Pol­gá­ri Szem­le, 14. évf., 1–3. szám, 2018, 77–89., DOI: 10.24307/psz.2018.0807

Össze­fog­la­lás

Jelen ta­nul­mány a re­for­má­ció két leg­fon­to­sabb gon­dol­ko­dó­já­nak (Lu­ther Már­ton és Kál­vin János) ál­lam­ról és po­li­ti­ká­ról szóló gon­do­la­ta­it elem­zi. A tár­gya­lás fő fó­ku­sza az ál­la­mi (vi­lá­gi) és egy­há­zi (szel­le­mi) ha­ta­lom el­vá­lasz­tá­sán van. Esz­me­tör­té­ne­ti kon­tex­tus­ban he­lyez­ve azt pró­bá­lom bi­zo­nyí­ta­ni, hogy már a kö­zép­kor­ban is meg­vol­tak a két ha­ta­lom el­vá­lasz­tá­sá­nak csí­rái, de az ál­la­mi ha­ta­lom sze­ku­la­ri­zá­ci­ó­já­nak elő­ké­pe a 16. szá­za­di po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás­ban je­lent meg.

Kulcs­sza­vak: sze­ku­la­ri­zá­ció, re­for­má­ció, állam és egy­ház el­vá­lasz­tá­sa, Lu­ther, Kál­vin

Re­la­ti­onship bet­ween Se­cu­lar and Spi­ri­tu­al Power Du­ring the Pe­ri­od of Pro­tes­tant Re­for­mati­on

Sum­ma­ry

In this paper the po­li­ti­cal the­ori­es of the Age of Re­for­mati­on are analy­sed th­ro­ugh the ideas of its two main fi­gu­res (Mar­tin Lu­ther and John Cal­vin). The emp­ha­sis is on the di­vi­si­on bet­ween the state (se­cu­lar) and church (spi­ri­tu­al) power. In a his­to­ri­cal con­text I pre­sent my pro­po­sit­i­on that the in­tel­lec­tu­al roots of the se­cu­lari­za­ti­on of state power star­ted som­eti­me in the Midd­le Ages, but it ap­peared in a de­fi­ni­te form in the 16th cent­ury.

Key­words: se­cu­lari­za­ti­on, Re­for­mati­on, se­pa­ra­ti­on of state and church, Lu­ther, Cal­vin

Be­ve­ze­tés

A re­for­má­ció az eu­ró­pai kul­túr­tör­té­net­ben min­den­kép­pen ce­zú­rá­nak te­kint­he­tő. Jelen ta­nul­má­nyom azt vizs­gál­ja, hogy a mo­dern állam fo­gal­mi ke­re­te­i­nek ki­ala­ku­lá­sa te­kin­te­té­ben mi­lyen je­len­tő­sé­ge van ennek a kor­szak­nak. A Lu­ther Már­ton ne­vé­vel fém­jel­zett szel­le­mi áram­lat (amely­nek azon­ban sok­kal mé­lyebb és ré­geb­bi gyö­ke­rei vol­tak) el­ső­sor­ban a kor­szak hit­éle­tét kí­ván­ta meg­újí­ta­ni, nem vol­tak mar­káns po­li­ti­kai tö­rek­vé­sei, habár az egyén lel­ki­sé­gé­nek meg­újí­tá­sá­ból lo­gi­ku­san kö­vet­kez­tek olyan po­li­ti­kai jel­le­gű el­kép­ze­lé­sek, ame­lyek – mint látni fog­juk – nem vol­tak újító jel­le­gű­ek, de ha­tás­tör­té­ne­tü­ket te­kint­ve rög­zí­tet­ték az állam sze­re­pé­re vo­nat­ko­zó kö­zép­ko­ri viták végső vá­la­szát.

Ta­nul­má­nyom­ban Lu­ther Már­ton és Kál­vin János né­ze­te­it sze­ret­ném be­mu­tat­ni, egy­út­tal ki­te­kin­te­nék gon­do­la­ta­ik szel­le­mi előz­mé­nye­i­re. A té­zi­sem az, hogy a vi­lá­gi és szel­le­mi (il­let­ve spi­ri­tu­á­lis) ha­ta­lom vi­szo­nyá­ra vo­nat­ko­zó gon­do­la­ta­ik­ra a kö­zép­ko­ri viták ki­kris­tá­lyo­so­dá­sa­i­ként lehet te­kin­te­ni. A re­for­má­ció ál­lás­pont­ja nem is iga­zán a vi­lá­gi és a spi­ri­tu­á­lis ha­ta­lom meg­kü­lön­böz­te­té­se te­kin­te­té­ben novum, hanem abban, ahogy ez a meg­kü­lön­böz­te­tés meg­je­lent abban a szel­le­mi kör­nye­zet­ben, amely­ben a ke­resz­tény uni­ver­za­liz­mus­ra már nem le­he­tett szá­mí­ta­ni sem az egyén, sem a po­li­ti­kai kö­zös­ség éle­té­ben. A re­for­má­ció előt­ti ke­resz­tény vi­lág­ban az egyén lé­té­nek célja transz­cen­den­tá­lis volt: a bol­dog­ság vagy a közjó el­vá­laszt­ha­tat­lan volt az egyén üd­vö­zü­lé­sé­től. Azon­ban a 16. szá­zad­ra az ad­di­gi val­lá­sos élet egy­faj­ta vál­sá­gát le­he­tett ta­pasz­tal­ni, amely­nek ref­lex­ha­tá­sa­ként az ágos­to­ni ke­gye­lem­tan új­ra­éle­dé­sét ta­paszt­hat­juk (Mac­Cul­loch, 2011:102–151; Chad­wick, 2003:88), amely­nek messze­me­nő kö­vet­kez­mé­nye volt a vi­lá­gi po­li­ti­ka sze­re­pé­re vo­nat­ko­zó­an is. Azon­ban Bir­kás Antal fel­hív­ja a fi­gyel­met arra, hogy a scho­la Au­gus­ti­ni­a­na mo­der­na nem volt olyan egy­sé­ges, mint ahogy azt pél­dá­ul Mac­Cul­loch és Chad­wick mu­tat­ni kí­ván­ják (Bir­kás, 2011:24, 31).

A kor­szak egyik leg­fon­to­sabb teo­ló­gi­ai kér­dé­se az üd­vö­zü­lés mi­ként­je volt, még in­kább az, hogy a hívők e vi­lá­gi tet­tei mi­ként tud­ják transz­cen­den­tá­lis cél­ju­kat be­tel­je­sí­te­ni, il­let­ve elő­se­gí­te­ni. A kor­szak pur­ga­tó­ri­um­kul­tu­sza azt val­lot­ta, hogy az egyén képes tenni a túl­vi­lá­gi üd­vö­zü­lé­sé­ért. Azon­ban ez a hit olyan vad­haj­tá­so­kat pro­du­kált, ame­lyek­re ko­moly ipar­ágak épül­tek (így pél­dá­ul a Lu­ther kap­csán elő­ke­rü­lő bú­csú­cé­du­lák áru­sí­tá­sa). Lu­ther és kor­tár­sai Szent Ágos­ton szi­go­rú ke­gye­lem­ta­ná­ig nyúl­tak vissza, ami­kor a kor­szak jel­leg­ze­tes teo­ló­gi­ai el­ve­it meg­fo­gal­maz­ták. Eze­ket az el­ve­ket öt solában lehet össze­fog­lal­ni: sola gra­tia (az ember csak Isten ke­gyel­mé­ből üd­vö­zül­het), sola fide (csak a hit által lehet üd­vö­zül­ni), solus Ch­ris­tus (egye­dül Krisz­tus a köz­ve­tí­tő Isten és ember kö­zött), sola scrip­tu­ra (a hit for­rá­sa egye­dül a Szent­írás), sola Deo gra­tia (egye­dül Is­te­né a di­cső­ség). Az Isten ke­gyel­mé­ből, hit ál­ta­li üd­vö­zü­lés alap­ve­tő vál­to­zást ho­zott, hi­szen a ko­ráb­bi kö­zép­ko­ri ki­rá­lyi ethosz­nak szer­ves része volt, hogy a vi­lá­gi ural­ko­dó a klé­rus­sal szö­vet­ség­ben (vál­to­zó alá-fö­lé ren­delt­sé­gi vi­szony­ban) tesz azért, hogy elő­moz­dít­sa az egy­ház tag­ja­i­nak (a la­i­kus hívek és a pap­ság együtt mint „Krisz­tus teste”) üd­vös­sé­gét. A to­váb­bi­ak­ban elő­ször is a kö­zép­ko­ri po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás főbb áram­la­ta­it sze­ret­ném össze­fog­lal­ni a vi­lá­gi és szel­le­mi ha­ta­lom szem­pont­já­ból.

