A kkv-k meg­vé­dé­se a glo­ba­li­zá­ció ne­ga­tív ha­tá­sa­i­tól

Pol­gá­ri Szem­le, 14. évf., 1–3. szám, 2018, 180–192., DOI: 10.24307/psz.2018.0814

Össze­fog­la­lás

Cik­künk­ben min­de­nek­előtt át kí­ván­juk te­kin­te­ni, hogy a 20. szá­zad végén ki­ala­kult, sa­já­tos glo­ba­li­zá­ci­ó­nak mi­lyen a jel­lem­ző mű­kö­dé­si mo­dell­je, és hogy ez a mű­kö­dé­si mo­dell mi­ként ha­tott az olyan el­ma­ra­dott pe­ri­fé­ria­or­szá­gok gaz­da­sá­gá­ra és tár­sa­dal­má­ra, mint ami­lyen Ma­gyar­or­szág is volt a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén. Az alap­kér­dé­sünk: mi az oka a hazai kö­zép­vál­la­la­tok vi­szony­la­gos ver­seny­kép­te­len­sé­gé­nek a nagy nem­zet­kö­zi vál­lal­ko­zá­sok­kal szem­ben, és mi­ként le­het­ne ezt a ver­seny­hát­rányt pi­ac­kon­form mód­sze­rek­kel csök­ken­te­ni. Az elem­zés során egy­részt át­te­kint­jük a glo­ba­li­zá­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó igen gaz­dag hazai és nem­zet­kö­zi szak­iro­dal­mat, va­la­mint szá­mí­tá­so­kat vég­zünk a ja­va­solt meg­ol­dás(ok) pénz­ügyi (költ­ség­ve­té­si) ha­tá­sa­i­ra vo­nat­ko­zó­an. Az ál­ta­lunk is ja­va­solt, vál­la­la­ti mé­ret­nagy­ság­hoz kap­cso­ló­dó tár­sa­sá­gi adó, il­let­ve a szin­tén vál­la­la­ti mé­ret­nagy­ság­hoz kap­cso­ló­dó tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si el­vo­ná­sok nem je­len­te­nek pi­ac­tor­zí­tást, hanem in­kább a nor­má­lis piaci ver­seny hely­re­ál­lí­tá­sá­nak le­het­nek az esz­kö­zei. Re­mé­nye­ink sze­rint a ja­vas­la­tok egy mű­kö­dő­ké­pes mak­ro­gaz­da­sá­gi meg­ol­dást szol­gál­tat­hat­nak nem­csak Ma­gyar­or­szág ese­té­ben, hanem egyéb, ha­son­ló hely­zet­ben lévő or­szá­gok­nak is.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) kódok: L26, H2, F6, J3
Kulcs­sza­vak: kis- és kö­ze­pes vál­lal­ko­zá­sok, transz­na­ci­o­ná­lis vál­la­la­tok, glo­ba­li­zá­ció, vál­la­la­ti adó­zás, ver­seny­ké­pes­ség

Si­ze-Re­la­ted Cor­pora­te Ta­xa­ti­on
How to Pro­tect SMEs From the Ad­ver­se Ef­fects of Glo­ba­li­za­ti­on?

Sum­ma­ry

This ar­tic­le pri­ma­rily gives an over­view of the ty­pi­cal ope­ra­ti­o­nal model of the pe­cu­li­ar glo­ba­li­za­ti­on that evol­ved at the end of the 20th cent­ury and its im­pact on the eco­no­mi­es and so­ci­eti­es in the back­ward pe­rip­hery, inc­lu­ding Hun­gary, in the early 1990s. The basic quest­ions are: what is the rea­son for the re­la­tive non-com­pe­ti­ti­ve­ness of Hun­ga­ri­an me­di­um-si­zed com­pa­ni­es in com­pa­ri­son to large in­ter­na­ti­o­nal com­pa­ni­es, and how can this com­pe­ti­tive di­sad­van­tage be re­du­ced with mar­ket-con­for­mant met­hods? An over­view is given of the ex­ten­sive Hun­ga­ri­an and in­ter­na­ti­o­nal li­te­ra­tu­re on glo­ba­li­za­ti­on, and cal­cu­la­tions are made on the fi­nan­cial (fis­cal) im­pacts of the re­com­men­ded so­lu­ti­on(s). The si­ze-re­la­ted cor­pora­te tax and si­ze-re­la­ted so­ci­al ins­urance dues pro­po­s­ed by us do not dis­tort the mar­ket, and can rat­her serve to res­tore re­gu­lar mar­ket com­pe­tit­ion. We hope that these re­com­men­da­tions may serve a viab­le mac­ro­e­co­no­mic so­lu­ti­on for Hun­gary as well as other count­ri­es in a si­mil­ar si­tu­a­ti­on.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) codes: L26, H2, F6, J3
Key­words: small and me­di­um-si­zed com­pa­ni­es, trans­na­ti­o­nal cor­pora­tions, glo­ba­li­za­ti­on, cor­pora­te ta­xa­ti­on, com­pe­ti­ti­ve­ness

A glo­ba­li­zá­ció sza­ka­szai

A glo­ba­li­zá­ció már több száz, mások sze­rint azon­ban akár ezer éve is zajló fo­lya­mat, van, aki már a Római Bi­ro­dal­mat is egy­faj­ta glo­ba­li­zá­ci­ó­nak te­kin­ti, de a tör­té­né­szek és köz­gaz­dá­szok ál­ta­lá­ban egyet­ér­te­nek abban, hogy a glo­ba­li­zá­ció alap­ve­tő­en a nagy föld­raj­zi fel­fe­de­zé­sek óta lé­te­zik (lásd pél­dá­ul Be­ni­chi, 2007; Ka­to­na et al., 2013; Ber­ger, 2003).

Az IMF, a Nem­zet­kö­zi Va­lu­ta­alap sze­rint a glo­ba­li­zá­ci­ó­nak a kö­vet­ke­ző főbb as­pek­tu­sai kü­lön­böz­tet­he­tők meg:

A ta­pasz­ta­la­tok azt mu­tat­ják, hogy a tech­no­ló­gi­ai, jogi és kul­tu­rá­lis glo­ba­li­zá­ci­ót rend­sze­rint a gaz­da­sá­gi glo­ba­li­zá­ció előzi meg, és azok mint­egy a glo­ba­li­zá­ció egyéb as­pek­tu­sa­i­nak elő­fel­té­te­le­i­ként szol­gál­nak.

A gaz­da­sá­gi glo­ba­li­zá­ci­ót vi­szony­lag jól lehet mérni, pél­dá­ul a ke­res­ke­de­lem és a nem­zet­kö­zi tő­ke­moz­gá­sok összes ter­me­lés­hez való vi­szo­nyá­val, il­let­ve a nem­zet­kö­zi mo­bi­li­tás szá­ma­i­val is. A glo­ba­li­zá­ció szá­ma­it ele­mez­ve szem­be­tű­nő, hogy vol­tak kor­sza­kok, ame­lyek során a glo­ba­li­zá­ció csak las­sab­ban vál­to­zott, míg más idő­sza­kok­ban a glo­ba­li­zá­ció fel­gyor­su­lá­sá­nak le­het­tünk a tanúi.

