Gyakran lehetett olvasni az utóbbi hónapokban
a világ jelentősebb katolikus hírügynökségeinek
jelentéseiben belgiumi (és franciaországi) "templomfoglalókról".
Ezek az emberek, akik valahonnan keletebbről érkeztek Nyugat-Európa
fejlettnek mondott országaiba, szeretnének nyugtot találni
- ha otthont nem is - a tőlük teljesen idegen környezetben.
Szeretnének papírt kapni ahhoz, hogy viszonylag háborítatlanul
tengethessék napjaikat (hiszen nyilvánvaló, hogy jórészük
nyomorogni is fog).
Nemrégiben a Kossuth rádió
hullámhosszán egy idős keresztény ember - magyar
állampolgár - fűzött kommentárt az 1998-as
évvégi ünnepek megdöbbentő fagyhalál-statisztikájához
(ekkor még mintegy kilencvenen voltak, akik belefagytak Magyarországon
a télbe, de hol van még a tél vége!). A nyilatkozó
úr valami effélét mondott: tudjuk, hogy nincs elég
szükséglakás, menhely a hajléktalanoknak. Tudjuk,
hogy a segélyszervezetek igyekeznek a maguk eszközeivel enyhíteni
a lakás-nélküliek napi gondjain. "Csak az egyházakat
nem értem - mondta tovább. - Egyetlen templomot sem láttam,
amelyik megnyitotta volna a kapuját, hogy az éjjelt ott töltsék
ezek a szerencsétlenek."
Furcsa, amit mondott. (Ha plébános
volnék, valószínűleg háborognék
vagy lelkiismeretfurdalás gyötörne. Hiszen annyira hozzászoktunk
ahhoz, hogy a templom Isten háza! Hovatovább csak az övé.)
Pedig annyira egyszerű az egész! "Ha az idegeneket, a kitaszítottakat,
a menekülőket befogadjuk, magát Krisztust engedjük
magunk közé" - mondja George Carey anglikán érsek
a, menekült-ügy egyik elkötelezett személyisége.
Lehet, hogy a Kossuthnak nyilatkozó úr
véleménye "beleszólás" az egyház dolgába
(hm!, hiszen laikus). Az is lehet, hogy Carey érsek üzenete
nem kell hogy mérvadó legyen számunkra (hiszen nem
katolikus). Lehet, hogy mindenre van kész válaszunk, lehet,
hogy olyan tévedhetetlen hivatkozási alapon állunk,
mint esetleg "hagyománnyá" előléptetett szokásaink;
csak sokszor éppen azt nem tesszük, ami egyszerű, keresztény
és helyes. Igaz, legtöbbször nem gonoszságból
- inkább azért, mert egyszerűen nem vesszük észre
az egyedi helyzetet, annyira hozzászoktunk világunk adott,
megtanult, elsajátított helyzeteihez. Sablonosak vagyunk
és konformisták, kényelmesek és még
megalkuvók is néha. Tetszik ugyan nekünk az a szó,
hogy "rendületlenül", meg az is, hogy "minden körülmények
között", de ezek olyan magasan röppennek el a fejünk
fölött, hogy még csak komolyan sem tudjuk venni őket.
Kényelmetlen dolgok ezek. Ha szabad, ezért
elsősorban magamnak - és csak utána Önnek, Kedves
Olvasó - kívánok figyelmesebb, keresztényebb,
lényeglátóbb új évet
Jakabffy Tamás