Vi­lá­gi ha­ta­lom és szel­le­mi ha­ta­lom a kö­zép­kor­ban

A kö­zép­ko­ri po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás köz­pon­ti prob­lé­má­ja min­dig is a fe­je­del­mi vagy vi­lá­gi ha­ta­lom he­lyé­nek és sze­re­pé­nek meg­le­lé­se volt a te­rem­tés­ben. A je­len­tő­sé­gét te­kint­ve két fő gon­do­la­ti irányt kü­lön­böz­tet­he­tünk meg:

1. A „két kard” me­ta­fo­rá­já­val meg­je­löl­he­tő el­mé­le­tek I. Gela­si­us pápa I. Ana­sta­si­us ke­let­ró­mai csá­szár­nak írott 494-es le­ve­lé­re ve­zet­he­tők vissza, amely­ben a püs­pö­ki és a ki­rá­lyi ha­ta­lom egy­ide­jű lé­te­zé­sét hang­sú­lyoz­zák: „két dolog van, ami ezt a vi­lá­got kor­má­nyoz­za: a püs­pö­kök meg­szen­telt te­kin­té­lye (auc­to­ri­tas sacra pon­ti­fi­cum) és a ki­rá­lyi ha­ta­lom (re­ga­lis po­tes­tas)” (Can­ning, 2002:61). Itt a vi­lá­gi és a szel­le­mi/egy­há­zi ha­ta­lom egy­faj­ta egy­sé­gét lehet meg­fi­gyel­ni, a két ha­ta­lom ugyan­azon te­rem­tett rend­ből egé­szé­ben ta­lál­ja meg a saját he­lyét. Magát a két kard me­ta­fo­rá­ját Nagy Ká­roly frank csá­szár ne­ve­lő­je és ta­nács­adó­ja, Al­ku­in hasz­nál­ta elő­ször, majd Gottschalk ele­ve­ní­tet­te fel ana­ló­gi­a­ként a reg­num és a sa­cer­do­ti­um kap­cso­la­tá­nak meg­je­lö­lé­sé­re (Can­ning, 2002:80, 145).

2. Szent Ágos­ton esz­ka­to­ló­gi­ai ke­ret­be fog­lal­ja a földi és a mennyei világ du­a­li­tá­sát. A De ci­vi­ta­te Dei (Isten vá­ro­sa) című mű­vé­ben a földi po­li­ti­kai világ létét a bűn­be­esés­től ve­ze­ti le, amely a pat­risz­ti­ka ko­rá­nak egyik ál­ta­lá­nos né­ze­te volt. A bűn­be­esés­sel az ember ere­de­ti ter­mé­sze­te el­ho­má­lyo­so­dott, előt­te az em­be­rek sza­ba­dok és egyen­lő­ek vol­tak, ember és ember kö­zött nem volt ha­tal­mi vi­szony, azt csak a bűn­be­esés hozta el (Can­ning, 2002:68). A vi­lág­ban két város van: Isten vá­ro­sa (ci­vi­ta Dei) és a földi város (ci­vi­tas ter­re­na): „Két sze­re­tet épí­tet­te a két vá­rost: a föl­dit az is­ten­ta­ga­dó ön­sze­re­tet, a mennye­it az ön­ta­ga­dó is­ten­sze­re­tet.” A két város esz­ka­to­ló­gi­a­i­lag ha­tal­mas tá­vol­ság­ra van egy­más­tól, ám a földi lé­te­zés­ben a két ci­vi­tas (város, vagy to­vább ér­tel­mez­ve: kö­zös­ség) ment­he­tet­le­nül össze­ke­ve­re­dett, és eme két város – ahogy Jo­seph Can­ning fo­gal­maz – „csak az utol­só íté­let­kor fog szét­vál­ni” (Can­ning, 2002:69). A földi vá­ros­nak semmi köze az ember túl­vi­lá­gi cél­ja­i­hoz. Míg Isten vá­ro­sa az em­be­rek olyan kö­zös­sé­ge, ame­lyet a sze­re­tet tör­vé­nye hat át, addig a vi­lá­gi város az a hely, ahol a hívő ke­resz­té­nyek­nek fi­zi­ka­i­lag szük­ség­sze­rű­en eg­zisz­tál­ni­uk kell, de ha az igaz­sá­gos­ság nem hatja át a lé­te­zés e földi szfé­rá­ját, akkor va­ló­já­ban nem be­szél­he­tünk más­ról, csak egy ki­ter­jedt rab­ló­ban­dá­ról.

A két el­mé­le­ti irány közül a kö­zép­kor je­len­tős ré­szé­ben az első irány do­mi­nált, a földi bűnös vi­lág­ban mű­kö­dő ha­ta­lom és az igazi, ke­resz­tény, lelki világ ra­di­ká­lis szem­ben­ál­lá­sa so­ká­ig in­kább az olyan eret­nek­moz­gal­mak­ban volt jelen, mint pél­dá­ul a ka­ta­rok. A re­for­má­ció egyik esz­me­tör­té­ne­ti fő je­len­tő­sé­ge éppen az volt, hogy a vi­lá­gi ha­ta­lom és az egy­ház kap­cso­la­tát nem csu­pán po­li­ti­kai-ha­tal­mi prob­lé­ma­ként ke­zel­te, hanem az egyén lel­ki­sé­gé­nek egy fon­tos kér­dé­sét is fel­ve­tet­te: sza­bad-e ten­nie és ké­pes-e tenni a vi­lá­gi ha­ta­lom az egyén lelki üd­vé­ért? Hogy ki­csit elő­re­sza­lad­jak, ta­nul­má­nyom köz­pon­ti alak­jai (Lu­ther és Kál­vin) azt vall­ják, hogy habár mind két or­szág vagy kor­mány­zat az is­te­ni rend egé­szé­ben he­lyez­ke­dik el, vég­ered­mény­ben a vi­lá­gi ha­ta­lom­nak nin­cse­nek esz­kö­zei az egyén meg­vál­tá­sá­hoz, mert az üd­vö­zü­lés­hez a kulcs Isten ren­de­lé­sé­ben van.

A ter­je­del­mi kor­lá­tok­ra te­kin­tet­tel a vi­lá­gi és a szel­le­mi ha­ta­lom vi­szo­nyá­ra vo­nat­ko­zó kö­zép­ko­ri el­mé­le­tek fő vo­na­la­it és ál­lo­má­sa­it a kö­vet­ke­ző­kép­pen fog­lal­nám össze:

El­ső­nek Gela­si­us pápa ko­ráb­ban idé­zett le­ve­lét emel­ném ki, amely alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­ta a po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás ke­re­te­it a kö­zép­kor­ban. Ha ál­ta­lá­nos képet sze­ret­nénk adni, akkor a kö­zép­kor­ban a leg­fon­to­sabb kér­dé­sek, ame­lyek ural­ták a po­li­ti­kai dis­kur­zust: A ki­rá­lyi és püs­pö­ki ha­ta­lom ket­tő­sé­ből kinek van el­sőbb­sé­ge, és me­lyik hon­nan ered? Kitől ered a ki­rá­lyi ha­ta­lom? Is­ten­től köz­vet­le­nül, vagy a papi rend köz­ve­tí­té­sé­vel? A ki­rály egy­há­zi sze­mély­nek szá­mít-e?

A vi­lá­gi és a szel­le­mi ha­ta­lom funk­ci­o­ná­lis szét­vá­lá­sa, de cél­ját te­kint­ve egy­sé­ge jel­lem­zi a kort. A kora kö­zép­kor­ban a ki­rály sze­re­pe az egy­há­zon belül leg­alább­is kér­dé­ses volt. A te­ok­ra­ti­kus mo­nar­chi­á­ban a ki­rály­nak fon­tos sze­rep ju­tott az alatt­va­lói szel­le­mi ve­ze­té­sé­ben. Fon­tos ki­emel­ni, hogy ami­kor egy­ház­ról be­szé­lünk, akkor itt nem a szű­ken vett klé­rust kell ér­te­ni, hanem a klé­rust és a la­i­kus hí­ve­ket együtt. Tehát, ami­kor a ki­rály­nak az egy­ház fe­let­ti ha­tal­má­ról be­szé­lünk, akkor az Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban a ke­resz­tény po­li­ti­kai kö­zös­ség fe­let­ti po­li­ti­kai ha­ta­lom gya­kor­lá­sát je­len­ti. A né­met-ró­mai csá­szár hely­ze­te még spe­ci­á­li­sabb, hi­szen Nagy Ká­roly után eme cím alatt a régi római csá­szá­rok ha­tal­má­nak jog­foly­to­nos­sá­gát is ér­tet­ték. Nagy Szent Ger­gely pápa a 7. szá­zad­ban még ön­ma­gát mint a római csá­szár alatt­va­ló­ját látta, és el­is­mer­te, hogy a csá­szár­nak mint a vi­lá­gi ha­ta­lom fe­jé­nek van be­le­szó­lá­sa a val­lá­si ügyek­be (Can­ning, 2002:64).

Se­vil­lai Szent Izi­dor a 7. szá­zad­ban a ki­rá­lyi és az egy­há­zi ha­ta­lom funk­ci­o­ná­lis el­kü­lö­nü­lé­sét val­lot­ta, azon­ban né­ze­tei sze­rint, cél­ja­i­kat te­kint­ve, egy­ség­ben áll­tak: a ki­rály kény­szer­rel pró­bál­ja az egy­ház tag­ja­it és alatt­va­ló­it az üd­vös­ség­re ve­zet­ni, ha arra a klé­rus ta­ní­tói hi­va­ta­luk­nál fogva nem ké­pe­sek. A szű­ken vett egy­ház­nak a fel­ada­ta „meg­fo­gal­maz­ni és ta­ní­ta­ni a ke­resz­tény tár­sa­dal­mi nor­má­kat” (Can­ning, 2002:48).