Angus Mad­di­son (2007) által össze­gyűj­tött, hosszú távú gaz­da­sá­gi idő­so­rok alap­ján vi­szony­lag jó képet ka­punk arról, hogy a glo­ba­li­zá­ció mely idő­sza­kok­ban volt gyor­sabb, és mikor las­sult le in­kább. A glo­ba­li­zá­ció el­té­rő üteme egyéb­ként szá­mos köz­gaz­dász vagy szo­cio­ló­gus mun­ká­i­ban fel­buk­kant (pl. Ber­ger, Be­ni­chi vagy Mad­di­son). Mad­di­son szá­mai alap­ján azt lát­juk, hogy a glo­ba­li­zá­ció első hul­lá­má­ra az 1500–1600-as évek­ben ke­rült sor. Ezt a hul­lá­mot egy je­len­tős glo­ba­li­zá­ci­ós las­su­lás kö­vet­te, majd a „hosszú 19. szá­zad”, vagy­is a fran­cia for­ra­da­lom­tól az első vi­lág­há­bo­rú­ig tartó idő­szak során ismét a glo­ba­li­zá­ció üte­mé­nek gyor­su­lá­sa kö­vet­ke­zett, míg az 1914-től egé­szen az 1970-es éve­kig tartó idő­szak a glo­ba­li­zá­ció újabb apá­lyát hozta, amit aztán az 1970-es évek­től nap­ja­in­kig tartó, sokak sze­rint új je­len­sé­ge­ket is hozó, újabb glo­ba­li­zá­ci­ós da­gály vál­tott fel. Su­zanne Ber­ger ki­emel­te a 19. szá­za­di glo­ba­li­zá­ció és nap­ja­ink glo­ba­li­zá­ci­ós fo­lya­ma­ta­i­nak ha­son­ló­sá­ga­it, fel­hív­va a fi­gyel­met arra, hogy ahogy a 19. szá­za­di glo­ba­li­zá­ció is egy hosszabb glo­ba­li­zá­ci­ós apály­nak, va­la­mint a nem­zet­ál­la­mok egy­más­nak fe­szü­lő ver­sen­gé­sé­nek adta át a he­lyet 1914-ben, vé­le­mé­nye sze­rint egy ha­son­ló for­ga­tó­könyv nincs ki­zár­va nap­ja­ink­ban sem.

A még máig is ható glo­ba­li­zá­ci­ós fo­lya­ma­tok tu­laj­don­kép­pen alap­ve­tő­en a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en, az öt­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­től, il­let­ve a hat­va­nas évek­től kezd­tek előbb las­sab­ban, majd egyre gyor­sabb ütem­ben meg­je­len­ni és ki­bon­ta­koz­ni a vi­lág­gaz­da­ság­ban. Ugyan­ak­kor azt is látni kell, hogy ez a glo­ba­li­zá­ci­ós fo­lya­mat, amely­nek a lé­nye­ge, hogy a nem­zet­kö­zi ke­res­ke­de­lem, il­let­ve a nem­zet­kö­zi tő­ke­áram­lás a nem­ze­ti gaz­da­sá­gok nö­ve­ke­dé­si üte­me­i­nél gyor­sab­ban nö­vek­szik, nem volt előz­mé­nyek nél­kü­li, és ér­de­kes módon, a glo­ba­li­zá­ció ko­ráb­ban már leg­alább egy­szer lát­vá­nyo­san össze­om­lott.

Su­zanne Ber­ger ame­ri­kai szo­cio­ló­gus és köz­gaz­dász, a Mas­sa­chu­se­tts Ins­ti­tu­te of Tech­no­logy, az MIT ku­ta­tó­ja, még 2003-ban, tehát jóval a 2008-as gaz­da­sá­gi vál­ság előtt írt egy na­gyon ér­de­kes elem­zést, Notre première mon­dia­li­sa­ti­on (A mi első glo­ba­li­zá­ci­ónk) cím­mel. Ebben a könyv­ben a szer­ző nem ke­ve­seb­bet ál­lí­tott, mint hogy az első si­ke­res glo­ba­li­zá­ci­ó­ra már a 19. szá­zad során sor ke­rült, ami­kor Na­pó­le­on bu­ká­sát, il­let­ve a na­pó­le­o­ni kor­sza­kot le­zá­ró bécsi kong­resszust, azaz 1815-öt kö­ve­tő­en a nem­zet­kö­zi ke­res­ke­de­lem és a nem­zet­kö­zi tő­ke­ki­vi­tel hi­he­tet­len ütemű fej­lő­dés­nek in­dult, és ez a glo­ba­li­zá­ci­ós fo­lya­mat el is tar­tott egé­szen az első vi­lág­há­bo­rú­ig. Egyéb­ként más fran­cia köz­gaz­dá­szok (mint pél­dá­ul Be­ni­chi, 2007) arra is fel­hív­ták a fi­gyel­met, hogy már a 19. szá­za­di glo­ba­li­zá­ci­ós hul­lám előtt is volt példa ha­son­ló glo­ba­li­zá­ci­ó­ra, ne­ve­ze­te­sen a nagy föld­raj­zi fel­fe­de­zé­se­ket kö­ve­tő­en, a 15–16. szá­zad során, ami­kor az Eu­ró­pá­ból ki­in­du­ló gyar­ma­to­sí­tás fo­lya­ma­ta el­kez­dő­dött.

Rá­adá­sul a 19. szá­za­di glo­ba­li­zá­ció olyan si­ke­res­nek tűnt, hogy 1909-ben, tehát nem sok­kal az első vi­lág­há­bo­rút meg­elő­ző­en egy angol új­ság­író, Nor­man Ang­ell, az angol The Eco­no­mist mun­ka­tár­sa azt írta egy cik­ké­ben, ame­lyet ké­sőbb könyv­vé fej­leszt­ve is meg­is­mé­telt, hogy „Eu­ró­pá­ban a 20. szá­zad­ban már nem le­het­sé­ges há­bo­rú a nem­zet­gaz­da­sá­gok szo­ros össze­fo­nó­dá­sa miatt”. Sze­rin­te „min­den­ki jóval töb­bet ve­szí­te­ne egy há­bo­rús konf­lik­tus­ban, mint amennyit azzal nyer­ni le­het­ne” (Ang­ell, 1911). Saj­nos, az első és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú során el­fe­lej­tet­tek szól­ni erről a had­vi­se­lők­nek, és aztán ennek nyo­mán mil­li­ók pusz­tul­tak el, romba dönt­ve Eu­ró­pát és Ázsia nagy ré­szét.

Nor­man Ang­ellt azóta is gyak­ran fel­em­le­ge­tik ezen téves jós­la­ta kap­csán, itt azon­ban szá­munk­ra ér­de­ke­sebb, hogy még egy ko­ráb­ban si­ke­res­nek és vissza­for­dít­ha­ta­lan­nak lát­szó glo­ba­li­zá­ci­ós fo­lya­mat is bi­zony képes volt vi­szony­lag gyor­san, egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra akár hosszabb-rö­vi­debb időre is le­áll­ni, sőt, akár tel­je­sen meg is for­dul­ni, helyt adva az egy­más­sal ve­tél­ke­dő nem­zet­gaz­da­sá­gok küz­del­mé­nek. Az első vi­lág­há­bo­rú után ugyan­is éppen ez tör­tént, a vi­lág­ke­res­ke­de­lem, il­let­ve a nem­zet­kö­zi tő­ke­ki­vi­tel erő­sen le­las­sult, il­let­ve a há­bo­rúk alatt tel­je­sen el is le­he­tet­le­ne­dett, és csak az öt­ve­nes évek vé­gé­re len­dült fel is­mé­tel­ten.

