank, 2017).

Egész­ség­ügyi rend­szer az Egye­sült Ki­rály­ság­ban

Az Egye­sült Ki­rály­ság­ban ta­lál­ha­tó – még 1948 után lét­re­ho­zott –, a köz­pon­ti költ­ség-ve­tés­ből fi­nan­szí­ro­zott ál­la­mi egész­ség­biz­to­sí­tá­si rend­szer ha­té­ko­nyan és jól mű­kö­dik. Az Egész­ség­ügyi Vi­lág­szer­ve­zet, a WHO által ké­szí­tett egész­ség­ügyi rend­sze­rek rang­so­rá­ban az or­szág nem áll rossz he­lyen: 2000-ben a 190 or­szá­got fel­öle­lő rang­sor­ban a 18. he­lyen volt ta­lál­ha­tó (míg a tisz­tán ma­gán­biz­to­sí­tá­si rend­szert al­kal­ma­zó Egye­sült Ál­la­mok­nak csak a 37. hely ju­tott, Ma­gyar­or­szág pedig a 66. he­lyen állt). Ha­son­ló­an ked­ve­ző he­lyen áll a rang­sor­ban a 27. he­lye­zett Svéd­or­szág. Finn­or­szág a 31., Dánia pedig a 34. he­lyen, tehát az Egye­sült Ál­la­mo­kat jóval meg­előz­ve állt az össze­sí­tett rang­sor­ban (Boyle, 2011; WHO, 2000).

Mennyi­be ke­rül­ne a fis­ka­li­zá­ció a ma­gyar költ­ség­ve­tés­nek?

Nap­ja­ink­ban az egész­ség­ügyi rend­szer fi­nan­szí­ro­zá­sa alap­ve­tő­en „két­lá­bú”: el­ső­sor­ban a mun­ka­bé­rek­re ter­helt el­vo­ná­sok révén, de rész­ben a költ­ség­ve­tés­ből is tör­té­nik. A köz­vet­le­nül a mi­nisz­té­ri­um (EMMI) alá so­rolt in­téz­mé­nyek 578 mil­li­árd fo­rin­tos ki­adá­sai a köz­pon­ti költ­ség­ve­tés­ben sze­re­pel­nek. 2017 során az össze­sen 2069 mil­li­árd fo­rint­ból gaz­dál­ko­dó egész­ség­ügyi alap­ból úgy­ne­ve­zett ter­mé­szet­be­ni el­lá­tá­sok­ra (vagy­is majd­nem min­den­re, ami nem táp­pénz) 1091 mil­li­árd fo­rin­tot, ezen túl gyógy­szer­re, gyó­gyá­sza­ti esz­kö­zök­re 381 mil­li­árd fo­rin­tot köl­te­nek. Az egész­ség­ügyi já­ru­lék­nak ugyan­is két része van: egy­fe­lől a ter­mé­szet­be­ni, más­fe­lől a pénz­be­li rész, ame­lyet külön já­ru­lék for­má­já­ban szed­nek be, ter­mé­sze­te­sen a mun­ka­bé­rek­re ve­tít­ve. Az el­ső­ért jár maga az or­vo­si el­lá­tás: a gyó­gyí­tás, műtét stb. (ezt ne­ve­zik ter­mé­szet­be­ni­nek), a má­so­di­kért pedig a táp­pénz (azért pénz­be­li, mert konk­ré­tan pénzt ka­punk érte). De ez sem ilyen egy­sze­rű, mivel a táp­pénzt a be­teg­ál­lo­mány kez­de­ti idő­sza­ká­ban egy ideig a mun­ka­adó fi­nan­szí­roz­za, s csak egy bi­zo­nyos idő el­tel­té­vel fi­ze­ti az egész­ség­biz­to­sí­tá­si kassza.

Az egész­ség­ügyi rend­szer be­vé­te­le­it a fis­ka­li­zá­lást kö­ve­tő­en a köz­pon­ti költ­ség­ve­tés­nek kel­le­ne ki­vál­ta­nia úgy, ahogy az Nyu­gat- és Észak-Eu­ró­pa több or­szá­gá­ban si­ke­re­sen mű­kö­dik. Ez prak­ti­ku­san azt je­len­ti, hogy a 2017-es évben 967 he­lyett 1926 mil­li­árd fo­rin­tot kel­lett volna a költ­ség­ve­tés­ből az egész­ség­ügy­re for­dí­ta­ni, de mivel nyil­ván­va­ló­an szük­ség lenne az or­vo­sok el­ván­dor­lá­sá­nak meg­fé­ke­zé­se ér­de­ké­ben to­váb­bi bér­eme­lé­sek­re is, ehhez adód­ná­nak még hozzá az or­vo­si bér­eme­lés to­váb­bi ki­adá­sai, ami leg­fel­jebb pár tíz­mil­li­árd fo­rint­nak lát­szik.

Végső soron tehát mint­egy 1000 mil­li­árd fo­rint több­let­for­rás­ra lenne szük­ség a költ­ség­ve­tés­ben a fis­ka­li­zá­ci­ó­hoz. Az ezer­mil­li­árd fo­rint az éves GDP-hez vi­szo­nyít­va csu­pán 2,6%-ot tesz ki, mely összeg a meg­fe­le­lő po­li­ti­kai dön­tést kö­ve­tő­en né­hány éves üte­me­zés­ben elő­te­remt­he­tő.