A ki­rá­lyi ha­ta­lom ere­de­té­re az érett kö­zép­ko­rig idő­ben három egy­mást kö­ve­tő kon­cep­ci­ót lehet meg­kü­lön­böz­tet­ni. Az első a páli nézet, mely sze­rint min­den ha­tal­mat Isten szen­te­sít („Min­den lélek en­ge­del­mes­ked­jék a fe­let­tes ha­tal­mak­nak, mert nin­csen ha­ta­lom más­tól, mint Is­ten­től, ami ha­ta­lom pedig van, az Is­ten­től ren­del­te­tett” Róm 13,1). A má­so­dik sze­rint az ural­ko­dó köz­vet­le­nül Is­ten­től kapja a ha­tal­mát (ez a nézet a kora kö­zép­ko­ri bar­bár ki­rály­sá­gok­ban volt jel­lem­ző), a do­mi­náns nézet pedig az volt, hogy a ki­rály „isten ke­gyel­mé­ből (rex de gra­tia) vagy Isten se­gít­sé­gé­vel” ural­ko­dik (Can­ning, 2002:36). Az Al­ku­in által meg­fo­gal­ma­zott két kard me­ta­fo­rá­já­ban is lé­nye­gé­ben az a kér­dés, hogy a vi­lá­gi ha­tal­mat jel­ké­pe­ző kard mi­ként kerül a fe­je­de­lem ke­zé­be. Az egyik meg­kö­ze­lí­tés sze­rint eleve a ki­rá­lyé a vi­lá­gi ha­tal­mat jel­ké­pe­ző kard, más vé­le­ke­dés össze­füg­gés­be hoz­ha­tó a ko­ro­ná­zá­si ri­tu­á­lé fel­ke­né­si ak­tu­sá­val.

A 10. szá­zad­ra egyre in­kább ural­ko­dó­vá vált az a nézet a klé­rus ré­szé­ről, hogy a ki­rá­lyi cím ki­adá­sa szent­ség, amely fe­lett az egy­ház tag­jai disz­po­nál­nak. Ennek je­len­tő­sé­gét nem lehet le­be­csül­ni, mert azt je­len­tet­te a vi­lá­gi urak szá­má­ra, hogy a ha­tal­mu­kat csak köz­vet­ve kap­ják, egy­faj­ta kegy­ként, ame­lyet a szel­le­mi ha­ta­lom bir­to­ko­sai köz­ve­tí­te­nek és adnak át, de bár­mi­kor vissza­ve­he­tik (ez lesz a 11. szá­za­di in­vesz­ti­tú­ra­har­cok egyik leg­fon­to­sabb vi­ta­pont­ja).

A pápa és a csá­szár, il­let­ve a vi­lá­gi urak vi­szo­nyá­nak vizs­gá­la­ta során két fo­gal­mat fon­tos ki­emel­ni, amely a két ha­ta­lom vi­szo­nyá­nak más-más mo­dell­jét jel­ké­pe­zi: a hi­e­rok­ra­ti­kus és a du­a­lis­ta mo­dellt. A hi­e­rok­ra­ti­kus mo­dell sze­rint a pápa – mint Szent Péter utód­ja – az egész egy­ház feje, min­den ha­ta­lom pápai jó­vá­ha­gyás­sal ke­let­ke­zik, és a pá­pá­nak joga van fel­men­te­ni az alatt­va­ló­kat a hű­bé­ri es­kü­jük alól a nem ke­resz­té­nyi módon ural­ko­dó vi­lá­gi fe­je­del­mek­kel szem­ben; a pápa köz­ve­tí­ti a ha­tal­mat Is­ten­től a fe­je­de­lem­nek. Ezzel szem­ben a du­a­lis­ta meg­kö­ze­lí­tés sze­rint a pápai ha­ta­lom alap­ve­tő­en spi­ri­tu­á­lis jel­le­gű, és a pá­pá­nak sem­mi­lyen elő­jo­ga sincs a vi­lá­gi ügyek­be való be­le­szó­lás­ba (Can­ning, 2002:139).

VII. Ger­gely fel­lé­pé­se for­du­ló­pon­tot je­len­tett az egy­ház tör­té­ne­té­ben. Az 1075-ben ki­adott Dic­ta­tus Papae lé­nye­gé­ben a pápai ha­ta­lom ki­zá­ró­la­gos­sá­gát rög­zí­tet­te nem csu­pán a klé­rus, hanem a vi­lá­gi fe­je­del­mek­kel (így el­ső­sor­ban a né­met-ró­mai csá­szár­ral) szem­ben is. Az in­vesz­ti­tú­ra­har­cok során mind a csá­szá­ri, mind a pápai tö­rek­vé­sek mel­lett is bő­sé­ges vi­ta­irat ke­let­ke­zett, amely­ben egyik vagy másik fél pró­bál­ta a csá­szá­ri ha­ta­lom füg­get­len­sé­gét meg­vé­de­ni a pápai ha­ta­lom­tól, vagy a pápai ha­ta­lom fel­sőbb­ren­dű­sé­gét rög­zí­te­ni a vi­lá­gi urak­kal szem­ben. A vi­tá­ból most csak Aache­ni Gottschalk 1076-os írá­sát emel­ném ki, amely az al­ku­i­ni két kard el­mé­le­tet fel­ele­ve­nít­ve a csá­szár mellé állt, és azt val­lot­ta, hogy a vi­lá­gi és spi­ri­tu­á­lis ha­ta­lom kü­lön­áll. VII. Ger­gely pápa fő bűne sze­rin­te éppen az volt, hogy a két ha­ta­lom lé­nye­gi kü­lönb­sé­gét fi­gyel­men kívül hagy­va, ma­gá­hoz kí­ván­ta ra­gad­ni a vi­lá­gi ha­ta­lom kard­ját, és egye­sí­te­ni akar­ta azt a lelki ha­ta­lom­mal.

A két ha­ta­lom konf­lik­tu­sa iga­zán sosem ju­tott nyug­vó­pont­ra, és fo­lya­ma­tos vi­tá­kat ge­ne­rált a re­for­má­ció ko­rá­ig. Az 1122. szep­tem­ber 23-i worm­si kon­kor­dá­tum egye­dül a püs­pö­ki ha­ta­lom ket­tős ter­mé­sze­tét rög­zí­tet­te: egy­fe­lől ren­del­kez­nek vi­lá­gi ha­ta­lom­mal (ame­lyet re­gá­li­a­ként, ki­rá­lyi ha­szon­vé­tel­ként kap­nak, így itt a vi­lá­gi ural­ko­dók alá ren­del­tek fő­sza­bály sze­rint), míg spi­ri­tu­á­lis ha­tal­mu­kat te­kint­ve füg­get­le­nek a vi­lá­gi fe­je­del­mek­től (Pie­rard, 1994:86).

A re­for­má­ció kőz­vet­len előz­mé­nyei és okai

A 16. szá­zad ele­jé­re az egy­ház és a pápai ha­ta­lom spi­ri­tu­á­lis vál­sá­gát ta­pasz­tal­hat­juk meg: a „re­ne­szánsz pápák” egyre in­kább vi­lá­gi ural­ko­dó­ként je­len­tek meg (ennek egyik ti­pi­kus pél­dá­ja­ként II. Leó pápát szok­ták meg­je­löl­ni), ezzel egy idő­ben a szel­le­mi-spi­ri­tu­á­lis ügyek hát­tér­be hú­zód­tak. Erre a vál­ság­ra kí­ván­tak vá­laszt adni a re­for­má­ció kép­vi­se­lői is, akik el­ső­sor­ban teo­ló­gu­sok és nem po­li­ti­kai gon­dol­ko­dók vol­tak, így az ál­lam­ra és a po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás fej­lő­dé­sé­re a ha­tá­suk in­di­rekt volt.

A re­for­má­ció köz­vet­len oka­i­ként ha­gyo­má­nyo­san a kor­szak egy­há­zi éle­té­nek rom­lott­sá­gát, a bú­csú­cé­du­lák áru­sí­tá­sát és a vi­lá­gi és egy­há­zi ha­ta­lom kép­vi­se­lő­i­nek ve­tél­ke­dé­sét lehet meg­je­löl­ni. A re­for­má­ció mint moz­ga­lom el­sőd­le­ge­sen azt a célt tűzte ki maga elé, hogy ko­rá­nak egy­há­zi éle­tét meg­újít­sa oly módon, hogy a ka­to­li­kus egy­há­zat vissza­ve­zes­sék az ős­egy­ház ere­de­ti el­ve­i­hez mind szer­ve­ze­ti­leg, mind spi­ri­tu­á­li­san. Tehát nem arról van szó, hogy a re­for­má­ció fő­vo­nal­be­li kép­vi­se­lői va­la­mi ra­di­ká­li­san mást és újat akar­tak volna: hitük sze­rint min­den­ki a meg­elő­ző más­fél év­ez­red dog­má­it és egy­há­zi ha­gyo­má­nya­it kí­ván­ta le­épí­te­ni, hogy a ke­resz­tény­ség igazi esz­mé­jé­nek meg­fe­le­lő­en él­hes­sék meg a hitet.

