Si­ke­rek és máig ható ta­nul­sá­gok

Pol­gá­ri Szem­le, 14. évf., 1–3. szám, 2018, 138–159., DOI: 10.24307/psz.2018.0812

Össze­fog­la­lás

Az úgy­ne­ve­zett tri­a­no­ni „bé­ke­szer­ző­dés”-ben kül- és bel­föl­di szak­ér­tők egy­be­hang­zó vé­le­mé­nye sze­rint Ma­gyar­or­szá­got a gaz­da­sá­gi ra­ci­o­na­li­tás je­gyé­ben ha­lál­ra ítél­ték. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött ala­kí­tot­ta meg 1921-ben Gróf Beth­len Ist­ván a kor­má­nyát. A ki­lá­tás­ta­lan­nak tar­tott hely­zet­ben már 1923/24-re si­ke­rült hely­re­ál­lí­ta­ni az ál­lam­ház­tar­tás egyen­sú­lyát, ezt kö­ve­tő­en a ma­gyar gaz­da­ság gyors fej­lő­dés­nek in­dult. A brit tör­té­nész, C. A. Ma­cart­ney így ér­té­ke­li az elért ered­mé­nye­ket: „Gróf Beth­len ered­mé­nyes volt egy nagy­fo­kú szo­ci­á­lis és po­li­ti­kai har­mó­nia meg­te­rem­té­sé­ben.” Majd így foly­tat­ja: „A leg­na­gyobb elő­re­lé­pés a ki­vá­ló tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si rend­szer lét­re­ho­zá­sa volt 1927–28-ban... és a „Kon­szo­li­dá­ció” vé­gé­re a bérek je­len­tő­sen nőt­tek, és a mun­ka­nél­kü­li­ség ala­csony szint­re süllyedt... Az átlag élet­szín­vo­nal el­ér­te a kö­zép-eu­ró­pai szin­tet.” A mai Ma­gyar­or­szág fej­lő­dé­sé­ben né­hány pár­hu­zam lel­he­tő fel az 1920-as évek „kon­szo­li­dá­ci­ós” idő­sza­ká­hoz. A 2007/2008-as pénz­ügyi vál­ság csú­csán az volt az ál­ta­lá­nos vá­ra­ko­zás az Eu­ró­pai Uni­ó­ban, hogy a ma­gyar gaz­da­sá­gi és szo­ci­á­lis rend­szer na­gyon ha­ma­ro­san, még Gö­rög­or­szág előtt össze fog om­la­ni. Ebben a hely­zet­ben az újon­nan vá­lasz­tott kor­mány egy olyan, dr. Ma­tolcsy György gaz­da­sá­gi mi­nisz­ter és mun­ka­tár­sai által ki­dol­go­zott gaz­da­sá­gi ren­det ve­ze­tett be, amely alap­ve­tő­en el­len­ke­zik a neo­li­be­rá­lis rend­szer­rel. Az Orbán Vik­tor ve­zet­te Fi­desz föld­csu­szam­lás­sze­rű győ­zel­me véget ve­tett az IMF Ma­gyar­or­szág fe­let­ti be­fo­lyá­sá­nak, ha­son­ló­an ahhoz, ami­kor 1926-ban az ún. Beth­len-kor­szak­ban ha­zánk vissza­nyer­te gaz­da­sá­gi és pénz­ügyi füg­get­len­sé­gét.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) kódok: B25, N14
Kulcs­sza­vak: Beth­len-kor­mány, beth­le­ni kon­szo­li­dá­ció, tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés, 2010 utáni gaz­da­ság­po­i­ti­ka

Eco­no­mic Achi­eve­ments of the „Beth­len-Era”
Succ­es­ses and Les­sons for Our Time

Sum­ma­ry

As a re­sult of the de­vas­tat­ing so called “Peace Tre­aty” of Tri­a­non after World War I. Hun­gary’s eco­nomy was to­tal­ly dest­royed. From this backg­round was built the govern­ment of Count Ste­ven Beth­len in 1921. It succ­e­e­ded in ba­lanc­ing the bud­get in 1923/24 and the eco­no­mic re­co­very made fast prog­ress. Ac­cord­ing to the Bri­tish his­to­ri­an C. A. MacC­art­ney: “Wit­hin five years... Hun­gary had turned herself back into... a state of mixed ag­ri­cul­t­u­ral-in­dust­ri­al eco­nomy... 1928-29 found Hun­gary with a pros­pe­rous pos­ses­sing class, both urban end rural... Count Beth­len had also succ­e­e­ded in est­ab­lish­ing... a large deg­ree of so­ci­al and po­li­ti­cal har­mony...” He con­ti­nues: “The most im­por­tant ad­vance was the int­ro­duc­ti­on in 1927-28 of an ex­cel­lent so­ci­al ins­urance sys­tem... (and) at the end of the Re­con­struc­ti­on pe­ri­od... real wages rose substan­ti­ally and unemp­loy­ment fell to a low fi­gu­re... The aver­age stan­dard of li­ving... was up to the ge­ne­ral Cent­ral Euro­pe­an level.” The de­ve­lop­ment in mo­dern Hun­gary shows some pa­ral­lels to the Re­con­struc­ti­on pe­ri­od of the 1920ths. At the peak of the fi­nan­cial cris­is in 2007/2008, the ge­ne­ral ex­pec­ta­ti­on in the EU has been that Hun­gary’s eco­no­mic and so­ci­al sys­tem will col­lap­se very soon – even be­fo­re Gree­ce. In this si­tu­a­ti­on, the newly el­ec­ted Hun­ga­ri­an govern­ment has int­ro­du­ced an eco­no­mic order, op­po­sing fun­da­men­tal­ly the neo-li­be­ral sys­tem, de­vel­oped by György Ma­tolcsy Mi­nis­ter for Eco­no­mics and Fi­nan­ces and his team. The land­slide vic­to­ry of Fi­desz Party, led by Vic­tor Orbán, has ended the IMF cont­rol on the count­ry, si­mil­ar to the re­con­quer of Hun­gary’s sove­reignty in eco­no­mic end fi­nan­cial af­fa­irs in 1926 in the so-called “Beth­len-era”.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) codes: B25, N14
Key­words: Beth­len govern­ment, re­con­struc­ti­on, Peace Tre­aty of Tri­a­non, eco­no­mic po­li­cy after 2010

Be­ve­ze­tés

Az ez év áp­ri­li­si ha­tal­mas, a par­la­men­ti he­lyek két­har­ma­dát el­nye­rő vá­lasz­tá­si győ­zel­me után dr. Orbán Vik­tor im­má­ron a har­ma­dik egy­mást kö­ve­tő par­la­men­ti cik­lus­ban ala­kít­ha­tott kor­mányt. Így ter­mé­sze­te­sen újra elő­ke­rül­tek a nyil­vá­nos­ság­ban az össze­ha­son­lí­tá­sok azok­kal a ko­ráb­bi kor­sza­kok­kal, ame­lyek­ben hosszabb időn ke­resz­tül egy kor­mány­fő irá­nyí­tot­ta az or­szág sor­sát. A kül­föl­di pél­dák is azt bi­zo­nyít­ják, hogy egy még­oly jól át­gon­dolt po­li­ti­kai kon­cep­ció csak akkor ül­tet­he­tő át ered­mé­nye­sen a po­li­ti­kai gya­kor­lat­ba, ha annak irá­nyí­tó­ja hu­za­mo­sabb ideig ma­rad­hat dön­té­si po­zí­ci­ó­ban. Ez tör­tént Né­met­or­szág­ban, ami­kor Kon­rad Ade­na­u­er 1949-től 1963-ig nem­csak a ro­mok­ból épí­tet­te föl az or­szág nyu­ga­ti felét, hanem a „gaz­da­sá­gi cso­dá­val”, mely a szo­ci­á­lis pi­ac­gaz­da­ság ki­vá­ló el­mé­le­té­nek és gya­kor­la­tá­nak, a német nép ha­tal­mas mun­ka­bí­rá­sá­nak, min­de­nek­előtt azon­ban annak a hit­nek volt kö­szön­he­tő, hogy el­len­tét­ben a győz­tes szö­vet­sé­ges ha­tal­mak­kal, ez az ál­lam­fér­fi meg tudta győz­ni nem­ze­tét a to­tá­lis ve­re­ség után az új­bó­li talp­ra állás meg­va­ló­sít­ha­tó­sá­gá­ról. A Ne­gye­dik Köz­tár­sa­ság tel­jes po­li­ti­kai, er­köl­csi, gaz­da­sá­gi és köz­jo­gi csőd­jé­ből Ge­ne­ral Charles de Gaulle ve­zet­te ki sze­re­tett Fran­cia­or­szá­gát, és ve­zet­te új, ha­tal­mas si­ke­rek­re 1957 és 1969 kö­zött. „Mag­gie” That­cher 1979 után a Mun­kás­párt­tól örö­költ és nagy­részt a szak­szer­ve­ze­tek által oko­zott gaz­da­sá­gi ká­oszt tudta si­ke­re­sen fel­szá­mol­ni Nagy-Bri­tan­ni­á­ban, és Prime Mi­nis­ter­ként több mint tíz év alatt új­ra­for­mál­ta ha­zá­ját – nem­csak gaz­da­sá­gi téren.

Ma­gyar vo­nat­ko­zás­ban ter­mé­sze­te­sen Tisza Kál­mán neve me­rült fel – aki 15 éven át, meg­sza­kí­tás nél­kül irá­nyí­tot­ta a Ma­gyar Ki­rály­ság ügye­it 1875-től –, főleg azon­ban Gróf Beth­len Ist­vá­né. Egy­részt azért, mert ő is több mint tíz évig tartó mi­nisz­ter­el­nö­ki mun­kál­ko­dá­sá­val oly­annyi­ra rá­nyom­ta bé­lye­gét arra az idő­szak­ra, hogy a tör­té­né­szek év­ti­ze­dek óta „Beth­len-kor­szak­nak” ne­ve­zik. Más­részt, ahogy 2010-ben Orbán Vik­tor­nak az előző nyolc év fe­le­lőt­len po­li­ti­zá­lá­sa okoz­ta gaz­da­sá­gi csőd­ből¹ kel­lett ki­ve­zet­nie a nem­ze­tet, úgy Gróf Beth­len Ist­ván­nak Tri­a­non hor­doz­ha­tat­lan­nak tűnő ter­hé­vel a vál­lán kel­lett a cson­ka or­szág talp­ra ál­lí­tá­sá­nak, bel- és kül­föl­di szak­ér­tők egy­be­hang­zó vé­le­mé­nye sze­rint, tel­je­sen ki­lá­tás­ta­lan fel­ada­tát vál­lal­nia.

A tri­a­no­ni „bé­ke­szer­ző­dés”

98 év telt el az ún. tri­a­no­ni „bé­ke­szer­ző­dés” alá­írá­sa óta. Ez az el­ne­ve­zés a ci­niz­mus leg­vissza­ta­szí­tóbb meg­nyil­vá­nu­lá­sa, mivel el­len­ke­zik a nyu­ga­ti fél­te­kén ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott jogi meg­ha­tá­ro­zá­sá­val. E föld­raj­zi közeg min­den ci­vi­li­zált, mű­velt or­szá­gá­nak jog­rend­sze­re a több mint két­ezer éves római jogon alap­szik. Igaz ez még az an­gol­szász – va­ló­ban sok vo­nat­ko­zás­ban lé­nye­ges kü­lönb­sé­get fel­mu­ta­tó – jogi be­ren­dez­ke­dés­re is. Az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott, a Cor­pus Iuris Ci­vi­lis­re (a római tör­vény­könyv) vissza­ve­zet­he­tő de­fi­ní­ció, meg­ha­tá­ro­zás a szer­ző­dést mint „két (vagy több) fél egy­be­hang­zó jog­nyi­lat­ko­za­tát” ér­tel­me­zi.² A Pá­rizs kör­nyé­ki „bé­ke­szer­ző­dé­sek” ese­té­ben erről szó sem volt! A győz­tes ha­tal­mak egy­sze­rű­en kö­zöl­ték a ma­gyar bé­ke­de­le­gá­ci­ó­val a dön­té­sü­ket, tár­gya­lás­ra a valós té­nyek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel nem ke­rült sor.

Hiába össze­gez­te Gróf Ap­po­nyi Al­bert, a ma­gyar fő­de­le­gá­tus hosszú, ékes iro­dal­mi szin­tű fran­cia be­szé­dé­ben, me­lyet idős kora el­le­né­re az asz­talt kö­rül­ülő Cle­men­ceau fran­cia és Or­lan­do olasz mi­nisz­ter­el­nö­kök, va­la­mint Lloyd Ge­or­ge angol Prime Mi­nis­ter előtt állva kel­lett elő­ad­jon, majd azt épp­oly tö­ké­le­tes an­gol­ság­gal, il­le­tő­leg ola­szul meg­is­mé­tel­ve, szá­mos adat­tal és cá­fol­ha­tat­lan ténnyel alá­tá­maszt­va a ma­gyar ál­lás­pon­tot, rá­mu­tat­va a már kész „bé­ke­szer­ző­dés” meg­ala­po­zat­lan­sá­gá­ra, és a va­ló­sá­got fi­gyel­men kívül hagy­ván, annak igaz­ság­ta­lan­sá­gá­ra. Ez a pá­rat­lan szó­no­ki tel­je­sít­mény épp­úgy süket fü­lek­re ta­lált, mint az a ha­tal­mas adat­gyűj­te­mény, me­lyet az egyes te­rü­le­tek leg­ki­vá­lóbb szak­em­be­rei köz­re­mű­kö­dé­sé­vel ké­szí­tett el és nyúj­tott be a győz­tes ha­tal­mak­nak a ma­gyar de­le­gá­ció, Gróf Beth­len Ist­ván és Gróf Te­le­ki Pál fő­de­le­gá­tu­sok ve­ze­té­sé­vel. Utób­bi, kit kül­föl­dön is kora leg­ki­vá­lóbb föld­rajz­tu­dó­sa­ként és geo­po­li­ti­ku­sa­ként tisz­tel­tek, el­ké­szí­tet­te híres „vörös tér­ké­pét”, me­lyen utol­ér­he­tet­len pre­ci­zi­tás­sal je­löl­te be a Ma­gyar Ki­rály­ság nem­ze­ti­sé­gi össze­té­te­lét te­le­pü­lé­si szint­re le­bont­va és a do­mi­náns ural­ko­dó szín­ma­gyar te­rü­le­te­ket vörös szín­nel je­löl­ve – innen a nép­sze­rű­vé vált el­ne­ve­zés. Ha csak ezt a tér­ké­pet ta­nul­má­nyoz­ták volna a dön­tés­ho­zók, már meg kel­lett volna győ­ződ­ni­ük arról, mennyi­re ha­mi­sak vol­tak Ma­gyar­or­szág szom­szé­da­i­nak azon ál­lí­tá­sai, me­lyek­re a „bé­ke­szer­ző­dés” vég­le­ges szö­ve­ge fel­épült. A győz­te­sek nem­hogy nem tö­re­ked­tek az igaz­sá­gos ren­de­zés­re, de va­ló­já­ban még csak igazi béke meg­te­rem­té­sé­re sem. Mint aho­gyan a vi­lág­hí­rű köz­gaz­dász, Lord John May­nard Key­nes, aki az angol bé­ke­de­le­gá­ció tagja volt, és fel­is­mer­ve az egész kon­fe­ren­ci­át át­ha­tó kép­mu­ta­tást, til­ta­ko­zá­sul le­mon­dott meg­bí­za­tá­sá­ról, meg­fo­gal­maz­ta: „Pá­rizs kör­nyé­kén mi nem a békét ké­szí­tet­tük elő, hanem a kö­vet­ke­ző há­bo­rút.”³ Tehát úgy po­li­ti­ka­i­lag, mint jo­gi­lag csak a bé­ke­dik­tá­tum ki­fe­je­zés illik arra, a szer­ző­dés év­ez­re­de­ket át­íve­lő, ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott fo­gal­mát meg­csú­fo­ló dön­tés­re, me­lyet Tri­a­non­ban a tel­je­sen ki­szol­gál­ta­tott Ma­gyar Ki­rály­ság­ra rá­erő­sza­kol­tak (Raf­fay, 1990).

