A Kö­zel-Ke­let és az isz­lám joga

Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf., 4–6. szám, 2017, 234–258., DOI: 10.24307/psz.2017.1218

Össze­fog­la­lás

Jelen ta­nul­mány célja Jany János Jogi kul­tú­rák Ázsi­á­ban című mag­num opu­sá­nak is­mer­te­té­se és elem­zé­se. Írá­sunk ter­je­del­mes vol­tát azon tény in­do­kol­ja, hogy egy hét­száz ol­da­las ké­zi­könyv re­cen­zi­ó­sze­rű be­mu­ta­tá­sa még a kötet leg­je­len­tő­sebb eré­nye­it sem lenne képes ki­dom­bo­rí­ta­ni. Ugyan­ak­kor szin­tén ér­tel­met­len volna a mű egy rö­vi­debb ki­vo­na­tát pa­ra­frá­zis­sze­rű­en köz­re­ad­ni, mint­egy meg­cson­kít­va azt. Éppen ezért ké­szült ter­je­del­mes vég­jegy­zet a ta­nul­mány­hoz, mely ki­vált­képp pél­dáz­za saját ész­re­vé­te­le­in­ket. Az első rész a Kö­zel-Ke­let és az isz­lám jogát mu­tat­ja be.

Kulcs­sza­vak: ázsi­ai jog, jog­tu­dó­sok, ke­le­ti ke­resz­tény­ség joga, korai és mo­dern zsidó jog, korai, klasszi­kus és mo­dern isz­lám jog, ókori és mo­dern kö­zel-ke­le­ti jog, per­zsa jog, ókori ke­le­ti jog

State and Law on Land of Cont­rasts
Far East and Is­la­mic Law

Sum­ma­ry

The main pur­po­se of this study is to pre­sent and analy­se János Jany’s mag­num opus en­tit­led Legal Cul­tu­res in Asia. The rea­son of this ex­ten­sive work of ours is to avoid pre­sent­ing, such a huge hand­book like this, only in a re­view be­ca­u­se it is not pos­sib­le to high­light at least the most re­le­vant vir­tues of it. Howe­ver it would be point­less to pub­lish a brief ext­ract of this piece of work in a pa­raph­ra­se way as gi­ving a cut vers­ion of it. As a con­se­qu­en­ce, an ex­ten­sive end­no­te shall be made to this study which emp­ha­si­ses the pri­mer examp­le of our re­marks. The first part deals with Far-Ea­st and Is­la­mic law.

Key­words: Asian law, legal scho­lars, law of Ea­s­tern Ch­ris­ti­a­nity, early and mo­dern Je­wish law; early, clas­si­cal, and mo­dern Is­la­mic law, an­ci­ent and mo­dern law of the Far East, Per­si­an law, law of the an­ci­ent Near East

A jog­tu­do­mány­ban rég­től fogva al­kal­ma­zott, di­csé­re­tes ha­gyo­mány, hogy egyes ki­emel­ke­dő szín­vo­na­lú mun­ká­kat nem egy­sze­rű an­no­tá­ció vagy könyv­is­mer­te­tés, il­le­tő­leg re­cen­zió, to­váb­bá re­cen­zi­ós ta­nul­mány for­má­já­ban, hanem egye­ne­sen ön­ál­ló szem­le­cikk vagy vi­ta­cikk ke­re­tei kö­zött vizs­gál­nak. Ez a forma kü­lö­nö­sen az 1945 előt­ti idők­ben te­kint­he­tő be­vett­nek,² il­le­tő­leg egy-egy ké­sőb­bi szór­vá­nyos példa az adott kor­szak utáni hét év­ti­zed­ből is fel­hoz­ha­tó (akár jelen fo­lyó­irat ko­ráb­bi szá­ma­i­ból).³

Nap­ja­ink­ban az ál­lam­tu­do­má­nyok és a jog­tu­do­mány ku­ta­tá­sa kö­ré­ben egyre nép­sze­rűbb­nek tet­szik az ázsi­ai te­ma­ti­ka. Nyil­ván­va­ló­an az ázsi­ai jogok mű­ve­lé­sé­hez spe­ci­á­lis ér­dek­lő­dés­re, sa­já­tos fel­ké­szült­ség­re van szük­ség. Az a mű, amely­ről szó van (Jany, 2016a), igen ritka és kü­lön­le­ges nagy­mo­nog­rá­fia, amely min­den fi­gyel­mün­ket meg­ér­dem­li. Vál­lal­va azt a ve­szélyt, hogy ér­té­ke­lé­sün­ket jelen anyag szö­ve­dé­ké­ben kissé elő­re­hoz­zuk, bát­ran ki­je­lent­het­jük, hogy a világ jog­iro­dal­ma nem ismer még egy olyan mun­kát, amely az ázsi­ai jogi kul­tú­rá­kat az ókor­tól gya­kor­la­ti­lag nap­ja­in­kig ké­zi­könyv­sze­rű­en össze­fog­lal­ná. Maga a műfaj némi ro­kon­sá­got mutat a német jog­tu­do­mány­ból ere­dez­tet­he­tő Eur­o­pc ische Rechts­ge­schich­te⁴ mű­fa­já­val. Kissé le­egy­sze­rű­sít­ve, az Eur­o­pc ische Rechts­ge­schich­te azt je­len­ti, hogy az adott té­má­val fog­lal­ko­zó jog­tör­té­nész vagy tan­szé­ki kol­lek­tí­va, il­le­tő­leg ku­ta­tó­cso­port ta­nult­sá­gá­nak vagy ér­dek­lő­dé­sé­nek meg­fe­le­lő­en te­kin­ti át Eu­ró­pa jog­tör­té­ne­tét. Az át­te­kin­tés ha­tá­rai nyil­ván a szer­zők fel­ké­szült­sé­gé­től, il­le­tő­leg nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­i­tól függ. Éppen ezért alap­ve­tő­en az Europäische Rechts­ge­schich­te alapú jog­tör­té­ne­ti szem­lé­let fő­kép­pen az Eu­ro­pa oc­ci­den­ta­lis és alap­ve­tő­en Bi­zánc be­mu­ta­tá­sá­ra szo­kott szo­rít­koz­ni, azon belül is in­kább az an­gol­szász, a fran­cia és a német nyel­vű te­rü­le­tek hang­sú­lya fi­gyel­he­tő meg. Nyil­ván azért alap­ve­tő­en nem ma­radt ki az olasz és spa­nyol kul­túr­kör sem, és ide­ért­he­tő­ek még több­ke­ve­sebb tel­jes­ség­gel a skan­di­náv or­szá­gok (Svéd­or­szág és Dánia min­den­kép­pen, míg Iz­land fel­tér­ké­pe­zé­se nem ne­vez­he­tő túl­zot­tan gya­ko­ri vál­lal­ko­zás­nak). Mind­eze­ken belül a szláv or­szá­gok, va­la­mint a Ma­gyar Ki­rály­ság és a ro­má­nok, il­le­tő­leg al­bá­nok lakta te­rü­le­tek be­mu­ta­tá­sa min­dig a szer­zők igé­nyes­sé­gén és kom­pe­ten­ci­á­ján múlik.

Tehát míg az Europäische Rechts­ge­schich­te mű­faj­nak van egy­faj­ta ki­ala­kult­nak ne­vez­he­tő vizs­gá­ló­dá­si köre, addig az ázsi­ai jog­tör­té­ne­ti te­ma­ti­ka már csak a művek hi­á­nya miatt is erő­sen ki­a­la­ku­lat­lan. Va­la­me­lyest meg­ala­po­zó pél­da­ként hi­vat­koz­ha­tó H. Pat­rick Glenn alap­ve­tő ké­zi­köny­ve, amely a világ jogi ha­gyo­má­nya­it igye­ke­zett egy­be­gyűj­te­ni (Glenn, 2000).

A be­ve­ze­tés­ben a szer­ző, Jany János is utal Glenn mun­ká­já­ra mint ins­pi­rá­ci­ós for­rás­ra, azon­ban ebben az eset­ben nem az a fo­lya­mat kö­vet­ke­zett be, amit már oly gyak­ran ta­pasz­tal­hat­tunk az ilyes­faj­ta ter­mé­ke­nyí­tő szel­le­mi ta­lál­ko­zá­sok­kor, ne­ve­ze­te­sen, hogy az angol ere­de­ti va­la­mi­faj­ta hazai re­cep­ci­ó­ja tenné ki a mun­kál­ko­dás ered­mé­nyét. Sok­kal in­kább az a ked­ve­ző for­du­lat ta­pasz­tal­ha­tó, hogy az újon­nan ke­let­ke­zett mű hasz­no­san ki­egé­szí­ti az azt ins­pi­rá­ló for­rás­mű­vet, bár arra sem túl­zás utal­ni, hogy a hét­száz­öt oldal ter­je­del­mű vég­ered­ményt te­kint­ve, ese­tük­ben ennél jóval több­ről van szó. A szer­ző is vi­lá­gos­sá teszi, hogy Glenn alap­ve­tő ké­zi­köny­ve a kon­ti­nen­tá­lis és az an­gol­szász jog mel­lett be­mu­tat­ja a kon­fu­ci­á­nus, a hindu, az isz­lám és a zsidó jogi ha­gyo­mányt is. Ugyan­ak­kor nem egy ázsi­ai jogi tra­dí­ció – pél­dá­nak oká­ért a budd­his­ta jog vagy a japán jog – ki­ma­rad, nem is szól­va az ázsi­ai jogok foly­ta­tás nél­kü­li jogi vi­lá­gá­ról. Jany János nem is tit­kol­ja tehát, hogy a fent em­lí­tett hi­á­nyok ki­egé­szí­té­sét cé­loz­za egy tel­jes mér­ték­ben Ázsi­á­ra fó­kusz­á­ló könyv ke­re­tei kö­zött.

Ér­de­mes a szer­ző élet­raj­zá­ban meg­me­rít­kez­nünk. Jany János a Pi­a­ris­ta Gim­ná­zi­um­ban tett érett­sé­gi vizs­gát. A kö­zép­is­ko­lai stú­di­u­mok el­vég­zé­se után az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem Ál­lam- és Jog­tu­do­má­nyi Karán foly­tat­ta ta­nul­má­nya­it, itt 1992-ben szer­zett summa cum laude mi­nő­sí­té­sű dip­lo­mát jo­gász sza­kon. Az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Kar ira­nisz­ti­ka sza­kán vég­zett ta­nul­má­nya­it 1996-ban fe­jez­te be ki­vá­ló mi­nő­sí­té­sű dip­lo­má­val. Kül­föl­di ta­nul­má­nyo­kat foly­ta­tott Ber­lin­ben, Bos­ton­ban, va­la­mint Te­he­rán­ban.

Ira­nisz­ti­ká­ból (nyelv- és iro­da­lom­tu­do­má­nyok) 2001-ben, ál­lam- és jog­tu­do­má­nyok­ból 2008-ban szer­zett summa cum laude mi­nő­sí­té­sű PhD-fo­ko­za­tot. Ku­ta­tá­si te­rü­le­tei közé tar­to­zik el­ső­sor­ban a Kö­zel-Ke­let, azon belül fő­ként Irán jog­tör­té­ne­te, va­la­mint a ke­le­ti jogi kul­tú­rák össze­ha­son­lí­tó elem­zé­se. A Páz­mány Péter Tu­do­mány­egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Karán meg­ala­ku­lá­sa óta a Nem­zet­kö­zi Ta­nul­má­nyok Tan­szék ve­ze­tő­je. Az MTA IX. Osz­tály köz­tes­tü­le­ti tagja, az In­ter­na­ti­o­nal Po­li­ti­cal Sci­en­ce As­so­ci­a­ti­on, va­la­mint a Com­pa­ra­tive Ju­di­ci­al Stu­di­es Re­se­arch Com­mit­tee tu­do­má­nyos tagja.

Fon­tos szól­ni a mun­kás­ság ed­di­gi pub­li­ká­ci­ós irá­nya­i­ról is. Mint­egy 80 ér­té­kes pub­li­ká­ci­ó­já­nak 10%-a mo­nog­ra­fi­kus al­ko­tás. E ta­nul­mány ke­re­tei kö­zött alap­ve­tő­en ezek fel­vil­lan­tá­sá­ra nyí­lik csu­pán le­he­tő­ség. A 2000-es évben lá­tott nap­vi­lá­got a Szá­szán­ida Bi­ro­da­lom ma­gán­jo­gá­ról szóló köny­ve (Jany, 2000), va­la­mint egy társ­szer­zős, szer­kesz­tett mé­dia­jo­gi ké­zi­könyv (Jany–Ilos­vai–Bölcs­kei, 2000). Na­gyon fi­gye­lem­re­mél­tó és hi­ány­pót­ló 2006-ból a klasszi­kus isz­lám jog­ról írott, fél­ezer ol­dal­nál is ter­je­del­me­sebb nagy­mo­nog­rá­fi­á­ja (Jany, 2006). A bí­rás­ko­dás⁵ és a szo­cio­ló­gia kap­cso­la­tát elem­zi 2007-es kö­te­te a zsidó, az isz­lám, va­la­mint a zo­ro­aszt­ri­á­nus jog­ban (Jany, 2007). Egy mű­hely­ta­nul­má­nya a zo­ro­aszt­ri­á­nus jog­ról angol nyel­ven je­lent meg a 2011-es év során (Jany, 2011). 2012-ben a Mí­tosz és va­ló­ság angol ver­zi­ó­ban is meg­je­lent az Ash­ga­te Ki­adó­nál (Jany, 2012). 2016-ban lá­tott nap­vi­lá­got jelen könyv (Jany, 2016a) mel­lett az isz­la­miz­mus­ról szóló kis­mo­nog­rá­fia is (Jany, 2016b).

A fenti fel­so­ro­lás­ból is ki­tet­szik, hogy jelen vizs­gált mű az ed­di­gi mun­kás­sá­ga leg­ki­emel­ke­dőbb da­rab­ja, nagy ívű és ki­ér­lelt össze­fog­la­lás, mely­nek angol nyel­vű ki­adá­sa elő­ké­szü­let­ben van. Ön­ma­gá­ban a kötet je­len­tő­sé­ge meg­ala­poz­za, hogy az abban fog­lalt tar­tal­mi­ság­gal rész­le­tek­be me­nő­en fog­lal­koz­zunk, ugyan­is egy új te­ma­ti­ká­jú és új szel­le­mi­sé­gű könyv­vel van dol­gunk.