Mind­ez min­den bi­zonnyal össze­füg­gés­be hoz­ha­tó azzal az antik tör­té­ne­lem­szem­lé­let­tel, amely sze­rint az egy­mást kö­ve­tő nem­ze­dé­kek min­dig rosszab­bak (mind er­köl­cse­i­ket, mind ké­pes­sé­ge­i­ket te­kint­ve), és tá­vo­labb ke­rül­nek a múlt­bé­li arany­kor­tól. Lé­nye­gé­ben a kö­zép­kor­ban is min­den ural­ko­dói tör­vény­ho­zás és „re­form” azt a célt szol­gál­ta sza­vak­ban, hogy a nép és a ne­mes­ség ősi jo­ga­ik­ba le­gye­nek vissza­he­lyez­ve. A re­for­má­ció ko­rá­ban Lu­ther és kö­ve­tői pon­to­san ugyan­így te­kin­tet­tek ma­guk­ra: csak az ősi, „apos­to­li” egy­ház éle­té­hez és szel­le­mi­sé­gé­hez kí­ván­tak vissza­tér­ni.

A re­for­má­ció azon­ban a kez­det kez­de­té­től össze­kap­cso­ló­dott és köl­csön­ha­tás­ban volt egy új vi­lág­rend­del, ame­lyek a Ko­lum­busz Kris­tóf által meg­kez­dett fel­fe­de­zé­sek­ből kö­vet­kez­tek, tud­ni­il­lik az eu­ró­pai kon­ti­nens tér­be­li be­fo­lyá­sa meg­sok­szo­ro­zó­dott, a fel­fe­de­zé­sek kö­vet­kez­té­ben ki­ala­ku­ló­ban volt egy új (glo­bá­lis) gaz­da­sá­gi rend. Szel­le­mi ér­te­lem­ben pedig nem lehet elég­gé hang­sú­lyoz­ni azt az új kul­tu­rá­lis ren­det, ame­lyet a könyv­nyom­ta­tás ho­zott el. A re­for­má­ció vi­ha­ros és gyors ter­je­dé­se el­kép­zel­he­tet­len az akkor Eu­ró­pa-szer­te gomba módra el­sza­po­ro­dó nyom­dák nél­kül (Mac­Cul­loch, 2011:102–151; Chad­wick, 2003:9–28). A téma ki­vá­ló hazai ku­ta­tó­ja, Bir­kás Antal sze­rint habár a föld­raj­zi fel­fe­de­zé­sek és a kor­szak ál­ta­lá­nos szel­le­mi pezs­gé­se hoz­zá­já­rul­ha­tott a re­for­má­ció si­ke­ré­hez, de ő maga nem ért egyet azzal a Max Weber által fel­ál­lí­tott té­zis­sel, hogy a ka­pi­ta­liz­mus köz­vet­le­nül a pro­tes­tan­tiz­mus­nak kö­szön­he­ti a létét (Bir­kás, 2011:31–32).

Na­gyon fon­tos ki­emel­ni, hogy az a szel­le­mi meg­úju­lás, ame­lyet a hu­ma­niz­mus és a re­for­má­ció ho­zott el, fo­lya­ma­to­san a kö­zel­gő apo­ka­lip­szis­től való fé­le­lem ár­nyé­ká­ban zaj­lott. Az 1500-as év for­du­ló­já­val fel­erő­söd­tek a vi­lág­vé­gé­re vo­nat­ko­zó vá­ra­ko­zá­sok, azon­ban volt egy ennél sok­kal meg­fog­ha­tóbb eg­zisz­ten­ci­á­lis fe­nye­ge­tés Eu­ró­pá­val szem­ben: az osz­mán-tö­rök hó­dí­tá­sok. A kor­szak köz­né­pe és a szel­lem em­be­rei (mi­köz­ben Eu­ró­pa ural­ko­dói lát­szó­lag nem­tö­rő­döm módon az egy­más­sal való ve­tél­ke­dés­sel vol­tak el­fog­lal­va) egyre szo­ron­ga­tóbb­nak érez­ték a kö­zel­gő po­gány­ság fe­nye­ge­té­sét. A re­for­má­to­rok közül nem is ke­ve­sen vél­ték úgy, hogy el­ér­kez­tek az utol­só idők, és a re­for­má­ció leg­ra­di­ká­li­sabb kép­vi­se­lői sze­rint most kell a hitet új ala­pok­ra he­lyez­ni, mi­előtt min­den lélek végső mér­leg­re té­te­tik.

A re­for­má­ció gon­do­lat­kö­ré­ben na­gyon fon­tos a Szent Ágos­ton-i ke­gye­lem­tan ki­eme­lé­se. Ennek je­len­tő­sé­gét nem lehet alá­be­csül­ni a vi­lá­gi ha­ta­lom és az egyé­ni meg­vál­tás kér­dé­sét te­kint­ve. Szent Ágos­ton Szent Pál nyo­mán azt vall­ja, hogy a ke­gye­lem Isten in­gye­nes ado­má­nya, amely­re az em­ber­nek szin­te nincs is be­fo­lyá­sa: „Tehát urunk, Jézus Krisz­tus által kell meg­ér­ten­önk Isten ke­gyel­mét, egye­dül a ke­gye­lem sza­ba­dít­ja meg az em­bert a bűn­től, e nél­kül nem tesz semmi jót sem gon­do­lat­ban, sem aka­rat, sem sze­re­tet, sem cse­lek­vés révén, és nem csak azért, mert a ke­gye­lem út­mu­ta­tá­sa sze­rint tud­ják, mit kell ten­ni­ük, hanem azért is, hogy se­gít­sé­gé­vel sze­re­tet­tel te­gyék azt, ami­ről tud­ják, hogy meg kell ten­ni­ük” (Szent Ágos­ton, 2015:72). A fenti ál­lás­pont­tal Szent Ágos­ton nincs egye­dül a ke­resz­tény ha­gyo­mány­ban, sőt év­szá­za­dok múlva még Aqui­nói Szent Tamás is je­lez­te, hogy a kor val­lá­si éle­té­nek kül­ső­sé­ge­i­hez ké­pest vissza kel­le­ne térni a mé­lyen meg­élt spi­ri­tu­á­lis hit­hez (Mac­Cul­loch, 2011:185).

Lu­ther már­ton és a „két bi­ro­da­lom” tan

Lu­ther Már­ton (Mar­tin Lu­ther, 1483−1546) po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás­ra vo­nat­ko­zó művei in­kább al­kal­mi jel­le­gű ta­nács­adó művek vol­tak, ame­lyek­ből azon­ban egy ha­tá­ro­zott tan kör­vo­na­la­zó­dik. Lu­ther a vi­lá­gi és szel­le­mi kor­mány­zat­ra vo­nat­ko­zó po­li­ti­kai teo­ló­gi­á­já­nak be­mu­ta­tá­sá­hoz két írá­sát, az 1523-as A vi­lá­gi fel­ső­ség­ről című, János szász her­ceg­nek aján­lott esszét és az 1526-os, Kram Asz­ka­ni­us lo­vag­nak cím­zett A ka­to­nai hi­va­tás­ról szóló mun­kát hasz­nál­nám fel.

Lu­ther egész po­li­ti­kai gon­dol­ko­dá­sát meg­ha­tá­roz­ta az az alap­gon­do­lat, mi­sze­rint az ember a bűn­be­esés­sel el­ve­szí­tet­te az ere­de­ti ter­mé­sze­tét, en­nél­fog­va a ke­gye­lem és a meg­vál­tás el­éré­sé­re ön­ere­jé­ből már nem képes. Szent Ágos­ton ha­tá­sát jelzi a bűn­be­esés köz­pon­ti jel­le­ge és a „két bi­ro­da­lom” tan is, ame­lyet A vi­lá­gi fel­ső­ség­ről című mű­vé­ben így fog­lal össze: „Ádám gyer­me­ke­it és az összes em­be­re­ket két rész­re kell osz­ta­nunk; egyik ré­szét Is­ten­or­szá­gá­ba, másik ré­szét a világ bi­ro­dal­má­ba. Kik Is­ten­or­szá­gá­ba tar­toz­nak, ezek azok, kik Krisz­tus­ban iga­zán hisz­nek, s ezek Krisz­tus alatt­va­lói, mert Krisz­tus az úr s ki­rály Is­ten­nek or­szá­gá­ban, mi­ként azt a II-ik zsol­tár (6) és az egész írás mond­ja; s ő azért jött, hogy Is­ten­or­szá­gát kezd­je s e vi­lág­ban lé­te­sít­se – An­nál­fog­va mond­ja Pi­lá­tus előtt is: »Az én or­szá­gom nem e vi­lág­ból való, hanem, aki az igaz­ság­ból van, hall­ja az én be­szé­de­met.« S az evan­gé­li­om­ban min­dig fel­vo­nul­tat­ja az Is­ten­or­szá­gát, és így szól: »Tér­je­tek meg, mert el­jött a mennye­k­or­szá­ga«, s épúgy: »Ke­res­sé­tek előbb a mennye­k­or­szá­gát s annak igaz­sá­gát«. És ne­ve­zi az evan­gé­li­o­mot Is­ten­or­szá­ga evan­gé­li­o­má­nak, mi­vel­hogy Is­ten­or­szá­gát ta­nít­ja, kor­má­nyoz­za és fenn­tart­ja” (Lu­ther, 1906:369).