Arra a Ma­gyar­or­szág­ra, mely­nek már­tír mi­nisz­ter­el­nö­ke, Gróf Tisza Ist­ván volt az egyet­len ál­lam­fér­fi Eu­ró­pá­ban, aki a fe­nye­ge­tő há­bo­rú le­het­sé­ges, min­dent el­pusz­tí­tó kö­vet­kez­mé­nye­i­re rá­mu­tat­va és ezért el­le­ne küz­dött, de Bécs­ben a ko­ro­na­ta­nács­ban vé­le­mé­nyé­vel ki­sebb­ség­ben ma­radt.⁴ Ez évben em­lé­ke­zünk meg­gyil­kol­ta­tá­sá­nak szá­za­dik év­for­du­ló­já­ra és arra, mek­ko­ra tör­té­nel­mi fe­le­lős­ség ter­he­li Gróf Ká­ro­lyi Mi­hályt és körét, akik gyű­lö­let­től fű­tött, sem­mi­fé­le ha­tá­ro­kat nem is­me­rő, Gróf Tisza Ist­ván el­le­ni, végül meg­gyil­kol­ta­tá­sá­hoz ve­ze­tő uszí­tá­suk­kal, fék­te­len ha­ta­lom­vágy­tól át­ita­tott di­let­táns po­li­ti­zá­lá­suk­kal az or­szá­got vég­ve­szély­be ta­szí­tot­ták.⁵ Ezt a hely­ze­tet a szom­szé­dos, ala­ku­ló­fél­ben lévő, a Ma­gyar Ki­rály­ság te­rü­le­té­re áhí­to­zó mes­ter­sé­ges or­szág­kép­ződ­mé­nyek kí­mé­let­le­nül ki­hasz­nál­tak – a győz­tes an­tant­ha­tal­mak tá­mo­ga­tá­sát él­vez­vén, mely a tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum­ban ma­ni­fesz­tá­ló­dott.

Egy ha­lál­ra ítélt or­szág

Ha­zánk köz­vé­le­mé­nye majd száz év táv­la­tá­ból is tu­da­tá­ban van annak a tény­nek, hogy Tri­a­non­ban el­sza­kí­tot­ták az ezer­éves Ma­gyar Ki­rály­ság te­rü­le­té­nek több mint két­har­ma­dát és szín­ma­gyar la­kos­sá­gá­nak egy­har­ma­dát. Ugyan­ak­kor a tör­té­ne­lem­ben pél­dát­lan or­szág­cson­kí­tás pusz­tí­tó gaz­da­sá­gi kö­vet­kez­mé­nyei ke­vés­bé köz­is­mer­tek, jól­le­het ezek oly­annyi­ra sú­lyo­sak vol­tak, hogy a cson­ka or­szá­got a kül- és bel­föl­di szak­em­be­rek egy­be­hang­zó­an gaz­da­sá­gi­lag élet­kép­te­len­nek tar­tot­ták. A Ma­gyar Ki­rály­ság tör­té­ne­lem­ben példa nél­kü­li gaz­da­sá­gi ki­fosz­tá­sa azon­ban nem „csak” köz­vet­le­nül a 20-as évek­ben járt ka­taszt­ro­fá­lis kö­vet­kez­mé­nyek­kel. Még ma is – 98 évvel ké­sőbb – a ma­gyar gaz­da­ság meg­ha­tá­ro­zó adott­sá­ga az a tény, hogy or­szá­gunk min­den je­len­tős ter­mé­sze­ti kin­csé­től – ki­vé­ve hő­for­rá­sa­ink egy ré­szét –, alap­ve­tő nyers­anyag­tól, gaz­dag ás­vá­nyi le­lő­he­lye­i­től meg­foszt­va, csak óri­á­si erő­fe­szí­té­sek árán csök­kent­he­tő hát­rány­ból in­dul­va kell hogy helyt­áll­jon a ha­tal­mas nem­zet­kö­zi gaz­da­sá­gi ver­seny­ben.

Me­lyek e szin­te fel­fog­lal­ha­tat­lan vesz­te­sé­gek szá­mok­ba fog­lal­ha­tó főbb ada­tai?

Drá­mai hely­zet ala­kult ki a nyers­anyag­for­rá­sok te­kin­te­té­ben. Kör­möc­bá­nya, Sel­mec­bá­nya, Besz­ter­ce­bá­nya, Nagy­bá­nya, Re­si­ca­bá­nya és az ot­ta­ni ko­hó­köz­pont el­csa­to­lá­sá­val az ál­lí­tó­la­gos „bé­ke­te­rem­tők” a ma­gyar arany-, ezüst-, man­gán-, hor­gany-, réz­bá­nyá­sza­tot sem­mi­sí­tet­ték meg, mely nyers­anya­gok je­len­tő­sé­ge akkor és ma az ipar szá­má­ra egy­aránt döntő je­len­tő­ség­gel bír. Az arany és ezüst te­kin­te­té­ben ez azt je­len­ti, hogy el­ve­szett a tel­jes évi 3 019 308 má­zsá­nyi ki­bá­nyá­szott mennyi­ség (Or­szá­gos Köz­mű­ve­lő­dé­si Ta­nács, 1927). A többi bá­nya­ter­mék ese­té­ben is ka­taszt­ro­fá­li­sak vol­tak a vesz­te­sé­ge­ink. Ezek ke­re­kít­ve má­zsá­ban, éves szin­ten a kö­vet­ke­zők: 82 mil­lió bar­na­szén­ből 36 mil­lió, 11 mil­lió fe­ke­te­szén­ből 8 mil­lió, 12,5 mil­lió vas­érc­ből 2 mil­lió, 105 ezer réz­érc­ből nulla, 3 mil­lió arany­ból és ezüst­ből nulla (lásd fent), 2,5 mil­lió sóból nulla ma­radt meg (Or­szá­gos Köz­mű­ve­lő­dé­si Ta­nács, 1927). El­vet­ték a nyit­rai, er­dé­lyi és mu­ra­kö­zi kő­olaj­ku­ta­kat és föld­gáz­me­ző­ket, me­lyek je­len­tő­sé­ge kü­lö­nös súllyal esett latba az egyre na­gyobb ener­gia­fo­gyasz­tás kö­vet­kez­té­ben, mely a mo­dern gaz­da­ság egyik leg­fon­to­sabb jel­lem­ző­je. Ehhez jött még, hogy az évi 1,7 mil­lió lóerő ener­gi­át ter­me­lő vízi erő­mű­ve­ink több mint 90%-a ke­rült az „utód­ál­la­mok” bir­to­ká­ba. Hé­víz­for­rá­sa­ink és ás­vány­vi­ze­ink ese­té­ben ez az arány 70%, míg a ma­gas­la­ti gyógy­he­lyek és für­dők te­kin­te­té­ben 90%.⁶

A me­ző­gaz­da­ság­ban el­szen­ve­dett vesz­te­sé­ge­ink sem bír­tak ki­sebb je­len­tő­ség­gel. El­vesz­tet­tük dús hegyi le­ge­lő­in­ket, ame­lyek az ex­ten­zív ál­lat­tar­tás alap­ját ké­pez­ték. Itt em­lé­kez­te­tünk az el­múlt 10-15 év óri­á­si élel­mi­szer­bot­rá­nya­i­ra a „fej­lett Nyu­ga­ton”, me­lyek az in­ten­zív ál­lat­tar­tás káros kö­vet­kez­mé­nyei. Mi­lyen le­he­tő­sé­gek nyíl­hat­ná­nak meg Ma­gyar­or­szág szá­má­ra, mely „Eu­ró­pa élés­kam­rá­ja volt”, ha ex­ten­zív ál­lat­tar­tást tud­nánk foly­tat­ni. El­ra­bol­ták a leg­jobb mi­nő­sé­gű föl­de­ket Bács­ká­ban, Bá­nát­ban, Ba­ra­nyá­ban, Csal­ló­köz­ben; ennek ered­mé­nye­kép­pen a 20-as évek ele­jén a ma­gyar me­ző­gaz­da­ság ter­me­lé­se a há­bo­rú előt­ti­nek a felét sem érte el. A ke­nyér­ga­bo­na, a ta­kar­mány- és ka­pás­nö­vé­nyek ter­mő­te­rü­le­te­i­nek át­lag­ban több mint 60%-a ve­szett el.⁷ A ma­gyar ter­mő­föld ka­taszt­rá­lis hold­ban szá­molt döntő része az új, mes­ter­sé­ge­sen ki­ala­kí­tott szom­széd ál­la­mok­hoz ke­rült: 25 mil­lió szán­tó­föld­ből 15 mil­lió, 5,5 mil­lió rét­ből 4 mil­lió, 6,8 mil­lió le­ge­lő­ből 5 mil­lió, 600 ezer sző­lő­ből 225 ezer, 15 mil­lió er­dő­ből 13,4 mil­lió.⁸ Er­de­ink ilyen ará­nyú el­vesz­té­se kü­lö­nö­sen fáj­dal­mas, nem­csak a szá­mok, de a mi­nő­ség te­kin­te­té­ben is: a fe­nyő­er­dők a tel­jes fa­ál­lo­mány közel egy­har­ma­dát, a bük­kök 50%-át, a töl­gye­sek 20%-át tet­ték ki (Lők­kös, 2000). Ma­gyar­or­szág Eu­ró­pa leg­na­gyobb fa­ex­por­tő­rei közül egy­szer­re a leg­na­gyobb im­por­tő­ré­vé vált, mely tényt annak fé­nyé­ben kell vizs­gál­ni, hogy az épí­tő­ipar, egy­ál­ta­lán az ipar szá­má­ra mi­lyen fon­tos a fa. Az ál­lat­ál­lo­mány vesz­te­sé­gei: 7,3 mil­lió szar­vas­mar­há­ból 2,1 mil­lió, 2,4 mil­lió lóból 900 ezer, 7,5 mil­lió ser­tés­ből 3,3 mil­lió, 8,5 mil­lió juh­ból 2,4 mil­lió ma­radt (Or­szá­gos Köz­mű­ve­lő­dé­si Ta­nács, 1927).

Ma­gyar­or­szá­gon 1920 előtt 4688 gyár mű­kö­dött, ebből 2075 lett a szom­szé­dos or­szá­gok zsák­má­nya. Az ipari ága­za­tok közül a fa- és pa­pír­ipar szen­ved­te el a leg­na­gyobb vesz­te­sé­ge­ket: a fa­fel­dol­go­zás arany­ko­ro­ná­ban szá­molt 186 mil­li­ó­já­ból 145 mil­lió, a pa­pír­gyár­tás 50 mil­li­ó­já­ból 30 mil­lió ter­me­lé­si „érték” esett ki.⁹ A vas- és fém-, a tex­til- és ru­há­za­ti ipar, az élel­mi­szer­ipar és ve­gyi­a­nyag­gyár­tás ugyan a gyár­ipar e ré­szé­nek főleg Bu­da­pest-köz­pon­tú­sá­ga kö­vet­kez­té­ben „csak” a fe­lé­re csök­kent, de mivel az alap- és nyers­anya­gok döntő több­sé­ge a cson­ka or­szág ha­tá­ra­in kí­vül­re ke­rült, így ezen ipar­ágak im­port­szük­ség­le­te a több­szö­rö­sé­re nö­ve­ke­dett, ami to­váb­bi ter­he­ket rótt az amúgy is pénz­ügyi vál­ság­gal küsz­kö­dő ál­lam­ra. A nyers­anyag­for­rá­sok te­kin­te­té­ben be­állt drá­mai hely­zet kö­vet­kez­té­ben az érc­ter­me­lés egy­ti­ze­dé­re, a vas­ko­há­szat nem egé­szen egy­har­ma­dá­ra csök­kent. Rá­adá­sul a meg­ma­radt fő­vá­ro­si és az egyéb, 1919 nya­rán ön­ké­nye­sen el­fog­lalt te­rü­le­te­ken ta­lál­ha­tó üze­me­ket a román had­se­reg olyan rend­sze­res­ség­gel fosz­tot­ta ki, sze­rel­te le és szál­lí­tot­ta el, mint ne­gyed­szá­zad­dal ké­sőbb a „fel­sza­ba­dí­tó” szov­jet had­se­reg. Sú­lyos kár érte a fej­lett ma­gyar gaz­da- és fo­gyasz­tá­si, va­la­mint hi­tel­szö­vet­ke­ze­te­ket: 5630-ból mind­össze 1800 ma­radt meg a ránk erő­sza­kolt új ha­tá­ro­kon belül. A Ma­gyar Ki­rály­ság fej­lett köz­le­ke­dé­si há­ló­za­tát is pél­dát­lan módon cson­kí­tot­ták meg a „bé­ke­te­rem­tők”, hosszú távú kö­vet­kez­mé­nyek­kel. 22 mil­lió ki­lo­mé­ter­nyi vas­út­há­ló­za­tá­ból mind­össze 8 mil­lió ma­radt (Or­szá­gos Köz­mű­ve­lő­dé­si Ta­nács, 1927). A Bu­da­pest­ről az or­szág­ha­tá­ro­kig su­ga­ras rend­szer­ben meg­épí­tett fő­út­vo­na­lak mind­egyi­két el­vág­ta a tri­a­no­ni határ. Így több mint száz évvel ké­sőbb ke­rül­het csak sor kínai se­gít­ség­gel a Bu­da­pest–Belg­rád-vas­út­vo­nal ki­épí­té­sé­re. Az ál­la­mi és tör­vény­ha­tó­sá­gi köz­utak 49 420 ki­lo­mé­te­ré­ből 31 887-et ve­het­tek bir­to­kuk­ba a győz­tes ha­tal­mak által így meg­aján­dé­ko­zott új ál­lam­ala­ku­la­tok (Lők­kös, 2000).

A tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum tel­jes gaz­da­sá­gi bé­nult­ság­hoz és a há­bo­rú örök­sé­gé­vel együtt ha­tal­mas inf­lá­ci­ó­hoz, va­la­mint tö­me­ges mun­ka­nél­kü­li­ség­hez, to­váb­bá a tel­jes né­pes­ség élet­szín­vo­na­lá­nak drá­mai csök­ke­né­sé­hez ve­ze­tett. Ko­runk em­be­re szá­má­ra el­kép­zel­he­tet­len módon ve­szí­tet­ték el a tár­sa­da­lom kü­lön­bö­ző ré­te­gei jö­ve­del­mük óri­á­si há­nya­dát; a leg­töb­bet a kö­zép­osz­tály, mely a ko­ráb­bi négy­ötö­dé­ről kel­lett hogy le­mond­jon. 1919–1920 tele kü­lö­nö­sen ke­mény volt, az em­be­rek az egész or­szág­ban fa­gyos­kod­tak tü­ze­lő, meleg étel, meleg ruha hi­á­nyá­ban. A ki­lá­tás­ta­lan­nak tűnő hely­ze­tet to­vább sú­lyos­bí­tot­ta az a jóval több mint 350 ezer me­ne­kült az el­sza­kí­tott or­szág­ré­szek­ből, kiket ha­zá­juk el­ha­gyá­sá­ra kény­sze­rí­tet­tek az új ha­tal­mak.

A tár­sa­dal­mi meg­bé­ké­lés po­li­ti­ká­ja

Az ural­ko­dó, Adam Smit­hig vissza­ve­zet­he­tő li­be­rá­lis köz­gaz­da­sá­gi szem­lé­let kép­vi­se­lői nem szok­ták a gaz­da­sá­gi hely­ze­tet a tár­sa­da­lom lel­ki­ál­la­po­tá­val – mely­nek lé­te­zé­sét az in­di­vi­du­um­ra, azaz az egyén­re össz­pon­to­sí­tó szem­lé­let­mód­juk alap­ján egy­sze­rű­en ta­gad­ják¹⁰ – egy­be­vet­ve vizs­gál­ni, jól­le­het ez az össze­füg­gés je­len­tős mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­za egy adott nem­zet­gaz­da­ság tel­je­sít­mé­nyét. Az első vi­lág­há­bo­rú előtt a nem­zet­rom­bo­ló erők tu­da­to­san tö­re­ked­tek az ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű er­köl­csi ér­té­kek meg­kér­dő­je­le­zé­sé­re (Raf­fay, 2013). A há­bo­rú ezen túl­me­nő­en je­len­tő­sen el­dur­ví­tot­ta a nem­zet mo­rá­lis ál­la­po­tát, azon­ban a tel­jes er­köl­csi össze­om­lást a li­ber­ti­nis­ta Ká­ro­lyi Mi­hály és a kom­mu­nis­ta Kun Béla ve­zet­te puccsok idéz­ték elő (Raf­fay, 1990). 1921 áp­ri­li­sá­ban egy, a gaz­da­ság alap­ja­it ké­pe­ző erő­for­rá­sok­tól meg­fosz­tott, a mű­kö­dő­ké­pes­ség­hez el­en­ged­he­tet­le­nül fon­tos mo­rá­lis tár­sa­dal­mi béke- és ke­ret­kö­rül­mé­nyek meg­bíz­ha­tó­sá­ga hi­á­nyá­ban szen­ve­dő, va­la­mint a kis­an­tant ál­la­mok a még meg­ma­radt or­szág­ré­sze­ket is tu­da­to­san meg­foj­ta­ni akaró vas­gyű­rű­jé­be szo­rí­tott or­szág­ban kezd­te el he­ro­i­kus mun­ká­ját a Beth­len-kor­mány. A tel­je­sen szét­zi­lált, ka­o­ti­kus ál­la­pot­ban lévő gaz­da­ság talp­ra ál­lí­tá­sá­nak leg­el­ső és leg­sür­ge­tőbb elő­fel­té­te­lét a tár­sa­dal­mi ki­egye­zés lét­re­ho­za­ta­lá­ban látta az új mi­nisz­ter­el­nök.

Gróf Beth­len Ist­ván bel­po­li­ti­ká­ját egy mon­dat­ba fog­lal­va úgy lehet jel­le­mez­ni, hogy az ak­ko­ri idők kor­lá­ta­in belül min­den ere­jé­vel a tár­sa­dal­mi meg­bé­ké­lé­sen mun­kál­ko­dott, és e téren máig kö­ve­tés­re méltó ered­mé­nye­ket ért el. Ke­mény kéz­zel azon­nal föl­szá­mol­ta a vö­rös­ter­rort meg­bosszul­ni akaró kü­lö­nít­mé­nye­sek ga­ráz­dál­ko­dá­sát, és ha­tá­ro­zot­tan lé­pett fel az an­ti­sze­mi­tiz­mus ellen. A kom­mün ve­ze­té­sé­ben és a kü­lön­bö­ző ter­ror­ban­dák­ban nagy szám­ban je­len­tek meg zsidó szár­ma­zá­sú, va­ló­já­ban tel­je­sen ta­laj­ta­lan és ha­zát­lan, a há­rom­ezer éves zsidó ha­gyo­má­nyo­kat és sors­kö­zös­sé­get, az iz­ra­e­li­ta hitet is el­uta­sí­tó, a ma­gyar ha­gyo­má­nyok­ra és a ke­resz­tény ér­té­kek­re gyű­lö­let­tel te­kin­tő ele­mek. Sza­mu­e­lyék pél­dát­lan, a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben addig is­me­ret­len, az egész or­szá­got át­fo­gó ter­ror­ja jogos fel­há­bo­ro­dást vál­tott ki. Ugyan­ak­kor ez a főleg a kö­zép­osz­tályt és a pa­raszt­sá­got át­fo­gó, a mély­sé­ges el­ke­se­re­dett­ség­ből és ki­szol­gál­ta­tott­ság­ból fa­ka­dó, an­ti­sze­mi­tiz­mus­ba tor­kol­ló köz­han­gu­lat nem vette fi­gye­lem­be azt a tényt, hogy a véres ön­kény­ura­lom a „for­ra­dal­mak” or­szág­vesz­tő po­li­ti­ká­já­val egyet nem értő zsi­dó­sá­got is súj­tot­ta. Beth­len úgy te­kin­tett a nem­zet­hű zsi­dó­ság­ra, mint annak szer­ves ré­szé­re (Tő­kécz­ky, 2013). Ál­lás­pont­já­hoz hű ma­rad­va, 1938-ban az ún. „zsi­dó­tör­vé­nyek” ellen sza­va­zott a Ma­gyar Or­szág­gyű­lés Fel­ső­há­zá­ban – egye­dü­li­ként. Ezt a témát bi­zo­nyos cso­por­tok ma is heves viták ki­vál­tá­sá­ra hasz­nál­ják fel.¹¹

A cson­ka or­szág ha­tá­ra­in belül ma­radt kis lét­szá­mú nem­ze­ti­sé­gek nem­zet­test­hez való tar­to­zá­sá­nak meg­szi­lár­dí­tá­sá­ért pél­da­mu­ta­tó in­téz­ke­dé­se­ket ho­zott. A hazai né­met­ség ve­ze­tő­jé­vel, Bleyer Ja­kab­bal, a 20. szá­zad egyik mél­tat­la­nul fe­le­dés­be me­rült sze­mé­lyi­sé­gé­vel ki­vá­ló kap­cso­la­tot ápolt, ezzel is biz­to­sít­ván a nem­ze­ti­sé­gi békét. Bleyer Jakab magát így jel­le­mez­te: „ich bin ein hun­dert­pro­z­ent­i­ger Ungar und ein hun­dert­pro­z­ent­i­ger Deu­tscher”, azaz „száz­szá­za­lé­kos ma­gyar és száz­szá­za­lé­kos német va­gyok”, utób­bi a német kul­túr­kör­höz való tar­to­zá­sát je­len­tet­te.¹² Gróf Beth­len Ist­ván, úgy is mint er­dé­lyi, ahol a zsi­dó­ság kü­lön­bö­ző ré­te­ge­i­vel és az or­szág­ba tör­tént be­ván­dor­lá­suk idő­pont­já­tól füg­get­le­nül az együtt­élés za­var­ta­lan volt, és Báró Eöt­vös Jó­zsef kö­ve­tő­je­ként, a nem­ze­ti­sé­gek­kel szem­be­ni to­le­ran­cia híve volt, azzal a meg­kö­tés­sel, hogy ez ne ve­szé­lyez­tes­se a Ma­gyar Ki­rály­ság in­teg­ri­tá­sát, mi­ként a szom­szé­dos or­szá­gok ir­re­den­ta moz­gal­mai tet­ték. Az 1920-as évek beth­le­ni nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ja, a kor ural­ko­dó né­ze­tét fi­gye­lem­be véve, épp­úgy eu­ró­pai szin­ten is pél­da­mu­ta­tó volt, mint a je­len­le­gi ma­gyar kor­má­nyé. Saj­nos a Nem­ze­tek Szö­vet­sé­ge (hely­te­len ma­gyar for­dí­tás­sal Nép­szö­vet­ség) épp­oly ér­zé­ket­len volt e kér­dés­ben, mint a mai brüssze­li Bi­zott­ság. Az Eu­ró­pai Unió, mely­nek min­den egyes tag­ál­la­ma nem­ze­ti­sé­gek­re épül, nem érzi magát il­le­té­kes­nek ezen alap­ve­tő prob­lé­ma át­fo­gó és min­den ős­la­kos nem­ze­ti­ség szá­má­ra el­fo­gad­ha­tó, az igazi ha­gyo­má­nyos eu­ró­pai ér­té­kek­re épülő tör­vé­nyi sza­bá­lyo­zás meg­al­ko­tá­sá­ra (Witt­mann–Graf Beth­len, 1980).

A Beth­len–Nagy­atá­di-kéz­fo­gás meg­pe­csé­tel­te a nem­zet­fenn­tar­tó pa­raszt­ság gaz­da­sá­gi, po­li­ti­kai ve­ze­tő erő­ként való el­is­me­ré­sét, a Beth­len–Peyer-pak­tum pedig vissza­emel­te a Ká­ro­lyi Mi­hály- és Kun Bé­la-fé­le puccsok által magát sú­lyo­san komp­ro­mit­tá­ló szo­ci­ál­de­mok­rá­ci­át és az ál­ta­la irá­nyí­tott szak­szer­ve­ze­te­ket a ma­gyar po­li­ti­kai élet­be, így a mun­kás­ság­nak megint meg­fe­le­lő po­li­ti­kai kép­vi­se­le­tet biz­to­sít­va. Ké­zen­fek­vő a pár­hu­zam az Or­bán-kor­mány szak­szer­ve­ze­te­ket pár­to­ló és a mun­kás­ság ér­de­ke­it tör­vé­nyi ke­ret­be fog­la­ló in­téz­ke­dé­se­i­vel. Ál­ta­lá­ban úgy tűnik, az Or­bán-kor­mány in­téz­ke­dé­sei na­gyon tu­da­to­san arra irá­nyul­nak, hogy biz­to­sít­sák a tár­sa­dal­mi hát­te­rét annak a gaz­da­sá­gi és pénz­ügyi fej­lő­dés­nek, amely az or­szá­got húsz év (mí­nusz az 1998–2002-es idő­sza­kot) tes­pe­dé­sé­ből végre ki tudta moz­dí­ta­ni.

„Meg­szo­rí­tá­sok” és kül­fől­di kől­cső­nők

Vissza­tér­ve a beth­le­ni idők­höz, az immár így mű­kö­dő­ké­pes­sé tett tár­sa­da­lom meg­fe­le­lő ala­pot és hát­te­ret ké­pez­he­tett azok­hoz a ra­di­ká­lis gaz­da­sá­gi és pénz­ügyi in­téz­ke­dé­sek­hez, me­lyek a cson­ka or­szág talp­ra ál­lí­tá­sá­hoz el­en­ged­he­tet­le­nek vol­tak. A kor­mány elő­ször is az adók eme­lé­sé­re és új adó­ne­mek be­ve­ze­té­sé­re kény­sze­rült. Az ilyen kény­szer­in­téz­ke­dést ma­nap­ság meg­szo­rí­tás­nak ne­ve­zik, és ter­mé­szet­sze­rű­leg nép­sze­rűt­le­nek. Az a dön­tés azon­ban pél­da­ér­té­kű volt, ame­lyet 1921 má­ju­sá­ban a par­la­ment el­fo­ga­dott és tör­vény­erő­re emelt, mely­nek ér­tel­mé­ben min­den nagy ingó és in­gat­lan va­gyon­ra va­gyon­dézs­mát ve­tet­tek ki. Ennek mér­té­ke a kü­lön­bö­ző va­gyon­faj­ták öt­éves jö­ve­del­mé­nek 5, uszk­ve 20%-át tette ki. Ez a ke­mény in­téz­ke­dés az An­tall-kor­mány­nak is út­mu­ta­tó­ul szol­gál­ha­tott volna, saj­nos ez 1990-ben el­ma­radt, a szer­ző nyo­ma­té­kos fi­gyel­mez­te­té­se és a meg­nyert vá­lasz­tás előtt ennek vég­re­haj­tá­sá­ra adott ígé­ret el­le­né­re. Jól­le­het, az úgy­ne­ve­zett „rend­szer­vál­tás” előtt és nyo­mán „ki­pri­va­ti­zált” ha­tal­mas jö­ve­del­mek óva­to­san fo­gal­maz­va is meg­kér­dő­je­lez­he­tő ere­de­tű­ek vol­tak. Az adók meg­eme­lé­se 1921-ben és 1922-ben nem bi­zo­nyult ele­gen­dő­nek a költ­ség­ve­tés egyen­sú­lyá­nak hely­re­ál­lí­tá­sá­hoz, így az ál­la­mi szek­tor­ban fog­lal­koz­ta­tot­tak lét­szá­mát je­len­tős el­bo­csá­tá­sok ke­re­té­ben, elő­ször több mint ti­zen­egy­ezer­rel, majd a má­so­dik és har­ma­dik lép­cső­ben to­váb­bi tíz­ezer­rel kel­lett csök­ken­te­ni, akár­csak az Or­bán-kor­mány­nak 2010 után, sze­ren­csé­re sok­kal ki­sebb arány­ban. Ami­lyen fáj­dal­mas volt ez az in­téz­ke­dés, annyi­ra el­en­ged­he­tet­len a há­bo­rú előt­ti nagy­sá­gá­hoz mér­ten egy­har­ma­dá­ra zsu­go­rí­tott or­szág ál­lam­ap­pa­rá­tu­sá­nak új­já­szer­ve­zé­sé­hez. És láss cso­dát, ez a kar­csú­sí­tás oda ve­ze­tett, hogy a ma­gyar köz­igaz­ga­tás a két há­bo­rú kö­zött eu­ró­pai csúcs­szin­tű­vé és pél­da­mu­ta­tó­vá vált – re­mél­he­tő­leg ugyan­ilyen ered­ményt mu­tat­hat majd fel az Or­bán-kor­mány ha­son­ló tö­rek­vé­se is. Azon­ban még ez a drasz­ti­kus, azaz fe­let­te erős be­avat­ko­zás sem volt ele­gen­dő a pénz­ügyi sta­bi­li­zá­ci­ó­hoz, meg­szi­lár­dí­tás­hoz, ezért Beth­len­nek min­den követ meg kel­lett moz­gat­nia annak ér­de­ké­ben, hogy az or­szág­ra ki­rótt, tel­je­sít­he­tet­len jó­vá­té­te­lek vagy el­tö­röl­tes­se­nek, vagy leg­alább­is egy húsz­éves mo­ra­tó­ri­u­mot kap­jon az or­szág (Be­re­gi, 1930:29).