A kötet be­ve­ze­té­se ön­ma­gá­ban is ér­vé­nye­sen és ön­ál­ló­an ér­tel­mez­he­tő for­má­ban vá­zol­ja fel azo­kat a prob­lé­má­kat, ame­lyek egy ilyen monst­ru­ó­zus kötet ese­té­ben fel­me­rül­het­nek. Az első kér­dés, mint Ázsi­á­val kap­cso­lat­ban nem­egy­szer, a szem­lé­let, jelen eset­ben az ázsi­ai jo­gok­kal kap­cso­la­tos né­ző­pont ki­ala­kí­tá­sá­nak kér­dé­se. Itt a szer­ző előtt több rossz tör­té­net, példa is adott volt. Az első a 19–20. szá­za­di nyu­gat-eu­ró­pai gyar­ma­to­sí­tók at­ti­tűd­je, amely a nyu­ga­ti (tehát a nyu­gat-eu­ró­pai és észak-ame­ri­kai) kul­túr­fö­lényt hir­det­te. Nyil­ván ehhez ha­son­la­to­san aszim­met­ri­kus a poszt­ko­lo­ni­a­lis­ta szem­lé­let, amely egy­ol­da­lú­an a ko­ráb­bi nézet ellen for­dult az ön­mar­can­golt lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­tól haj­tot­tan. Ezzel szem­ben Jany köny­ve a Max We­ber-i meg­ér­tő szo­cio­ló­gia mód­sze­ré­re em­lé­kez­te­tő el­já­rást teszi meg kö­te­te ve­zér­fo­na­lá­ul. Szá­mol azzal a kér­dés­sel is, hogy van-e ér­tel­me ön­ma­gá­ban ázsi­ai jog­tör­té­ne­tet írni. Itt a ko­ráb­bi­ak­ban ál­ta­lunk már fen­tebb vá­zolt Europäische Rechts­ge­schich­te szel­le­mi­sé­gé­ben fo­gant mun­kák léte a vá­lasz a kér­dés­re, il­let­ve annak a ténye, hogy ez a műfaj mára már gya­kor­la­ti­lag meg­szo­kot­tá vált.

A szer­ző ön­kri­ti­ku­san arra is rá­kér­dez, hogy egy szer­ző ké­pes-e egy olyan sok szá­lon futó prob­lé­mát fel­tár­ni, ame­lyet ez a tér­ben és idő­ben is nagy vo­lu­me­nű ázsi­ai jog­tör­té­ne­ti pro­jek­tum je­lent. El­ső­re tá­vo­lab­bi­nak lát­szó, de mód­szer­ta­ni prob­lé­má­it il­le­tő­en na­gyon is a fen­teb­bi ku­ta­tá­si kér­dés vo­nat­ko­zá­sá­ban pár­hu­za­mot ké­pe­ző prob­le­ma­ti­ka az ázsi­ai fi­lo­zó­fi­ai rend­sze­rek össze­fog­la­ló be­mu­ta­tá­sá­nak kér­dé­se. Jany János erre azt a pél­dát hozza, hogy az ilyen irá­nyú kö­te­tek a kö­zép­ko­ri musz­lim misz­ti­ku­sok vi­lá­gá­tól a ta­o­is­ta el­kép­ze­lé­sig min­dent ma­guk­ban fog­lal­nak.⁶ Ezen pár­hu­za­mok ki­eme­lé­se mel­lett is tel­jes­ség­gel helyt­ál­ló a be­ve­ze­tő azon meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy a kötet meg­le­he­tő­sen egye­di és új­sze­rű, hi­szen nem­hogy ma­gyar nyel­ven nem szü­le­tett ha­son­ló munka, de kül­föl­dön sem író­dott ilyen át­fo­gó kont­ri­bú­ció.

A másik fel­me­rü­lő prob­lé­ma, hogy ké­pes-e egy ilyen szé­les spekt­ru­mot csu­pán egyet­len ku­ta­tó fel­dol­goz­ni. A hely­zet az, hogy va­ló­já­ban ez a kér­dés min­den össze­ha­son­lí­tó (kom­pa­ra­tív) tu­do­mány, így az össze­ha­son­lí­tó jog, il­let­ve az össze­ha­son­lí­tó jog­tör­té­net egyik alap­kér­dé­se is. Tisz­te­let­re méltó a szer­ző lel­ki­is­me­re­te­sen az ol­va­sók elé tárt, e ténnyel kap­cso­la­tos, ref­lek­tív belső ví­vó­dá­sa. Nyil­ván nem le­het­sé­ges, hogy egyet­len szer­ző min­den ázsi­ai prob­le­ma­ti­kát és va­la­mennyi (va­ló­já­ban több száz) ázsi­ai nyel­vet be­ha­tó­an és azo­nos súllyal is­mer­jen. He­lye­sen mutat rá, hogy még egy eset­le­ges ku­ta­tó­cso­port al­kal­ma­zá­sa sem ol­da­ná meg a kér­dést, hi­szen jó­sze­ré­vel le­he­tet­len erre al­kal­mas jogi és ori­en­ta­lisz­ti­kai vég­zett­sé­gű szer­ző­gár­dát össze­ál­lí­ta­ni. Már ne­ve­ze­te­sen olyat, amely cso­por­to­su­lás egy­aránt hi­te­le­sen és kom­pe­ten­sen írna mon­gol, thai vagy ép­pen­ség­gel bur­mai jog­ról. Na­gyon fon­tos a szer­ző­nek azon meg­lá­tá­sa, hogy ál­ta­lá­ban a ku­ta­tó­cso­por­tok kol­lek­tív mun­kái, te­kin­tet­tel arra, hogy min­den ember egyé­ni­ség, nem egy­sé­ge­sít­he­tő­ek, tehát több­nyi­re a leg­jobb szán­dék mel­lett is el­vész az az előny, amely az egy­szer­zős mű­vek­nél vi­tat­ha­tat­lan, azaz az egy­sé­ges szem­lé­let, a lo­gi­ku­san fel­épí­tett érv­rend­szer, il­let­ve a fe­je­ze­te­ken át­íve­lő prob­lé­ma­ér­zé­keny­ség és az egy­sé­ges mód­szer­tan.

Hozzá kell tenni mind­eh­hez, hogy ha alap­ve­tő­en nem is az ázsi­ai jog prob­lé­má­já­ra épí­tet­ten, de a ma­gyar szer­zők kö­zött is­me­rünk egy al­ko­tót, aki ha­son­ló kér­dé­sek­kel né­zett szem­be. Ne­ve­ze­te­sen Hamza Gábor aka­dé­mi­kus fő mun­ká­já­ról (Az eu­ró­pai ma­gán­jog fej­lő­dé­se) van szó (Hamza, 2002), amely gya­kor­la­ti­lag az eu­ró­pai kö­zép­kor­tól nap­ja­in­kig va­la­mennyi kon­ti­nens ese­té­ben fel­dol­goz­za a mo­dern ma­gán­jo­gi rend­sze­re­ket ért római jogi ha­tá­so­kat.⁷ Szük­sé­ges e tárgy­kör­ben még Hamza aka­dé­mi­kus Jog­össze­ha­son­lí­tás és an­tik­vi­tás című, szin­tén igen je­len­té­keny mun­ká­já­ra is utal­nunk (Hamza, 1998). A római jog­nak az eu­ró­pai ma­gán­jog fej­lő­dé­sé­re gya­ko­rolt ha­tá­sa­it vizs­gá­ló Ham­za-mű idő­be­li ho­ri­zont­ja a Nyu­gat­ró­mai Bi­ro­da­lom fel­bom­lá­sá­tól egé­szen a 2000-es éve­kig mutat előre. Ha­son­ló­an im­po­záns Jany János mun­ká­já­nak idő­be­li ki­ter­je­dé­se, amely a Kr. e. 3. év­ez­red Me­zo­po­tá­mi­á­já­nak jo­gá­tól egé­szen nap­ja­ink Ázsi­á­já­nak je­len­tős jogi kul­tú­rá­já­ig ter­jed. A fen­ti­ek­ben ol­vas­ha­tó volt H. Pat­rick Glenn, il­let­ve Hamza Gábor össze­ha­son­lí­tó jogi ho­ri­zont­ra vo­nat­ko­zó kon­cep­ci­ó­ja. Nyil­ván adó­dik a kér­dés, hogy Ázsia ese­té­ben a vizs­gált szer­ző ho­gyan építi fel a kí­nál­ko­zó föld­raj­zi ho­ri­zon­tot. Hozzá kell tenni ugyan­ak­kor, hogy a szé­les idő­be­li vizs­gá­ló­dás miatt ez a fel­épít­mény szük­ség­kép­pen nem tük­röz­he­ti ma­ra­dék­ta­la­nul a je­len­ko­ri ge­og­rá­fi­ai és po­li­ti­kai-föld­raj­zi fel­fo­gást.

Maga a nagy­mo­nog­rá­fia a be­ve­ze­té­sen túl öt rész­re és ti­zen­öt fe­je­zet­re, il­le­tő­leg három to­váb­bi egy­ség­re ta­go­ló­dik. A ré­sze­ket te­kint­ve az első a kö­zel-ke­le­ti kul­túr­kört, a má­so­dik az isz­lám jogi kul­túr­kört, a har­ma­dik az in­di­ai jogi kul­túr­kört, a ne­gye­dik a kínai jogi kul­túr­kört, míg az ötö­dik a szo­kás­jo­gi kul­tú­rá­kat fog­lal­ja ma­gá­ban. A fen­tebb jel­zett három to­váb­bi egy­ség kö­ré­ben fog­lal­nak he­lyet a kö­vet­kez­te­té­sek, va­la­mint egy bő­sé­ges és rend­ívül hasz­nos név- és fo­ga­lom­tár, il­le­tő­leg a fel­hasz­nált for­rás­mű­ve­ket tar­tal­ma­zó iro­da­lom.

A be­ve­ze­tés kö­ré­ben fel­dol­go­zott egyes kér­dé­sek­kel fen­tebb már fog­lal­koz­tunk, így azo­kat külön nem érint­jük. Min­den­kép­pen le kell szö­gez­ni, hogy az ázsi­ai fó­kusz miatt ez a mo­nog­rá­fia hi­ány­pót­ló jel­le­gű, és ez­ál­tal a be­ve­ze­tés­ben írt mé­lyebb gon­do­la­ti­ság ma­gya­rá­zó ereje is sok­kal na­gyobb, mint az olyan te­ma­ti­kák ese­té­ben, ame­lyek már ko­mo­lyabb fel­dol­go­zott­ság­gal ren­del­kez­nek (pél­dá­nak oká­ért az Europäische Rechts­ge­schich­te, a római–ger­mán alapú civil jogi rend­sze­rek, il­let­ve az an­gol­szász tí­pu­sú jog vi­lá­gá­nak fel­tá­rá­sá­ra irá­nyu­ló mun­kák te­kint­he­tő­ek ilyen­nek). Mint a to­váb­bi­ak­ban látni fog­juk, mind az idő­be­li, mind a tér­be­li meg­ha­tá­ro­zott­ság rend­ívül szé­les, és a vizs­gá­ló­dás szint­jei az ál­la­mi jog–val­lá­si jog–szo­kás­jog tri­cho­tó­mi­á­val ír­ha­tók le. Vagy­is a ha­gyo­má­nyos struk­tú­rák sze­re­pe az ázsi­ai vi­lág­ban sok­kal és okkal je­len­tő­sebb, mint amit az eu­ro­at­lan­ti kul­túr­kör­ben szo­ká­sos­nak gon­do­lunk. Ugyan­ak­kor rész­ben vagy egész­ben ezek a ha­gyo­má­nyos struk­tú­rák a jog­ha­gyo­mány­ban (il­let­ve abban is) gyö­ke­rez­nek, és nyil­ván maga a jog­ha­gyo­mány is táp­lál­ko­zik eset­ről eset­re vál­to­zó­an a val­lá­si ha­gyo­mány­ból vagy egyéb tár­sa­dal­mi struk­tú­rá­ból.

Na­gyon he­lyén­va­ló a szer­ző azon el­gon­do­lá­sa, hogy szük­sé­ges a még min­dig ural­ko­dó eu­ro­cent­ri­kus vi­lág­ké­pen fe­lül­emel­ked­ni, akkor is, ha az eu­ró­pai di­ver­zi­tást ter­mé­sze­tes adott­ság­ként, míg az ázsi­ai vi­szo­nyok ha­son­ló bo­nyo­lult­sá­gát el­bi­zony­ta­la­ní­tó jel­le­gű­ként éljük meg. Va­ló­ban igaz, hogy az ázsi­ai jo­go­kat úgy kell meg­is­mer­nünk, ahogy van­nak, és nem pedig úgy, ahogy sze­ret­nénk hogy le­gye­nek. Ha ezt az ázsi­ai di­ver­zi­tást egy ki­csit to­vább bon­col­gat­juk, akkor azt lát­hat­juk, hogy az ókori kö­zel-ke­le­ti ha­gyo­má­nyok­kal ren­del­ke­ző zsidó jog ugyan­úgy ennek a spekt­rum­nak a része, mint a sin­to­is­ta japán jog, amely­re vi­szont a kínai jog gya­ko­rolt döntő be­fo­lyást. Nem hi­á­ba­va­ló a szer­ző azon meg­elő­le­ge­zé­se, hogy ez a két hal­maz alig ren­del­ke­zik közös met­szet­tel a jog­fel­fo­gás vagy a té­te­les jog szint­jén, és csak egyet­ér­te­ni tu­dunk azzal, hogy a köl­csö­nös be­fo­lyás le­he­tő­sé­ge va­ló­ban alig­ha vet­he­tő fel. De nyil­ván ez a szá­munk­ra jóval is­me­rő­sebb, leg­tá­gabb ér­te­lem­ben vett eu­ró­pai jogi kul­túr­kör­ben⁸ is fel­vet­he­tő, mond­juk pél­dá­nak oká­ért az albán és az iz­lan­di jog, va­la­mint az észt és a por­tu­gál jog vo­nat­ko­zá­sá­ban. Tehát Jany János úgy te­kin­ti, hogy nem lé­te­zik va­la­mi­faj­ta egy­sé­ges ázsi­ai jogi kul­tú­ra, de szá­mos azo­nos men­tá­lis struk­tú­rá­ból ere­dő­en bi­zo­nyos ha­son­ló­sá­gok, ese­ten­ként egye­zé­sek lé­tez­nek, ezek le­het­nek át­vé­te­lek ered­mé­nyei, il­le­tő­leg a ha­son­ló gon­dol­ko­dás­mód is lehet ennek böl­cső­je. Elég arra gon­dol­ni, hogy Kína – ha el­té­rő mér­ték­ben is, de – be­fo­lyást gya­ko­rolt a ko­re­ai, a japán, va­la­mint a vi­et­ná­mi jogi gon­dol­ko­dás­ra. A kínai be­ha­tást – mint ahogy a szer­ző rá­mu­tat – a helyi ha­gyo­má­nyok ár­nyal­ták, akár mó­do­sí­tot­ták is, de az alap­hely­ze­tet meg­szün­tet­ni nem tud­ták.