Tehát Lu­ther sze­rint az em­be­ri­ség két bi­ro­da­lom­hoz tar­to­zik: a vi­lá­gi bi­ro­da­lom­hoz és „Is­ten­or­szá­gá­hoz”. A fenti szö­veg­hely alap­ján meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy Lu­ther sze­rint a vi­lá­gi fel­ső­ség, vagy­is a po­li­ti­kai ha­ta­lom „a világ kez­de­té­től” lé­te­zik (Lu­ther, 1906:366), még­pe­dig „Is­ten­or­szá­ga” mel­lett. Azon­ban a két or­szág Lu­ther­nél nem áll olyan du­á­lis el­len­tét­pár­ban, mint Szent Ágos­ton­nál, sőt va­ló­já­ban mind a kettő Isten ren­de­lé­sé­ből való, de tel­je­sen más a sze­re­pe a ke­resz­tyé­nek éle­té­ben. Lu­ther sze­rint az Isten or­szá­gá­ban a tör­vényt, ame­lyen el­ső­sor­ban az evan­gé­li­u­mi tör­vé­nye­ket kell ér­te­ni, az em­be­rek ön­kén­te­sen meg­tart­ják, sőt a sze­re­tet tör­vé­nyé­ből kö­vet­ke­ző­en sok­kal töb­bet is adnak, mint amit a vi­lá­gi tör­vé­nyek elő­ír­nak. Ezzel szem­ben a „világ bi­ro­dal­má­ban”, tehát a fe­je­del­mi ha­ta­lom fenn­ha­tó­sá­ga alatt ér­vé­nye­sí­tett tör­vé­nyek ren­del­te­té­se, hogy kül­ső­leg kény­sze­rít­sék az em­be­re­ket a rossz cse­le­ke­de­tek­től való tar­tóz­ko­dás­ra. Ennek oka Lu­ther sze­rint a kö­vet­ke­ző: „Mivel pedig a ter­mé­szet­től fogva egy ember sem ke­resz­tyén vagy ke­gyes, hanem mind­nyá­jan bű­nö­sök és go­no­szak, azért az Isten a tör­vény által tilt­ja őket attól, hogy a magok go­nosz­sá­gát tet­szés sze­rint cse­le­ke­de­te­ik­kel kül­ső­leg nyil­vá­nít­sák” (Lu­ther, 1906:370).

Az em­be­ri ter­mé­szet oly­annyi­ra rom­lott Lu­ther sze­rint, hogy a vi­lá­gi kény­sze­rí­tő erő nél­kül kép­te­len lenne a rossz cse­le­ke­de­tek­től való tar­tóz­ko­dás­ra, így a vi­lá­gi fel­ső­ség lé­te­zé­se szük­ség­sze­rű. Ezért a földi vi­lá­gi ha­ta­lom meg­lé­te nem va­la­mi de­fek­tus, nem a „sátán bi­ro­dal­ma”, ahogy azt pél­dá­ul a katar eret­nek­moz­gal­mak val­lot­ták, hanem Isten dön­té­se: „A vi­lá­gi jog és ha­ta­lom isten aka­ra­tá­ból és ren­de­lé­sé­ből van a vi­lá­gon” (Lu­ther, 1906:366). Az „Is­ten­or­szá­ga” el­ső­sor­ban szel­le­mi jel­le­gű, a ke­resz­tyé­nek kö­zöt­ti vi­szo­nyok­ra vo­nat­ko­zik, de a bűn­be­esés miatt már nem lehet tisz­tán evan­gé­li­u­mi ala­pon kor­má­nyoz­ni, mert a vi­lá­gi kény­szer nél­kül az em­be­rek nagy több­sé­ge rossz útra térne (Lu­ther, 1906:371–372).

Lu­ther sze­rint habár mind a két kor­mány­zat, tehát a vi­lá­gi és az is­te­ni ugyan­olyan fon­tos, és egy­más­ra épül, a ket­tőt azon­ban el kell egy­más­tól vá­lasz­ta­ni. A vi­lá­gi fel­ső­ség a fe­je­del­me­ket il­le­ti meg, az is­te­ni vagy szel­le­mi kor­mány­zat pedig a klé­rus­hoz tar­to­zik (Lu­ther, 1906:372–373). Ez a két ha­ta­lom vég­ered­mény­ben azon­ban ugyan­nak az érem­nek a két ol­da­la, mert mind a két ha­ta­lom Is­ten­től ered, a vi­lá­gi ha­ta­lom egy „fe­lül­ről szár­maz­ta­tott szu­ve­re­ni­tás” (Bir­kás, 2011:42).

Isten or­szá­ga nem po­li­ti­kai jel­le­gű en­ti­tás­ként je­le­nik meg: „Mik tehát a papok és a püs­pö­kök? Fe­le­let: Az ő kor­mány­zá­suk nem fel­ső­ség vagy ha­ta­lom, hanem szol­gá­lat és hi­va­tás, mert ők nem áll­nak ma­ga­sab­ban, s nem job­bak más ke­resz­tyé­nek­nél. Ez okból sem tör­vényt, sem ti­lal­mat nem szab­hat­nak má­sok­nak az ő aka­ra­tuk s en­ge­dé­lyük nél­kül. Az ő kor­mány­zá­suk semmi más, mint Isten igé­jé­nek ter­jesz­té­se, hogy a ke­resz­tyé­ne­ket ve­zes­sék, az eret­ne­ke­ket meg­győz­zék. Mert, mint mon­dot­tuk, a ke­resz­tyé­ne­ket semmi más­sal sem lehet ve­zet­ni, mint csu­pán Isten igé­jé­vel. Mert a ke­resz­tyé­ne­ket hit által kell kor­má­nyoz­ni s nem külső cse­le­ke­de­tek­kel” (Lu­ther, 1906:398).

Na­gyon fon­tos, hogy Lu­ther­nél a vi­lá­gi ha­ta­lom és erő­szak gya­kor­lá­sa min­dig „hi­va­tal­hoz” kap­cso­ló­dik, tehát a meg­tor­lás és a kény­sze­rí­tés itt egy­részt pro­fesszi­o­ná­lis, más­részt va­la­mi­fé­le for­má­lis fel­ha­tal­ma­zá­son ala­pul (Lu­ther, 1910:9–10). „Summa sum­ma­rum: a do­log­nak a ve­le­je ez: a kard hi­va­ta­la ma­gá­ban véve he­lyes, is­te­ni és szük­sé­ges in­téz­mény, amely nem meg­vet­te­tést, hanem fé­lel­met, tisz­te­le­tet és en­ge­del­mes­sé­get kíván, mert kü­lön­ben a bosszú­nak meg­ál­ló­ja lesz, mint azt Pál apos­tol mond­ja (Róm 13). Mert két­fé­le fel­sőbb­sé­get ren­delt az Isten az em­be­rek kö­zött, az egyi­ket lel­ki­nek ren­del­te igé­jé­vel és kard nél­kül, hogy ez által az em­be­rek jám­bo­rok­ká és iga­zak­ká le­gye­nek, és ezzel az igaz­sá­gos­ság­gal el­nyer­jék az örök éle­tet” (Lu­ther, 1910:12).

A vi­lá­gi ha­ta­lom, a kard ha­tal­ma arra szol­gál, hogy azo­kat, akik nem kí­ván­nak jám­bor­rá lenni, arra kény­sze­rít­se őket, hogy leg­alább kül­ső­leg így te­gye­nek (Lu­ther, 1910:9–13). A vi­lá­gi ha­ta­lom­nak nincs be­fo­lyá­sa az em­be­rek meg­iga­zu­lá­sá­ra, nem is fel­ada­ta, de a rend és a bé­kes­ség ér­de­ké­ben mu­száj erő­sza­kot al­kal­maz­ni, és ér­vé­nye­sí­te­ni a jog­ren­det. Lu­ther nyil­ván­va­ló­an igazi és kény­szer nél­kü­li hitet vár el, mert az Isten igéje nem lehet jelen abban, aki csak a vi­lá­gi ha­ta­lom fe­nye­ge­té­se miatt hisz. „Hogy­ha em­be­ri tör­vényt hoz­nak a lel­kek­re, hogy ilyen, vagy amo­lyan módon higy­je­nek, mint ahogy azt egy vagy más ember elő­ad­ja, ott bi­zo­nyo­san hi­ány­zik az Isten igéje. Ha Isten igéje hi­ány­zik be­lő­le, két­sé­ges, hogy vaj­jon akar­ja-e azt az Isten, mert amit nem ő pa­ran­csol, arra nézve nem le­he­tünk bi­zo­nyo­sak, hogy tet­szik neki, sőt bi­zo­nyo­sak va­gyunk, hogy Is­ten­nek nem tet­szik. Mert ő a mi hi­tün­ket csu­pán s tisz­tán az ő is­te­ni igé­jé­re akar­ja ala­pí­ta­ni” (Lu­ther, 1906:386–387).