Saj­nos az az An­tall Jó­zsef, aki szám­ta­lan al­ka­lom­mal val­lot­ta gróf Beth­len Ist­vánt pél­da­ké­pé­nek, ebben a vo­nat­ko­zás­ban sem kö­vet­te előd­jét. Pedig 1990-ben jóval ked­ve­zőbb kö­rül­mé­nyek kö­zött le­he­tett volna az IMF tel­je­sít­he­tet­len dik­tá­tu­má­val szem­be­száll­ni.¹³ Az ak­ko­ri nem­zet­kö­zi han­gu­lat Ma­gyar­or­szág párt­ján állt, két tör­té­nel­mi ese­mény ha­tá­sá­ra. Az 1956-os sza­bad­ság­harc­ra 1990-ben min­den ve­ze­tő eu­ró­pai és ame­ri­kai po­li­ti­kus – párt­ál­lá­suk­tól füg­get­le­nül – élén­ken em­lé­ke­zett, mint fi­a­tal koruk meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nyé­re, ami­kor a rá­di­ók hír­adá­sa­it fi­gyel­ve napi szin­ten kö­vet­ték a ma­gyar nem­zet hő­si­es sza­bad­ság­har­cát. Az 1989-es Pán­eu­ró­pai Pik­nik¹⁴ által – mely nem Horn Gyu­lá­nak volt kö­szön­he­tő, mint aho­gyan azt a kom­mu­nis­ták a kül­föl­det si­ke­re­sen meg­té­veszt­ve ter­jesz­tet­ték¹⁵ – meg­nyi­tott ma­gyar–oszt­rák határ és az azon ke­resz­tül a sza­bad­ság­ba me­ne­kü­lő, úgy­ne­ve­zett „DDR”-ál­lam­pol­gá­rok­ról ké­szült fény­ké­pek és je­len­té­sek to­vább nö­vel­ték a ma­gya­rok irán­ti ro­kon­szen­vet. Kohl kan­cel­lár a leg­tel­je­sebb tá­mo­ga­tá­sá­ról biz­to­sí­tot­ta Ma­gyar­or­szá­got, és ba­rát­já­vá fo­gad­ta An­tall Jó­zse­fet, aki saj­nos nem tu­dott meg­fe­le­lő ha­tá­ro­zott­ság­gal élni ezzel a tör­té­nel­mi csil­lag­órá­val. To­vább­ra is alá­ve­tet­tük ma­gun­kat az IMF kö­ve­te­lé­se­i­nek, me­lyek­ről már addig is ki­de­rült, hogy nem al­kal­ma­sak gaz­da­sá­gi vál­sá­gok le­küz­dé­sé­re; el­len­ke­ző­leg, azo­kat csak to­vább mé­lyí­tik (Count of Beth­len, 2018b). Így a ma­gyar gaz­da­ság esélyt sem ka­pott a talp­ra ál­lás­ra 1990-ben, az úgy­ne­ve­zett „rend­szer­vál­tás” során. Orbán Vik­tor mi­nisz­ter­el­nök a 2010-et kö­ve­tő évek­ben, még sok­kal ne­he­zebb gaz­da­sá­gi kö­rül­mé­nyek kö­zött, a most már az el­len­sé­ges kül­föl­di ha­tal­mak­kal is szem­be­száll­va, me­lyek min­den­áron a neo­li­be­rá­lis dog­má­ra épülő dik­tá­tu­mot akar­ták rá­kény­sze­rí­te­ni az or­szág­ra, meg­mu­tat­ta, hogy igen­is csak az IMF-kö­ve­te­lé­sek vissza­uta­sí­tá­sá­val lehet a ma­gyar gaz­da­sá­got és a pénz­ügyi rend­szert a vál­ság­ból ki­ve­zet­ni.¹⁶ Kö­szö­net jár Orbán Vik­tor mi­nisz­ter­el­nök­nek, Ma­tolcsy György gaz­da­sá­gi és Varga Mi­hály pénz­ügy­mi­nisz­ter azért a bátor ki­ál­lá­sért, mely nem kis koc­ká­zat­tal járva, meg­men­tet­te Ma­gyar­or­szá­got attól, hogy az újabb és újabb „vál­ság­ke­ze­lő cso­ma­gok” ör­dö­gi kö­ré­be ke­rül­jön, mint Gö­rög­or­szág, de rész­ben Spa­nyol­or­szág és Por­tu­gá­lia is, töb­bek kö­zött 50% kö­rü­li mun­ka­nél­kü­li­ség­gel a fi­a­ta­lok kö­ré­ben. Az ál­ta­luk ki­dol­go­zott új, most már füg­get­len, csak a ma­gyar ér­de­ke­ket szem előtt tartó gaz­da­ság- és pénz­ügy­po­li­ti­ka alap­gon­do­la­tá­ban ha­son­lít­ha­tó az 1924 utáni beth­le­ni kon­cep­ci­ó­hoz.

Nem­zet­kő­zi si­ke­rek

Gróf Beth­len Ist­ván sza­kí­tott a li­be­ra­liz­mus gaz­da­sá­gi, a re­form­kor leg­na­gyobb­jai, Báró Wes­se­lé­nyi Mik­lós, Gróf Szé­che­nyi Ist­ván, Kos­suth Lajos, Deák Fe­renc és Báró Eöt­vös Jó­zsef által val­lott ta­na­i­val, kiket a sza­bad­el­vű Ti­szák is kö­vet­tek. A tri­a­no­ni Ma­gyar­or­szág ki­lá­tás­ta­lan­nak tűnő hely­ze­té­ben fel­is­mer­te az ál­la­mi sze­rep­vál­la­lás döntő je­len­tő­sé­gét a gaz­da­ság új­já­élesz­té­sé­ben. 1921-ben hi­he­tet­len nagy nyo­más ne­he­ze­dett Ma­gyar­or­szág­ra, úgy a kis­an­tant, mint a nagyan­tant ré­szé­ről. Itt egy újabb pár­hu­za­mot lehet vonni ha­zánk je­len­le­gi hely­ze­té­vel. Lát­hat­tuk, hogy mennyi­re el­len­sé­ge­sen vi­sel­ked­tek ve­lünk szem­ben az IMF és az Eu­ró­pai Unió il­le­té­kes és nem il­le­té­kes ko­misszár­jai 2010 után, ami­kor az új kor­mány nem volt haj­lan­dó, mint a meg­elő­ző nyolc évben a szo­ci­a­lis­ták és a li­be­rá­li­sok, az ő dik­tá­tu­muk előtt szol­gai módon meg­ha­jol­ni. Min­den­áron rá akar­ták erő­sza­kol­ni Ma­gyar­or­szág­ra a vál­sá­got csak to­vább mé­lyí­tő, a neo­li­be­rá­lis dog­má­ra épülő „in­téz­ke­dés­cso­mag­ja­i­kat”, és nem vol­tak haj­lan­dók el­fo­gad­ni az Or­bán-kor­mány „unor­to­dox”¹⁷ in­téz­ke­dé­se­it, annak el­le­né­re, hogy olyan si­ke­re­ket ért el, mint na­gyon kevés más eu­ró­pai uniós tag­ál­lam.

Vissza­tér­ve a 20-as évek­re, csak ami­kor a nagyan­tant or­szá­gai lát­ták, hogy Gróf Beth­len mi­nisz­ter­el­nök va­ló­ban min­dent el­kö­vet az or­szág mű­kö­dő­ké­pes­sé té­te­lé­re, és egyre in­kább si­ke­res ebben – jól­le­het ko­ráb­ban tel­jes volt az egyet­ér­tés a kül­föl­di és bel­föl­di szak­ér­tők kö­zött, hogy Ma­gyar­or­szág gaz­da­sá­gi­lag élet­kép­te­len –, akkor kezd­ték a kor­mányt ko­mo­lyan venni. Még a leg­el­len­sé­ge­sebb Fran­cia­or­szág kö­ve­te is azt je­len­tet­te Pá­rizs­ba, hogy ezt az új kor­mányt ér­de­mes tá­mo­gat­ni. Az angol kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um il­le­té­ke­se, Wil­li­am Lamp­son, akit Ma­gyar­or­szág­ra küld­tek a hely­zet ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra, így nyi­lat­ko­zott: „Gróf Beth­len ko­moly, okos és ta­pasz­talt ál­lam­fér­fi, aki... kész min­dent meg­ten­ni annak ér­de­ké­ben, hogy át­se­gít­se or­szá­gát a je­len­le­gi meg­pró­bál­ta­tá­so­kon. Az adott hely­zet­ben bár­mi­lyen na­gyobb jó­vá­té­te­li összeg ki­ro­vá­sa fo­koz­ná a pénz­ügyi ká­oszt Kö­zép-Eu­ró­pá­ban.”¹⁸ Ezek után Ang­lia tá­mo­gat­ta a húsz­éves mo­ra­tó­ri­um meg­adá­sát Ma­gyar­or­szág­nak.

A je­len­le­gi hely­zet szem­pont­já­ból újabb ér­de­kes for­du­lat­ra ta­lá­lunk tör­té­nel­mi vizs­gá­ló­dá­sunk során. A fel­tét­le­nül szük­sé­ges köl­csö­nök meg­szer­zé­sét kül­föl­di körök 1922 után ahhoz a fel­té­tel­hez akar­ták kötni, hogy az ezer hol­don fe­lü­li nagy­bir­to­kok­ra ki­rótt va­gyon­vált­ság kö­vet­kez­té­ben ren­del­ke­zés­re álló öt­száz­ezer hol­dat a nem­zet­kö­zi köl­csö­nök fe­de­ze­té­re vagy még in­kább kül­föl­di­ek­nek tör­té­nő el­adás­ra hasz­nál­ják fel. Ezt Gróf Beth­len Ist­ván azon­nal el­ve­tet­te, egy­részt mert eze­ket a föl­de­ket a föld­re­form kö­vet­ke­ző sza­ka­szá­ban akar­ta föl­hasz­nál­ni, más­részt min­den­áron meg akar­ta gá­tol­ni a kül­föl­di­ek föld­szer­zé­sét Ma­gyar­or­szá­gon, okul­va a tör­té­nel­mi pél­dák­ból: lásd a tö­rö­kök ki­ve­ré­sét kö­ve­tő, majd a Rá­kó­czi- és az 1848–49-es sza­bad­ság­harc utáni, Bécs által le­ve­zé­nyelt, a ma­gyar föl­dek ki­sa­já­tí­tá­sá­ra irá­nyu­ló ko­ra­be­li „pri­va­ti­zá­ci­ót”. A pár­hu­zam a ha­tá­lyos föld­tör­vény alap­el­kép­ze­lé­sé­vel ké­zen­fek­vő, és adja Isten, hogy Orbán Vik­tor mi­nisz­ter­el­nök, az előd pél­dá­ját kö­vet­ve, a kül­föld nyo­má­sá­nak el­lent tud­jon állni! A ve­szély még nem múlt el, főleg oszt­rák üz­le­ti körök és az Eu­ró­pai Bi­zott­ság Ma­gyar­or­szág­ra akar­ja kény­sze­rí­te­ni, hogy olyan kis- és nagy­ka­pu­kat nyis­sunk meg, me­lyek le­he­tő­vé te­szik úgy ide­gen bir­to­ko­sok, mint va­ló­já­ban gaz­dál­kod­ni nem akaró, csak spe­ku­lá­ló, a föld­del üz­le­tel­ni kí­vá­nó kül­föl­di körök ma­gyar­or­szá­gi föld­höz ju­tá­sát. Ebben szá­mít­hat­nak a lu­xem­bur­gi Eu­ró­pai Unió Bí­ró­sá­ga aktív se­gít­sé­gé­re, mely már eddig is több, úgy a nem­ze­ti, mint az eu­ró­pai uniós jog­gal szem­be­me­nő, ki­zá­ró­lag po­li­ti­ka­i­lag mo­ti­vált dön­té­sé­vel a leg­dur­vább módon avat­ko­zott a ma­gyar jog­al­ko­tás­ba. Utol­só ha­tal­mas, fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű nem­ze­ti kin­csünk­re na­gyon kell vi­gyáz­ni. Ezért in­do­kolt lenne a gaz­dál­kod­ni akaró ma­gyar je­lent­ke­ző­ket is tu­laj­don he­lyett hosszú távú – akár 99 éves – bér­let ke­re­té­ben föld­höz jut­tat­ni, mivel tör­té­nel­mi al­kot­má­nyunk ér­tel­mé­ben a ma­gyar föld az egye­te­mes nem­zet tu­laj­do­na, a Szent Ko­ro­na bir­to­ká­ban.¹⁹

1923-ra si­ke­rült el­ér­ni, hogy a Nép­szö­vet­ség (va­ló­já­ban Nem­ze­tek Szö­vet­sé­ge) egy 250 mil­lió arany­ko­ro­na ér­té­kű köl­csönt bo­csás­son Ma­gyar­or­szág ren­del­ke­zé­sé­re, va­la­mint brit se­gít­ség­gel azt is, hogy Fran­cia­or­szág és a kis­an­tant el­len­ke­zé­sé­vel szem­ben, az egész össze­get a ma­gyar gaz­da­ság sza­ná­lá­sá­ra le­hes­sen for­dí­ta­ni, nem pedig annak nagy ré­szét az úgy­ne­ve­zett „há­bo­rús jó­vá­té­te­lek­re”. Ké­zen­fek­vő a ha­son­la­tos­ság az 1970-es évek­től a 2010-ig tartó idő­szak­hoz; mi tör­tént az IMF-köl­csö­nök­kel Ma­gyar­or­szá­gon? Eze­ket az össze­ge­ket még csak nem is tör­lesz­tés­re, hanem mind­össze ka­ma­tok fi­ze­té­sé­re for­dí­tot­ták. Itt kell azt is meg­je­gyez­ni, hogy az 1970-es évek óta foly­ta­tó­la­go­san fel­vett köl­csö­nö­ket, tisz­tes­sé­ges kon­dí­ci­ó­kat, fel­té­te­le­ket ala­pul véve, Ma­gyar­or­szág va­ló­já­ban már több­szö­rö­sen vissza­fi­zet­te (Bogár et al., 2009). Így nem lehet egy ál­la­mot a pénz­ügyi vál­ság­ból ki­ve­zet­ni, lásd töb­bek kö­zött Gö­rög­or­szág el­ret­ten­tő pél­dá­ját (Count of Beth­len, 2018b).