Ha­son­ló hely­zet ját­szó­dott le a hindu jogi kul­tú­ra és Dél­ke­let-Ázsia vo­nat­ko­zá­sá­ban, ahol a kínai jog Ke­let-Ázsi­á­ra tett ha­tá­sá­hoz ha­son­ló fo­lya­mat ját­szó­dott le. Nyil­ván az ázsi­ai jogi kul­tú­ra vizs­gá­la­ta során a 19. szá­zad­tól kez­dő­dő­en szá­mol­nunk kell alap­ve­tő­en nyu­gat-eu­ró­pai, fran­cia és német min­ták meg­je­le­né­sé­vel. Ilyen volt a nyu­ga­ti al­kot­má­nyok szó­sze­rin­ti­sé­gig menő át­vé­te­le, il­let­ve a bün­te­tő­jo­gi, a pol­gá­ri jogi, az el­já­rás­jo­gi és a ke­res­ke­del­mi jogi vo­nat­ko­zás­ban meg­va­ló­sí­tott át­vé­tel, amely a szer­ző sze­rint egy nyu­ga­ti­as jog­rend­szer vázát ho­no­sí­tot­ta meg. Nyil­ván ezek­ben az ese­tek­ben, ezen sza­bá­lyok­nak a vizs­gá­la­ta a nyu­ga­ti jogon ne­vel­ke­dett elmék szá­má­ra egy­sze­rű, bár két­ség­te­le­nül he­lye­sen mutat rá a szer­ző, hogy ezek­nek az át­vé­te­lek­nek a tár­sa­dal­mi va­ló­ság­ban meg­je­le­nő drá­mai kö­vet­kez­mé­nye­i­vel szá­mol­nunk kell, még akkor is, ha a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyok csak mos­ta­ná­ban kez­dik fel­is­mer­ni mind­ezen vál­to­zá­sok je­len­tő­sé­gét.

Az utó­la­go­san ha­mis­nak bi­zo­nyult elő­fel­té­te­le­zés az volt, hogy a mo­der­ni­zá­ció el­söp­ri majd az ar­cha­i­kus ele­me­ket (ilyen­nek te­kin­tet­ték nyu­ga­ti ol­dal­ról a ba­bo­ná­kat, a val­lá­sos­sá­got, a ha­gyo­má­nyos szo­ká­so­kat vagy a kaszt­rend­szert). Azon­ban éppen az el­várt­tal szem­ben el­len­té­tes ha­tá­sok, el­len­ha­tá­sok kö­vet­kez­tek be. Vagy­is ahe­lyett, hogy el­for­dul­tak volna ezen tár­sa­dal­mak a tra­di­ci­o­ná­lis gon­dol­ko­dás­tól, éppen az ún. ret­ra­di­ci­o­na­li­zá­ció je­len­sé­ge kö­vet­ke­zett be az 1970-es évek­től kezd­ve, még­pe­dig a re­isz­la­mi­zá­ció (Jany, 2016b:25–29) for­má­já­ban (elég az iráni isz­lám for­ra­da­lom­ra, az ezt kö­ve­tő glo­bá­lis dzsi­há­diz­mus­ra, va­la­mint az arab ta­vasz­ra gon­dol­ni).

Ez a ha­gyo­má­nyok­hoz való vissza­té­rés azon­ban nem­csak az isz­lám vi­lág­ra jel­lem­ző, hanem Kí­ná­ra is, ahol a kon­fu­ci­a­niz­mus so­kad­vi­rág­zá­sá­val ta­lál­koz­ha­tunk. A kom­mu­nis­ta (ma­o­is­ta) irá­nyí­tá­sú kínai állam mind­ezt nyíl­tan tá­mo­gat­ja: elég csak arra em­lé­kez­tet­nünk, hogy maga Mao Ce-tung sem vá­gott el min­den gyö­ke­ret a klasszi­kus kínai kul­tú­rá­val kap­cso­la­to­san, hi­szen ő maga sze­mé­lye­sen is gya­ko­rol­ta a kal­li­gra­fi­kus szép­írást, il­let­ve klasszi­kus kínai ver­se­ket írt (Mao, 1959). Sőt van­nak olyan né­ze­tek, ame­lyek a kon­fu­ci­á­nus vi­lág­lá­tást egye­ne­sen a glo­bá­lis prob­lé­mák pa­ná­ce­á­ja­ként ajánl­ja. In­di­á­ban is ta­lál­koz­ha­tunk az eu­ró­pai min­ták­tól el­for­du­lást, a hindu gyö­ke­rek­hez való vissza­té­rést hir­de­tő po­li­ti­kai párt­tal. A kom­mu­nis­ta örök­ség­től meg­sza­ba­dult Kam­bo­dzsá­ban a budd­hiz­must ál­lam­val­lás­sá tet­ték. Mind­ezen fo­lya­ma­tok in­do­kol­ják, hogy a szer­ző a tra­di­ci­o­na­lis­ta jog­rend­sze­re­ket ne hagy­ja fi­gyel­men kívül.

A kötet nem a nyu­ga­ti jog ázsi­ai re­cep­ci­ó­ját írja meg, hanem azt saját képi jog­rend­szer­ként te­kin­ti. Fon­tos ezzel együtt ki­emel­ni a szer­ző azon szán­dé­kát, mely sze­rint a fe­je­ze­tek in­kább en­cik­lo­pé­di­kus össze­fog­la­lá­sok, sem­mint egy-egy rész­te­rü­let ana­li­ti­kus fel­dol­go­zá­sai. Nyil­ván a szer­ző sem hall­gat­ja el, bár pon­to­san nem je­lö­li azt a művét, amely még­is­csak egy ázsi­ai jogi rész­te­rü­let­nek az en­cik­lo­pé­di­kus össze­fog­la­lá­sa, ne­ve­ze­te­sen a klasszi­kus isz­lám jogé (Jany, 2006:1–520). Maga Jany János is ki­mond­ja, hogy a ko­ráb­bi­ak­ban mo­nog­ra­fi­ku­san be­mu­ta­tott klasszi­kus isz­lám jogra jóval ke­ve­sebb ter­je­de­lem jut (ke­ve­sebb mint 100 oldal), ez ugyan­ak­kor mű­fa­ji sa­já­tos­ság­nak te­kin­ten­dő. Hi­szen va­ló­ban igaz az, hogy a ter­je­del­mi kor­lá­tok te­kin­te­té­ben je­lent­ke­ző arány­ta­lan­ság magát a művet is tor­zí­ta­ná, de ezt a szer­ző rend­kí­vül ele­gán­san meg tudta ol­da­ni.

Fon­tos még a be­ve­ze­tés­ből az a gon­do­la­ti­ság is, hogy va­ló­ban nem csu­pán jog­tör­té­ne­tet ír a szer­ző, hanem a spe­ci­fi­kus ázsi­ai né­ző­pont­tal együtt járó – és a jog vi­lá­gá­ra nem egy eset­ben va­ló­ban ható – kul­túr­tör­té­ne­ti ala­po­kat (ide­ért­ve a val­lást, a szo­ká­so­kat) kellő mér­ték­ben tisz­táz­za. Ugyan­ak­kor nem lehet el­men­ni amel­lett sem, hogy az al­cím­ben a jog­tu­do­mány szó is sze­re­pel, ugyan­is az egyes jog­tu­do­má­nyok kü­lön­bö­ző né­ző­pont­ja­i­nak fel­tá­rá­sa nél­kül könnyen abba a hely­zet­be jut­hat­nánk, hogy az egész vál­lal­ko­zás a pusz­tán te­o­re­ti­zá­ló szo­ci­o­lo­gi­zá­lás me­ze­jé­re esnék. Mind­emel­lett tisz­tá­ban kell len­nünk a szer­ző azon meg­ál­la­pí­tá­sá­nak fon­tos­sá­gá­val, hogy a ke­le­ti jog­rend­sze­rek­kel való fog­lal­ko­zás nem új ke­le­tű disz­cip­lí­na, de nyil­ván­va­ló okok­ból nem is annyi­ra klasszi­kus, mint a római jog mű­ve­lé­se. Ennek oka rész­ben az, hogy eze­ket a föld­raj­zi te­rü­le­te­ket az eu­ró­pai stí­lu­sú klasszi­kus tár­sa­da­lom­tu­do­mány mű­ve­lői a 18. szá­zad előtt nem kel­lő­en is­mer­ték. Ezt a meg­is­me­rést nem szán­dé­kol­tan, de elő­moz­dí­tot­ta az amúgy mé­lyen el­íté­len­dő gyar­ma­to­sí­tás is. Vi­lá­gos azon fel­ve­tés, hogy e te­rü­le­te­ket ha­dá­sza­ti szem­pont­ból ural­ni, ad­mi­niszt­ra­tív szem­pont­ból pedig igaz­gat­ni kel­lett, még­pe­dig föld­raj­zi­lag nagy ki­ter­je­dé­sű te­rü­le­te­ket és je­len­tős számú la­kos­sá­got. Ez a szük­ség­sze­rű­ség ma­gá­val hozta a helyi ha­gyo­má­nyok, il­le­tő­leg a helyi jogok meg­is­me­ré­sé­nek szük­sé­ges­sé­gét. Nyil­ván más volt a hoz­zá­fér­he­tő­ség az írás­be­li­ség­gel ren­del­ke­ző ci­vi­li­zá­ci­ók, va­la­mint a szó­be­li­sé­gen ala­pu­ló kul­tú­rák te­kin­te­té­ben. A könnyeb­ben meg­old­ha­tó fel­ada­tot je­len­tet­te ezen a te­rü­le­ten pél­dá­ul a vi­szony­lag is­mert, korai zsidó jog­ról való tudás rend­szer­be fog­la­lá­sa, hi­szen még a 20. szá­zad ele­jén is, az akkor még alap­ve­tő­en latin nyel­vű teo­ló­gi­ai kép­zés­ben, a héber és az egyéb ke­le­ti nyel­vek is­me­re­te (Óriás, 2006:56–83),⁹ az Ószö­vet­ség ere­de­ti nyel­vű vál­to­za­ta­i­nak meg­is­me­ré­se miatt, sok­kal hang­sú­lyo­sabb volt, mint eset­le­ge­sen ma. Azaz ilyen módon, ha nem is köz­vet­le­nül a nyu­ga­ti jog­tu­do­mány­ban, de a teo­ló­gi­á­hoz kap­cso­ló­dó tu­do­má­nyos ha­tár­te­rü­le­te­ken, az ószö­vet­sé­gi zsidó jog is­mert­nek volt te­kint­he­tő; szem­ben pél­dá­ul azzal a másik szél­ső­ér­ték­kel, a me­zo­po­tá­mi­ai jog­gal, ame­lyet az ék­írás meg­fej­té­se, il­le­tő­leg a Codex Ham­mu­ra­pi sze­ren­csés elő­ke­rü­lé­se je­len­tett. Ez a fajta je­len­tős kons­tel­lá­ció volt az oka, hogy a 20. szá­zad ele­jé­től a me­zo­po­tá­mi­ai jog ku­ta­tá­sa is meg­kez­dőd­he­tett.

Az ázsi­ai jogok prob­le­ma­ti­ká­já­val kap­cso­lat­ban na­gyon je­len­té­keny az az esz­me­tör­té­ne­ti össze­fog­la­lás, ame­lyet a kötet be­ve­ze­té­sé­nek 22–31. lap­ja­in ol­vas­ha­tunk. Nyil­ván a jog­tu­dó­sok be­kap­cso­lá­sa a kér­dés vizs­gá­la­tá­ba vi­szony­lag későn tör­tént meg, hi­szen gyar­ma­ti tiszt­vi­se­lők, bírák, más gya­kor­la­ti jo­gász szak­em­be­rek már szük­ség­kép­pen jóval ko­ráb­ban az egyes hely­szí­ne­ken tar­tóz­kod­tak. Jany János – egyéb­iránt meg­ala­po­zot­tan – meg­le­he­tő­sen sötét képet fest az első ke­le­ti jog kér­dé­se­i­vel fog­lal­ko­zó jog­tu­dó­sok­ról. Ők a min­de­nek fe­lett álló római jog és saját jog­ha­gyo­má­nyuk tük­ré­ben szem­lél­ték a helyi vi­szo­nyo­kat, egyéb­ként meg­le­he­tős le­eresz­ke­dés­sel és le­ke­ze­lő módon. A szer­ző ilyen­ként emeli ki az ind helyi jogok vo­nat­ko­zá­sá­ban Sir Henry Maine-t (jog­ant­ro­po­ló­gi­ai ku­ta­tá­sa­i­ra lásd Maine, 1997). Mind­azon­ál­tal nem lehet el­ta­gad­ni ezen első nyu­ga­ti jog­tu­dó­sok ered­mé­nyes­sé­gét, hi­szen a nagy ázsi­ai jog­rend­sze­rek jel­leg­adó szö­ve­ge­i­nek első for­dí­tá­sai (Ham­mu­ra­pi, va­la­mint Manu kó­de­xei, il­let­ve egyes bur­mai jogi szö­ve­gek) hoz­zá­juk köt­he­tő­ek.

Igen szép be­mu­ta­tá­sa a jog és az ori­en­ta­lisz­ti­ka ha­tá­rán fekvő tu­do­mány­te­rü­let­nek a be­ve­ze­tő rész­ben a 22–29. ol­da­lak. A ma­gunk ré­szé­ről az ilyes­faj­ta, élet­mű­ve­ken ke­resz­tül tör­té­nő, tu­do­mány­el­mé­le­ti be­mu­ta­tá­so­kat tart­juk a leg­ér­té­ke­seb­bek­nek, és be kell val­la­ni, hogy ezek az ál­lam­tu­do­mány és jog­tu­do­mány te­rü­le­tén ke­vés­bé te­kint­he­tő­ek gya­ko­ri­nak (a hazai tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyok kö­ré­ben alap­ve­tő­en szin­tén nem gya­ko­ri­ak ezek az ön­ref­lek­tív tu­do­mány­tör­té­ne­ti ten­den­ci­ák, alap­ve­tő­en ez alól csu­pán az iro­da­lom­tör­té­net tu­do­má­nya je­lent va­la­me­lyest ki­vé­telt). Ér­de­mes rö­vi­den utal­ni a jogi ori­en­ta­lisz­ti­ka el­mé­let­tör­té­ne­ti irány­za­ta­i­ra. Jany János elvi éllel rög­zí­ti, hogy a köny­vé­ben is vizs­gált tu­do­mány­te­rü­le­tet alap­ve­tő­en zöm­mel nem jog­tu­dó­sok, hanem fi­lo­ló­gu­sok mű­vel­ték, vagy­is olyan nyelv­tu­dó­sok, akik a szö­ve­ge­ket ol­vas­ni tud­ták, il­let­ve kellő tör­té­ne­ti, nyel­vé­sze­ti, iro­da­lom­tu­do­má­nyi fel­vér­te­zett­ség­gel a meg­fe­le­lő ér­tel­me­zés­re is ké­pe­sek vol­tak.