A glo­ba­li­zá­ció leg­újabb da­gá­lyá­nak előz­mé­nye,
az im­port­he­lyet­te­sí­tő ipa­ro­sí­tás (isi) a 20. szá­zad kő­ze­pén

A het­ve­nes évek glo­ba­li­zá­ci­ós da­gá­lya alap­ve­tő­en a 20. szá­zad kö­ze­pén, Celso Fur­ta­do (1956; 1964) és Raul Preb­isch (1950) mun­kái nyo­mán elő­tér­be ke­rült im­port­he­lyet­te­sí­tő ipa­ro­sí­tás­sal (Im­port Substi­tu­ting In­dust­ri­a­li­sa­ti­on – ISI) füg­gött össze. Mind­ket­ten a Chi­lé­ben mű­kö­dő CEPAL, vagy­is az ENSZ La­tin-Ame­ri­ka és Ka­rib-ten­ge­ri Bi­zott­sá­gá­nál dol­goz­tak köz­gaz­dász­ként. Fur­ta­do a bra­zil gaz­da­ság­ról írt mun­ká­i­ban, Preb­isch az ar­gen­tin gaz­da­ság­ról ké­szí­tett elem­zé­se­i­vel ala­poz­ta meg az im­port­he­lyet­te­sí­tő ipa­ro­sí­tást. A ki­in­du­ló gon­do­lat az volt, hogy az első vi­lág­há­bo­rú előt­ti idők­ben a la­tin-ame­ri­kai or­szá­gok (akár­csak a világ más el­ma­ra­dott, nem ipa­ro­so­dott te­rü­le­tei is) fő­ként nyers­anya­go­kat, La­tin-Ame­ri­ka ese­té­ben el­ső­sor­ban me­ző­gaz­da­sá­gi ter­mé­ke­ket ex­por­tál­tak Észak-Ame­ri­ká­ba és Nyu­gat-Eu­ró­pá­ba, és a be­folyt va­lu­tá­ból ipari ter­mé­ke­ket vá­sá­rol­tak ugyan­ott. Az első és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú, il­let­ve a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti nagy gaz­da­sá­gi vál­ság azon­ban meg­gá­tol­ta eze­ket a ke­res­ke­del­mi kap­cso­la­to­kat. Egy­részt a há­bo­rúk ide­jén a német ten­ger­alatt­já­rók blo­kád­ja, más­részt a nagy gaz­da­sá­gi vál­ság során az el­sze­gé­nye­dett, ala­csony vá­sár­ló­erő­vel ren­del­ke­ző eu­ró­pai és észak-ame­ri­kai fej­lett or­szá­gok nem vol­tak ké­pe­sek meg­ven­ni a la­tin-ame­ri­kai nyers­ter­mé­ke­ket, és az ott igé­nyelt ipar­cik­ke­ket Dél-Ame­ri­ká­ba le­szál­lí­ta­ni.

A la­tin-ame­ri­kai köz­gaz­dá­szok egy része az úgy­ne­ve­zett struk­tu­ra­lis­ta irány­zat­hoz tar­to­zott, akik nagy­részt a CE­PAL-ban dol­goz­tak, és akik erő­sen hit­tek az ál­la­mi se­gít­ség­gel és köz­pon­ti ter­ve­zés­sel meg­va­ló­sí­tott im­port­he­lyet­te­sí­tő ipa­ro­sí­tás­ban. Az el­mé­le­ti ér­ve­lést az öt­ve­nes évek ele­jé­től gya­kor­la­ti lé­pé­sek is kö­vet­ték. Ek­kor­tól kezd­ve sorra kezd­ték a la­tin-ame­ri­kai or­szá­gok, va­la­mint más füg­get­len­né vált gyar­ma­tok, mint pél­dá­ul India, In­do­né­zia, Észak-Vi­et­nám, il­let­ve több af­ri­kai or­szág is, kor­mány­za­ti esz­kö­zök­kel tá­mo­gat­ni a hazai fel­dol­go­zó­ipar lét­re­ho­zá­sát. Ter­mé­sze­te­sen az ipar ki­ala­kí­tá­sa nem volt egy­sze­rű, és fő­ként nem olcsó dolog, ezért már – az erő­sza­kos ál­la­mi köz­pon­to­sí­tás mel­lett – a kez­de­tek­től fogva kül­föl­di hi­te­lek­ből (is) fi­nan­szí­roz­ták az im­port­he­lyet­te­sí­tő ipa­ro­sí­tást, de az öt­ve­nes-hat­va­nas évek vál­ság­men­tes, sta­bil, inf­lá­ció­men­tes gaz­da­sá­gi kör­nye­ze­té­ben ez egy­ál­ta­lán nem oko­zott prob­lé­mát.

Az im­port­he­lyet­te­sí­tő ipa­ro­sí­tás el­mé­le­ti alap­jai Fried­rich List, il­let­ve John M. Key­nes írá­sa­i­hoz nyúl­nak vissza, és a „struk­tu­ra­lis­ta” köz­gaz­dá­szok azt ál­lí­tot­ták, hogy a tör­té­ne­lem során min­den si­ke­res ipari or­szág ese­té­ben volt egy erős ál­la­mi­lag tá­mo­ga­tott és vé­dő­vá­mok­kal vé­dett, saját erős ipa­ro­sí­tá­si sza­kasz. Talán nem té­ve­dünk na­gyot, ha úgy vél­jük, hogy ez az im­port­he­lyet­te­sí­tő ipa­ro­sí­tás erő­sen sér­tet­te az Egye­sült Ál­la­mok gaz­da­sá­gi ér­de­ke­it, hi­szen azzal a ve­széllyel járt, hogy a ko­ráb­ban az észak-ame­ri­kai ipar kor­lát­lan fel­ve­vő­pi­a­cát je­len­tő La­tin-Ame­ri­ka saját ter­mé­kek­kel látja el magát.

Az im­port­he­lyet­te­sí­tő ipa­ro­sí­tás ku­dar­cát az ala­poz­ta meg, hogy a het­ve­nes évek ele­jé­re egy sa­já­tos, ak­ko­ri­ban stag­f­lá­ci­ó­nak ne­ve­zett hely­zet ala­kult ki a vi­lág­gaz­da­ság­ban, ame­lyet a gaz­da­sá­gi stag­ná­lás és az inf­lá­ció együt­tes fenn­ál­lá­sa jel­lem­zett. A stag­f­lá­ció tel­je­sen el­lent­mon­dott a ha­gyo­má­nyos fő­áram­la­tú gaz­da­sá­gi el­mé­le­tek­nek, ame­lyek­ben az inf­lá­ció a gaz­da­ság túl­fű­tött­sé­gét je­lez­te, és az inf­lá­ció le­küz­dé­sé­hez a ka­ma­tok eme­lé­se, il­let­ve a költ­ség­ve­té­si ki­adá­sok vissza­fo­gá­sa volt az aján­lott re­cept. Ter­mé­sze­te­sen ezek a lé­pé­sek min­den ilyen eset­ben erő­sen le­fé­kez­ték a gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dést is. A het­ve­nes év­ti­zed stag­f­lá­ci­ó­ja ese­té­ben azon­ban nyil­ván­va­ló­an egé­szen más okok­ban gyö­ke­re­zett. A fő ok az 1973-as jom kip­pu­ri há­bo­rút kö­ve­tő arab olaj­em­bar­gó, il­let­ve az irak–iráni há­bo­rút kö­ve­tő kő­olaj­ter­me­lés-vissza­esés volt, ame­lyek együt­te­sen azt ered­mé­nyez­ték, hogy a kő­olaj­árak az egek­be szök­tek. A nyers­olaj­árak hosszú távú ár­ala­ku­lá­sát be­mu­ta­tó ada­tok sze­rint, az öt­ve­nes és hat­va­nas évek során a nyers­olaj re­ál­ára in­kább csök­kent, de 1971 és 1987 kö­zött több ízben is ko­ráb­ban el­kép­zel­he­tet­len ár­emel­ke­dé­sek­re ke­rült sor a nyers­olaj pi­a­cán. Nyil­ván a vi­et­ná­mi há­bo­rú szin­tén hoz­zá­já­rult az ener­gia­árak emel­ke­dé­sé­hez és a stag­f­lá­ció ki­ala­ku­lá­sá­hoz. Itt ter­mé­sze­te­sen kí­ná­la­ti ol­dal­ról in­du­ló inf­lá­ci­ó­ról volt szó, ame­lyet nem­igen le­he­tett ha­gyo­má­nyos, ke­res­let-vissza­fo­gó in­téz­ke­dé­sek­kel ke­zel­ni.