Pél­da­mu­ta­tó in­téz­ke­dé­sek

A Beth­len-kor­mány adó­po­li­ti­ká­ja szin­tén ta­nul­sá­gos. A sok tör­té­nész által meg­rög­zött kon­zer­va­tív­nak ki­ki­ál­tott beth­le­ni ve­ze­tés egy olyan adó­rend­szert al­ko­tott, amely­ben az össz­né­pes­ség négy­ötö­dét ki­te­vő mun­ká­sok, kis­ipa­ro­sok, kis­ke­res­ke­dők és a száz hold­nál ki­sebb pa­raszt­gaz­da­ság­gal bírók az adó­ter­hek össze­sen 45, majd 40%-át vi­sel­ték. A más­fél mil­li­ós kö­zép­osz­tály­ra, a nyolc­mil­li­ós Ma­gyar­or­szá­gon, az adó­ter­hek to­váb­bi kö­rül­be­lül 40%-a, a felső öt­ven­ezer­re, tehát a né­pes­ség 0,7%-ára, nagy­bir­to­ko­sok­ra és nagy­pol­gá­rok­ra pedig több mint 20%-a ju­tott.²⁰ Ezek az ará­nyok azt a nem­zet­kö­zi vo­nat­ko­zás­ban gyak­ran hasz­nált, he­lyes­nek tar­tott min­tát mu­tat­ják, amely felé tö­rek­sze­nek a mai „fej­lett nyu­gat-eu­ró­pai or­szá­gok” – kevés si­ker­rel.

A sors­dön­tő 1923/24-es évek­ben a már ko­ráb­ban meg­kez­dett Beth­len–Nagy­atá­di-föld­osz­tást to­vább foly­tat­ták. 1 mil­lió 200 ezer hol­dat osz­tot­tak föl 300 ezer kis­bir­to­kos és föld nél­kü­li nap­szá­mos kö­zött. A föld­osz­tás tár­sa­dal­mi ha­tá­sát Rom­sics Ignác 1991-ben meg­je­lent, stan­dard iro­da­lom­nak szá­mí­tó, ugyan­ak­kor kri­ti­kus hang­vé­te­lű köny vé ben a kö­vet­ke­zők­ben fog­lal­ja össze: „Azzal, hogy csa­lád­tag­ja­ik­kal együtt több mint két­mil­lió em­bert (az össz­né­pes­ség egy­ne­gye­dét!) jut­tat­ták föld­höz, je­len­tő­sen nö­vel­te a ma­gán­tu­laj­do­no­sok szá­mát és a ma­gán­tu­laj­don tisz­te­le­tét” (Rom­sics, 1991:160). Ez nap­ja­ink­ra ve­tít­ve mu­tat­ja, hogy mek­ko­ra ér­té­ket je­lent a Nem­ze­ti Föld­alap 1,5 mil­lió hek­tár­ja. Tör­té­nel­mi mé­re­tű föld­osz­tást lehet Ma­gyar­or­szá­gon a kö­vet­ke­ző évek­ben vég­re­haj­ta­ni, de nem úgy, hogy az állam a ma­gyar föl­det el­ad­ja, erre nin­csen tör­té­nel­mi fel­ha­tal­ma­zá­sa, hanem hosszú távú bér­let for­má­já­ban jut­tat­ja azt az ezzel va­ló­ban gaz­dál­kod­ni akaró és tudó ma­gyar em­be­rek­nek.²¹

Az 1921-es gaz­da­sá­gi­lag meg­old­ha­tat­lan­nak tűnő hely­zet­ből a Beth­len-kor­mány­nak 1924-re si­ke­rült óri­á­si erő­fe­szí­té­sek árán ki­lá­bal­ni – me­lyek ha­tal­mas ter­het rót­tak a cson­ka or­szág tár­sa­dal­má­nak min­den ré­te­gé­re –, és az ál­lam­ház­tar­tást egyen­súly­ba hozni. Ettől kezd­ve a ma­gyar ál­lam­ház­tar­tás min­den évben szuf­fi­cit­tal, több­let­tel zárt, még­pe­dig át­la­go­san kö­rül­be­lül 200 mil­lió pen­gő­vel, és ez öt év alatt fel­gyü­lem­lett majd­nem 1000 mil­lió pen­gő­re, amely összeg szin­tén hoz­zá­já­rult a ma­gyar gaz­da­ság még ki­lenc­ven év táv­la­tá­ból is cso­dá­lat­ra méltó fel­len­dí­té­sé­hez. Ez mai eu­ró­pai szin­ten szin­te el­kép­zel­he­tet­len­nek tűnik!

A kö­vet­ke­ző fon­tos lépés ismét ta­nul­ság­gal szol­gál mai szem­szög­ből te­kint­ve is: a Ma­gyar Nem­ze­ti Bank lét­re­ho­za­ta­la. Itt min­den szó­nak je­len­tő­sé­ge van. Ez va­ló­ban ma­gyar, nem­ze­ti és bank volt. El­len­tét­ben a 2013-ig ter­je­dő, Simor And­rás ne­vé­vel fém­jel­zett hat­éves el­nök­sé­gi pe­ri­ó­dus­sal, de tu­laj­don­kép­pen az egész addig az ún. „rend­szer­vál­to­zás” után el­múlt 23 évvel, ami­kor a Ma­gyar Nem­ze­ti Bank azt a fel­ada­tot, amire ala­pí­tot­ták, nem töl­töt­te be;²² el­ső­sor­ban kül­föl­di be­fek­te­tők és nagy rész­ben nem­zet­kö­zi spe­ku­lán­sok ér­de­ke­it szol­gál­ta. A mes­ter­sé­ge­sen, arány­ta­la­nul ma­ga­san tar­tott alap­ka­mat és to­váb­bi meg­gon­do­lat­lan in­téz­ke­dé­sek Ma­gyar­or­szá­got a nem­zet­kö­zi spe­ku­lán­sok pa­ra­di­cso­má­vá tette, sú­lyos ká­ro­kat okoz­va a gaz­da­ság­nak. Tet­ték ezt a World Bank, az IMF, va­la­mint már eu­ró­pai uniós csat­la­ko­zá­sun­kat meg­elő­ző­en, az Eu­ró­pai Köz­pon­ti Bank uta­sí­tá­sa­i­ra hi­vat­koz­tak. Ob­jek­tív té­nyek és szá­mok iga­zol­ják e sú­lyos sza­va­kat.²³ Így kü­lö­nö­sen fon­tos az a for­du­lat, hogy a Nem­ze­ti Bank azóta reg­ná­ló el­nö­ke be­ik­ta­tá­sa utáni első lé­pé­se­i­vel egy­részt azon­nal vissza­tért az ala­pí­tá­sá­tól nem­zet­kö­zi téren is tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló, ko­ráb­bi ha­gyo­má­nyok­hoz, más­részt a mo­dern kor és főleg a ma­gyar gaz­da­ság kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en azt pénz­ügy­po­li­ti­kai ol­dal­ról is tá­mo­gat­ja. Dr. Ma­tolcsy György volt gaz­da­sá­gi mi­nisz­ter, je­len­leg a Nem­ze­ti Bank el­nö­ke ala­po­san ta­nul­má­nyoz­ta a Beth­len-kor­mány te­vé­keny­sé­gét, épp­úgy, mint Orbán Vik­tor mi­nisz­ter­el­nök, és abból le­von­ták a hasz­nál­ha­tó ta­nul­sá­go­kat.

A „sza­ná­lás”, az ak­ko­ri kor szó­hasz­ná­la­tát kö­vet­ve, 1926-ra be­fe­je­ző­dött, és ezzel meg­szűnt a nép­szö­vet­sé­gi (va­ló­já­ban Nem­ze­tek Szö­vet­sé­ge) fel­ügye­le­te, mely a fel­vett kül­föl­di köl­csön fo­lyó­sí­tá­sá­nak egyik fel­té­te­le volt. Tehát Ma­gyar­or­szág, Tri­a­non gaz­da­sá­gi­lag is ka­taszt­ro­fá­lis kö­vet­kez­mé­nyei el­le­né­re, mind­össze öt év után vissza­nyer­te gaz­da­ság-pénz­ügy­po­li­ti­kai téren is ön­ál­ló­sá­gát – ha­son­ló ke­mény har­cok árán, mint az Or­bán-kor­mány 2010-et kö­ve­tő­en az IMF-köl­csön idő előt­ti vissza­fi­ze­té­sé­vel, va­la­mint e pénz­ügyi szer­ve­zet „ki­tes­sé­ke­lé­sé­vel”, meg­sza­ba­dít­va ha­zán­kat annak az or­szág hely­ze­tét csak egyre sú­lyos­bí­tó pa­ran­csa­i­tól. Az ak­ko­ri ered­mé­nyek saját ide­jük­ben tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló­ak vol­tak, és ma is pél­da­ér­té­kű­ek. Az ipar már 1925-ben túl­szár­nyal­ta a há­bo­rú előt­ti tel­je­sít­ményt épp­úgy, mint a me­ző­gaz­da­ság. Az az ag­rár­szek­tor, amely a Tri­a­non előt­ti össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul jobb ke­ret­kö­rül­mé­nyek­kel ren­del­ke­ző ma­gyar me­ző­gaz­da­ság szá­ma­i­val kon­ku­rált, ver­seny­zett. Ebből is ki­tű­nik, hogy mi­lyen óri­á­si volt ez az ered­mény. A há­bo­rú és az or­szág­cson­kí­tó „bé­ke­szer­ző­dés” okoz­ta inf­lá­ci­ót is si­ke­rült már le­tör­ni 1924-re. Ez kü­lö­nö­sen je­len­tős volt tár­sa­dal­mi szem­pont­ból, mivel az inf­lá­ció min­dig és min­de­nütt a sze­gé­nyeb­be­ket sújt­ja a leg­job­ban: ha­di­rok­kan­ta­kat, öz­ve­gye­ket, ár­vá­kat és min­den­kit, aki ál­la­mi tá­mo­ga­tás­ra szo­rul, va­la­mint a bér­ből és fi­ze­tés­ből élők óri­á­si tá­bo­rát.

Nagy vi­tá­kat vál­tott ki a már ko­ráb­ban em­lí­tett, éven­kén­ti át­lag­ban kö­rül­be­lül 200 mil­lió pen­gőt ki­te­vő szuf­Pi­cit, költ­ség­ve­té­si több­let fel­hasz­ná­lá­sa. Ren­ge­te­get tá­mad­ták a Beth­len-kor­mányt azért, hogy ál­lí­tó­lag pa­zar­ló. Az el­len­zék és a média egy része pa­zar­lás­ként os­to­roz­ta pél­dá­ul az át­fo­gó, nem tö­me­gek­re, hanem mi­nő­ség­re épülő ide­gen­for­gal­mi kon­cep­ci­ót, mely egye­dül­ál­ló volt az ak­ko­ri Eu­ró­pá­ban, és az ennek ke­re­té­ben meg­épí­tett Lil­la­fü­re­di Pa­lo­ta­szál­lót. A kis nyom­tá­vú vas­utak or­szá­gos há­ló­za­tá­nak ki­épí­té­sét, a ter­mál­für­dők fej­lesz­té­sét, a köz­épü­le­tek ta­ta­ro­zá­sát, rend­be­ho­za­ta­lát, a te­le­pü­lé­si köz­te­rek szé­pí­té­sét is pa­zar­lás­nak mi­nő­sí­tet­ték. Nagy­ság­ren­di­leg ezek a „pa­zar­ló ki­adá­sok” a ku­mu­lált, összeg­zett költ­ség­ve­té­si több­let mind­össze 10%át tet­ték ki, míg annak több mint 40%-át inf­ra­struk­tu­rá­lis be­ru­há­zá­sok­ra, az út­há­ló­zat bő­ví­té­sé­re, a vas­úti köz­le­ke­dés és táv­be­szé­lő rend­szer kor­sze­rű­sí­té­sé­re, il­le­tő­leg ki­épí­té­sé­re, va­la­mint ár­men­te­sí­té­si mun­ká­la­tok­ra for­dí­tot­ták.²⁴ Ma már nagy­ra ér­té­kel­jük, hogy ezek­nek a be­ru­há­zá­sok­nak még ki­lenc­ven év után is ha­szon­él­ve­zői le­he­tünk – a mába ugor­va mi­lyen jó, hogy a kor­mány nagy­vo­na­lú, az egész or­szá­got át­fo­gó inf­ra­struk­tu­rá­lis be­ru­há­zá­sok­kal, szem­be­száll­va a bel- és kül­föl­di neo­li­be­rá­lis dog­ma­ti­ku­sok til­ta­ko­zá­sá­val, igen­is ál­la­mi be­avat­ko­zás­sal len­dí­tet­te fel 2010 után az addig stag­ná­ló, majd mély vál­ság­ba zu­hant ma­gyar gaz­da­sá­got.