Fon­tos mér­föld­kö­vek­nek azo­kat a tu­do­mány­tör­té­ne­ti pil­la­na­to­kat tart­ja, ami­kor vagy egy-egy jog­vég­zett, vagy a jog­tu­do­má­nyi kér­dé­se­ket kö­zép­pont­ba ál­lí­tó ori­en­ta­lis­ta fel­lé­pé­sé­re ke­rült sor, kö­zü­lük az isz­lám jog­gal fog­lal­ko­zott Jo­seph Schacht (Schacht, 1950), az in­di­ai és dél­ke­let-ázsi­ai jogot ku­ta­tó Ro­bert Lin­gat (Lin­gat, 1973), to­váb­bá az in­di­ai és a zsidó jog te­rü­le­tén tény­ke­dő J. D. M. Der­rett (Der­rett, 1968). A fi­lo­ló­gia és a jog­tu­do­mány kép­vi­se­lői össze­fo­gá­sa ered­mé­nye­ként szü­le­tett meg a ba­bi­lo­ni jog te­kin­te­té­ben G. Dri­ver és J. Miles (Dri­ver–Miles, 1952–1955) mun­kás­sá­ga. Az el­mé­le­ti jog­tu­do­mány tö­rek­vé­sei mel­lett ezen a te­rü­le­ten a gya­kor­la­ti szak­em­be­rek­nek is sze­rep jut, őket nyil­ván nem a jog­el­mé­le­ti vagy az ori­en­ta­lisz­ti­kai prob­lé­mák iz­gat­ták, hanem a gya­kor­la­ti jog kö­ve­tel­mé­nyei (tehát a fel­me­rü­lő min­den­na­pi jogi ügyek) meg­ol­dá­sá­nak szán­dé­ka ve­zet­te, hogy a jog­anya­got össze­ren­dez­zék vagy ma­gán­kez­de­mé­nye­zés­re ko­di­fi­kál­ják. Ezen tö­rek­vé­sek azon­ban el­len­ál­lást kel­tet­tek a helyi la­kos­ság­ban, akik nem tud­ták hová tenni a je­len­sé­get, így az ilyes­fé­le pro­jek­tu­mo­kat abba kel­lett hagy­ni. Ez tör­tént a Sparks Code ese­té­ben is.

Fon­tos meg­ál­la­pí­tás, hogy az ori­en­ta­lisz­ti­kai jog­tu­do­mányt még min­dig nem si­ke­rült kel­lő­en ki­bon­ta­koz­tat­ni, annak el­le­né­re sem, hogy a nap­ja­ink­ban a sok is­mé­tel­ge­tés­től las­san ki­üre­se­dő, jel­szó­sze­rű in­ter­disz­cip­li­na­ri­tás, va­la­mint a csa­pat­mun­ka ebben az eset­ben valós és hasz­nos ered­mé­nyek­re ve­zet­het. A gyar­ma­ti ura­lom la­zu­lá­sá­val és meg­szű­né­sé­vel, il­le­tő­leg a köz­vet­len gyar­ma­ti igaz­ga­tás el­tű­né­sé­vel nap­ja­ink­ra a tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sok ke­rül­tek ezen a te­rü­le­ten elő­tér­be. Mind­ez azzal járt, hogy né­hány ame­ri­kai egye­te­men fel­ál­lí­tot­tak ázsi­ai jo­gok­kal fog­lal­ko­zó ku­ta­tó­köz­pon­to­kat, il­let­ve Eu­ró­pá­ban meg­je­lent né­hány ori­en­ta­lisz­ti­kai irá­nyult­sá­gú jog­tu­do­má­nyi tár­sa­ság. Ilyen pél­dá­nak oká­ért a német kez­de­mé­nye­zé­sű Euro­pe­an China Law Stu­di­es As­so­ci­a­ti­on.¹⁰ Ugyan­ak­kor min­den­képp szük­sé­ges utal­ni a szer­ző azon meg­ál­la­pí­tá­sá­ra, hogy a jog­tu­do­mány nyi­tá­si kény­sze­ré­nek ilye­tén jel­le­gű fel­is­me­ré­se nem je­len­ti azt, hogy itt va­ló­di in­ter­disz­cip­li­ná­ris ku­ta­tá­sok­ról lenne szó, mivel ezek a gya­kor­lat­ban alig va­ló­sul­nak meg. Tel­jes­ség­gel egyet­ér­tünk azok­kal a to­váb­bi ál­lí­tá­sok­kal, hogy az ilyen irá­nyú ku­ta­tá­sok alul­fi­nan­szí­ro­zott­sá­ga és az egész té­ma­kör neg­li­gá­lá­sa a valós kép, ugyan­ak­kor va­ló­ban tény, hogy az ázsi­ai jog­rend­sze­rek is­me­re­té­nek szük­ség­le­te ak­tu­á­li­sabb, mint va­la­ha. Mind­eh­hez ké­pest akár Észak-Ame­ri­ká­ban, akár Eu­ró­pá­ban na­gyon gyak­ran csak psze­u­do-in­ter­disz­cip­li­ná­ris ku­ta­tá­sok­kal ta­lál­ko­zunk, ame­lyek in­kább csak fo­koz­zák az amúgy is meg­lé­vő za­va­ro­dott­sá­got, és a jog­tu­dó­sok ese­té­ben gyak­ran csak az iden­ti­tás­vál­ság ki­ala­kí­tá­sá­ra al­kal­ma­sak. Akár olyan irány­ban, hogy rész­ben az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok jog­tu­do­má­nyá­ban zajló fo­lya­ma­tok ha­tá­sá­ra a hazai jog­tu­do­mánnyal fog­lal­ko­zók kö­zött is egyre több a jogot amúgy hír­ből sem is­me­rő szo­cio­ló­gus vagy po­li­to­ló­gus; il­let­ve a fent em­lí­tett el­bi­zony­ta­la­no­dás ha­tá­sá­ra akad­nak olyan jog­vég­zett és jog­tu­do­mánnyal fog­lal­ko­zó ku­ta­tók, akik sok­kal in­kább szo­cio­ló­gi­ai és po­li­ti­ka­tu­do­má­nyi kér­dé­se­ket ol­da­nak meg jog­tu­do­má­nyi ku­ta­tá­sok örve alatt, nem a valós jogi prob­lé­má­kat. Az iden­ti­tás­vál­ság másik tí­pu­sú ál­do­za­ta azon kevés számú ku­ta­tó, aki jog­dog­ma­ti­kai vagy a dog­ma­ti­kai ku­ta­tá­so­kat se­gí­tő tu­do­mány­el­mé­le­ti és el­mé­let­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­so­kat foly­tat. A fenti vál­to­zás ezek­ben a kö­rök­ben is el­bi­zony­ta­la­no­dást ered­mé­nyez, kü­lö­nös te­kin­tet­tel az olyan han­gok kel­tet­te fé­lel­mek­re, mely sze­rint a dog­ma­ti­kai ku­ta­tá­sok vál­ság­ban van­nak, il­let­ve hogy maga a jog­dog­ma­ti­ka ha­lott. Azért nem árt fi­gye­lem­mel lenni arra, hogy a jog­tu­do­mány min­den­na­pi prob­lé­má­it még­is­csak a jog­dog­ma­ti­ka esz­kö­ze­i­vel lehet meg­ol­da­ni, ugyan­is az itt je­lent­ke­ző kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sá­ra egy sor tu­do­mány kép­vi­se­lői, a szo­cio­ló­gu­sok, a po­li­to­ló­gu­sok, a pszi­cho­ló­gu­sok, a tör­té­né­szek, a sta­tisz­ti­ku­sok, va­la­mint a jog­tu­do­má­nyi ál­arc­ban je­lent­ke­ző kü­lön­fé­le ideo­ló­gu­sok (pél­dá­ul az ún. nyu­ga­ti mar­xis­ták, a gen­der­tu­do­má­nyok mű­ve­lői, il­le­tő­leg a „jog és bármi”-vel – jog és iro­da­lom, jog és köz­gaz­da­ság­tan, jog és ér­zel­mek stb. – fog­lal­ko­zók) ke­vés­sé al­kal­ma­sak.

Az ókori Kö­zel-Ke­let ku­ta­tá­sa te­kin­te­té­ben Jean Vin­cent Sche­ilt, Mar­tha T. Rot­hot, V. Korošecet, G. Dri­ver­ert, J. Mi­lest, Ray­mund West­bro­o­kot, il­le­tő­leg a ma­gyar szer­zők közül az ori­en­ta­lis­ta Mah­ler Edét (Mah­ler, 1906)¹¹ és Kmos­kó Mi­hályt (Kmos­kó, 1911; 1913)¹² szük­sé­ges meg­em­lí­te­ni. A zsidó jog tör­té­ne­ti vizs­gá­la­tá­ban ve­ze­tő sze­rep il­le­ti meg Ju­li­us Well­ha­us­ent, Mar­tin Not­hot, Ger­hard von Radot, David Dau­bét, Calum Car­mi­cha­elt, Alan Wat­sont, il­le­tő­leg Peter Ste­int.

A ke­le­ti ke­resz­tény­ség szír nyel­vű ha­gyo­má­nyá­nak jog­tu­do­má­nyi fel­tá­rá­sa is je­len­tős – alap­ve­tő­en német ajkú – szer­zők­kel büsz­kél­ked­het: Georg Hoff­mann, Edu­ard Sa­chau, Oskar Braun, Art­hur Vö­ö­bus, W. Ho­ener­bach, O. Spies, va­la­mint Wal­ter Selb.

A szer­ző kissé sötét szí­nek­kel festi meg a per­zsa jog ku­ta­tá­sá­nak tab­ló­ját, mivel a jogi kér­dé­sek nem­hogy az ira­nisz­ti­kai ér­dek­lő­dés hom­lok­te­ré­ben, hanem még a pe­ri­fé­ri­á­ján is alig ál­lot­tak és áll­nak. A leg­je­len­tő­sebb jogi ira­nis­ták közé so­ro­lan­dók: Ch­ris­ti­an Bart­ho­lo­mae, Man­sour Shakl, An­a­hit Pe­rik­ha­ni­an, il­le­tő­leg Maria Ma­cuch.

Az isz­lám jog is­me­re­te csak a 19–20. szá­zad for­du­ló­ján kez­dő­dött meg a nyu­ga­ti ori­en­ta­lisz­ti­ka által el­várt tu­do­má­nyos szin­ten. Nem volt annyi­ra is­mert, mint az ószö­vet­sé­gi zsidó jog, mely­nek ku­ta­tá­sát a bib­li­kus tu­do­má­nyok nagy­ban szor­gal­maz­ták, il­let­ve az isz­lám jog­gal kap­cso­la­to­san egy sor elő­íté­let is ter­hel­te a meg­is­me­rést. Leg­ki­vá­lóbb ku­ta­tói vol­tak: The­o­dor Nöl­de­ke, Gotthelf Bergsträsser, Sno­uck Hurg­ron­je, Jo­seph Schacht, John Wansbro­ugh, J. N. D. An­der­son, il­let­ve Gol­dzi­her Ignác (Gol­dzi­her, 1884).¹³

Jany sze­rint a hindu jog ku­ta­tá­sa von­zot­ta a leg­több ki­vé­te­les elmét, ahol több jogi vég­zett­sé­gű ku­ta­tót, il­let­ve jo­gász-ori­en­ta­lis­tát is ta­lál­ha­tunk. A leg­je­len­tő­sebb szer­zők közé tar­toz­tak: Wil­li­am Jones, Max Mül­ler, Ju­li­us Jolly, P. V. Kane, Ro­bert Lin­gat, J. Dun­can, M. Der­rett, Ludo Ro­cher, Wer­ner Mens­ki.

A budd­his­ta jog ku­ta­tá­sa az új je­len­sé­gek közé tar­to­zik, és az el­múlt né­hány év­ti­zed­ben kez­dő­dött meg ön­ál­ló disz­cip­lí­ná­vá vá­lá­sa, me­lyen belül kü­lön­fé­le al­te­rü­le­tek­kel ta­lál­koz­ha­tunk. Az új te­rü­let szá­mos mű­ve­lőt von­zott ma­gá­hoz: Re­becca French (ti­be­ti jog­ant­ro­po­ló­gi­ai ku­ta­tá­sok), And­rew Hux­ley (páli budd­hiz­mus), Emil Forch­ham­mer (bur­mai és más dél­ke­let-ázsi­ai jogok), Ro­bert Lin­gat (bur­mai szo­kás­jog), Cor­ne­lis van Vol­len­ho­ven (in­do­néz jog), Ter Har (maláj jog), M. B. Ho­o­ker (dél­ke­let-ázsi­ai jog és maláj jog).

A kínai jog ta­nul­má­nyo­zá­sa majd­nem közel olyan kevés szer­ző fan­tá­zi­á­ját moz­gat­ta meg, mint a per­zsa jog ese­té­ben. A kínai állam kap­csán a gyar­ma­to­sí­tók sze­re­pe rész­ben idő­ben rö­vi­debb volt, mint más ázsi­ai or­szá­gok ese­té­ben, rész­ben nem je­len­tet­te azt, hogy a helyi igaz­ga­tás­sal vagy jog­szol­gál­ta­tás­sal fog­lal­koz­ni­uk kel­lett volna. Ugyan­ak­kor a kon­fu­ci­á­nus kínai gon­dol­ko­dás­ban, annak erős eti­kai meg­ala­po­zá­sa miatt, a jog sze­re­pe cse­kély volt, il­let­ve Kí­ná­ban a jogot nem tar­tot­ták fon­tos vagy ér­de­kes tu­do­mány­te­rü­let­nek, job­bá­ra a köz­igaz­ga­tá­si kér­dé­sek­kel fog­lal­koz­tak na­gyobb mér­ték­ben. Az ókor­ban a bün­te­tő­jog és a köz­igaz­ga­tá­si jog sze­re­pe je­len­tő­sebb, a ma­gán­jog sze­re­pe cse­kély volt. A jog tár­gya­lá­sa nem vált ön­ál­ló prob­lé­má­vá, hanem a fi­lo­zó­fia és a tör­té­net­tu­do­mány ke­re­tei kö­zött fog­lal­koz­tak vele. E kör­ben a leg­ki­vá­lóbb szer­zők vol­tak: Henri Ma­spe­ro, Geoff­rey MacC­or­mack, Ran­dall Pe­eren­boom, Éti­en­ne Ba­lázs (Ba­lázs, 1931–1933; 1934; 1954; 1964; 1968; 1976),¹⁴ Lasz­lo La­dany (La­dany, 1992).¹⁵

A to­váb­bi­ak­ban a kötet egyes fe­je­ze­te­i­ben írt leg­fon­to­sabb meg­ál­la­pí­tá­so­kat emel­jük ki, ezen­fe­lül az ál­ta­lunk leg­ér­de­ke­sebb­nek vélt tar­tal­mak egy ré­szét (te­kin­tet­tel a ter­je­del­mi kor­lá­tok­ra) is be­mu­tat­juk.