A stag­f­lá­ci­ó­ra az Egye­sült Ál­la­mok köz­pon­ti bank­ja, a FED azon­ban rest­rik­tív hi­tel­po­li­ti­ká­val vá­la­szolt, amely­nek ered­mé­nye­ként a ka­ma­tok hir­te­len emel­ked­ni kezd­tek, de az ár­emel­ke­dés ettől még nem las­sult je­len­tő­seb­ben, hi­szen a szű­kös és egyre drá­gább nyers­olaj miatt szin­te az összes fon­tos ter­mék ára emel­ke­dett. Ennek nyo­mán a hosszú távú ka­mat­ala­ku­lá­si ada­tok sze­rint mind dol­lár­ban, mind font­ban a het­ve­nes évek során igen je­len­tős ka­mat­emel­ke­dé­sek­re ke­rült sor. Font­ban ez a ka­mat­emel­ke­dé­si sza­kasz már a hat­va­nas évek során el­in­dult, dol­lár­ban azon­ban csak ké­sőbb ke­rült sor je­len­tő­sebb ka­mat­emel­ke­dé­sek­re. Bár ezek a ka­mat­eme­lé­sek nem­igen já­rul­tak hozzá ahhoz, hogy a stag­f­lá­ció gyor­san el­tűn­jön a vi­lág­pi­ac­ról, ahhoz ele­gek vol­tak, hogy az im­port­he­lyet­te­sí­tő ipa­ro­sí­tást foly­ta­tó fej­lő­dő or­szá­gok gaz­da­sá­gi fej­lő­dé­sét meg­ál­lít­sa. Az emel­ke­dő ka­ma­tok miatt ugyan­is az ipa­ro­sí­tás­hoz szük­sé­ges hi­te­lek fel­vé­te­le egyre na­gyobb ne­héz­sé­gek­be üt­kö­zött, és a meg­le­vő hi­te­lek tör­lesz­tő­rész­le­tei is – az emel­ke­dő hi­tel­ka­ma­tok miatt – igen gyor­san nö­ve­ked­ni kezd­tek. Ennek nyo­mán több fej­lő­dő or­szág¹ hi­tel­vál­ság­ba ke­rült, ami­kor a ko­ráb­ban fel­vett hi­te­lek vissza­fi­ze­té­se is ne­héz­sé­gek­be üt­kö­zött.

A glo­ba­li­zá­ció har­ma­dik, leg­újabb hul­lá­ma
a 20. szá­zad végén: a wa­shing­to­ni kon­szen­zus és
a transz­na­ci­o­ná­lis vál­la­la­tok üz­le­ti mo­dell­je

A hi­tel­vál­ság­ra az a meg­ol­dás kí­nál­ko­zott, hogy egy­részt a hi­te­lek egy ré­szét el­en­ged­jék (erre ké­sőbb kor­lá­to­zott mér­ték­ben sor is ke­rült), il­let­ve ki­dol­goz­ták a John Wil­li­am­son, a wa­shing­to­ni Ins­ti­tu­te for In­ter­na­ti­o­nal Eco­no­mics mun­ka­tár­sá­nak ne­vé­hez köt­he­tő, úgy­ne­ve­zett wa­shing­to­ni kon­szen­zust (Wil­li­am­son, 1989) a fej­lő­dő or­szá­gok to­váb­bi fi­nan­szí­ro­zá­si igé­nye­i­nek meg­ol­dá­sá­ra. Ennek a lé­nye­ge az volt, hogy a kor­má­nyok adják fel a ko­ráb­bi im­port­he­lyet­te­sí­tő ipar­po­li­ti­ká­ju­kat, és a to­váb­bi­ak­ban in­kább kül­föl­di köz­vet­len be­ru­há­zá­sok révén old­ják meg a gond­ja­i­kat. Ez a ja­vas­lat éle­sen szem­ben állt a fej­lő­dő or­szá­gok ko­ráb­bi, kül­föl­di mű­kö­dő­tő­ke-be­ru­há­zá­so­kat (Fo­rei­gn Di­rect In­vestment) éle­sen el­uta­sí­tó ál­lás­pont­já­val.²

Ez volt az az idő­pont, ami­kor a wa­shing­to­ni kon­szen­zus aján­lá­sa­it el­fo­gad­va a fej­lő­dő or­szá­gok, il­let­ve a volt szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok – töb­bé-ke­vés­bé – lel­ke­sen fel­ad­ták ko­ráb­bi el­zár­kó­zá­si stra­té­gi­á­ju­kat, és meg­nyi­tot­ták gaz­da­sá­gu­kat a kül­föl­di be­ru­há­zá­sok előtt (a la­tin-ame­ri­kai gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés­re vo­nat­ko­zó­an lásd pl. Soli­ma­no–Soto, 2005 elem­zé­sét).