Be­fek­te­té­sek a gaz­da­ság­ba és a „ki­mű­velt em­ber­fők­be”

A Beth­len-kor­mány mind­ezen in­téz­ke­dé­se­i­vel lát­vá­nyo­san le­tért a li­be­rá­li­sok akkor már száz­öt­ven éve hit­té­tel­ként hir­de­tett ta­ná­tól, mi­sze­rint az állam sem­mi­lyen for­má­ban ne avat­koz­zon a gaz­da­sá­gi fo­lya­ma­tok­ba, mert azzal a „piaci tör­vé­nyek”, az egy­más­sal kon­ku­rá­ló, ver­sen­gő ego­iz­mu­sok, a „lát­ha­tat­lan kéz” se­gít­sé­gé­vel lét­re­jö­vő cso­dá­la­tos har­mó­ni­át töri meg.²⁵ Az ál­la­mi vál­la­la­to­kat nem­hogy nem „pri­va­ti­zál­ták”, hanem azok­nak, mai szó­val élve, stra­té­gi­ai je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tot­tak – és ez nem tör­tént az adó­fi­ze­tők ká­rá­ra. A kor­mány­za­ti po­li­ti­ka nagy súlyt fek­te­tett az ipar tá­mo­ga­tá­sá­ra, új ipar­ágak ki­fej­lesz­té­sé­re. Az ak­ko­ri ál­la­mi irá­nyí­tá­sú, il­let­ve tu­laj­do­nú nagy­vál­la­la­tok, pél­dá­ul a Di­ós­győ­ri Vas­gyár épp­úgy vi­lág­hí­rű­ek és nye­re­sé­ge­sek vol­tak, akár­csak a MÁV. Ez mai szem­mel szin­te el­kép­zel­he­tet­len­nek tűnik, ami­kor egész Eu­ró­pá­ban az ál­lam­vas­utak az adó­fi­ze­tők nagy­mér­vű tá­mo­ga­tá­sá­ra szo­rul­nak. Ezek a té­nyek sokak szá­má­ra fel­fog­ha­tat­la­nok, főleg azért, mert a múlt­bé­li pél­dák mu­tat­ják, mennyi­re nem igaz az a neo­li­be­rá­lis dogma, mi­sze­rint az állam csak rossz gazda lehet.²⁶ Az 1920-as évek kö­ze­pé­től a költ­ség­ve­tés 22%-át for­dí­tot­ták a me­ző­gaz­da­ság, a bá­nyá­szat és az ipar tá­mo­ga­tá­sá­ra.²⁷ Ehhez jött még a beth­le­ni gaz­da­ság­po­li­ti­ka másik tar­tó­pil­lé­rét je­len­tő mun­ka­erő­kép­zés és -ok­ta­tás, mely min­den ered­mé­nyes gaz­da­ság alap­ja. Az 1920-as évek­ben ez a fel­is­me­rés még egy­ál­ta­lán nem szá­mí­tott ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek – az ún. „fej­lett Nyu­ga­ton” sem. E pon­ton válik lát­ha­tó­vá az a szo­ros össze­füg­gés, amely a nem­zet­po­li­ti­kai szem­pont­ból, mai szó­hasz­ná­lat­tal, stra­té­gi­ai, súly­pon­ti te­rü­let­ként ke­zelt kul­túr-, ok­ta­tás- és tu­do­mány­po­li­ti­kát és a ma­gyar gaz­da­ság meg­úju­lá­sát szol­gá­ló ok­ta­tá­si kon­cep­ci­ót jel­le­mez­te. Az ok­ta­tás és tu­do­mány fej­lesz­té­sé­nek köz­ve­tett és köz­vet­len gaz­da­sá­gi ha­tá­sát mint egy új fel­fe­de­zést ün­nep­li a szak­iro­da­lom, jól­le­het ezt Gróf Beth­len Ist­ván kor­má­nya már ki­lenc­ven évvel ez­előtt nem­csak tudta, de azt a gya­kor­lat­ban is ered­mé­nye­sen al­kal­maz­ta.

1924-et kö­ve­tő­en a költ­ség­ve­tés 14,4%-át köl­töt­ték köz­ok­ta­tás­ra. Itt elég Gróf Kle­bels­berg Kunó val­lás- és köz­ok­ta­tás­ügyi mi­nisz­ter ko­run­kig ható, pél­da­mu­ta­tó po­li­ti­ká­já­ra utal­ni: a fa­lu­si is­ko­lák ha­tal­mas mé­re­tű bő­ví­té­sé­re (töb­bek kö­zött 3500 ta­nya­si is­ko­la), gim­ná­zi­u­mok, egye­te­mek, tu­do­má­nyos ku­ta­tó­köz­pon­tok és a kül­föl­di in­té­ze­tek lét­re­ho­za­ta­lá­ra.²⁸ Füg­get­le­nül az ab­szo­lút szá­mok­tól, ez az arány, mely az 1920-as évek­ben Eu­ró­pá­ban is példa nél­kü­li volt – és mind­má­ig sehol sem érik el –, egy­ben jól tük­rö­zi a ma­gyar ok­ta­tás­po­li­ti­ka meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pét a nem­ze­ti meg­úju­lás fo­lya­ma­tá­ban. „Ter­mé­sze­te­sen” az el­len­zék eze­ket az in­téz­ke­dé­se­ket is ál­lan­dó tá­ma­dá­sok tár­gyá­vá tette. A par­la­ment­ben több­ször kel­lett a mi­nisz­ter­el­nök­nek vé­del­mé­be ven­nie mi­nisz­te­rét, kinek nagy táv­la­tú el­kép­ze­lé­se­it tel­jes mér­ték­ben osz­tot­ta és tá­mo­gat­ta. „A kul­tusz­mi­nisz­ter által ki­mon­dott szó annak a po­li­ti­ká­nak alap­gon­do­la­ta­it fe­je­zi ki, ame­lyet magam is kép­vi­se­lek” – írta 1928-ban (Gróf Kle­bels­berg, 1928:3, Elő­szó).

Az is­ko­la­épí­té­si prog­ra­mot is mint „pa­zar­lást” os­to­roz­ták. A mi­nisz­ter­el­nök erre így vá­la­szolt: „tel­jes erő­vel” dol­goz­ni kell azért, hogy „ne le­gyen az or­szág­ban falu vagy ta­nya­kör, mely­nek ne volna meg a maga is­ko­lá­ja” (Beth­len Ist­ván gróf, 1933:168). Nem kel­lett nagy böl­cses­ség annak fel­is­me­ré­sé­hez, hogy a tri­a­no­ni Ma­gyar­or­szá­gon mi­lyen nem­zet­po­li­ti­kai je­len­tő­ség­gel bírt a kül­föl­di ma­gyar in­té­ze­tek há­ló­za­tá­nak ki­épí­té­se. De még ezek is ki­vív­ták az el­len­zék dü­hödt tá­ma­dá­sa­it. Ezzel szem­ben Gróf Beth­len Ist­ván le­szö­gez­te: „Én azt hi­szem, hogy ez a nem­zet, ha... füg­get­len­sé­gét fenn akar­ja tar­ta­ni... gon­dos­kod­jék arról, hogy... le­gye­nek... akik a ma­gyar ügyet annál a nem­zet­nél... kép­vi­sel­ni tud­ják, amely nem­zet kö­ré­ben ők... egye­te­mi ta­nul­má­nya­i­kat vé­gez­ték. Könnyű ezek fe­lett pál­cát törni az olcsó nép­sze­rű­ség jel­sza­vá­val, de... aki­nek fe­le­lős­sé­get kell vál­lal­ni a jövő fej­lő­dés irá­nyá­ért, az eze­ket a kér­dé­se­ket ilyen könnyel­mű­en nem ke­ze­li.”²⁹ A kom­mu­nis­ták e kér­dést nem „könnyel­mű­en”, hanem fe­le­lőt­le­nül ke­zel­ték. A ma­gyar in­té­zet Bécs leg­szebb, a volt Ma­gyar Ki­rá­lyi Test­őr­ség pa­lo­tá­já­ban szé­kelt, ezt adták el mé­lyen a valós piaci ár alatt, de­vi­za­hi­ány­ra hi­vat­koz­va (még a tör­té­nel­mi­leg ér­té­kes ké­pe­ket is ott­hagy­ták a fa­la­kon), és he­lyet­te a város egyik leg­ke­vés­bé mu­ta­tós ré­szén, egy jel­leg­te­len épü­let­be köl­töz­tet­ték. A Ma­gyar In­té­zet, a fel­kí­nált prog­ra­mok­tól füg­get­le­nül is, köz­pon­ti fek­vé­sé­nél fogva köz­ked­velt ta­lál­ko­zó­hely volt. Az új hely­szín­re ez leg­ke­vés­bé sem vo­nat­ko­zik.

Gróf Kle­bels­berg Kunó táv­la­tos kul­túr­po­li­ti­ká­ja még az 1960–70-es évek­re is ki­ha­tott; ezt a vi­lág­hí­rű ma­gyar ok­ta­tá­si rend­szert ver­ték szét a kom­mu­nis­ta rend­szer utol­só éve­i­ben a köz­ok­ta­tás­ra for­dí­tott össze­gek je­len­tős csök­ken­té­sé­vel, és 1994 és 1998, majd 2002 és 2010 kö­zött ideo­ló­gi­ai okok­ból. Ezek az irány­za­tok az Egye­sült Ál­la­mok és az Eu­ró­pai Unió nyo­má­sá­nak, va­la­mint a li­be­rá­lis ok­ta­tás­ügyi mi­nisz­te­rek fo­ko­zott meg­fe­lel­ni aka­rá­sá­nak „kö­szön­he­tő­en” sza­ba­dul­tak ha­zánk­ra. Az ok­ta­tá­si rend­sze­rek szín­vo­na­lát eu­ró­pai mér­ték­ben pél­dát­lan módon le­csök­ken­tő, azo­kat gyö­ke­re­sen meg­vál­toz­ta­tó, ame­ri­kai szint­re le­süllyesz­tő „bo­lo­gnai fo­lya­mat” a li­be­rá­lis ideo­ló­gia tel­jes győ­zel­mét je­len­tet­te ezen a min­den nem­zet szá­má­ra a szó szo­ros ér­tel­mé­ben sors­dön­tő te­rü­le­ten.³⁰ Az or­vos- és jo­gász­kép­zést si­ke­rült ki­von­ni ebből a ne­ga­tív fo­lya­mat­ból, el­len­tét­ben a még szo­ci­a­lis­ta idők­ben is vi­lág­hí­rű Mű­egye­tem­mel, amely egyre job­ban el­tá­vo­lo­dott az ala­pí­tá­sa­kor le­fek­te­tett el­vek­től, és olyan ta­nul­má­nyi irá­nyok be­ik­ta­tá­sá­ra is kény­sze­rült, me­lyek­nek csak na­gyon kevés vagy éppen semmi köze sincs a mér­nök­kép­zés­hez – annak ká­rá­ra. A kor­mány igyek­szik a szük­sé­ges kor­rek­ci­ó­kat vég­re­haj­ta­ni, de ter­mé­sze­te­sen az el­len­ér­de­kelt bel- és kül­föl­di körök óri­á­si el­len­ál­lást fej­te­nek ki.

Ebben az össze­füg­gés­ben azért jó lenne a 20-as évek üze­ne­tét meg­szív­lel­ni. Még­oly ki­vá­ló köz­ok­ta­tá­si mi­nisz­te­rek, ál­lam­tit­ká­rok sem ér­het­nek el tar­tós ered­mé­nye­ket, ha két­éven­te cse­ré­lik őket. Nem vé­let­le­nül le­he­tett Gróf Kle­bels­berg Kunó olyan ered­mé­nyes, mivel fél­év­nyi bel­ügy­mi­nisz­ter­sé­ge után több mint ki­lenc évig volt köz­ok­ta­tá­si mi­nisz­ter, így tudta, hogy mit vet, és még az ara­tás­ban is részt ve­he­tett. Egy át­fo­gó kon­cep­ci­ót, el­kép­ze­lést le­he­tet­len két­éven­ként új mi­nisz­te­rek­kel vagy ál­lam­tit­ká­rok­kal meg­va­ló­sí­ta­ni! A Beth­len-kor­mány által köz­ok­ta­tás­ra, tu­do­mány­ra for­dí­tott költ­ség­ve­té­si há­nyad az utol­só kom­mu­nis­ta kor­mány­zat, Glatz Fe­renc mi­nisz­ter­sé­ge ide­jén a 14,4%-ról, mond és írd, 4%-ra csök­kent. Ekkor kez­dő­dött el a ma­gyar köz­ok­ta­tás lejt­me­ne­te, mely­nek első lép­cső­jét az egyre szű­kö­sebb anya­gi esz­köz­rend­szer ké­pez­te, majd pedig ezt a ne­ga­tív fo­lya­ma­tot te­téz­te be a ko­ráb­ban em­lí­tett li­be­rá­lis ok­ta­tá­si mi­nisz­te­rek, a rossz ame­ri­kai pél­dát kö­ve­tő és a „bo­lo­gnai fo­lya­ma­tot” Ma­gyar­or­szág­ra erő­sza­ko­ló te­vé­keny­sé­ge.