Több ok miatt is azt vél­jük, hogy a fis­ka­li­zá­ció költ­ség­ve­té­si ol­dal­ról meg­va­ló­sít­ha­tó. Egy­részt a szak­ér­tők szé­les­kö­rű­en osz­tott vé­le­mé­nye sze­rint még van fe­hé­re­dé­si tar­ta­lék a gaz­da­ság­ban, ami nö­vel­he­ti az adó­be­vé­te­le­ket, más­fe­lől a de­fi­cit­mu­ta­tó te­kin­te­té­ben elért ked­ve­ző hely­zet­nek kö­szön­he­tő­en, az EU-val az utób­bi évek­be­li­nél va­la­mi­vel ma­ga­sabb hiány is el­fo­gad­tat­ha­tó,⁶ har­mad­részt a kö­vet­ke­ző évek­ben vár­ha­tó gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés az ál­lam­ház­tar­tás re­la­tív po­zí­ci­ó­ját je­len­tő­sen ja­vít­ja.

Vé­le­mé­nyünk sze­rint költ­ség­ve­té­si ol­dal­ról a fis­ka­li­zá­ció – ha nem is egy év alatt – meg­va­ló­sít­ha­tó. Ezért arra kel­le­ne tö­re­ked­ni, hogy rövid ha­tár­időn belül dön­tés szü­les­sen az egész­ség­ügy fis­ka­li­zá­ci­ó­já­ról, az egész­ség­ügyet tel­jes egé­szé­ben a költ­ség­ve­tés­ből fe­dez­zük, s annak for­rá­sát ne ter­hel­jük az élő­mun­ká­ra.

Miben se­gít­het a fis­ka­li­zá­ció?

A fis­ka­li­zá­ció nem­csak egy egy­sze­rű költ­ség­ve­té­si rend­be­té­tel (pusz­tán köny­ve­lői, esz­té­ti­kai célú pénz­ügyi meg­ol­dás, amely­nek nyo­mán pusz­tán egy ki­csit át­te­kint­he­tőbb lesz a költ­ség­ve­tés), hanem na­gyon fon­tos re­ál­gaz­da­sá­gi ha­tá­sai is van­nak. Ezek a ha­tá­sok a kö­vet­ke­zők:

Mind­ezen túl a fis­ka­li­zá­ció révén lét­re­jö­vő át­te­kint­he­tőbb költ­ség­ve­tés és egész­ség­ügyi rend­szer kö­vet­kez­té­ben, az egész­ség­ügyön belül szá­mos re­for­mot végre le­het­ne haj­ta­ni, amely­nek során emel­ni le­het­ne az or­vo­sok és az egész­ség­ügyi sze­mély­zet bé­re­it, va­la­mint el le­het­ne érni, hogy a ma­ga­sabb bé­re­kért há­la­pénz­men­tes, tel­je­sít­mény­el­vű, nor­ma­tív mű­kö­dé­si hely­zet ala­kul­jon ki az egész­ség­ügy­ben.

A fis­ka­li­zá­ció és az élő­mun­ká­ra ter­helt el­vo­ná­sok el­ol­va­dá­sa a ro­bo­ti­zá­ció kö­vet­kez­té­ben

Azon­ban nem­csak a ko­ráb­ban em­lí­tett okok miatt lenne el­ke­rül­he­tet­le­nül szük­sé­ges a fis­ka­li­zá­ció, hanem a ro­bo­ti­zá­ció gaz­da­sá­gi kö­vet­kez­mé­nyei miatt is. Nap­ja­ink egyik leg­fon­to­sabb gaz­da­sá­gi fej­le­mé­nye a ro­bo­ti­zá­ció tér­nye­ré­se és a mes­ter­sé­ges in­tel­li­gen­cia (AI) al­kal­ma­zá­sá­nak egyre na­gyobb körű hasz­ná­la­ta. Ennek egyik leg­fon­to­sabb kö­vet­kez­mé­nye az lehet, hogy a mun­ka­erő irán­ti ke­res­let csök­ken, hi­szen a ma­ga­sabb szak­ér­tel­met nem igény­lő mun­kák könnyen ki­vált­ha­tók lesz­nek a ro­bo­tok al­kal­ma­zá­sá­val.

Nyil­ván­va­ló, hogy ha azok a dol­go­zók, akik­nek nincs mun­ká­ja, nem fi­zet­nek sem sze­mé­lyi jö­ve­de­lem­adót, sem tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si hoz­zá­já­ru­lá­so­kat, akkor a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si rend­szer össze­om­lá­sa el­ke­rül­he­tet­len­nek lát­szik. A mun­ka­bé­rek­re ter­helt el­vo­ná­sok he­lyett a költ­ség­ve­tés egé­szé­ből fi­nan­szí­ro­zott egész­ség­ügyi rend­szer, il­let­ve tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás ugyan­ak­kor hosszabb távon a ro­bo­ti­zá­lás mel­lett is fenn­tart­ha­tó lehet.