Míg ko­ráb­ban a nem­zet­kö­zi köz­vet­len be­ru­há­zá­sok és az ezek nyo­mán ki­ala­ku­ló transz­na­ci­o­ná­lis vál­la­la­tok (tnv-k) egy­ál­ta­lán nem vol­tak jel­lem­ző­ek a vi­lág­ban, a het­ve­nes évek vé­gé­től kezd­ve ezek a be­ru­há­zá­sok, il­let­ve a tnv-k egyre je­len­tő­seb­bek­ké vál­tak. Ez volt a glo­ba­li­zá­ció új hul­lá­ma, amely alap­ve­tő­en kü­lön­bö­zött a ko­ráb­bi­ak­tól. A het­ve­nes évek glo­ba­li­zá­ci­ó­já­ra az volt jel­lem­ző, hogy meg­je­len­tek a tnv-k, a nagy nem­zet­kö­zi vál­la­la­tok, ame­lyek mű­kö­dé­si mo­dell­je az volt, hogy a ter­me­lést ki­szer­vez­ték az ala­csony bérű or­szá­gok­ba, míg a ter­mé­ke­ket a gaz­dag, ma­ga­sabb bérű, fej­lett or­szá­gok­ban igye­kez­tek ér­té­ke­sí­te­ni (lásd erre vo­nat­ko­zó­an pl. Ka­to­na et al., 2013). Végső soron ez a mo­dell meg­va­ló­sí­tot­ta a „vá­sá­rolj ol­csón, és adj el drá­gán” alap­el­vet, és ezen ár­kü­lönb­sé­gek kö­vet­kez­té­ben ezek a nem­zet­kö­zi nagy­vál­la­la­tok min­den kü­lö­nö­sebb erő­fe­szí­tés nél­kül hi­he­tet­le­nül magas ext­ra­pro­fit­ra tud­tak szert tenni, amit to­vább erő­sí­tett az el­ma­ra­dott or­szá­gok azon po­li­ti­ká­ja, amely­nek során kü­lön­le­ges adó­ked­vez­mé­nyek­kel és spe­ci­á­lis tá­mo­ga­tá­sok­kal igye­kez­tek elő­moz­dí­ta­ni a mul­tik be­te­le­pe­dé­sét. Az egyes te­lep­he­lyek közti áru- és szol­gál­ta­tás­moz­gás, il­let­ve az árak mes­ter­sé­ges tor­zí­tá­sa révén a mul­tik je­len­tős adó­zá­si elő­nyö­ket is sze­rez­tek (ezt hív­ják transz­fer­ára­zás­nak), ami­nek kö­vet­kez­té­ben e vál­la­la­tok ext­ra­pro­fit­ja még to­vább nö­ve­ke­dett (lásd pl. UNC­TAD, 1994–2017).

Sok ku­ta­tó ele­mez­te már kri­ti­ku­san nap­ja­ink transz­na­ci­o­ná­lis vál­la­la­to­kon ala­pu­ló glo­ba­li­zá­ci­ó­ját, és hogy a No­bel-dí­jas Stig­litz és Krug­man mel­lett má­sok­ra is utal­junk, meg kell em­lí­te­ni Dani Rod­rik, Pi­ketty, Ven­ab­les írá­sa­it, il­let­ve a ma­gyar ku­ta­tók közül Csath Mag­dol­na, Pász­tor Sza­bolcs, Ka­to­na Klára, Árva Lász­ló és mások mun­ká­it, akik az el­múlt húsz év során fo­lya­ma­to­san ele­mez­ték a glo­ba­li­zá­ci­ós tren­de­ket, és fel­hív­ták a fi­gyel­met a glo­ba­li­zá­ció visszás­sá­ga­i­ra.

A bér­kü­lőnb­sé­gek fenn­ma­ra­dá­sa a 20. szá­zad vé­gé­től

A 20. szá­zad vé­gé­től kezd­ve a glo­ba­li­zá­ció új, nem­zet­kö­zi vál­la­la­to­kon fel­épü­lő mo­dell­jé­ben egy olyan üz­le­ti rend­szer ala­kult ki, amely­ben a fej­lett or­szá­gok­ban ma­ga­sak vol­tak a bérek, és itt vet­ték meg (drá­gán) a világ többi ré­szé­ben meg­ter­melt javak és szol­gál­ta­tá­sok nagy ré­szét, míg a sze­gé­nyebb, el­ma­ra­dott or­szá­gok­ban a mun­ka­bé­rek ala­cso­nyak ma­rad­tak, és így ol­csón meg le­he­tett ott ter­mel­ni a gaz­dag or­szá­gok­ban ér­té­ke­sí­ten­dő ja­va­kat és szol­gál­ta­tá­so­kat. Ebben a rend­szer­ben a gyak­ran csak egy­sze­rű­en „mul­tik­nak” ne­ve­zett transz­na­ci­o­ná­lis vál­la­la­tok­nak igen elő­nyös volt, hogy az el­ma­radt or­szá­gok­ban levő ter­me­lő­üze­me­ik­ben ol­csón vá­sá­rol­tak, és a cent­rum­or­szá­gok­ban a gaz­dag ve­vők­nek drá­gán tud­ták el­ad­ni a ter­mé­ke­i­ket.

Ugyan­ak­kor az el­ma­ra­dott or­szá­gok­ban mű­kö­dő, hazai kis- és kö­zép­vál­la­la­tok egyre sú­lyo­sabb gon­dok­kal küz­döt­tek a glo­ba­li­zált gaz­da­ság­ban. Mi­köz­ben a mul­tik­nak rend­sze­rint nem oko­zott ko­mo­lyabb gon­dot a mun­ká­sok meg­fi­ze­té­se és a sok eset­ben a bé­re­ket ter­he­lő igen magas köz­ter­hek, el­ső­sor­ban tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si já­ru­lé­kok ki­gaz­dál­ko­dá­sa sem, addig a hazai pi­ac­ra ter­me­lő kis- és kö­zép­vál­la­la­tok nem vol­tak ké­pe­sek az ol­csón meg­ter­melt ja­va­kat és szol­gál­ta­tá­so­kat drá­gán el­ad­ni, mert rend­sze­rint ezek a ki­sebb vál­lal­ko­zá­sok csak a helyi, hazai pi­ac­ra ter­mel­tek, ahol a ma­ga­sabb ára­kat nem le­he­tett ér­vé­nye­sí­te­ni.³ Az ezen or­szá­gok­ban mű­kö­dő kis- és kö­ze­pes vál­lal­ko­zá­sok ennek nyo­mán egyre in­kább rá­kény­sze­rül­tek az adó­csa­lás­ra, és egyre ki­szol­gál­ta­tot­tab­bak let­tek a po­li­ti­kai elit­nek, amely­től fo­lya­ma­to­san gaz­da­sá­gi tá­mo­ga­tást és egyéb ke­gye­ket vár­tak túl­élé­sük ér­de­ké­ben, és ame­lye­ket rend­sze­rint bu­sá­san vissza is fi­zet­tek ennek az elit­nek.

Kü­lö­nö­sen ko­moly gon­do­kat je­len­tett ez azon or­szá­gok­ban, ame­lyek­ben a mun­ka­bé­rek jóval ala­cso­nyab­bak vol­tak, mint a fej­lett, gaz­dag or­szá­gok­ban. Kü­lö­nö­sen akkor vált sú­lyos­sá ez a prob­lé­ma, ha az el­ma­radt ala­csony bérű or­szág­ból vi­szony­lag könnyen le­he­tett ki­ván­do­rol­ni a ma­ga­sabb bérű cent­rum­or­szá­gok­ba, mint pél­dá­ul az Eu­ró­pai Unió ke­le­ti tér­sé­ge­i­ből a tér­ség nyu­ga­ti fe­lé­be. Ebben a hely­zet­ben szá­mos or­szág szin­te ki­ürült a mun­ka­erő el­ván­dor­lá­sa miatt. Ma­gyar­or­szág össze­sen tíz­mil­lió la­ko­sá­ból egyes ada­tok sze­rint mint­egy fél­mil­li­ó­an hagy­ták el az or­szá­got 2004 és 2017 kö­zött, hogy Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban dol­goz­za­nak, de Bul­gá­ria, Ro­má­nia, Hor­vát­or­szág vagy a balti ál­la­mok is ha­son­ló, ará­nya­ik­ban azon­ban sok­szor sú­lyo­sabb em­ber­vesz­te­sé­get szen­ved­tek el. Ter­mé­sze­te­sen az ön­ma­gá­ban még nem iga­zán tra­gi­kus, hogy a la­kos­ság száma ala­cso­nyabb lesz, mint ko­ráb­ban volt, de maga az át­me­net erő­sen meg­vi­sel­te ezen or­szá­go­kat. Kü­lö­nö­sen az okoz prob­lé­mát, hogy el­ső­sor­ban az in­no­va­tív, ma­ga­san kép­zett fi­a­ta­lok men­nek el, és az idős, sok eset­ben el­tar­tás­ra szo­ru­ló la­ko­sok ma­rad­nak ott­hon, akik­nek a nyug­díj­fi­nan­szí­ro­zá­sát, va­la­mint egész­ség­ügyi rend­szer­rel való el­lá­tá­sát az ál­lam­nak nem könnyű meg­ol­da­ni. Ezen or­szá­go­kon még az sem segít, ha köz­pon­ti­lag elő­ír­ják a mi­ni­mál­bé­rek eme­lé­sét, mert míg a cent­rum­ban és a pe­ri­fé­ri­án egy­aránt jelen lévő, olcsó mun­ka­erőt hasz­ná­ló és a ter­mé­ke­ket drá­gán eladó mul­tik rend­sze­rint könnye­dén ké­pe­sek ki­ter­mel­ni a ma­ga­sabb bé­re­ket, a helyi, ke­vés­bé gaz­dag, ala­cso­nyabb vá­sár­ló­ere­jű pi­ac­ra ter­me­lő kis- és kö­zép­vál­lal­ko­zá­sok ál­ta­lá­ban nem ké­pe­sek a bér­eme­lést ára­ik­ban a ve­vők­re át­há­rí­ta­ni.⁴