Az ered­mé­nyek kül­fől­di ér­té­ke­lé­se

A si­ke­res gaz­da­sá­gi és pénz­ügyi in­téz­ke­dé­sek ered­mé­nye az volt, hogy a fo­gyasz­tás is meg­nő­he­tett, és végre érez­he­tő­en emel­ke­dett az élet­szín­vo­nal, még­hoz­zá min­den réteg szá­má­ra. Erre a ko­ráb­bi mar­xis­ta tör­té­ne­lem­írás és a je­len­le­gi bal­ol­dal egy ré­szé­nek kri­ti­ká­ja úgy hang­zik, hogy a 20-as évek gaz­da­sá­gi fel­len­dü­lé­sé­ből az al­sóbb nép­osz­tá­lyok nem ré­sze­sül­tek. Ez nem igaz! A szo­ci­á­lis gon­dos­ko­dás te­rü­le­tén is óri­á­si elő­re­lé­pé­sek tör­tén­tek, akár­csak az egész­ség­ügy­ben. Úgy az előb­bi­re, mint az utób­bi­ra rész­le­te­sen ki kel­le­ne térni je­len­tő­sé­gük miatt, de ez té­má­já­ban és ter­je­del­mé­ben túl­fe­szí­te­né e ta­nul­mány ke­re­te­it. Ezért csak egy példa: a Ste­fá­nia ki­rá­lyi her­ceg­nő véd­nök­sé­gé­vel 1915-ben el­in­dí­tott, és Heim Pál által 1916-ban már egye­di kép­zé­si prog­ram­mal ren­del­ke­ző Vé­dő­női Szol­gá­lat a há­bo­rús kö­rül­mé­nyek kö­zött, az 1917-es bel­ügy­mi­nisz­te­ri ren­de­let el­le­né­re, nem kap­hat­ta meg a szük­sé­ges anya­gi tá­mo­ga­tást. A Beth­len-kor­mány át­fo­gó nép­egész­ség­ügyi in­téz­ke­dé­sei ke­re­té­ben az egész or­szág­ra ki­ter­je­dő há­ló­zat­tal és nagy­vo­na­lú fi­nan­szí­ro­zás­sal ren­del­ke­ző, igen ered­mé­nyes szer­ve­zet­té ala­kí­tot­ta. Ez az Eu­ró­pá­ban, ilyen for­má­ban egye­dül­ál­ló in­téz­mény, az új­ko­ri ma­gyar tör­té­ne­lem min­den vi­szon­tag­sá­gá­val da­col­va, nem­csak fo­lya­ma­to­san mű­kö­dik, de az Or­bán-kor­mány egyik súly­pon­ti te­rü­le­tén, a csa­lád­tá­mo­ga­tás­ban ki­emelt sze­rep­hez jut. A kö­vet­ke­ző idé­zet szol­gál­jon összeg­zé­sül. Egy igen­csak kri­ti­kus brit tör­té­nész, aki ala­po­san be­dol­goz­ta magát az anyag­ba, ezt írja: „The most im­por­tant ad­vance was the int­ro­duc­ti­on in 1927-28 of an ex­cel­lent so­ci­al ins­urance sys­tem both for wor­kers and for sa­la­ried emp­loye­es; but, bes­ides this, the aver­age wor­king day and week were shorte­ned substan­ti­ally... at the end of the Re­con­struc­ti­on pe­ri­od... real wages rose substan­ti­ally and unemp­loy­ment fell to a low fi­gu­re. The aver­age stan­dard of li­ving of a wor­ker in fac­to­ry in­dustry was up to the ge­ne­ral Cent­ral Euro­pe­an level...” (Ma­cart­ney, 1956:69). Azaz a ma­gyar mun­kás­ság hely­ze­te, e tör­té­nész meg­ál­la­pí­tá­sa sze­rint, tel­jes mér­ték­ben meg­fe­lelt a kö­zép-eu­ró­pai szint­nek.

Ezek az ered­mé­nyek még je­len­tő­seb­bek annak fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel, hogy 2010-ig az egy­mást váltó kor­mány­za­tok még a 70-es évek át­lag­ke­re­se­tét sem tud­ták el­ér­ni. Tel­je­sen „mo­dern­nek” tűnik Gróf Beth­len Ist­ván azon el­kép­ze­lé­se, mellyel „terv­be vette az ál­la­mi mun­ka­köz­ve­tí­tő és ál­la­mi bér­egyez­te­tő hi­va­tal lé­te­sí­té­sét, hogy a bér­dif­fe­ren­ci­á­kat a pár­tat­lan ál­la­mi kö­ze­gek köz­re­mű­kö­dé­se mel­lett le­hes­sen meg­ol­da­ni” (Be­re­gi 1930:39). Ennek je­len­le­gi for­má­ja a há­rom­ol­da­lú bér­tár­gya­lá­sok in­téz­mé­nye, mely va­ló­já­ban a szak­szer­ve­ze­tek tár­gya­lá­si po­zí­ci­ó­ját ja­vít­ja a sok­kal erő­sebb mun­ka­adói ol­dal­lal szem­ben, ugyan­ak­kor az így lét­re­jö­vő meg­egye­zé­sek biz­to­sít­ják a ki­szá­mít­ha­tó­sá­got és így a hosszabb távú ter­ve­zés le­he­tő­sé­gét, amely döntő elő­fel­té­te­le a gaz­da­ság egyen­le­tes fej­lő­dé­sé­nek. Még ennél is to­vább ment Gróf Beth­len az ál­ta­la 1921 nya­rán a mi­nisz­ter­el­nök­sé­gen össze­hí­vott an­ké­ton fel­ve­tett ja­vas­la­tá­val „mun­ka­kö­zös­sé­gek” ala­pí­tá­sá­ra.³¹ Ez egy olyan szerv lét­re­ho­zá­sát je­len­tet­te, amely le­he­tő­vé tette volna a mun­ka­vál­la­lók rész­vé­te­lét az adott vál­la­lat irá­nyí­tá­sá­ban. A gyá­ro­sok több­sé­ge ezt el­uta­sí­tot­ta: „nincs szük­ség gyári par­la­ment­re”, mon­dot­ták. Ötven évvel ké­sőbb Né­met­or­szág­ban si­ker­re vit­ték ezt az el­gon­do­lást „Mit­be­st­im­mung” cím­szó alatt: a mun­ka­adók el­ke­se­re­dett el­len­ál­lá­sá­val szem­ben győ­zött a kor­mány és a szak­szer­ve­ze­tek össze­fo­gá­sa. Az azóta el­telt négy év­ti­zed ta­pasz­ta­la­tai arról ta­nús­kod­nak, hogy ez a szer­ve­ze­ti forma nagy­ban hoz­zá­já­rult a béke meg­őr­zé­sé­hez a munka vi­lá­gá­ban. A ma­gyar­or­szá­gi mun­ka­adók rö­vid­lá­tók­nak bi­zo­nyul­tak az 1920-as évek­ben. És ma? A kor­mány min­den­eset­re lát­ha­tó si­ker­rel tö­rek­szik az erő­vi­szo­nyok ki­egyen­lí­té­sé­re ezen a téren is. Szin­tén máig ér­vé­nyes Gróf Beth­len Ist­ván célja: „le­he­tő­leg nem se­gélyt, hanem mun­kát sze­rez­ni a rossz sor­ban lé­vők­nek”.³² Ez ugyan­csak egy­be­vág az Or­bán-kor­mány „se­gély he­lyett mun­kát” prog­ram­já­val, a mun­ka­ala­pú tár­sa­da­lom ve­zé­rel­ve alap­ján. A tör­té­ne­lem­ben vissza­la­poz­va meg­ta­lál­ha­tó a két hithű re­for­má­tus ál­lam­fér­fi gon­dol­ko­dá­sá­nak közös gyö­ke­re; ez nem más, mint a kál­vi­ni mun­ka­e­thosz (Count of Beth­len, 2018:362, 364–365).

A már idé­zett angol tör­té­nész a Beth­len-kor­szak gaz­da­ság- és tár­sa­da­lom­po­li­ti­ká­ját ér­té­kel­ve a kö­vet­ke­ző­ket ál­la­pít­ja meg: „Wit­hin five years... Hun­gary had turned herself back into a... state of mixed ag­ri­cul­t­u­ral-in­dust­ri­al eco­nomy... 1928-29 found Hun­gary with a pros­pe­rous pos­ses­sing class, both urban end rural, the for­mer ca­te­gory inc­lu­ding not only the big fi­nan­ci­ers and in­dust­ri­a­lists but also many of the shop­keepers and ar­ti­sans: the let­ter not only the big land­lords but also the me­di­um and smal­ler men down... to the small­hold­ers... The well-be­ing of this clas­ses was sha­red by the State emp­loye­es of the hig­her and me­di­um gra­des. Count Beth­len had also succ­e­e­ded in est­ab­lish­ing... a large deg­ree of so­ci­al and po­li­ti­cal har­mony...” (Ma­cart­ney, 1956:64). Azaz mind­össze öt év alatt – az ál­lam­ház­tar­tás egyen­sú­lyá­nak hely­re­ál­lí­tá­sá­tól szá­mít­va – si­ke­rült a Tri­a­non­ban meg­cson­kí­tott Ma­gyar­or­szá­gon egy nagy­fo­kú tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai har­mó­ni­át, egyet­ér­tést te­rem­te­ni. Minden­nek alap­ját ter­mé­sze­te­sen a gaz­da­sá­gi fel­len­dü­lés ké­pez­te. Al­bert Tho­mas, volt fran­cia mi­nisz­ter, a Nem­zet­kö­zi Mun­ka­ügyi Hi­va­tal igaz­ga­tó­ja, szo­ci­a­lis­ta lé­té­re a leg­na­gyobb el­is­me­rés­sel nyi­lat­ko­zott Gróf Beth­len Ist­ván szo­ci­ál­po­li­ti­ká­já­ról. Töb­bek kö­zött ezt mond­ta: „La quest­ion so­ci­ale est la plus im­por­tante pour le fu­tu­re dév­el­op­e­ment de l’Euro­pe. Le Conte Beth­len est le rep­ré­s­en­tant trés en­gagé de cette quest­ion en Hong­rie.” (Eu­ró­pa jö­vő­be­li fej­lő­dé­sé­ben a leg­fon­to­sabb a szo­ci­á­lis kér­dés. Gróf Beth­len ennek a kér­dés­nek na­gyon el­kö­te­le­zett kép­vi­se­lő­je Ma­gyar­or­szá­gon. – G. B. I. for­dí­tá­sa.)³³

A Beth­len-kor­mány ered­mé­nye­it nyu­gat-eu­ró­pai kö­rök­ben nagy­ra ér­té­kel­ték. Ki­emel­ték a belső rend gyors és ha­tá­ro­zott meg­szi­lár­dí­tá­sát és kül­po­li­ti­kai si­ke­re­it, azt, hogy Nagy-Bri­tan­nia és Olasz­or­szág meg­nye­ré­sé­vel ki tu­dott törni a kis­an­tant nyo­má­sá­ból, és el­ér­te a je­len­tős nép­szö­vet­sé­gi hitel (Nem­ze­tek Szö­vet­sé­ge) fo­lyó­sí­tá­sát, 1926-tól pedig vissza tudta sze­rez­ni – mind­össze öt év után – az or­szág füg­get­len­sé­gét gaz­da­sá­gi téren is, és el­is­mer­ték ki­emel­ke­dő gaz­da­sá­gi és pénz­ügyi tel­je­sít­mé­nyét. Volt olyan szer­ző, aki fel­is­mer­te, mind­ez úgy tör­tént, hogy „ma­radt a baj gyö­ke­re, a tri­a­no­ni dik­tá­tum” (Die Wur­zel des Übels ble­ibt das Dik­tat von Tri­a­non). „Un­garn hat fast über­mensch­li­ches an Ener­gie ge­le­is­tet. Nach einem Zustand gefähr­li­cher Kris­is lebt und atmet es wi­e­der. Der Füh­rer­wil­le Graf Beth­lens hat neue Le­bens­ener­gi­en ge­schaf­fen” (Sch­midt-Pa­u­li, 1931:283). (Ma­gyar­or­szág szin­te em­ber­fe­let­ti ener­gi­át fej­tett ki. Egy ve­szé­lyes vál­ság után ismét él és lé­leg­zik. Gróf Beth­len ve­ze­tői aka­ra­ta új élet­erőt te­rem­tett. – G. B. I. for­dí­tá­sa.)

Té­nyek és ta­nul­sá­gok

Az ed­di­gi­ek­ben a kései utód, fel­mu­tat­va a beth­le­ni gaz­da­ság- és pénz­ügy­po­li­ti­ka alap­ve­tő el­kép­ze­lé­se­it, esz­kö­ze­it és ered­mé­nye­it, tö­re­ke­dett az eset­le­ges, ma is fel­hasz­nál­ha­tó ta­nul­sá­gok ki­dom­bo­rí­tá­sá­ra. A kö­vet­ke­zők­ben a múlt ese­mé­nye­it be­mu­tat­va, is­mé­tel­ten ke­re­si a kap­cso­la­tot a jelen gaz­da­ság­po­li­ti­kai tör­té­né­se­i­vel. Egy elő­ze­tes meg­jegy­zés: a tör­té­nel­met min­dig csak az adott kor kon­tex­tu­sá­ban lehet ér­tel­mez­ni, so­ha­sem sza­bad mai is­me­re­te­ink alap­ján ér­té­kel­ni, úgy­mond „hát­ra­fe­le írni”. Vi­lág­vi­szony­lat­ban és Ma­gyar­or­szá­gon is sok tör­té­nel­mi ta­nács­ko­zá­son és ki­ad­vány­ban kö­ve­tik el ezt a hibát; az ál­lí­tó­la­go­san „fel­vi­lá­go­sult” kor­ból ítél­nek meg – sőt el! – egy ko­ráb­bit. A ki­vá­ló tör­té­nész, Golo Mann, a No­bel-dí­jas író, Tho­mas Mann fia, a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben is már a tör­té­nész­kö­rök­ben oly el­ter­jedt, a his­tó­ri­át saját egyé­ni szem­szö­gük­ből és koruk „ma­inst­ream” fel­fo­gá­sa alap­ján meg­sem­mi­sí­tő kri­ti­ká­val tár­gya­ló kép­vi­se­lő­it „Die Schar­f­rich­ter der Ge­schich­te”, azaz a tör­té­ne­lem hó­hé­rai­nak ne­vez­te.³⁴ A múl­tat csak saját ko­rá­ból lehet meg­ér­te­ni! Lehet ta­nul­sá­go­kat le­von­ni a ma szá­má­ra, de csak „mu­ta­tis mu­tan­dis”, azaz a vál­toz­ta­tan­dók meg­vál­toz­ta­tá­sá­val. Az új ma­gyar al­kot­má­nyos, par­la­men­tá­ris de­mok­rá­cia a ma ki­hí­vá­sa­i­ra adott vá­la­sza­i­ban, ha­zánk jö­vő­jé­nek épí­té­sé­ben tu­da­to­san tá­masz­ko­dik tör­té­nel­münk leg­jobb ha­gyo­má­nya­i­ra. Ezek közé tar­to­zik a nem­zet talp­ra ál­lí­tá­sa a vi­lág­há­bo­rú és az ún. „for­ra­dal­mak” – va­ló­já­ban szűk cso­por­tok által a ha­ta­lom meg­ka­pa­rin­tá­sá­ért el­kö­ve­tett puccsok – okoz­ta tel­jes er­köl­csi össze­om­lás­ból és Tri­a­non ég­be­ki­ál­tó igaz­ság­ta­lan­sá­gá­nak nem­zet­tes­tet és or­szá­got cson­kí­tó, a gaz­da­sá­got tel­je­sen meg­bé­ní­tó kö­vet­kez­mé­nye­i­ből. Ezen em­ber­fe­let­ti mun­kát tudta Gróf Beth­len Ist­ván ki­vá­ló mun­ka­tár­sa­i­val, kö­ve­tő­i­vel és az éle­de­ző nem­zet egyre na­gyobb részt vál­la­lá­sá­val si­ker­re vinni.