Kál­vin János a pol­gá­ri kor­mány­zat­ról

Huldrych Zwing­li (1484–1531) ha­lá­la után a fran­cia szár­ma­zá­sú Kál­vin János (Jean Cal­vin, 1509–1564) lett a sváj­ci pro­tes­tan­tiz­mus ve­zér­alak­ja. Kál­vin nem volt teo­ló­gus (jo­gász­nak ta­nult), ennek el­le­né­re, ami­kor 1536-ban Genf­be ke­rült, egy­ér­tel­mű­en a hit­élet meg­újí­tó­ja­ként lé­pett fel; mind­ezek mel­lett talán jo­gá­szi vég­zett­sé­ge okán is az ál­lam­ra és a po­li­ti­ká­ra vo­nat­ko­zó gon­do­la­ta­it sok­kal fi­no­mab­ban és a ha­ta­lom in­téz­mé­nyi as­pek­tu­sa­i­ra ér­zé­ke­nyen ele­mez­te. Míg Lu­ther egy­ér­tel­mű­en a lel­ki­ség, a vi­lá­gi és spi­ri­tu­á­lis ha­ta­lom „il­le­té­kes­sé­gé­nek” el­vá­lasz­tá­sát, addig Kál­vin a két ura­lom közös gyö­ke­rét és szük­ség­sze­rű együtt­mű­kö­dé­sét hang­sú­lyoz­ta (Bir­kás, 2011:98).

Kál­vin gon­dol­ko­dá­sá­nak egyik kulcs­fo­gal­ma Isten ab­szo­lút szu­ve­re­ni­tá­sa, amely az egész te­rem­tett vi­lág­ra vo­nat­ko­zik: nem csu­pán az ember belső vi­lá­gá­ra, hanem a külső (pol­gá­ri) vi­lág­ra is. Az is­te­ni szu­ve­re­ni­tás azt je­lö­li, hogy Isten aka­ra­ta min­dig ér­vé­nye­sül, ahogy Fri­valdsz­ky János fo­gal­maz, „a te­rem­tő­nek a te­rem­tés Ki­rá­lyá­nak tu­laj­don­jo­ga van min­den te­remt­mé­nye fe­lett, így az ember fe­lett is, ami a kál­vi­ni ter­mi­nu­sok­ban azt je­len­ti, hogy a Ki­rály aka­ra­ta ha­tá­roz­za meg az alatt­va­ló aka­ra­tát, az ember pri­vi­lé­gi­u­ma pedig az en­ge­del­mes­ség” (Fr­ivadsz­ky, 2013:154). A bűn­be­esés­sel az em­be­rek ki­ke­rül­tek a tisz­tán is­te­ni kor­mány­zás alól, a lá­za­dó ember így ket­tős kor­mány­zás alá kerül. Isten ab­szo­lút aka­ra­ta ural­ja a te­rem­tést, amely „szu­ve­rén­ként” ural­ko­dik; aka­ra­ta nem csu­pán ab­szo­lút, hanem ren­de­zett is, a dol­gok nem pusz­tán attól he­lye­sek és jók, mert az is­te­ni aka­rat pe­csét­je van raj­tuk, hanem ebben egy­faj­ta el­ren­de­zett­ség (ordo) van. Ez az is­te­ni szu­ve­re­ni­tás­ból szár­ma­zó állam, kö­vet­ke­zés­képp a pol­gá­ri kor­mány­zat szu­ve­re­ni­tá­sa (Kuy­per, 2001:83). Ezen a pon­ton fon­tos fel­hív­ni a fi­gyel­met a jog­tu­do­mány és a pro­tes­táns teo­ló­gia kö­zöt­ti kap­cso­lat­ra. Kál­vin jo­gá­szi vég­zett­sé­gé­nek ha­tá­sa lát­vá­nyo­san meg­mu­tat­ko­zik az is­te­ni szu­ve­re­ni­tás le­írá­sá­ban. Amint arra Fri­valdsz­ky János is rá­mu­tat, Kál­vin na­gyon szí­nes és pre­cíz jogi szak­ki­fe­je­zé­sek­kel írja le: Is­ten­nek ki­zá­ró­la­gos ha­tal­ma van az alatt­va­lói fe­lett (Fr­ivadsz­ky, 2013:156).

A kál­vi­ni teo­ló­gia köz­pon­ti fo­gal­ma Kuy­per sze­rint „a Szent­há­rom­ság Is­te­né­nek a tel­jes vi­lág­egye­tem fö­lött való szu­ve­re­ni­tá­sa”, s e min­dent át­fo­gó szu­ve­rén is­te­ni aka­rat alatt három „fel­ső­ség” for­má­já­ban nyil­vá­nul meg az em­be­ri vi­lág­ban: „1. szu­ve­re­ni­tás az ál­lam­ban, 2. szu­ve­re­ni­tás a tár­sa­da­lom­ban, 3. szu­ve­re­ni­tás az egy­ház­ban” (Kuy­per, 2001:79). Ezek a szár­maz­ta­tott szu­ve­re­ni­tá­sok szer­ve­sen il­lesz­ked­nek a kál­vi­ni eti­ká­hoz, ugyan­ak­kor ér­vé­nyük csak re­la­tív, mivel csak a „saját te­rü­le­tü­kön” él­vez­nek ön­ál­ló­sá­got.

Kál­vin po­li­ti­kai teo­ló­gi­á­já­nak alap­ál­lí­tá­sa: az állam léte Isten ado­má­nya, az állam ren­del­te­té­se az, hogy a bűn­ben élő em­bert a jóra ve­zes­se. Ha nem tör­tént volna meg a bűn­be­esés, akkor a mai napig Isten szu­ve­re­ni­tá­sa alatt állna az ember, és az ő alatt­va­ló­ja lenne. „Ezt Pál is vi­lá­go­san ta­nít­ja (Róm 12,8), mikor az elöl­já­ró­sá­go­kat Isten aján­dé­kai közé szá­mít­ja, ame­lyek bár a ke­gye­lem kü­lön­bö­ző­sé­gé­hez ké­pest kü­lön­bö­ző­kép­pen van­nak ki­oszt­va, Krisz­tus szol­gái által az egy­ház épí­té­sé­re kell for­dí­ta­ni­uk. Mert ámbár azon he­lyen tu­laj­don­kép­pen a te­kin­té­lyes fér­fi­ak ta­nács­gyű­lé­sé­ről be­szél, ame­lye­ket az ősi egy­ház­ban ál­lí­tot­tak fel, hogy a köz­fe­gye­lem gya­kor­lá­sá­nak élén áll­ja­nak, amely hi­va­talt a ko­rin­thu­si­ak­hoz írott le­ve­lé­ben (1Kor 12,28) kor­mány­zás­nak nevez, mégis mivel lát­juk, hogy a pol­gá­ri kor­mány­zat célja is ide irá­nyul, két­ség­te­len, hogy az igaz­sá­gos elöl­já­ró­nak min­den nemét ajánl­ja ne­künk. De még sok­kal vi­lá­go­sab­ban ta­nít­ja a dol­got ott, ahol azt ala­po­san meg­vi­tat­ja” (Kál­vin, 1994:750–751).

Az állam is­te­ni ere­de­te azon­ban nem fajul el a te­ok­rá­cia nyílt ki­mon­dá­sá­ba, éppen el­len­ke­ző­leg, mivel a földi pol­gá­ri kor­mány­zat ugyan­úgy a bűnös világ része, és ugyan­úgy bűnös em­be­rek mű­köd­te­tik, szük­ség­sze­rű, hogy meg­le­gye­nek a maga ve­szé­lyei. Ahogy Kuy­per fo­gal­maz: az állam egy­szer­re áldás és örök ve­szély­for­rás, egy mankó, amely segít, de képes to­vább nyo­mo­rí­ta­ni. Mind­annyi­an Isten ab­szo­lút szu­ve­re­ni­tá­sá­nak alatt­va­lói va­gyunk, így „e sok-sok ál­lam­nak vol­ta­kép­pen nem sza­bad­na lé­tez­nie, csak­is egyet­len vi­lág­bi­ro­da­lom­nak kel­le­ne, hogy lét­jo­go­sult­sá­ga le­gyen” (Kuy­per, 2001:81). A bűnös vol­tunk miatt azon­ban szük­ség­sze­rű, hogy így szét­szab­dal­va, vi­lá­gi kor­mány­za­tok ha­tal­ma alatt áll­junk, mert enél­kül a földi lét maga lenne a pokol (Kuy­per, 2001:81). Kál­vin és kö­ve­tői azon­ban Lu­ther­hez ké­pest sok­kal ár­nyal­tab­ban te­kin­te­nek a vi­lá­gi ha­ta­lom túl­ka­pá­sa­i­ra, tisz­tá­ban van­nak azzal, hogy ebben a bűnös földi vi­lág­ban a ha­ta­lom bir­to­ko­sai könnye­dén vál­hat­nak zsar­no­kok­ká (Kuy­per, 2001:82).