A 20. szá­zad végén ki­ala­kult glo­ba­li­zá­ci­ós rend­szer be­fa­gyasz­tot­ta a bér­kü­lönb­sé­ge­ket a sze­gény és gaz­dag tér­sé­gek közt, va­la­mint hoz­zá­já­rult a va­gyon­kon­cent­rá­ció ko­ráb­ban nem lá­tott nö­ve­ke­dé­sé­hez (a va­gyon­kü­lönb­ség nö­ve­ke­dé­sé­ről lásd Pi­ketty, 2015; Rod­rik, 1997; The World Bank, 2017 anya­ga­it).

A bér­fel­zár­kó­zás kér­dé­sei az el­ma­ra­dott or­szá­gok­ban

Egy­ér­tel­mű, hogy a pe­ri­fé­ria­or­szá­gok bérei au­to­ma­ti­ku­san nem ké­pe­sek fel­zár­kóz­ni a cent­rum­or­szá­gok bé­re­i­hez, nyil­ván­va­ló­an nem azért, mert el­té­rő ha­té­kony­sá­gú ter­me­lés foly­na a cent­rum­ban és a pe­ri­fé­ri­á­ban. Ha így lenne, nem le­het­ne meg­in­do­kol­ni, hogy a ke­let-eu­ró­pai dol­go­zók mitől tál­to­sod­nak meg hir­te­len, és miért nő meg a ter­me­lé­keny­sé­gük, amint ki­ke­rül­nek Nyu­gat-Eu­ró­pá­ba. A va­ló­ság­ban in­kább arról van szó, hogy a nagy nem­zet­kö­zi vál­la­la­tok szán­dé­ko­san az ala­csony hoz­zá­adott ér­té­kű, olcsó, ala­csony bérű, kép­zet­len mun­ka­erőt igény­lő te­vé­keny­sé­ge­ket te­le­pí­tik át a ke­let-eu­ró­pai pe­ri­fé­ria­or­szá­gok­ba, és ezért mes­ter­sé­ge­sen ala­cso­nyan tart­ják ott a bé­re­ket, ami­hez még a magas adóék, vagy­is a bé­re­ket ter­he­lő el­vo­ná­sok (sze­mé­lyi jö­ve­de­lem­adó, tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si be­fi­ze­té­sek) is hoz­zá­já­rul­nak, csök­kent­ve a nettó bér­szín­vo­na­lat a sze­gé­nyebb or­szá­gok­ban.⁵

Ebben a hely­zet­ben nem lehet va­ló­ban ha­té­kony meg­ol­dás a kö­te­le­ző mi­ni­mál­bér fel­eme­lé­se a pe­ri­fé­ria­or­szá­gok­ban, ugyan­is – szem­ben a transz­na­ci­o­ná­lis vál­la­la­tok­kal – a helyi pi­ac­ra ter­me­lő hazai kis- és kö­zép­vál­la­la­tok a ma­ga­sabb bé­re­ket nem tud­ják ki­ter­mel­ni. Az igazi meg­ol­dást csak az je­lent­het­né, ha a gaz­dag cent­rum­or­szá­gok és a sze­gény pe­ri­fé­ria­or­szá­gok közti mun­ka­bér­kü­lönb­sé­gek csök­ken­té­se ér­de­ké­ben a sze­gé­nyebb or­szá­gok­ban, mint ami­lyen Ma­gyar­or­szág is, a vál­la­la­to­kat ter­he­lő el­vo­ná­sok és adók (mint ami­lyen pél­dá­ul a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si el­vo­ná­sok, va­la­mint a tár­sa­sá­gi jö­ve­de­lem­adó) egy ré­szét a vál­la­la­ti mé­ret­hez köt­nék.⁶ Ebben a hely­zet­ben a kis mé­re­tű vál­lal­ko­zá­sok­nak ala­cso­nyabb tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si el­vo­ná­so­kat, il­let­ve ala­cso­nyabb tár­sa­sá­gi adó­kat kel­le­ne fi­zet­ni­ük. Ezzel a rend­szer­rel je­len­tős mér­ték­ben ki le­het­ne kü­szö­böl­ni a nem­zet­kö­zi nagy­vál­la­la­tok jö­ve­del­mi szi­vattyú­já­nak azon ha­tá­sa­it, ame­lyek gá­tol­ják a helyi kis- és kö­zép­vál­lal­ko­zá­sok helyt­ál­lá­sát. Ők ugyan­is a bér­ver­seny­ben ma kép­te­le­nek lé­pést tar­ta­ni a nagy mul­tik­kal, és emi­att fo­lya­ma­to­san el­vesz­tik a leg­kép­zet­tebb dol­go­zó­i­kat.

A vál­la­la­ti méret sze­rint dif­fe­ren­ci­ált el­vo­ná­si rend­szer jel­lem­zői

Vál­la­la­ti de­mog­rá­fia Ma­gyar­or­szá­gon a rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en

2016 és 2018 kö­zött a no­mi­ná­lis át­lag­ke­re­set emel­ke­dé­se a ver­seny­szek­tor­ban 23% körül vár­ha­tó (MNB, 2018:24). A bel­föl­di árak ehhez ké­pest (sze­ren­csé­re) meg­le­he­tő­sen sta­bi­lak.⁷ Ez azon­ban azt is je­len­ti, hogy az árak eme­lé­sé­vel csak ki­sebb rész­ben lehet kom­pen­zál­ni a meg­emel­ke­dő költ­sé­ge­ket.