Gon­do­lat­éb­resz­tő lehet a Beth­len-kor­szak vív­má­nya­it rö­vi­den össze­fog­lal­ni abból a szem­pont­ból, hogy mennyi­re szol­gál­hat­nak eset­leg a mai kor­nak is ta­nul­sá­gul. Gróf Beth­len Ist­ván kor­má­nya hat­ha­tó­san tá­mo­gat­ta a vas- és fém-, va­la­mint az épí­tő­ipart. Tri­a­non, a szin­te min­den ás­vány­kincs, az ipar szá­má­ra alap­ve­tő nyers­anyag­bá­zis el­vesz­té­se után lét­fon­tos­sá­gú volt új ipar­ágak ki­fej­lesz­té­se, ame­lyek­ben – mai ki­fe­je­zés­sel élve – a „hoz­zá­adott érték” do­mi­nál. Ezért ki­emel­ten, „stra­té­gi­ai ága­zat­ként” ke­zel­ték a fi­nom­me­cha­ni­kát, az elekt­ro-, a hír­adás­tech­ni­kát, az élel­mi­szer-, a gyógy­szer- és tex­til­ipart. Ezek azok az ipar­ágak, ame­lye­ket 1987-től az úgy­ne­ve­zett „spon­tán pri­va­ti­zá­ció” je­gyé­ben szét­ver­tek az IMF, az Egye­sült Ál­la­mok és az Eu­ró­pai Unió nyo­má­sá­ra, ér­de­kelt kül­föl­di körök pi­ac­hoz jut­ta­tá­sá­nak elő­se­gí­té­sé­re, egy­ben a meg­bu­kott kom­mu­nis­ta ve­ze­tő réteg e fo­lya­mat­ban szer­zett „jö­ve­del­mé­nek” kö­szön­he­tő­en (így in­dult be 1987-től a „large scale cor­rupt­ion”), gaz­da­sá­gi egyed­ural­má­nak le­he­tő­vé té­te­lé­re az ún. rend­szer­vál­tás után is. El­ret­ten­tő példa a kom­mu­nis­ta idő­ben is vi­lág­szin­ten ver­seny­ké­pes, ma­gyar élel­mi­szer-fel­dol­go­zó ipar, azon belül a cu­kor­gyár­tás el­kó­tya­ve­tyé­lé­se főleg az oszt­rák kon­ku­ren­ci­á­nak, mely még a gyár­tó­te­le­pe­ket is le­rom­bol­ta, hogy azok eset­le­ges új­ra­in­dí­tá­sa egy ké­sőb­bi idő­pont­ban se le­gyen le­het­sé­ges; vagy az ame­ri­kai elekt­ro­mos izzók pi­a­cán 3%-os ré­sze­se­dés­sel ren­del­ke­ző Tungs­ram mé­lyen áron aluli el­adá­sa a Ge­ne­ral El­ectrics­nek (GE); vagy a ki­vá­ló, ex­port­ké­pes Lehel Hű­tő­gyár Lind­é­nek jut­ta­tá­sa. A pri­va­ti­zá­ció fel­mér­he­tet­len pusz­tí­tá­sá­nak épí­tett me­men­tó­ja, „em­lék­mű­ve” az a kül­föl­di kéz­ben lévő be­vá­sár­ló­köz­pont és iro­da­ház-komp­le­xum, amely a „ma­gá­no­sí­tás” ered­mé­nye­ként a föld­del egyen­lő­vé tett vi­lág­hí­rű, a Beth­len-kor­szak­ban ki­fej­lesz­tett és a szo­ci­a­liz­mus ide­jé­ben is vi­lág­hí­rű Ma­gyar Op­ti­kai Művek he­lyén ék­te­len­ke­dik. A tu­do­mány­po­li­ti­ká­ban nagy súlyt fek­tet­tek az egye­te­mek ok­ta­tá­si fel­ada­tá­nak el­lá­tá­sa mel­lett azok ku­ta­tó­köz­pont­tá ala­kí­tá­sá­ban. Itt elég pél­da­ként el­ső­sor­ban a Ma­gyar Ki­rá­lyi Jó­zsef Nádor Mű­sza­ki és Gaz­da­ság­tu­do­má­nyi Egye­tem és a kor leg­fon­to­sabb nem­zet­kö­zi cé­ge­i­nek együtt­mű­kö­dé­sét em­lí­te­ni.³⁵

A 2010-es gaz­da­ság- és pénz­ügy­po­li­ti­kai for­du­lat egyre több ha­son­ló­sá­got mutat az 1920-as évek­hez. A Beth­len-kor­mány erő­sen szor­gal­maz­ta az olaj-, föld­gáz- és vil­la­mo-sipar – elég Bán­hi­dá­ra utal­ni – és a cson­ka or­szág meg­ma­radt bá­nyá­i­nak, il­le­tő­leg újak­nak a fej­lesz­té­sét. Az Or­bán-kor­mány gaz­da­ság­po­li­ti­ká­já­nak is egyik köz­pon­ti té­má­ja az ener­gia­el­lá­tás, va­la­mint a né­hány meg­ma­radt ál­la­mi ér­de­kelt­ség új­já­szer­ve­zé­se, a stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú cégek vissza­vá­sár­lá­sa. Az 1920-as évek tu­da­tos ide­gen­for­gal­mi fej­lesz­té­sei, a ter­mál­vi­zek ki­hasz­ná­lá­sa, Lil­la­fü­red fel­épí­té­se, Bu­da­pest „für­dő­vá­ros­sá” tör­tént ki­épí­té­se szin­tén vissza­kö­szön­nek a je­len­le­gi kor­mány­po­li­ti­ká­ban. 1921 és 1930 kö­zött 290 ezer (!) la­kó­ház épült fel, ennek ke­re­té­ben 1924-től 1929-ig, öt év alatt, hat­van­ezer lakás Bu­da­pes­ten.³⁶ Egy ilyen szám­ról 1990 és 2010 kö­zött ál­mod­ni sem le­he­tett! A la­kás­épí­tés új­ra­in­dí­tá­sa ma is fon­tos fel­adat. A nép­egész­ség­ügy te­rü­le­tén Ma­gyar­or­szág ko­moly gon­dok­kal küsz­kö­dött 1921 előtt, de az azt kö­ve­tő évek pél­da­mu­ta­tó in­téz­ke­dé­se­i­nek kö­szön­he­tő­en ha­ma­ro­san si­ke­rült a nyu­gat-eu­ró­pai or­szá­gok szint­jét meg­kö­ze­lí­te­ni, sok eset­ben meg is előz­ni. Pél­dá­ul a vé­dő­női rend­szer lét­re­ho­zá­sá­val és kö­vet­ke­ze­tes ki­épí­té­sé­vel olyan in­téz­ményt lé­te­sí­tett a kor­mány, mely Eu­ró­pá­ban ma is egye­dül­ál­ló, mint aho­gyan már em­lí­tet­tük.

A vi­dék­fej­lesz­tés­ben is nagy volt az elő­re­lé­pés a tár­gyalt idő­ben, nem kis mér­ték­ben a jól mű­kö­dő szö­vet­ke­ze­ti bank­rend­szer­nek és az eu­ró­pai hírű Ma­gyar Föld­hi­tel­in­té­zet­nek kö­szön­he­tő­en. A kom­mu­niz­mus szét­ver­te eze­ket az in­téz­mé­nye­ket, és a csak tor­zó­ban meg­ma­radt ta­ka­rék­szö­vet­ke­ze­tek egész más cé­lo­kat szol­gál­tak. 1990 óta a mai napig nem si­ke­rült egy ál­la­mi­lag tá­mo­ga­tott, az egész or­szá­got át­fo­gó, a leg­ki­sebb te­le­pü­lé­se­ket is elérő há­ló­zat­tal ren­del­ke­ző vi­dék­fej­lesz­té­si ban­kot lét­re­hoz­ni, mely nem­csak a ma­gyar me­ző­gaz­da­sá­got, hanem a vi­dé­ki kis- és kö­zép­vál­lal­ko­zá­so­kat úgy az ipar­ban, mint a ke­res­ke­de­lem­ben hosszú le­já­ra­tú és na­gyon ala­csony ka­ma­to­zá­sú – azaz vissza­fi­zet­he­tő – köl­csö­nök­kel tudná el­lát­ni (Gróf Beth­len Ist­ván, 2014). Na­gyon jó, hogy a Ma­gyar Nem­ze­ti Bank az ipar és a me­ző­gaz­da­ság egy ré­szét 2–2,5%-os ka­ma­to­zá­sú hi­te­lek­kel látja el, ezek azon­ban kö­ze­pes fu­tam­ide­jű­ek, és a főleg kül­föl­di irá­nyí­tá­sú ban­ko­kon ke­resz­tül ke­rül­nek ki­he­lye­zés­re. Jó irány­ba mutat a kom­mu­nis­ta idő­ből örök­lött ta­ka­rék­szö­vet­ke­ze­ti torzó gyö­ke­res át­szer­ve­zé­se. Ebből az új szer­ve­ze­ti rend­szer­ből le­het­ne, a Nem­ze­ti Bank által nyúj­tott ala­csony ka­ma­to­zá­sú hi­te­lek ide tör­té­nő át­irá­nyí­tá­sá­val, a Vidék Bank­ját végre lét­re­hoz­ni. Gróf Beth­len Ist­ván mély meg­győ­ző­dés­sel pár­tol­ta a szö­vet­ke­ze­ti moz­gal­mat is: „kor­mány­za­ti po­li­ti­ká­já­nak ér­de­me el­ső­sor­ban az O.K.H (Or­szá­gos Köz­pon­ti Hi­tel­szö­vet­ke­zet) és a Han­gya (Szö­vet­ke­ze­tek) ha­tal­mas fel­len­dü­lé­se” (Be­re­gi, 1930:34). A Gróf Ká­ro­lyi Sán­dor által Ma­gyar­or­szá­gon el­in­dí­tott szö­vet­ke­ze­ti moz­ga­lom, mely Wil­helm Ra­if­fe­i­sen­re, az auszt­ri­ai és né­met­or­szá­gi, róla el­ne­ve­zett há­ló­zat meg­ala­pí­tó­já­ra is nagy ha­tás­sal volt, szép si­ke­re­ket ért el az első vi­lág­há­bo­rú előtt. Tri­a­non e téren is ha­tal­mas pusz­tí­tást vég­zett, sú­lyos kár érte a gaz­da- és fo­gyasz­tá­si, va­la­mint a hi­tel­szö­vet­ke­ze­te­ket. 2292 hi­tel­szö­vet­ke­zet­ből 1805 el­ve­szett, 2242 Han­gya Szö­vet­ke­zet­ből 951 ma­radt.³⁷

Az er­dé­lyi ál­la­po­tok e téren is kü­lö­nö­sen drá­ma­i­ak vol­tak. A román „föld­re­form”, mely csak po­li­ti­kai cé­lo­kat szol­gált, a ma­gyar bir­to­ko­sok­tól el­vett föl­de­ket ki­zá­ró­lag ro­má­nok­nak jut­tat­ván, meg­rop­pan­tot­ta a gaz­da­tár­sa­dal­mat, egy­ben meg­ren­dí­tet­te az er­dé­lyi ma­gyar élet leg­fon­to­sabb gaz­da­sá­gi alap­ját. Ebben a hely­zet­ben ho­zott a ha­tal­mas len­dü­let­tel új­ra­in­dí­tott szö­vet­ke­ze­ti moz­ga­lom igen je­len­tős si­ke­re­ket az 1920-as, va­la­mint 30-as évek­ben, és még fo­ko­zot­tab­ban Észak-Er­dély vissza­tér­te után.³⁸ A Ta­nács­köz­tár­sa­ság be­til­tot­ta és szét­rom­bol­ta a szö­vet­ke­ze­ti moz­gal­mat. Ez­után az új­ra­kez­dés, Tri­a­non kö­vet­kez­té­ben, igen nehéz volt. A kor­mány­za­ti sze­rep­vál­la­lás te­rem­tet­te meg az alap­ját annak a cso­dá­la­tos vi­rág­zás­nak, me­lyet a kom­mu­nis­ták pusz­tí­tot­tak el, be­tilt­va az igazi szö­vet­ke­ze­te­ket, a TSZCS-kkel pedig máig ha­tó­an el­hi­tel­te­le­nít­ve a szö­vet­ke­zés gon­do­la­tát a tár­sa­da­lom szé­les ré­te­ge­i­ben – saj­nos főleg vi­dé­ken. 1990-et kö­ve­tő­en si­ke­rült ha­tal­mas erő­fe­szí­té­sek­kel a gaz­da­ság e fon­tos te­rü­le­tén elő­re­lé­pést el­ér­ni, sőt az utób­bi évek­ben új, si­ke­res for­má­kat ki­fej­lesz­te­ni (lásd a diák- vagy a nyug­dí­jas-szö­vet­ke­ze­te­ket). Azon­ban ahhoz, hogy a szö­vet­ke­ze­ti moz­ga­lom vissza­nyer­hes­se gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pét, főleg a vi­dék­fej­lesz­tés­ben és a bel­föl­di pi­a­cok meg­erő­sí­té­sé­ben, erő­tel­jes ál­la­mi tá­mo­ga­tás­ra van szük­ség (mint pl. Auszt­ri­á­ban, főleg 1955, a szov­jet csa­pa­tok ke­let-auszt­ri­ai ki­vo­ná­sa után). A Beth­len-kor­szak pél­dá­ja mai kö­rül­mé­nyek kö­zött is ér­vé­nyes.

Gróf Beth­len Ist­ván ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök több mint tíz­éves kor­mány­zá­sá­nak csúcs­pont­ját 1928-ban érte el. Ki­lenc­ven évvel ké­sőbb meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a már­tír mi­nisz­ter­el­nö­köt pél­da­ké­pé­nek te­kin­tő Orbán Vik­tor ve­ze­té­sé­vel Ma­gyar­or­szág jó úton halad úgy a ha­gyo­má­nyo­kat te­kint­ve és azo­kat fi­gye­lem­be véve, mint egy va­ló­ban mo­dern, nem a 250 éves meg­cson­to­so­dott, or­to­dox li­be­ra­liz­must vagy a 2007–2008-as pénz­ügyi vál­ság során lát­vá­nyo­san cső­döt mondó neo­li­be­ra­liz­must kö­ve­tő gaz­da­ság-pénz­ügy­po­li­ti­ka ki­ala­kí­tá­sá­val.