Állam és jog az ókori ke­le­ten (35–66.)

Az első fe­je­zet ma­gá­ban fog­lal­ja Me­zo­po­tá­mia (su­me­rok és ak­ká­dok), Ba­bi­lon, Asszí­ria, va­la­mint a Het­ti­ta Bi­ro­da­lom jog­éle­tét. Me­zo­po­tá­mia te­rü­le­tén már a Kr. e. 6. év­ez­red­ből is elő­ke­rül­tek az em­be­ri je­len­lét tár­gyi bi­zo­nyí­té­kai, azon­ban az ak­ko­ri vi­szo­nyok­ról igen ke­ve­set tu­dunk.

Az Uba­id-kul­tú­ra (Kr. e. 5. év­ez­red) idő­sza­kát kö­ve­tő­en az Uruk-kul­tú­ra (Kr. e. 4000–2900) meg­je­le­né­se ho­zott döntő vál­to­zá­so­kat. A tech­ni­kai fej­lő­dés sza­ka­szai (kerék hasz­ná­la­ta, nö­vek­vő fém­elő­ál­lí­tás), il­let­ve a né­pes­ség­nö­ve­ke­dés­ből ere­dő­en a korai vá­ro­sok ki­fej­lő­dé­se ma­gá­val hozta az ék­írás meg­je­le­né­sét is. Az ál­la­mok ki­ala­ku­lá­sá­nak okát (Her­zog, 1999:13–80) a mai napig nem si­ke­rült tisz­táz­ni, a leg­el­fo­ga­dot­tabb hi­po­té­zis sze­rint a kö­zös­sé­gi mun­ka­szer­ve­zés (ön­tö­ző­csa­tor­nák, pa­lo­ta- és temp­lom­épí­té­sek), il­let­ve ké­sőbb az e mun­ká­kat irá­nyí­tó sze­mé­lyek vál­tak az állam ve­ze­tő­i­vé (más el­mé­let sze­rint a vá­ro­sok a kü­lön­bö­ző klá­nok ve­tél­ke­dé­sei miatt jöt­tek létre, akik épü­le­tek meg­al­ko­tá­sá­val kí­ván­ták ha­tal­mu­kat szim­bo­li­zál­ni).

A vá­ros­ál­la­mok ko­rá­ban (Kr. e. 2900–2340) az aláb­bi fon­to­sabb kul­tú­rák ala­kul­tak ki: Ur, Eridu, Uruk, Sippar, Shu­ru­ppak, Girsu, La­gash, Umma. Je­len­tős tör­té­ne­ti ese­mény volt Umma és La­gash há­bo­rú­ja (Su­lyok, 2012; 2013).

Korai jog­em­lék­nek szá­mít a sumer kor­szak­ból Uru­Ka­Gi­na la­ga­shi ural­ko­dó re­form­táb­lá­ja. Re­form­ja­i­nak célja az öz­ve­gyek és árvák vé­del­me. El­tö­rölt kü­lön­fé­le fi­ze­té­si kö­te­le­zett­sé­ge­ket (imád­ko­zá­si ke­nyér, ha­lot­ti szer­tar­tás díja), il­let­ve védte a sze­gé­nyek tu­laj­do­nát (ház­kert, sza­már), így a ko­ráb­bi szo­ká­sok­kal el­len­tét­ben, a ha­tal­ma­sok el­len­szol­gál­ta­tás nél­kül nem tud­ták el­ven­ni. Fel­lé­pett az adós­rab­szol­ga­ság ellen is. Ne­he­zeb­ben ér­tel­mez­he­tő az a ren­del­ke­zés, amely sze­rint fel kell hagy­ni azzal a bűn­nel, hogy egy nőnek két férje le­gyen. Egye­sek ebben a po­li­and­ria el­tör­lé­sét lát­ták (Edzard és Korošec). Más szer­zők a ius pri­mae noc­tis jog­in­téz­mé­nyét vélik benne fel­fe­dez­ni (Kuhrt), il­let­ve a leg­újabb meg­kö­ze­lí­tés öz­ve­gyi új­ra­há­za­so­dás­ként ér­tel­me­zi (Wilc­ke). Min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint a sumer há­zas­ság mo­no­gám volt, sem a po­li­gá­mia, sem a po­li­and­ria nem volt jel­lem­ző, de a con­cu­bi­na­tust vél­he­tő­en to­le­rál­ták. A há­zas­sá­gon belül a férj ki­emelt sze­re­pét tá­maszt­ja alá az a sza­bály, mely sze­rint a fe­le­se­lő fe­le­ség szá­ját forró tég­lá­val kell be­töm­ni.

Dél-Me­zo­po­tá­mia egy­sé­gét nem a su­m­erek, hanem az ak­ká­dok va­ló­sí­tot­ták meg, és így jött létre az Akkád Bi­ro­da­lom I. Shar­ru­kin (Kr. e. 2340–2284) ve­ze­té­sé­vel. Az Akkád Bi­ro­da­lom ko­rá­ból tör­vé­nyek, ki­rá­lyi ren­de­le­tek nem ma­rad­tak ránk. Alap­ve­tő­en ma­gán­jo­gi szer­ző­dé­se­ket rög­zí­tő sumer nyel­vű do­ku­men­tu­mok ma­rad­tak fenn (jel­lem­ző­en in­gat­lan-adás­vé­tel­lel és köl­csön­nel kap­cso­la­tos szer­ző­dé­sek­ről van szó, ezek vo­nat­ko­zá­sá­ban a ko­ráb­bi kor­szak­ban élt sumer ír­no­kok szel­le­mi tel­je­sít­mé­nyét át­ve­vő szer­ző­dé­si klau­zu­lák je­len­tek meg). Mivel a jogi hatás a for­mu­lák pon­tos be­tar­tá­sá­hoz kö­tő­dött. Vé­le­mé­nyünk sze­rint ez a fel­fo­gás közel áll a római jogi for­ma­kény­sze­res jogi el­já­rá­sok­hoz (Földi–Hamza, 1996:166–181), il­let­ve a ké­sőb­bi kö­zép­ko­ri jogi for­mu­lák­hoz, pél­dá­ul az is­ten­íté­let egyes ese­te­i­ben.

Az ak­ká­dok­hoz kö­tő­dik a ma is­mert leg­ré­geb­bi tör­vény­könyv. Erre a gyűj­te­mény­re – mint Jany János elvi éllel rá­mu­tat – té­ve­sen szo­kás Ur-Nam­mu tör­vény­köny­ve­ként hi­vat­koz­ni. Ugyan­is meg­al­ko­tó­ja Ur-Nam­mu utóda, Shul­gi volt, aki öt­ven­éves ural­ma alatt el­ér­te az állam meg­erő­sí­té­sét. A tör­vény csu­pán frag­men­tu­mok­ban ma­radt ránk, szö­ve­gét Sa­mu­el Noah Kra­mer re­konst­ru­ál­ta 1954-ben. A tör­vény fő­ként bün­te­tő­jo­gi ren­del­ke­zé­se­ket tar­tal­maz: ide­so­ro­lan­dó pél­dá­nak oká­ért az em­ber­ölés, testi sér­tés és nemi er­kölcs el­le­ni de­lik­tu­mok. Az em­ber­ölés el­kö­ve­tő­je ha­lál­bün­te­tést ér­de­melt, mind­emel­lett a ta­li­ó­elv tel­je­sen hi­ány­zott. Alap­ve­tő­en va­gyo­ni jel­le­gű, azaz anya­gi kom­pen­zá­ci­ó­val járó bün­te­té­sek tet­ték ki a tör­vény­könyv szank­ció­rend­sze­ré­nek zömét (az ilyen tí­pu­sú bün­te­té­se­ket a ma­gyar jog­tör­té­né­szek ta­ri­fá­lis com­po­sit­iónak hív­ják). A ha­lál­bün­te­tés a tör­vény­ben rit­kán for­dul elő, a ta­li­ó­elv pedig a majd csak két év­szá­zad­dal ké­sőbb ke­let­ke­zett Ham­mu­ra­pi-Co­dexben (röv. CH) je­lent­ke­zett.

A ba­bi­lo­ni idő­szak­ban je­len­tek meg kü­lön­fé­le jogi szak­ki­fe­je­zé­sek, pél­dá­ul a jog­sze­rű­ség (kittu) és az ae­qu­i­tas (mes­ha­ru). Az igaz­sá­gos­sá­got egy­faj­ta koz­mi­kus rend­ként kép­zel­ték el. Lipit Ish­tar tör­vény­köny­ve Kr. e. 1934 és 1924 kö­zött ke­let­ke­zett sumer nyel­ven, és zöm­mel a ma­gán­jo­got sza­bá­lyoz­ta. A Kr. e. 19–18. szá­zad­ban ke­let­ke­zett a Codex Esh­nun­na, amely az első akkád nyel­ven író­dott tör­vény­könyv­nek te­kin­ten­dő. Ez volt az egyet­len me­zo­po­tá­mi­ai tör­vény, amely alaki jogi sza­bá­lyo­kat tar­tal­ma­zott, így e kódex mi­nő­sül a világ első el­já­rá­si tör­vény­köny­vé­nek, amely a bün­te­tő­bí­ró­ság ha­tás­kö­rét is tar­tal­maz­ta. Mind­ezek mel­lett az ár- és bér­ta­ri­fá­kat is rög­zí­tet­te, ezek meg­sze­gé­sé­re ugyan­ak­kor nem ál­la­pít meg szank­ci­ót (ezzel fel­te­he­tő­leg a lex im­per­fec­ta egyik első pél­dá­ja).

A me­zo­po­tá­mi­ai jog­tör­té­net leg­hí­re­sebb al­ko­tá­sa a Ham­mu­ra­pi-Co­dex, me­lyet egy 2,25 méter magas, fe­ke­te di­o­rit­tömb­be vés­tek az ír­no­kok. A jog­em­lé­ket 1901–1903-ben fran­cia ré­gé­szek tár­ták fel Szú­zá­ban, majd innen Pá­rizs­ba szál­lí­tot­ták, ahol ma is a Lo­uvre ad neki ott­hont. A szö­ve­get Sche­il for­dí­tot­ta le elő­ször, va­la­mint sza­ka­szok­ra is osz­tot­ta azt, mivel az ókori ke­le­ti tör­vé­nyek nem tar­tal­maz­nak ilyes­faj­ta sza­ka­szo­lást.

Az asszír kor­szak (Kr. e. 2000–610) vá­ros­ál­la­mai sa­já­tos köz­jo­gi be­ren­dez­ke­dést mu­tat­tak. Az állam élén álló sze­mélyt nem ural­ko­dó­nak, hanem Isten he­lyet­te­sé­nek ne­vez­ték. Lé­te­zett vá­ro­si ta­nács is. Is­mert volt a vá­lá­si pénz je­len­sé­ge, il­le­tő­leg az adós­ság­le­vél­ből ki­fej­lő­dő – s a be­mu­ta­tó­ra szóló ér­ték­pa­pír­ral rokon – jog­in­téz­mény. Ér­de­kes­ség, hogy a férj tá­vol­lé­té­ben a nők sok te­kin­tet­ben egyen­ran­gú­ak vol­tak a fér­fi­ak­kal.

Az ókor tör­té­ne­té­nek leg­je­len­tő­sebb üt­kö­ze­te volt a Mu­wat­ta­lish (Kr. e. 1295– 1282) és II. Ram­szesz se­re­gei kö­zött le­ját­szó­dott qa­de­shi csata, ami az asszí­rok győ­zel­mét hozta. II. Ram­szesz és Mu­wat­ta­lish utóda, III. Hat­tus­hi­lish (Kr. e. 1275–1245) kö­töt­te meg Kr. e. 1269-ben az egyip­to­mi–het­ti­ta bé­ke­szer­ző­dést, amely az egye­te­mes dip­lo­má­cia­tör­té­net egyik ki­emel­ke­dő do­ku­men­tu­ma, ennek má­so­la­ta a New York-i ENSZ-szék­ház falát dí­szí­ti (Su­lyok, 2014).

A zsidó jog (67–104.)

A zsidó jog­gal kap­cso­la­tos egyik hát­tér­prob­lé­ma a Bib­lia szö­ve­gé­vel kap­cso­la­tos hi­te­les­sé­gi kér­dé­sek. A mo­dern tör­té­né­szek több­sé­ge a bib­li­kus ál­lí­tá­so­kat nem ke­ze­li kész tör­té­ne­ti tény­ként, sőt egy ki­sebb cso­port a tör­té­net­írás során tel­je­sen fi­gyel­men kívül hagy­ja. A köz­ve­tí­tő irány­zat a Bib­lia el­be­szé­lé­se­it ala­pul veszi, de for­rás­kri­ti­ká­val ke­ze­li azo­kat. Saul és Dávid ki­rály­sá­gá­ban a bí­ró­sá­gi szer­ve­zet nem épült ki, a bírák sze­mé­lye­sen vet­tek részt az ítél­ke­zés­ben. Dön­té­sük alap­ját a min­den­ki által is­mert és el­fo­ga­dott szo­ká­sok je­len­tet­ték. A ki­rály­ság ko­rá­ban az igaz­ság­szol­gál­ta­tás feje az ural­ko­dó volt (Sa­la­mon ko­rá­ból erre em­lé­kez­tet a „sa­la­mo­ni dön­tés”), ezzel együtt a bí­ró­sá­gi szer­ve­zet a la­i­kus elem meg­je­le­né­sé­vel dif­fe­ren­ci­ál­tab­bá vált. Prob­le­ma­ti­kus a bí­ró­sá­gi szer­ve­ze­ti jog kö­ré­ben a San­hed­rin (vagy gö­rö­gö­sen: Syn­hed­ri­on) meg­íté­lé­se, ugyan­is e név­vel vagy két azo­nos nevű, de kü­lön­bö­ző funk­ci­ó­jú szer­vet, vagy pedig egyet­len, igen szé­les ha­tás­kö­rű in­téz­ményt je­löl­tek. A rab­bi­ni­kus for­rá­sok jog­szol­gál­ta­tó, il­let­ve ese­ten­ként leg­isz­la­tív funk­ci­ó­kat el­lá­tó szerv­ként írják le, míg a görög szö­ve­gek a ki­rály vagy főpap által ve­ze­tett, po­li­ti­kai dön­tés­ho­zó szerv­ként áb­rá­zol­ják. A több­sé­gi ál­lás­pont sze­rint volt egy jog­szol­gál­ta­tó és egy po­li­ti­kai in­téz­mény egy név alatt. Ugyan­ak­kor je­len­tős számú tudós sze­rint az el­lent­mon­dá­sos for­rá­sok nem tá­maszt­ják alá, hogy két szer­vet té­te­lez­zünk fel. Ezen ál­lás­pont hívei sze­rint a San­hed­rin kü­lön­bö­ző ko­rok­ban el­té­rő funk­ci­ó­kat lá­tott el, a ve­ze­tői is mások vol­tak, il­let­ve a rab­bi­ni­kus for­rá­sok és a görög szö­ve­gek azért adnak egy­más­tól kü­lön­bö­ző le­írást, mert más tör­té­ne­ti ko­rok­ban ke­let­kez­tek.