Az em­be­rek vi­lá­gá­ban, mint írtuk, há­rom­fé­le is­ten­től szár­maz­ta­tott szu­ve­re­ni­tás van: az első az állam (pol­gá­ri kor­mány­zat) szu­ve­re­ni­tá­sa. Kál­vin sze­rint a pol­gá­ri kor­mány­zat egy­rész­ről tel­je­sen ter­mé­sze­te­sen jött létre, más­fe­lől na­gyon más, mint az is­te­ni lelki kor­mány­zat. A lelki kor­mány­zat az örök­ké­va­ló­ság­ra, az ember üd­vös­sé­gé­re irá­nyul, a pol­gá­ri kor­mány­zat a mú­lan­dó testi vi­lá­got irá­nyít­ja. Lu­ther­nél a ket­tős or­szág tény­le­ge­sen meg­oszt­ja az em­be­re­ket. Az em­be­rek egyik része a vi­lá­gi bi­ro­da­lom­ba tar­to­zik, eze­ket kény­sze­rí­te­ni kell a he­lyes cse­le­ke­de­tek­re, míg a másik rész igaz ke­resz­tyén­ként bel­ső­leg kö­ve­ti az evan­gé­li­u­mi tör­vé­nye­ket, és csu­pán alá­ve­tik ma­gu­kat a vi­lá­gi fel­ső­ség­nek. Ezzel szem­ben Kál­vin sze­rint ma­gá­ban az egyén­ben ta­lál­ha­tó meg ez a ket­tős kor­mány­zat, s az el­té­rő szó­hasz­ná­lat is jelzi, hogy a két szfé­ra kö­zött sok­kal di­na­mi­ku­sabb köl­csön­ha­tás van, mint Lu­ther­nél.

Lu­ther­nél a vi­lá­gi ha­ta­lom kény­sze­re a „go­no­szok ellen” szük­ség­sze­rű, ha­csak nem ke­resz­tyé­nek, akik­nek ilyen ha­ta­lom köz­be­lé­pé­sé­re nincs szük­sé­gük ahhoz, hogy az evan­gé­li­u­mi tör­vé­nye­ket be­tart­sák, és azok sze­rint él­je­nek a kö­zös­ség­ben. Kál­vin­nál más­kép­pen áll a hely­zet. A ki­in­du­ló­pont itt is az ember bűnös ter­mé­sze­te, azon­ban az ember ere­den­dő mél­tó­sá­gá­ból vagy is­ten­kép­má­si­sá­gá­ból és igaz­sá­gos­sá­gá­ból meg­őr­zött annyit, hogy „Isten ke­gyel­mé­nek (gra­tia com­mu­nis) köz­be­lé­pés­re révén a lé­nye­gi is­ten­kép meg­ma­radt, ez­ál­tal az ember most is ren­del­ke­zik, ha nem is ere­de­ti, de a pol­gá­ri élet szá­má­ra elég­sé­ges igaz­sá­gos­ság­gal (ius­ti­tia ci­vi­lis) és mél­tó­ság­gal” (Fri­valdsz­ky, 2013:154).

Kál­vin­nál a pol­gá­ri kor­mány­zat nem csu­pán azt a célt szol­gál­ja, hogy meg­to­rol­ja a rossz cse­le­ke­de­te­ket, vagy fenn­tart­sa a ren­det. Pál apos­tol „azt ta­nít­ja, hogy a ha­tal­mas­ság is Isten ren­de­lé­se, és nincs sem­mi­fé­le ha­ta­lom, hanem csak amit Isten ren­delt (Róm 13,1). Maguk a fe­je­del­mek pedig Isten szol­gái a jól cse­lek­vők­nek di­csé­re­té­re, a go­no­szok­nak, mint bosszú­ál­lók, ret­te­gé­sük­re” (Kál­vin, 1994:751).

Az is­te­ni­ből le­fe­lé há­ram­ló szu­ve­re­ni­tás má­so­dik for­má­ja a tár­sa­da­lom­ban meg­nyil­vá­nu­ló szu­ve­re­ni­tás. Itt a tár­sa­dal­mi lé­te­zés ál­la­mi szu­ve­re­ni­tá­son kí­vü­li szfé­rá­i­ról van szó, ame­lyek túl van­nak az ál­la­mi szu­ve­re­ni­tá­son: a csa­lád­ról, a mun­ká­ról, a tu­do­mány­ról, a mű­vé­szet­ről és min­den olyan, az em­be­rek kö­zös­sé­gi éle­tét érin­tő szfé­rá­ról, me­lyek ön­ál­ló­sá­gát nem az állam, hanem az is­te­ni szu­ve­re­ni­tás sza­va­tol­ja (Kuy­per, 2001:91). A tár­sa­da­lom e kis kö­re­i­nek ön­ál­ló, ál­lam­ha­ta­lom­tól való füg­get­len­sé­gé­nek el­is­me­ré­sé­vel gya­kor­la­ti­lag a kál­vi­ni szo­ci­á­lis gon­do­lat meg­elő­le­ge­zi a civil szfé­ra füg­get­len­sé­gét és né­mi­ne­mű szem­ben­ál­lá­sát az ál­la­mi­val szem­ben (Kuy­per, 2001:91–92). A kál­vi­ni pre­desz­ti­ná­ció el­vé­nek volt egy olyan ha­tá­ro­zot­tan vi­lá­gi-szo­ci­á­lis von­za­ta, amely­re Max Weber klasszi­kus mun­ká­ja, A pro­tes­táns etika és a ka­pi­ta­liz­mus szel­le­me is fel­hív­ja a fi­gyel­met. Ez a „hi­va­tás” és a pol­gá­ri élet­ben el­vég­zett fe­le­lős­ség­tel­jes munka olyan túl­vi­lá­gi ju­tal­mak­kal jár, ame­lyek a ko­ráb­bi ka­to­li­kus gon­dol­ko­dás­mód­tól tel­je­sen ide­ge­nek vol­tak (Weber, 1995:83). Eze­ket a szfé­rá­kat, mint az egye­te­mek, céhek, egye­sü­le­tek és a csa­lád is, a pol­gá­ri kor­mány­zat­nak tisz­te­let­ben kell tar­ta­nia, mert ezek olyan „mű­kö­dé­si te­rü­le­tek”, ame­lyek re­la­tív au­to­nó­mi­á­val ren­del­kez­nek (Kónya, 1979:343). „Az ál­lam­ha­ta­lom kép­te­len ér­vé­nye­sí­te­ni a maga tör­vé­nye­it mind a négy te­rü­le­ten, és ezért tisz­te­let­ben kell tar­ta­nia az élet leg­ben­ső, ter­mé­sze­tes tör­vény­sze­rű­sé­ge­it. Isten eze­ken a te­rü­le­te­ken is épp­oly tel­je­sen és kor­lát­lan módon ural­ko­dik az ő vá­lasz­tott mes­te­rei által, mint ahogy az állam te­rü­le­tén is ha­tal­mat gya­ko­rol vá­lasz­tott elöl­já­ró­in ke­resz­tül” (Kuy­per, 2001:97). A kál­vi­ni tan­ban azon­ban ez nem je­len­ti azt, hogy az ál­lam­nak itt ne lenne sem­mi­lyen ke­res­ni­va­ló­ja. El­len­ke­ző­leg, az állam fe­le­lős­ség­gel tar­to­zik a re­la­tí­ve au­to­nóm tár­sa­dal­mi te­rü­le­tek lé­te­zé­sé­ért, za­var­ta­lan mű­kö­dé­sé­ért. Egy­részt e szfé­rák kö­zöt­ti üt­kö­zé­sek és konf­lik­tu­sok ese­tén be kell avat­koz­nia a ha­tá­rok be­tar­tá­sa ér­de­ké­ben, vé­del­mez­nie kell az egyé­ne­ket és a gyen­gé­ket a több­ség ha­tal­má­val szem­ben, to­váb­bá e szfé­rák mű­kö­dé­sé­nek a tel­jes tár­sa­dal­mi béke és rend szol­gá­la­tá­ban kell áll­nia, mert végső soron az is­te­ni vi­lág­rend­ben ezek a tár­sa­dal­mi te­rü­le­tek is az ember örök üd­vös­sé­gét szol­gál­ják. Az állam, a pol­gá­ri kor­mány­zat e be­avat­ko­zá­sa azon­ban szi­go­rú­an jogi ke­re­tek kö­zött kell hogy vég­be­men­jen (Kuy­per, 2001:98).