Mind­ez el­ső­sor­ban a ki­sebb cégek szá­má­ra hát­rá­nyos, mert ők zö­mé­ben a belső piac felé ori­en­tá­lód­tak. Ezért a szo­ci­á­lis hoz­zá­já­ru­lá­si adó (a to­váb­bi­ak­ban szo­cho) 2019. évi 2%-os csök­ken­té­sén túl, a ki­sebb cé­gek­nél to­váb­bi adó­könnyí­tés lenne in­do­kolt. Már csak azért is, mert ezek a cégek bi­zo­nyos fokig két tűz közé ke­rül­tek. Az egyik ol­da­lon áll­nak a mul­ti­na­ci­o­ná­lis cégek, ame­lyek­nek a magas nye­re­ség­ho­za­muk miatt a je­len­le­git 25–40%-kal meg­ha­la­dó bérek ki­fi­ze­té­se után is bő­sé­ge­sen ma­rad­na pro­fit­juk. A másik ol­da­lon áll­nak katás cégek, ame­lyek száma las­san eléri a 250 ezret. A katás cé­gek­nél ala­csony az adó­szint, sőt, ha nö­ve­lik a be­vé­te­le­i­ket, az­után semmi pót­ló­la­gos adót nem fi­zet­nek. Noha nem hisszük azt, hogy egy 20-30 fős ke­res­ke­del­mi vagy ipari vál­lal­ko­zást egy­sze­mé­lyes katás cégek he­lyet­te­sí­te­ni tud­ná­nak, az már könnyen el­kép­zel­he­tő, hogy egy cég a 25 fős dol­go­zói lét­szá­má­nak a két­har­ma­dát pa­pí­ron „ki­szer­ve­zi”.⁸ Ekkor az ára­i­ban bőven alá tud kí­nál­ni a ko­ráb­bi ver­seny­tár­sa­i­nak, azok­nak, akik­nél a dol­go­zók to­vább­ra is nor­mál módon, al­kal­ma­zott­ként van­nak be­je­lent­ve.

A ki­sebb mé­re­tű cégek ked­vez­mé­nyes el­bí­rá­lá­sa azért is fon­tos, mert tár­sa­dal­mi okok miatt is szük­sé­ges lenne meg­erő­sí­te­ni a kö­ze­pes nagy­sá­gú cégek tá­bo­rát. Ennek az a fő útja, hogy a ki­sebb cégek egy része szá­má­ra valós le­he­tő­sé­get te­rem­tünk ahhoz, hogy kö­ze­pes mé­re­tű céggé nö­ve­ked­je­nek. Ez a vi­dék­fej­lesz­tés ér­de­ké­ben is kar­di­ná­lis je­len­tő­sé­gű lehet, ugyan­is a vi­dé­ki tér­sé­gek­ben a sta­bil kö­zép­vál­lal­ko­zá­sok biz­to­sít­ják (biz­to­sít­hat­nák) a tér­ség gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi sta­bi­li­tá­sát.

Ha szem­ügy­re ve­szünk egy kis­tér­sé­get vagy já­rást, úgy min­den­hol ta­lál­ni leg­alább 10-15 kis­vál­lal­ko­zást. Jó ré­szük képes volt arra is, hogy túl­él­je a vál­ság idő­sza­kát. Ezek a cégek ál­ta­lá­ban helyi erő­for­rá­sok­ra tá­masz­kod­nak, és nem kínai vagy in­di­ai alap­anya­got, al­kat­ré­sze­ket mun­kál­nak meg. Ha meg­emel­ked­nek a költ­sé­ge­ik, a hely­be­li tu­laj­do­no­sok akkor sem me­ne­kül­nek el gyor­san (szem­ben a kül­föl­di tu­laj­do­no­sok­kal, akik ilyen ese­tek­ben rövid időn belül sze­dik a sá­tor­fá­ju­kat, és odébb­áll­nak).

Fel kell hívni a fi­gyel­met arra is, hogy az el­múlt négy esz­ten­dő­ben ha­zánk­ban a na­gyobb cégek súlya emel­ke­dett.⁹ Ez azt lát­szik iga­zol­ni, hogy bér­emel­ke­dés ide vagy oda, a kül­föl­di cégek kellő nye­re­ség mel­lett meg­ta­lál­ják a szá­mí­tá­su­kat Ma­gyar­or­szá­gon.

El­vi­leg a „vál­la­la­tok de­mog­rá­fi­á­ja” az a kér­dés­kör, ahol ada­to­kat, elem­zé­se­ket lehet meg­tud­ni arról, hány éve mű­köd­nek a vál­lal­ko­zá­sok egyes cso­port­jai. A nem­zet­kö­zi­leg egy­sé­ges fel­fo­gás­ban pub­li­kált ada­tok azon­ban csak a fel­színt jel­zik. Azt meg­tud­hat­juk, hogy az 1–5 évvel az­előtt ala­pí­tott, adott mé­ret­ka­te­gó­ri­á­jú cég lé­te­zik-e még pár év múlva. Azt vi­szont nem, hogy a kö­ze­pes vagy ki­sebb vál­lal­ko­zá­sok­nak mek­ko­ra há­nya­da érte meg a tíz-, ti­zen­öt vagy épp a húsz­éves kort. De azt sem, hogy át­la­go­san hány éve­sek az adott cso­port vál­la­la­tai.

A pub­li­kált ada­to­kat az aláb­bi­ak­ban a kis- és kö­ze­pes vál­la­la­tok ese­té­ben ele­mez­zük. Meg­ál­la­pít­ha­tó az 1. táb­lá­zat alap­ján, hogy a cégek cse­ré­lő­dé­se Ma­gyar­or­szá­gon nem túl in­ten­zív. A 2011–2015-ös idő­szak­ban a 10–19 fős cé­gek­ből éven­te átlag 482 darab (2,7%) új cég lé­pett be a pi­ac­ra, de be­lő­lük meg is szűnt 581. A 20–49 fős cégek közül a be­lé­pő évi 147-tel (1,7%) szem­ben meg­szűnt évi 199. A kö­ze­pes nagy­sá­gú cégek ese­té­ben a 61 be­lé­pő cég­gel (1,3%) szem­ben éven­te meg­szűnt 69 cég.¹⁰ Fon­tos azon­ban hoz­zá­ten­ni azt, hogy az egyes cso­por­tok­ban a meg­szű­nő cé­gek­nek mint­egy fele épp azok közül kerül ki, ame­lye­ket 1–5 éve in­dí­tot­tak el.

A táb­lá­zat alap­ján arra lehet kö­vet­kez­tet­ni, hogy ná­lunk a 10–20 fős vagy akár az 50–150 fős cégek zöme leg­alább 7–9 éve mű­kö­dik. Fel­te­he­tő, hogy kö­zü­lük akár 4050%-ot ki­tesz azok­nak a cé­gek­nek az ará­nya, ame­lyek már 12–15 éve lé­tez­nek.¹² A kis és kö­ze­pes mé­re­tű cégek lassú vál­la­lat­cse­ré­lő­dé­se mel­lett je­len­tős ér­té­ket kép­vi­sel egy kis­tér­ség­ben az, ha egy ki­sebb vagy egy kö­ze­pes mé­re­tű cég 7–8 vagy akár 15 éve is sta­bi­lan gaz­dál­ko­dik. Ugyan­is, ha va­la­mi miatt mond­juk az ötö­dük, ha­to­duk hir­te­len ki­es­ne a sor­ból, akkor újabb 6-8 évbe is be­le­tel­het, amíg ha­son­ló nagy­sá­gú cégek lép­nek majd a he­lyük­re.