A Tal­mud előt­ti kor­ból két szó­be­li szo­kás­jog­gyűj­te­ményt lehet em­lí­te­ni, a Mis­nah-t és a Tos­ef­tát. A Mis­nah főleg do­lo­gi, csa­lá­di, kár­té­rí­té­si anya­gi és el­já­rás­jo­gi nor­mák­kal és val­lás­jo­gi sza­bá­lyok­kal fog­lal­ko­zott. A rab­bi­ni­kus jog­ha­gyo­mány másik for­rá­sa a ké­sőbb meg­je­le­nő Tos­ef­ta, mely rész­ben ki­egé­szí­ti, rész­ben kom­men­tál­ja a Mis­nah sza­bá­lya­it. A je­ru­zsá­le­mi és a ba­bi­lo­ni Tal­mud a Mis­nah ta­nu­lá­sa során fel­ve­tő­dő kér­dé­sek és vá­la­szok tár­há­za.

A Tal­mud utáni kor­szak­ban kö­vet­ke­zett be a Tal­mud végső re­dak­ci­ó­ja, majd ké­sőbb a me­ző­gaz­da­ság­ból élő kö­zös­ség he­lyett a ke­res­ke­de­lem­ből és ipar­ból élő tár­sa­da­lom igé­nye­i­hez iga­zí­tá­sa (be­le­ért­ve azt is, hogy egyre több isz­lám jogi elem épült be a zsidó jogba a szer­ző­dé­ses kap­cso­la­tok révén). A Kr. u. 9. szá­zad­ra a res­pon­sum iro­da­lom mint ön­ál­ló jog­tu­do­má­nyi műfaj meg­erő­sö­dött. Igen fon­tos volt Moses Ma­i­mon­ides (1135/1138–1204) res­pon­sumainak ha­tá­sa, aki a ke­le­ti és a nyu­ga­ti zsi­dó­ság jogi kér­dé­se­i­ben rejlő el­len­té­te­ket igye­ke­zett össze­fé­sül­ni.

Az újkor haj­na­lán, 1565-ben je­lent meg Ve­len­cé­ben Jo­seph Qaro Sul­han Aruk című műve, amely la­i­ku­sok által is ért­he­tő­en fog­lal­ta össze a zsidó jogot, így vi­tat­ha­tat­lan nép­sze­rű­ség­re tett szert. Nap­ja­in­kig ez a leg­nép­sze­rűbb jog­gyűj­te­mény. Ér­de­kes je­len­ség, hogy a 17. szá­zad­tól kezd­ve a ko­ráb­bi jog­tu­dó­so­kat na­gyobb tu­dás­sal ren­del­ke­ző­nek tar­tot­ták, mint a kor­társ és a kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ció tag­ja­it. Az újabb ge­ne­rá­ci­ók meg­vi­tat­hat­ták ugyan az elő­dök mun­ká­it, de fel­té­te­le­zett hi­ány­zó au­to­ri­tá­suk miatt nem vál­toz­tat­hat­ták meg az elő­dök által ki­mon­dot­ta­kat. Ha­son­ló vé­le­mény ala­kult ki a Tal­mud utáni kor­szak­ból is, és ez a ten­den­cia az isz­lám jog­ban is meg­fi­gyel­he­tő volt, ahol a 9. szá­za­dig mű­kö­dő jog­tu­dó­so­kat ne­vez­ték meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len tu­dá­sú ré­gi­ek­nek, míg az újak nem ve­tél­ked­het­tek velük. Meg kí­ván­juk je­gyez­ni, hogy nyil­ván má­sabb, de ha­son­ló gyö­ke­rű prob­lé­má­ra utal a római jog­ban az öt római remek jo­gász és az ő au­to­ri­tá­suk sor­rend­jét meg­ál­la­pí­tó 426-os lex ci­ta­tio­nis (Földi–Hamza, 1996:94). A zsidó jog főbb in­téz­mé­nyei a csa­lá­di jog és az örök­lé­si jog, a bün­te­tő­jog, il­let­ve az el­já­rás­jog szint­jén vizs­gál­ha­tó (91–103.).

A mo­dern zsidó jogot Pa­lesz­ti­ná­ban a bri­tek el­is­mer­ték, a com­mon law és az equ­ity sza­bá­lya­it csu­pán ki­se­gí­tő jel­leg­gel al­kal­maz­ták. A kis­szá­mú újí­tás a jog­tu­dó­sok által meg­kez­dett fo­lya­ma­to­kat foly­tat­ták, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a nők jo­ga­i­nak ki­ter­jesz­té­sé­re. Ez a trend a mo­dern Iz­ra­el ál­la­má­nak lét­re­ho­za­ta­la után is foly­ta­tó­dott, azzal együtt, hogy a zsidó val­lás­jog szá­mos tu­do­má­nyos po­li­ti­kai és jog­al­kal­ma­zá­si vita for­rá­sa.

A per­zsa jog (105–147.)

Az át­la­gos, kon­ti­nen­tá­lis jogon ne­vel­ke­dett elme szá­má­ra az egyik talán leg­ne­he­zeb­ben be­fo­gad­ha­tó fe­je­zet a per­zsa jogra vo­nat­ko­zik. A szer­ző élet­mű­vé­ből kö­vet­ke­ző­en, szá­má­ra vi­szont ez az egyik olyan te­rü­let, ame­lyen a leg­ott­ho­no­sab­ban mozog. A Per­zsa Bi­ro­da­lom vo­nat­ko­zá­sá­ban na­gyon fon­tos a belső struk­tú­ra ki­épí­té­se, amely I. Da­rei­osz ne­vé­hez fű­ző­dik, aki az ál­la­mot ad­mi­niszt­ra­tív és adó­ügyi szem­pont­ból tar­to­má­nyok­ra (sza­t­ra­pia) osz­tot­ta. A tar­to­má­nyok élén a sza­tra­pa (khs­ha­chapa­van) állt. E tiszt­ség tör­té­ne­te vél­he­tő­en a méd kor­sza­kig nyú­lik vissza. Da­rei­osz a sza­t­rapá­kat a cent­ra­li­zált köz­igaz­ga­tás ér­de­kei sze­rint el­já­ró hi­va­tal­no­kok­ká for­mál­ta. A sza­tra­pa a civil köz­igaz­ga­tást irá­nyí­tot­ta, a had­ügyi igaz­ga­tást a ka­to­nai pa­rancs­no­kok lát­ták el. A sza­tra­pa a bel­biz­ton­ság és az adó­sze­dés, va­la­mint az ál­lam­szer­ve­zés irá­nyí­tá­sa mel­lett a tar­to­mány­ban leg­fel­sőbb bírói fó­rum­nak is mi­nő­sült. Da­rei­osz arra is ügyelt, hogy a sza­t­rapák ne te­hes­se­nek szert túl­zott ha­ta­lom­ra. A helyi igaz­ga­tás mel­lett fo­lya­ma­to­san ki­épí­tet­ték a köz­pon­ti igaz­ga­tást is, ennek szék­vá­ro­sa Szúza volt.

Fel­me­rült, hogy I. Da­rei­osz ki­bo­csá­tott volna egy egy­sé­ges bi­ro­dal­mi tör­vény­köny­vet, amely­nek alap­ja Ham­mu­ra­pi tör­vé­nye lett volna. Mind­ez abból ered, hogy né­hány szer­ző hi­telt adott egyes ókori for­rá­sok két­ér­tel­mű uta­lá­sa­i­nak. Nyil­ván lé­tez­tek az egész bi­ro­da­lom­ra ki­ter­je­dő per­zsa ki­rá­lyi ad­mi­niszt­ra­tív ren­de­le­tek, ám ettől még nem lehet egy­sé­ges bi­ro­dal­mi jog­ról be­szél­ni; amit biz­tos­ra ve­he­tünk, hogy Da­rei­osz ál­lí­tó­la­gos tör­vé­nyé­ből egyet­len betű sem ma­radt ránk.

Peres ügyek vo­nat­ko­zá­sá­ban tud­juk, hogy a ki­rály sze­mé­lye­sen ne­vez­te ki az el­já­ró bírót. A per­zsa ki­rá­lyok igen ügyel­tek a bírói pár­tat­lan­ság­ra és a jog­sze­rű el­já­rás­ra is. A tör­té­net sze­rint egy al­ka­lom­mal egy Si­sam­nés nevű bírót meg­vesz­te­get­tek, aki hamis íté­le­tet ho­zott. Mi­u­tán ez ki­de­rült, Kamby­sés meg­ölet­te a bírót, majd le­nyú­zott bő­ré­ből ké­szít­tet­te el a bírói pul­pi­tust, mely­re a ki­vég­zett bíró fiát ül­tet­te, em­lé­kez­tet­ve hi­va­ta­lá­nak fon­tos­sá­gá­ra. E tör­té­net Hé­ro­do­tosz­tól való, aki sze­rint egy másik ki­rá­lyi bírót Da­rei­osz fe­szít­te­tett ke­reszt­re kor­rup­ció miatt. A Kr. u. 4. szá­zad­ban élt tör­té­net­író, Am­mi­a­nus Mar­cel­lin­us azon­ban cá­fol­ta, hogy a per­zsák meg­nyúz­nák a ha­mi­san ítélő bírót, és ki­ta­lá­ci­ó­nak vagy rég­múlt idők le­tűnt szo­ká­sá­nak mi­nő­sí­ti mind­ezt. Em­lé­kez­tet­ni kí­vá­nunk arra a tény­re hazai jo­gunk­ból, hogy Wer­bő­czy Hár­mas­köny­ve (1517) sze­rint a ha­mi­san ítélő bírót le kell fe­jez­ni.¹⁶

A per­zsa jog tör­té­ne­té­nek má­so­dik fon­tos kor­sza­ka a Szá­szán­idák kor­sza­ká­ra esik, ami­kor a jog dif­fe­ren­ci­á­ló­dott, mind­azon­ál­tal val­lá­si ala­pú­vá vált. Tör­vé­nye­ket és ki­rá­lyi ren­de­le­te­ket ebből a kor­ból sem is­me­rünk, így a korai Szá­szán­ida-kor jog­éle­te szin­te tel­jes egé­szé­ben ho­mály­ban marad előt­tünk. Azon­ban az utol­só száz év tör­té­ne­te job­ban do­ku­men­tált. A Kr. u. 7. szá­zad első fe­lé­ben író­dott az ún. Ezer íté­let gyűj­te­mé­nye (Ma­di­gan i Hazar Da­des­tan, röv.: MHD+A).

A zo­ro­aszt­ri­á­nus per­zsa jog tör­té­ne­té­nek har­ma­dik na­gyobb kor­sza­ka a Szá­szán­idák bu­ká­sát kö­ve­tő, nap­ja­in­kig tartó idő­szak. Az isz­lám elő­re­tö­ré­se miatt a zo­ro­aszt­ri­á­nus jog egy ki­sebb­ség­be szo­rult val­lá­si kö­zös­ség nor­ma­rend­je, ahol a jog­ha­gyo­mány ko­ráb­bi ki­fi­no­mult­sá­ga a zo­ro­aszt­ri­á­nus jog el­mé­le­tét és for­rá­sa­it erő­sen meg­ha­tá­roz­ta, és rész­ben talán kor­lá­toz­ta is a val­lás­jo­gi jel­leg. Xer­xész egyik fel­ira­tá­ban a hí­vő­ket arra buz­dí­tot­ta, hogy tisz­teld azt a tör­vényt, ame­lyet Au­ra­maz­da ren­delt el (data pa­ri­diy tya au­ra­maz­da niyash­taya). Ez a tör­vény azon­ban nem ölt konk­rét for­mát, mivel ilyen jog­anyag írott tör­vény for­má­já­ban nem lé­te­zik. A jog je­len­té­sű data ki­fe­je­zés ket­tős ér­te­lem­mel bír: je­len­ti egy­rész­ről az is­te­ni jogot (ius di­vi­num), to­váb­bá je­len­ti az ural­ko­dó által meg­ha­tá­ro­zott tör­vényt is.