A to­le­ran­ci­á­tól a gon­do­lat­sza­bad­sá­gig

A fen­ti­ek­ből ha­tá­ro­zot­tan kör­vo­na­la­zó­dik az, hogy a re­for­má­ció ko­rá­nak két leg­na­gyobb ha­tá­sú gon­dol­ko­dó­ja szá­má­ra a vi­lá­gi kor­mány­zat és a lel­ki-spi­ri­tu­á­lis kor­mány­zat egy­ér­tel­mű­en el­kü­lö­nül egy­más­tól, és nem ugyan­azt a célt szol­gál­ja, nem is képes ugyan­azt a célt szol­gál­ni. A vi­lá­gi kor­mány­zat a földi világ rend­jét védi, ame­lyet a bűn­be­esés in­do­kol. A bűn ül­dö­zé­se és meg­tor­lá­sa az, ame­lyért lé­tez­nie kell itt a földi vi­lág­ban az ál­lam­nak, és nem azért, hogy az egyén meg­vál­tá­sá­ért te­gyen. Ezt jól jelzi az, hogy Lu­ther sze­rint ha a vi­lá­gi ha­tal­mas­sá­gok mégis be­avat­koz­nak a hit dol­ga­i­ba, akkor nem lehet el­le­nük fel­lá­zad­ni, hanem egy­sze­rű­en odébb kell menni, ahol a ke­resz­tyé­nek meg tud­ják élni a hi­tü­ket. Ebből kö­vet­ke­zik, hogy az egyén­nek nem lehet el­vá­rá­sa a vi­lá­gi ha­ta­lom felé az ő túl­vi­lá­gi cél­jai el­éré­se okán, és a vi­lá­gi ha­ta­lom sem avat­koz­hat bele a klé­rus ügye­i­be. Sőt, a klé­rus nem mű­köd­het po­li­ti­kai en­ti­tás­ként.

Ennek a gon­do­lat­nak a je­len­tő­sé­gét nem lehet elég­gé hang­sú­lyoz­ni, és ál­lás­pon­tom sze­rint pon­to­san itt van a lé­nye­ges kü­lönb­ség, ha kö­zép­kor és a kora újkor ál­lam-egy­ház dis­kur­zu­sát meg akar­juk kü­lön­böz­tet­ni: a kö­zép­kor­ban a reg­num és a sa­cer­do­ti­um vi­szo­nya min­dig ha­tal­mi kér­dés volt. A kö­zép­ko­ri po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás szin­te végig ama kér­dés körül for­gott, hogy a két ha­ta­lom közül me­lyik­nek van el­sőbb­sé­ge, és me­lyik ha­ta­lom me­lyik­ből szár­ma­zik.

Lu­ther és Kál­vin abból a szem­pont­ból nem törte meg a kö­zép­ko­ri ke­resz­tény pa­ra­dig­mát, hogy a földi és a spi­ri­tu­á­lis világ ugyan­an­nak a te­rem­tett rend­nek a ré­sze­i­ként lé­tez­nek, azon­ban ez a két bi­ro­da­lom vagy két kor­mány­zás mégis el­vá­lik egy­más­tól, egyik­nek a másik fe­lett nin­csen ha­tal­ma, mert nem ugyan­azon a lét­szfé­rán belül mű­köd­nek. A vi­lá­gi ha­ta­lom a földi vi­lág­ban kí­ván­ja az is­te­ni rend­nek meg­fe­le­lő békét és ren­det fenn­tar­ta­ni; a klé­rus pedig habár a földi vi­lág­ban mű­kö­dik, transz­cen­dens cé­lo­kért küzd.

A té­ma­kör spi­ri­tu­á­lis és egy­há­zi ol­da­lát el­en­ged­ve most már csak a vi­lá­gi ha­ta­lom szem­szö­gé­ből vizs­gál­nám a kér­dést. A vi­lá­gi ha­ta­lom­nak nin­cse­nek esz­kö­zei az üd­vö­zü­lés­hez, mert a meg­vál­tás az eleve el­ren­de­lés tana miatt Isten ke­zé­ben van (vagy volt, ha már a te­rem­tés kez­de­tén el­dőlt, hogy a lé­lek­nek mi a sorsa). Más­részt a lelki élet nem hoz­zá­fér­he­tő a vi­lá­gi ha­ta­lom szá­má­ra, ame­lyet a pro­tes­táns Hol­lan­di­á­ban al­ko­tó Be­ne­dic­tus de Spi­no­za a kö­vet­ke­ző­kép­pen fo­gal­ma­zott meg nagy ha­tá­sú mű­vé­ben már a 16. szá­zad­ban: „[L]ehe­tet­len, hogy a lélek tel­je­sen más­va­la­ki­nek a joga alatt áll­jon. Mert ter­mé­sze­ti jogát, vagy­is azt a ké­pes­sé­gét, hogy sza­ba­don okos­kod­jék és bár­mi­ről ítél­kez­zék, senki sem ru­ház­hat­ja át másra, s erre nem is kény­sze­rít­he­tő. [...] Bár­mennyi­re is áll tehát, hogy a leg­főbb ha­ta­lom­nak joga min­den­re ki­ter­jed, s hogy a jog és jám­bor­ság ér­tel­me­ző­i­nek tart­ják őket, azt még­sem ér­he­tik el so­ha­sem, hogy az em­be­rek ne a saját gon­dol­ko­dás­mód­juk sze­rint al­kos­sa­nak ma­guk­nak vé­le­ményt a dol­gok­ról, s ehhez ké­pest ne ilyen vagy olyan in­du­lat tá­mad­jon ben­nük” (Spi­no­za, 1984:291–292).

A fenti, Spi­no­za által írott sorok ké­sőbb John Locke Levél a val­lá­si tü­re­lem­ről című mű­vé­ben (Locke, 1982) ta­lál­nak vissz­han­got, és ké­szí­tik elő azt a transz­for­má­ci­ót, amely során a val­lá­si tü­re­lem és to­le­ran­cia, amely­nek szük­sé­ges­sé­gét a re­for­má­ció te­rem­tet­te meg, ké­sőbb a gon­do­lat­sza­bad­ság­ként nyer­jen új meg­fo­gal­ma­zást, sok­kal ál­ta­lá­no­sabb ér­te­lem­ben.

A re­for­má­ció ko­rá­nak gon­dol­ko­dói még egy kü­lö­nös és át­me­ne­ti kor­szak gyer­me­kei, habár a „hit aka­rá­sa” min­den pro­tes­táns gon­dol­ko­dó­nál és pré­di­ká­tor­nál erős, de pa­ra­dox módon a re­for­má­ció volt az eu­ró­pai kul­túr­tör­té­net­ben az a ka­ta­li­zá­tor, amely a kul­tú­ra kü­lön­bö­ző szfé­rá­i­nak au­to­nó­mi­á­ját le­he­tő­vé tette. A po­li­ti­kai szfé­ra ön­ál­ló­sá­gát már Ma­chi­a­vel­li meg­fo­gal­maz­ta in­di­rekt módon (Ma­chi­a­vel­li­nek A fe­je­de­lem című műve exp­li­cit módon nem mond­ja ki a po­li­ti­ka és az er­kölcs arisz­to­te­lé­szi egy­sé­gé­nek fel­mon­dá­sát, azon­ban majd min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sa ezt jelzi: vö. Ma­chi­a­vel­li, 1978:51–57., ill. Ant­al­ffy, 1986), de a re­for­má­ció képes volt arra, hogy a hit mel­lett a lét többi szfé­rá­já­nak au­to­nó­mi­á­ját meg­erő­sít­se. A vi­lá­gi és spi­ri­tu­á­lis ha­ta­lom cél­ja­i­nak dif­fe­ren­ci­á­lá­sa le­he­tő­vé tette, hogy az em­be­ri lét ér­tel­mé­nek kü­lön­bö­ző ré­te­ge­it egy­más­ra pár­hu­za­mo­san ké­pe­sek le­gyünk le­ír­ni. Kü­lö­nö­sen Kál­vin János mun­kás­sá­ga a példa arra, hogy az em­be­ri­ben lévő belső kor­mány­zás (ke­gye­lem) és a külső kor­mány­zás (a pol­gá­ri lét jó­té­te­mé­nyei) mi­lyen egy­sé­get képes te­rem­te­ni. Mann­heim Ká­roly sze­rint a mo­dern kul­tú­ra­fo­ga­lom csak on­nan­tól lé­tez­he­tett, ami­kor a kul­tú­ra ki­ke­rült a val­lá­si szfé­ra irá­nyí­tá­sa alól (Mann­heim, 1995:26), és ennek a mun­ká­nak az esz­mei alap­ja­it a re­for­má­ció ko­rá­ban tet­ték le.

Ha jelen gon­do­la­tok­nak lehet bár­mi­lyen uni­ver­zá­li­sabb ak­tu­a­li­tást köl­csö­nöz­ni, akkor fel­ve­tőd­het a kér­dés: ha az em­be­ri lélek és annak bol­dog­sá­ga oly­annyi­ra hoz­zá­fér­he­tet­len, és a bol­dog­ság olyan sok­fé­le lehet, vajon a „jó ál­lam­nak és a jó kor­mány­zás­nak” mi­lyen le­he­tő­sé­gei le­het­nek arra, hogy a pol­gá­ra­it bol­do­gab­bá tegye? Fel le­het-e egy­ál­ta­lán még vetni ezt a kér­dést?