Vál­la­la­ti de­mog­rá­fia Len­gyel­or­szág­ban

Len­gyel­or­szág­ban a meg­elő­ző 4-5 évben be­lé­pő cégek száma, túl­élé­si jel­lem­zői mel­lett arról is ad közre ada­to­kat a sta­tisz­ti­kai hi­va­tal, hogy ezek hány em­ber­nek adnak mun­kát, mek­ko­ra az ár­be­vé­te­lük, a nye­re­sé­gük, a be­ru­há­zá­suk.

A fenti táb­lá­zat sze­rint Len­gyel­or­szág­ban a kis mé­re­tű cégek fog­lal­koz­ta­tot­ta­i­nak 84%-a (az ár­be­vé­tel 87%-ával) olyan vál­lal­ko­zá­sok­nál dol­go­zott 2016-ban, me­lyek már leg­alább öt éve mű­köd­tek.¹⁴ A kö­ze­pes nagy­sá­gú cégek fog­lal­koz­ta­tott­ja­i­nak pedig a 92%a (az össz­ár­be­vé­tel 94%-ával) a már leg­alább öt éve lé­te­ző cé­gek­nél volt. Csak a mik­ro­cé­gek­nél mu­tat­ko­zott je­len­tő­sebb ütemű cse­ré­lő­dés. De még ott is az össz­pro­duk­tum­nak (és a fog­lal­koz­ta­tot­tak­nak) csak a 30%-a szár­ma­zott az öt évnél fi­a­ta­labb vál­lal­ko­zá­sok­tól.

Amennyi­ben idő­sza­kon­ként ha­son­ló ada­to­kat Ma­gyar­or­szág­ra vo­nat­ko­zó­lag is pub­li­kál­ná­nak, akkor a ma­i­nál ob­jek­tí­veb­ben le­het­ne ele­mez­ni a vál­la­la­ti szer­ke­ze­tet, ami hoz­zá­já­rul­hat­na a kkv-po­li­ti­ka jobb meg­ala­po­zá­sá­hoz.

A 2016–2018. évi ke­re­se­ti és adó­vál­to­zá­sok be­csül­he­tő ha­tá­sai

A 3. táb­lá­zat mu­tat­ja, hogy a ke­re­se­ti, il­let­ve adó­vál­to­zá­sok nettó ha­tá­sa a kis­vál­la­la­tok bá­zis­idő­sza­ki ered­mé­nyé­nek több mint a har­ma­dát fel­emész­tet­te ha­zánk­ban 2016 és 2018 kö­zött. Ezzel szem­ben a nagy­vál­la­tok ese­té­ben csak az ered­mény 13%-át vit­ték el a vál­to­zá­sok. A kö­zép­vál­la­la­tok a két cso­port kö­zött áll­nak, a vál­to­zá­sok itt az ered­mény ötö­dét emész­tet­ték fel.

Ja­vas­la­tok az el­vo­ná­sok mé­ret­nagy­ság sze­rin­ti mér­sék­lé­sé­re

Cél­sze­rű lenne a vál­lal­ko­zá­sok első öt­ven­mil­lió fo­rint­nyi bér­ki­adá­sa után ala­cso­nyabb szo­chót ki­vet­ni. Sze­rin­tünk 7%-kal csök­ken­tett mér­té­kű el­vo­nás ja­va­sol­ha­tó a min­den­ko­ri szo­cho­el­vo­nás­hoz ké­pest. Tehát a 2019-ben 17,5%-ra csök­ke­nő szo­cho mel­lett 10,5%-ot kel­le­ne fi­zet­ni az első 50 mil­lió Ft után.

El­gon­do­lá­sunk sze­rint ezt a ked­vez­ményt min­den cég meg­kap­ná az al­kal­ma­zot­tak ré­szé­re fi­ze­tett bérek után. A ki­sebb és a na­gyobb cégek kö­zött az el­té­rés abban lenne, hogy egy 10–12 fős cég tel­jes évi bér­ki­fi­ze­té­se ked­vez­mé­nyes lenne, míg egy két­száz fős cég ese­té­ben csak a ja­nu­á­ri bér­ki­fi­ze­tés lenne ked­vez­mé­nyes. Ahogy el­ér­né a cég bér­ki­fi­ze­té­se az 50 mil­li­ós szin­tet, úgy az a fö­löt­ti rész­re már a nor­mál el­vo­ná­si kul­csot kel­le­ne al­kal­maz­ni.

Becs­lé­sünk sze­rint a fenti rend­szer éves szin­ten a ver­seny­szek­tor­ban 210 mil­li­árd Ft ál­la­mi be­vé­tel­ki­esést ered­mé­nyez­ne (az idei bér­szín­vo­nal­lal szá­mol­va).¹⁶ A vár­ha­tó hatás 10%-a je­lent­kez­ne olyan kis­vál­lal­ko­zá­sok­nál, ame­lyek­nél a bér­költ­ség­nek je­len­tős há­nya­da 50 mil­lió fe­lett, to­váb­bi 10%-a pedig a kö­ze­pes vagy na­gyobb cégek bérei után járna.

Kő­vet­kez­te­té­sek, az ered­mé­nye­ink ér­tel­me­zé­se

Vé­le­mé­nyünk sze­rint az elő­ző­ek­ben a szak­iro­da­lom alap­ján bi­zo­nyí­tot­tuk, hogy a 20. szá­zad végi „har­ma­dik glo­ba­li­zá­ci­ós hul­lám” lé­nye­ge az, hogy a kü­lön­bö­ző or­szá­gok­ban te­lep­he­lyek­kel ren­del­ke­ző nagy nem­zet­kö­zi vál­lal­ko­zá­sok ered­mé­nye­sen hasz­nál­ják ki az egyes or­szá­gok ere­den­dő ár- és bér­kü­lönb­sé­ge­it, és ennek nyo­mán, a ter­me­lés op­ti­má­lis tér­be­li szer­ve­zé­se révén, ké­pe­sek je­len­tős ext­ra­pro­fi­tot re­a­li­zál­ni, amely le­he­tő­ség azon­ban a fő­ként a helyi pi­a­cok­ra ér­té­ke­sí­tő kö­zép­vál­lal­ko­zá­sok szá­má­ra már nem áll nyit­va. Ez a nagy­vál­la­la­tok tér­be­li el­he­lyez­ke­dé­sé­ből szár­ma­zó ver­seny­előny je­len­tős mér­ték­ben gá­tol­ja a pe­ri­fé­ria­or­szá­gok fel­emel­ke­dé­sét, ugyan­is a helyi vál­lal­ko­zá­sok a helyi mun­ka­erő szá­má­ra nem ké­pe­sek ma­ga­sabb bé­re­ket fi­zet­ni, és ezért ezek a helyi kö­zép­vál­lal­ko­zá­sok vagy tönk­re­men­nek, vagy in­teg­rá­lód­nak a nagy nem­zet­kö­zi vál­la­la­ti rend­szer­be. A helyi kö­zép­vál­lal­ko­zá­sok helyi dol­go­zói pedig, amint erre le­he­tő­ség nyí­lik, el­ván­do­rol­nak olyan cent­rum­or­szá­gok­ba, ahol ma­ga­sabb bé­re­ket ké­pe­sek el­ér­ni.

Az ál­ta­lunk ja­va­solt „mé­ret­füg­gő vál­la­la­ti adó­zá­si és tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si rend­szer” al­kal­ma­zá­sa révén

Rá­adá­sul mind­ezt oly módon le­het­ne ke­zel­ni ja­vas­la­tunk által, hogy köz­ben nem bo­rul­na fel a költ­ség­ve­tés egyen­sú­lya sem.