A zo­ro­aszt­ri­á­nus jog leg­főbb for­rá­sa egy Awes­ta nevű val­lá­si szö­veg­kor­pusz, amely a Szá­szán­ida-kor­ban ke­let­ke­zett. A meg­vál­to­zott élet­vi­szo­nyok­hoz azon­ban eze­ket az elő­írá­so­kat már nem le­he­tett al­kal­maz­ni, ezért köz­vet­le­nül csu­pán két ma is­mert bírói íté­let hi­vat­ko­zik az Awes­ta nor­má­i­ra, hol­ott a val­lá­si nor­ma­szö­veg el­mé­le­ti je­len­tő­sé­ge a jog szem­pont­já­ból is vi­tat­ha­tat­lan, még akkor is, ha ez a je­len­tő­ség és a gya­kor­la­ti al­kal­maz­ha­tó­ság for­dí­tot­tan is arány­lik egy­más­hoz. A jog­gya­kor­lat­ban a jog for­rá­sá­vá a szo­ká­so­kon ala­pu­ló jog­tu­dó­si dokt­rí­nák vál­tak (chash­tag). A jog és bírói íté­le­tek har­ma­dik for­rá­sa a jog­tu­dó­sok kon­szen­zu­sa volt (ham­da­des­tan i wehan). Ez sok­ban em­lé­kez­tet az isz­lám jog­ban az iijmára, azon­ban nem derül ki, hogy ez a ki­fe­je­zés va­la­mennyi jog­tu­dós kon­szen­zu­sát vagy egy jog­tu­dó­si is­ko­la kon­szen­zu­sát ta­kar­ja-e, és jog­for­rá­si ereje isz­lám tár­sá­nál gyen­gébb. Ugyan­ak­kor több íté­let is nyu­go­dott kon­szen­zu­son a per­zsa jog­ban is. A bírói íté­le­tek ne­gye­dik for­rá­sa a bírói szo­kás­jog (kar­dag). A per­zsa jogi fe­je­zet alap­ján úgy tűnik, hogy a bírói íté­le­tek for­rá­sai közül a bírói szo­kás­jog volt a „leg­élőbb”. Az ügyek is­mer­te­té­se során szo­kás volt a ver­sen­gő dokt­rí­nák le­írá­sa, és ezt kö­vet­te a bírói szo­kás­jog ál­ta­li meg­ol­dás meg­adá­sa.

A szer­ző a zo­ro­aszt­ri­á­nus jog főbb in­téz­mé­nye­i­ként is­mer­te­ti (126–143.): a há­zas­sá­gi jogot, a bün­te­tő­jo­got, az el­já­rás­jo­got (ezen belül a bün­te­tő el­já­rás­jo­got és a pol­gá­ri el­já­rás­jo­got egy­aránt). A zo­ro­aszt­ri­á­nus jog egyes mű­fa­jai még a 18. szá­zad­ban is szo­kás­ban vol­tak (igaz, új­per­zsa nyel­ven), azon­ban az új­kor­ra a jog­ha­gyo­mány je­len­tős része ezzel együtt is fe­le­dés­be me­rült. A musz­li­mok zak­la­tá­sai elől a zo­ro­aszt­ri­á­nu­sok (pár­szik) szá­má­ra az iden­ti­tás meg­őr­zé­sét a val­lás­gya­kor­lás je­len­tet­te, így a jog sze­re­pe csök­kent. A pár­szik nem fér­tek hozzá saját ko­ráb­bi szö­ve­ge­ik­hez, ezek rész­ben nem vol­tak már meg, rész­ben a ko­ráb­bi nyelv­ál­la­po­tot nem tud­ták meg­ér­te­ni. A pár­szik el­zár­kó­zá­sa, az ala­csony gyer­mek­szám, a kései há­zas­sá­gok, va­la­mint a há­zas­ság­ban nem élők igen magas ará­nya a pár­szi kö­zös­sé­get a tel­jes el­je­len­ték­te­le­ne­dés irá­nyá­ba vi­szik, amely ma­gá­ban fog­lal­ja a tel­jes el­tű­nés ve­szé­lyét is.

A ke­le­ti ke­resz­tény­ség joga (148–188.)

A ke­resz­tény­ség ke­le­ti ter­jesz­ke­dé­sé­nek kez­de­tei nem is­mer­tek szá­munk­ra. A tör­té­ne­ti té­nye­ket utó­la­go­san nem lehet már meg­ál­la­pí­ta­ni. Fel­té­te­lez­he­tő­en a ke­resz­tény­ség ke­le­ti ter­jesz­ke­dé­sé­ben a Szí­ri­á­ban élő zsidó kö­zös­sé­gek ját­szot­ták a leg­fon­to­sabb sze­re­pet, akár­csak a nyu­ga­ti el­ter­je­dés ese­té­ben. A Pa­lesz­ti­ná­ból ke­let­re in­du­ló misszi­ók Szí­ria irá­nyá­ba ter­jesz­ked­tek. Itt szük­sé­ges meg­em­lí­te­ni a szír nyel­vű már­tír­ak­ták 1880-es első ki­adá­sát (Georg Hoff­mann).¹⁷ A ke­le­ti ke­resz­tény­ség ki­fe­je­zés leg­tá­gabb ér­te­lem­ben va­la­mennyi, a latin ke­resz­tény­sé­gen (a latin rí­tu­sú római ka­to­li­kus egy­há­zon) kívül esik, ide­ért­ve a bi­zán­ci, az orosz, a kopt és az ör­mény egy­há­za­kat is.

Azon­ban a szer­ző ebben a fe­je­zet­ben csu­pán annak az egy egy­ház­nak a jog­éle­tét dol­goz­za fel, amely a Kelet Egy­há­zá­nak ne­vez­te magát, azaz a ke­le­ti szír egy­há­zat, amely Per­zsi­á­ig ter­jedt, de misszi­ós te­vé­keny­sé­ge egé­szen Kí­ná­ig ért (azért is hív­ták ke­le­ti szír egy­ház­nak, hogy meg le­hes­sen kü­lön­böz­tet­ni a nyu­ga­ti szír vagy ja­ko­bi­ta egy­ház­tól). Szük­sé­ges meg­je­gyez­ni, hogy a késő ókori Kö­zel-Ke­let ke­resz­tény egy­há­zát né­mi­leg meg­té­vesz­tő­en nesz­to­ri­á­nus egy­ház­nak is ne­ve­zik.

A ke­le­ti ke­resz­tény­ség ese­té­ben kü­lön­ál­ló jog­tu­do­mány nem lé­te­zett, így olyan jog­tu­dó­sok sem vol­tak, akik ne ér­tet­tek volna más tu­do­má­nyok­hoz, azaz a jog­tu­do­mányt po­li­hisz­to­rok mű­vel­ték. Igen fon­tos a szer­ző azon jel­leg­adó meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy a Kelet Egy­há­zá­nak joga tel­jes fenn­ál­lá­sa alatt el­len­sé­ges kör­nye­zet­ben épült ki. A püs­pö­kök­nek vi­lá­gi ügyek­ben is volt jog­ha­tó­sá­guk. A va­gyo­ni vi­tá­kat római jogot is tar­tal­ma­zó jog­könyv alap­ján ren­dez­te a ke­le­ti jog (szír–római jog­könyv vagy Sent­en­tiae Sy­ria­cae). Azon­ban ez a jog­könyv csak akkor volt al­kal­maz­ha­tó, ha mind­két fél ke­resz­tény volt; amennyi­ben e tény nem ál­lott fenn, akkor a per­zsa/isz­lám jogot al­kal­ma­zó ál­la­mi bí­ró­ság­hoz kel­lett for­dul­ni. Fon­tos ki­emel­ni, hogy je­len­tős for­rá­sa volt a ke­le­ti egy­ház jo­gá­nak a késő római jog, il­let­ve az annak ke­le­ti re­cep­ci­ó­ját tar­tal­ma­zó szö­ve­gek.

A jog­anyag nagy ré­szét a há­zas­sá­gi jog tette ki, az örök­lé­si jogra pedig ennek foly­ta­tá­sa­ként te­kin­tet­tek. Ér­de­kes meg­ál­la­pí­tás, hogy a va­gyon­jog sze­re­pel­te­té­se nem va­la­mennyi jog­könyv­ben for­dult elő, hanem csak azok­ban, ame­lyek a tel­jes­ség­re tö­re­ked­tek. A va­gyon­jog ma­te­ri­á­lis alap­ve­té­se és anya­gi­as em­ber­ké­pe ke­vés­sé fért össze a ma­ga­sabb esz­mé­ket hir­de­tő egy­há­zi­as gon­dol­ko­dás­sal.

Saj­ná­la­tos, de az adott tör­té­nel­mi kö­rül­mé­nyek kö­zött nyil­ván­va­ló, hogy a kü­lön­fé­le gyűj­te­mé­nyek­ben köz­igaz­ga­tá­si sza­bá­lyok nem vol­tak, ugyan­is a ke­le­ti ke­resz­tény­ség joga nem egy adott ál­lam­nak volt a jog­rend­sze­re, így va­ló­já­ban egy­há­zi köz­igaz­ga­tá­si jog­gal ta­lál­ko­zunk, amely az egy­ház­szer­ve­ze­ti sza­bá­lyo­kat ren­dez­te, il­le­tő­leg rész­le­tek­be me­nő­en sza­bá­lyoz­ta a hi­e­rar­chi­át, a püs­pök és a met­ro­po­li­ta jog­kö­rét, a te­rü­le­ti ha­tály és az egyéb szer­ve­ze­ti kér­dé­sek prob­le­ma­ti­ká­ját is ide­ért­ve.

Ugyan­így tel­je­sen hi­ány­zik a jog­köny­vek­ből a bün­te­tő­jog, mivel a ke­le­ti ke­resz­té­nyek­nek nem volt saját ál­la­muk, így a min­den­ko­ri állam élt ezzel a jog­gal. Egyes há­zas­ság el­le­ni bűn­cse­lek­mé­nyek­re ki­kö­zö­sí­tést, il­let­ve ve­zek­lést is­mer­tek. Egyet­len jog­könyv­ben for­dul elő az em­ber­ölé­si tény­ál­lás, amely­nek szank­ci­ó­ja a ki­kö­zö­sí­tés volt.

Ebben a jog­rend­szer­ben az el­já­rás­jog sem fej­lő­dött ki, az ef­faj­ta jog­test ki­dol­go­zat­lan ma­radt. Azon­ban va­la­mi­faj­ta kez­det­le­ges bí­ró­ság előt­ti és há­zas­ság­gal kap­cso­la­tos el­já­rás lé­te­zett.

Az isz­lám előt­ti ará­bia tár­sa­dal­ma és szo­ká­sai ( 191–208.)

Az isz­lám jogi kul­túr­kör­be tar­to­zik az isz­lám előt­ti Ará­bia tár­sa­dal­ma és szo­ká­sai, ame­lyek­ből a szin­tén e körbe tar­to­zó klasszi­kus isz­lám jog­ban rend­kí­vül sok min­den vissza­kö­szön. Az ara­bok már a Kr. e. 1. év­ez­red során kap­cso­lat­ba ke­rül­tek az ókori Me­zo­po­tá­mia tör­té­ne­té­vel. A szer­ző e kap­cso­la­tok rész­le­tei felől rész­le­tek­be me­nő­en el­iga­zít­ja az ol­va­sót. Fon­tos tudni, hogy a Kr. u. 300 kö­rü­li évek­től az ara­bok lu­xus-cik­kek­kel (töm­jén és mirha) ke­res­ked­tek. Ezen­kí­vül je­len­tős volt a déli arab-ten­ge­ri ke­res­ke­de­lem is. A külső meg­fi­gye­lők a lu­xus­cik­kek be­ho­za­ta­la miatt Ará­bi­át tá­vo­li és gaz­dag vi­dék­ként tar­tot­ták szá­mon, innen ered a te­rü­let ro­man­ti­ci­zá­ló latin el­ne­ve­zé­se (Ara­bia felix).

A ko­ráb­ban fel­épí­tett Limes Ori­en­ta­lis, mely Észak-Me­zo­po­tá­mi­á­tól a Vö­rös-ten­ge­rig hú­zó­dott, ket­té­vág­ta a te­rü­le­ten élő arab né­pes­sé­get. A li­me­sen belül élő­ket rho­ma­i­oinak, az azon kívül la­kó­kat sza­ra­cé­nok­nak hív­ták. A bi­zán­ci­ak egyes arab tör­zse­ket szer­ző­dé­ses jog­vi­szony ke­re­té­ben ha­tár­őri­zet­tel is meg­bíz­tak, a fo­e­de­ra­ti ré­teg­be emel­ve e nép­ele­me­ket.

A kötet fon­tos meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy az isz­lám előt­ti Ará­bi­á­ban egy­sé­ges ál­la­mi és tár­sa­dal­mi struk­tú­rá­ról nem lehet be­szél­ni. E te­rü­let alap­ve­tő­en szo­kás­jog­gal élt. A fenn­ma­radt kevés számú em­lék­ből fel­is­mer­he­tő, hogy nem in­di­vi­du­a­lis­ta, hanem tö­meg­tár­sa­da­lom volt Ara­bia felix. Ezt onnan tud­juk, hogy a mi sze­mély­fo­gal­munk­hoz ha­son­lót nem is is­mer­tek, hanem az egyén a kö­zös­ség tag­ja­ként bírt csu­pán je­len­tő­ség­gel. Az egyént kü­lön­fé­le testi kö­rül­írá­sok­kal jel­le­mez­ték, ezek közül egye­sek a mi gon­dol­ko­dá­sunk­ban is hasz­ná­la­to­sak, pél­dá­ul: lélek (nafs), arc (wajh), egyéb ki­fe­je­zé­sek hasz­ná­la­ta a mi gon­dol­ko­dá­sunk­ban rit­kább, in­kább a ko­ra­be­li arab kul­tú­rá­hoz áll kö­ze­lebb: szel­lem (rüh), il­le­tő­leg szív (qalb).

A ko­ra­be­li tö­re­dé­kes jog­élet­ből csu­pán né­hány jel­lem­zőt áll mó­dunk­ban fel­idéz­ni. Ilyen volt a ma­tri­li­ne­á­ris le­szár­ma­zás, az em­ber­ölés sza­bá­lyo­zá­sa (két, vá­ros­fal­ba vé­sett szö­veg­em­lék alap­ján is­mer­jük). Hozzá kell tenni, hogy a ko­ra­be­li arab jog­élet­ben a szó­be­li szo­kás­jog volt a do­mi­náns, így jog­al­ko­tás­ra alig ke­rült sor. A kö­tel­mi jog kö­ré­ből az adás­vé­tel­re nézve van ki­rá­lyi dec­re­tum. Is­mert volt a zálog in­téz­mé­nye is (ez nem­csak dol­gok­ra, hanem sze­mé­lyek­re is al­kal­maz­ha­tó volt, pél­dá­ul szol­ga, fe­le­ség). A ránk ma­radt sza­bá­lyo­zás­ból nem ál­la­pít­ha­tó meg, hogy a föld­re vo­nat­ko­zó ügy­le­tek föld­tu­laj­don­jog­ra vagy csak a bir­tok­lás­ra vo­nat­koz­tak-e. Az év­szá­za­dok elő­re­ha­lad­tá­val erő­söd­tek a római jogi ha­tá­sok (a gö­rög­ből for­dí­tott szír–római jog­könyv; Hamza, 2002:253–256).

A klasszi­kus isz­lám jog (209–293.)

A mo­ha­me­dán val­lás­nak kö­szön­he­tő­en a pro­vin­ci­á­lis Ará­bia hir­te­len nem­zet­kö­zi té­nye­ző­vé vált. Mo­ha­med volt az utol­só a pró­fé­ták so­rá­ban, ezért át­me­ne­ti időre he­lyet­test (kha­li­fa) vá­lasz­tot­tak a kö­zös­ség élére. Az első ka­li­fa, Abu Bakr meg­hó­dí­tot­ta Je­ment és Szí­ri­át. Utóda, Umar le­győz­te a Szá­szán­ida Iránt, el­fog­lal­ta Ira­kot, Egyip­to­mot, Je­ru­zsá­le­met, va­la­mint Da­masz­kuszt. A 10. szá­zad után az osz­mán-tö­rö­kök vál­tak do­mi­náns­sá, és Per­zsia ki­vé­te­lé­vel az isz­lám világ leg­na­gyobb ré­szét el­fog­lal­ták, meg­ha­tá­roz­va ezzel a te­rü­let sor­sát. A török szul­tán ön­ma­gát ka­li­fá­nak ki­ál­tot­ta ki, ezért a ka­li­fá­tus az Osz­mán Bi­ro­da­lom meg­szű­né­sé­ig for­má­li­san fenn­ma­radt, végül Kemal Ata­türk szün­tet­te meg hi­va­ta­lo­san. A klasszi­kus isz­lám jog szem­pont­já­ból azon­ban nem ezek az idő­sza­kok, hanem a ki­ala­ku­lás pe­ri­ó­du­sa és a klasszi­kus kor vi­szo­nyai a meg­ha­tá­ro­zó­ak.

A 8. szá­zad ele­jén lét­re­jöt­tek az első is­ko­lák (an­ci­ent scho­ols of law). Ezek saját ta­ní­tás­sal ren­del­kez­tek, és egy­más­sal vi­tá­ban áll­tak. Ér­de­mes utal­ni a han­ba­li­ta is­ko­lá­ra, amely a bag­da­di tra­di­ci­o­na­lis­ták kö­ré­ből nőtt ki, akik ta­gad­ták a ráció sze­re­pét az isz­lám jog­for­rá­si rend­sze­ré­ben. A klasszi­kus kor­ban a kü­lön­fé­le jogi is­ko­lák egyre ke­vés­bé ha­son­lí­tot­tak az előző kor­szak szel­le­mi mű­he­lye­i­hez, el­vesz­tet­ték sze­mé­lyes jel­le­gü­ket, és egyre in­kább dokt­ri­ná­lis jel­le­gű­vé vál­tak.

E he­lyütt nin­csen mód arra, hogy az isz­lám jog for­rá­sa­it rész­le­tek­be me­nő­en is­mer­tes­sük, csak egy-egy jel­leg­adó prin­cí­pi­u­mot tu­dunk fel­vil­lan­ta­ni, de az ér­dek­lő­dő ol­va­só bát­ran fel­la­poz­hat­ja is­me­re­tei bő­ví­té­se ér­de­ké­ben a ki­vá­ló mag­num opust. Egy Allah ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sát ala­pul vevő jog­rend­szer­ben a Ko­ránt il­le­ti meg a jog­for­rá­si hi­e­rar­chi­á­ban az első hely. Ez első lá­tás­ra talán fur­csa lehet a kon­ti­nen­tá­lis vagy akár az an­gol­szász jog­rend­szer­ben ne­vel­ke­det­tek szá­má­ra, de elég csu­pán arra az ana­ló­gi­á­ra utal­ni, hogy a latin rí­tu­sú római ka­to­li­kus egy­ház ká­non­jo­gá­ban is for­rás a Bib­lia.¹⁸ A Korán nem tör­vény­könyv, bár tar­tal­maz jo­gi­lag re­le­váns ver­se­ket is. A jog­hé­zag pót­lá­sa a sunna révén va­ló­sul meg. Ha a ki­nyi­lat­koz­ta­tás két fenti for­má­ja nem ad adek­vát el­iga­zí­tást, a kon­szen­zu­son (ijma) nyug­vó norma is jog­for­rás­nak szá­mít. Ha sem a Korán, sem a sunna nem tar­tal­maz irány­adó nor­mát, az isz­lám jog tu­dó­sai (mut­ja­hid) ana­ló­gia útján meg­ha­tá­roz­hat­tak bi­zo­nyos sza­bá­lyo­kat.

Az isz­lám jog főbb sza­bá­lyai az összes eddig vizs­gált kul­túr­kör közül a leg­ci­zel­lál­tab­bak, éppen ezért csu­pán csak arra uta­lunk, hogy a sza­bá­lyo­zás a jog mely te­rü­le­te­i­re ter­jed ki. Na­gyon fon­tos, hogy az isz­lám jog (a római jog­hoz ha­son­la­to­san, Földi–Hamza, 1996:52)¹⁹ nem is­me­ri a jogág fo­gal­mát. Emi­att isz­lám bün­te­tő­jog­ról mint el­kü­lö­nült jog­ág­ról sem lehet be­szél­ni, hanem csu­pán a bűn­cse­lek­mé­nyek­ről és azok bün­te­té­sé­ről lehet szól­ni. Ez a quasi bün­te­tő­jog nem ját­szik ko­moly sze­re­pet a klasszi­kus isz­lám jog­ban, mivel csu­pán né­hány tény­ál­lás­ra és szank­ci­ó­ra ter­jed ki. Az is­te­ni jog által bűn­cse­lek­mény­nek mi­nő­sí­tett tet­te­ket öleli fel a sha­ria jog. Min­den egyéb bűn­cse­lek­mény a jog által nem sza­bá­lyo­zott­nak mi­nő­sül (tazir), és az el­já­ró ha­tó­ság diszk­re­ci­o­ná­lis jog­kö­ré­be tar­to­zó el­já­rás ke­re­tei kö­zött íté­len­dő meg. A Korán által külön meg­ha­tá­ro­zott bűn­cse­lek­mé­nyek a kö­vet­ke­zők: pa­ráz­na­ság, pa­ráz­na­ság­ra vo­nat­ko­zó hamis vád, bor­ivás, lopás, úton­ál­lás, hi­te­ha­gyás. (A hi­te­ha­gyás bün­te­té­se halál.)²⁰ Egyes fel­té­te­lek fenn­ál­lá­sa ese­té­ben bün­te­tik még a szán­dé­kos em­ber­ölést, il­let­ve egyes testi sér­té­sek oko­zá­sát is.

Az el­já­rá­si sza­bá­lyok meg­le­he­tő­sen for­má­li­sak, és kon­ti­nen­tá­lis jogi szem­mel nézve rész­ben talán funk­ci­ót­la­nok is. Az el­já­rás azért al­kal­mat­lan és élet­ide­gen, mert az el­já­rás le­foly­ta­tá­sá­val nem lehet a meg­fe­le­lő jog­ha­tást ki­vál­ta­ni. Ugyan­ak­kor nem kü­lö­ní­tik el szi­go­rú­an a pol­gá­ri és bün­te­tő­ügye­ket, va­la­mint az azok­hoz tar­to­zó el­já­rá­si sza­bá­lyo­kat sem. Mind a pol­gá­ri ügyek, mind a bün­te­tő­ügyek ak­ku­za­tó­ri­us (vád­el­vű) el­já­rás ke­re­té­ben in­dul­nak. Az ink­vi­zitóri­us (nyo­mo­zó­el­vű) el­já­rá­sok ke­re­té­be csak a bün­te­tő­ügyek egy cse­kély há­nya­da tar­to­zik. A há­bo­rú és a béke joga (Gro­ti­us, 1999; Conc­ha, 1895, I. 89–92) a ma­gán­jog­ra fó­kusz­á­ló klasszi­kus isz­lám jog­ban ugyan­úgy ke­vés­sé je­len­tős, ahogy a bün­te­tő­jog is.

A ma­gán­jog hang­sú­lyo­sabb te­rü­le­tei közé tar­to­zik a csa­lá­di jog há­zas­sá­gi jogi része, il­let­ve az örök­lé­si jog. A do­lo­gi és a kö­tel­mi jog fo­gal­ma a kon­ti­nen­tá­lis, il­let­ve az an­gol­szász jog­ban ki­dol­go­zott dog­ma­ti­kai mély­ség­ben az isz­lám jog­ban nem is­me­re­tes, mert eze­ket a kér­dé­se­ket a ka­zu­isz­ti­kus, egyes szer­ző­dé­sek­re vo­nat­ko­zó (kon­ti­nen­tá­lis jogi ter­mi­no­ló­gia sze­rint kö­tel­mi kü­lö­nös részi) sza­bá­lyo­zás során te­szik meg. Leg­je­len­tő­sebb ebben a kör­ben az adás­vé­tel sza­bá­lyo­zá­sa, de a bér­let, a köl­csön, a letét, il­let­ve a tár­sas vál­lal­ko­zá­sok (tár­sa­ság jogi for­mák) kü­lön­bö­ző ne­me­i­vel való fog­la­la­tos­ko­dás is. Ugyan­ak­kor úgy tűnik szá­munk­ra, hogy az isz­lám va­gyon­jog leg­jel­lem­zőbb in­téz­mé­nye a waqf.²¹ A waqf ki­fe­je­zést jel­lem­ző­en ala­pít­vány­nak szo­kás for­dí­ta­ni, de Jany János he­lye­sen mutat rá arra a tény­re, hogy az isz­lám jog el­uta­sít­ja a jogi sze­mély gon­do­la­tát. A jog­in­téz­mény tar­tal­má­ban az an­gol­szász trusthoz (cél­va­gyon) áll leg­kö­ze­lebb. Is­me­re­te­sek jó­té­kony, kö­zös­sé­gi célra lét­re­jött waqfok (is­ko­la, kór­ház, út, híd vagy víz­ve­ze­ték lé­te­sí­té­sé­re ala­pí­tott in­téz­mé­nyek), de olyan va­gyon­tö­meg­ként is lé­te­zik, mely­nek célja a csa­lád­ta­gok (azaz az ala­pí­tó gyer­me­kei és más le­szár­ma­zói) anya­gi biz­ton­sá­gá­ról való gon­dos­ko­dás. Mind­két for­má­ban közös, hogy a waqf célja va­la­mely val­lá­si ide­á­val való azo­no­su­lás vagy val­lá­si gon­do­lat elő­moz­dí­tá­sá­ra irá­nyu­ló szán­dék, ugyan­is a waqf ala­pí­tá­sa ke­gyes célra irá­nyul, így a római jog­ból is is­mert pia causa va­la­mi­faj­ta pár­hu­za­ma (Földi–Hamza, 1996:230–231).

A kötet fon­tos meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy a szun­ni­ta jog­gal szem­be­ál­lít­va, a síita jog ön­ál­ló­sá­ga meg­le­he­tő­sen re­la­tív. Mivel a síita jog a szun­ni­ta jog­hoz ha­son­la­to­san erő­sen ma­gán­jo­gi do­mi­nan­ci­á­jú, a kü­lönb­sé­gek csu­pán a há­zas­sá­gi jog és az örök­lé­si jog te­rü­le­tén, három ki­sebb kér­dés­ben je­lent­kez­nek.

A mo­dern kori isz­lám jog le­het­sé­ges ér­tel­me­zé­si kér­dé­sei igen sok­fé­lék. Ennek kö­ré­ben arra kí­vá­nunk utal­ni, hogy lé­te­zik egy, a jog mo­der­ni­zá­ci­ó­ját nyu­ga­ti min­tá­ra el­kép­ze­lő (wes­ter­ni­zá­ci­ós is­ko­la), il­le­tő­leg e mel­lett él a tra­di­ci­o­ná­lis jog­fel­fo­gás is. Az isz­la­miz­mus jog­fel­fo­gá­sán belül rend­kí­vül ér­de­kes az iráni isz­lám for­ra­da­lom jog­ta­na, amely alap­ve­tő­en Ho­me­i­ni aja­tol­lah sze­mé­lyé­hez kö­tő­dött. Ho­me­i­ni az ál­lam­for­mát il­le­tő­en a köz­tár­sa­sá­got ré­sze­sí­tet­te előny­ben. Az al­kot­mány köz­pon­ti eleme a jog­tu­dós ural­má­nak elve (we­layat-e faqih) volt. Ennek az elv­nek még a val­lás­jo­gá­szok kö­zött is gyen­ge volt a ma­gya­rá­zó ereje, mivel alap­ve­tő­en a jog­tu­dós ural­ma a több­sé­gi vé­le­mény sze­rint er­köl­csi, val­lá­si és jogi út­mu­ta­tást je­len­tett, nem pedig a min­den­na­pi po­li­ti­kai dön­tés­ho­za­tal­ra szol­gá­ló al­kot­má­nyos po­zí­ci­ót. Ettől füg­get­le­nül a jog­tu­dós ural­má­nak elve vált az új iráni isz­lám al­kot­mány ve­zér­fo­na­lá­vá. Ennek lé­nye­ge az, hogy a leg­ki­vá­lóbb jog­tu­dós (ese­tünk­ben Ho­me­i­ni) jo­go­sult a kö­zös­ség ve­ze­té­sé­re, és ez a tény a napi po­li­ti­kai élet­ben való rész­vé­tel­re, va­la­mint az állam ve­ze­té­sé­re is fel­jo­go­sít, egye­dü­li és meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len au­to­ri­tás­ként. Mivel ezen alap­elv po­li­ti­kai ideo­ló­gia, al­kot­má­nyos alap­elv, köz­jo­gi alap­ve­tés és teo­ló­gi­ai dogma is volt egy­ben, így két­ség­be­vo­ná­sa nem­csak a rend­szer po­li­ti­kai alap­ve­té­sé­nek ta­ga­dá­sát, hanem a teo­ló­gi­ai fun­da­men­tum meg­kér­dő­je­le­zé­sét is ma­gá­ban fog­lal­ta. Hogy mennyi­re a min­den­na­pok jogát je­len­tet­te ez az elv, arra példa a Has­ham Aqaj­eri-ügy, aki ta­gad­ta a leg­ki­vá­lóbb jog­tu­dós ural­má­nak elvét, il­le­tő­leg meg­kér­dő­je­lez­te a jog­tu­dó­si au­to­ri­tást, ezért 2002-ben a bí­ró­ság blasz­fé­mia vád­já­val ha­lál­ra ítél­te (ha jól ért­jük a meg­fo­gal­ma­zást, mivel a blasz­fé­mia is­ten­ká­rom­lást je­lent, va­ló­já­ban ebben a tény­ál­lás­ban a teo­ló­gi­ai dogma ta­ga­dá­sa tűnik a leg­sú­lyo­sabb tény­ál­lá­si elem­nek, amely a leg­sú­lyo­sabb bün­te­té­si nem al­kal­ma­zá­sát le­he­tő­vé teszi).