Claire Wallace szociológust 1992-ben
kinevezték a CEU prágai szociológia tanszékének
vezetőjévé. Több angol egyetemen éveken
át zsúfolásig telt előadótermekben tartotta
Womens studies című kurzusait, Prágában azonban
csalódottan kellett tapasztalnia, hogy tárgya iránt
a közép-kelet-európai diákok semmiféle
érdeklődést nem mutatnak, sőt - szinte nyíltan
ellenséges a fogadtatás. Miközben revideálnia
kellett elgondolásait a feminizmus elméletének poszt-kommunista
alkalmazását illetően (ehhez hasonlóan elképzelhető
még egyéb átmenet-elméletek adaptációjának
“mássága" is, hiszen a közép-kelet-európai
országokban nem a kapitalizmus épül - ahogyan sokan
hiszik -, hanem a feudális viszonyok kapitalista kihasználása
folyik), annak kutatásába kezdett, miért nincs létjogosultsága
a feminizmusnak Kelet-Európában.
“A sokaság vallása közönséges
és fonák, s míg a világ világ, fanatizmus
és babona fog árnyékot vetni rá" - mondta egy
alkalommal Newmann bíboros.
A tömegek nyomásának behódoló
elit képlete, a 19. századi történettudomány
úgynevezett kétszintes modellje alkalmasnak látszik
az egyház struktúrájának, s benne a nő
szerepének vizsgálatára.
Az a tény, hogy amíg a különösen
is összetett keresztény hitrendszer csak igen kevesek számára
érthető (elég csak a katolikus egyház katekizmusát,
esetleg a Denzingert kézbe venni, vagy a Hitvallást magunkban
végiggondolni), a vallásgyakorlat szintjén az osztály-
és műveltségbeli különbségek - egészen
a legutóbbi időkig - nem játszottak döntő
szerepet.
A nők számára pedig a kereszténység
kifejezetten a szabadulás jó hírét jelentette.
Korábban a nőről a teremtés rendjének
hierarchiája szerint kizárólag a természeti
törvények, a természet rendje és szabályai
szerint gondolkodtak, azaz a nők életének egyedül
a nemi meghatározottságból következő funkció,
az anyaság adott értelmet (Sára, Hanna, Erzsébet).
Már a korai egyház arra törekedett, hogy antropomorfizálja
a
naturát és a kozmoszt. A munka és pihenés ritmusát
a Nap, a Hold és a bolygók mozgására, azaz
a korábbi természeti megfigyelésekre tekintet nélkül
(illetve azokra csak mechanikusan ráépülve) tisztán
emberi szempontok szerint rögzítette, amelyet kiemelkedő
személyek, elsősorban Krisztus és az üldözések
mártírjai halálának időpontjához
kötött.
A vértanúk sorsában az első
századok keresztényüldözéseitől kezdve
férfiak és nők máig egyaránt osztoznak
(Semen est sanguis christianorum! - kiált fel Tertullianus, és
itt nem tesz különbséget férfiak és nők
között). Perpetua római fiatalasszony, a századunkban
keresztre feszített örmény nők, vagy Salkaházi
Sára példáját megismerve senki nem kételkedik
a nemek egyenragúságában. Az evangéliumok név
szerint is megemlékeznek azokról a nőkről,
akik Jézus társaságában róla és
a tanítványokról vagyonukból gondoskodtak.1
Az Apostolok Cselekedetei és Szent Pál levelei őrzik
azoknak a nőknek a nevét, akik az első keresztény
közösségeket házaikba befogadták.2 A sivatagi
atyák apoftegmái között olvashatjuk a “sivatagi
anyákét" is, Szükletikéét, Theodóráét,
akik remeteként vagy az első ősszerzetes-közösségekben,
koinobionokban a férfiakhoz hasonlóan éltek. A szent
helyeket, a vértanúk sírjait, a temetőket már
a kezdeti időktől a nők is látogathatták,
sőt, ha módjuk volt rá, a hosszabb zarándoklatokon
is a férfiakkal együtt vettek részt (Chauer: Canterbury
tales).
A 4. század végétől
megkezdődött a keresztény közösségek
vagyon és társadalmi befolyás szerinti tagolódása.
Az egyház bátorította a jómódú
nőket, akik a római politikából ki voltak rekesztve,
hogy vállaljanak szerepet a szegények ellátásában.
Személyes jótékonykodás, alamizsnaosztás,
szegénygondozás, a betegek ápolása, látogatása,
szentélyek gondozása volt a feladatuk. A római családok,
a vagyonos matrónák versengése, a presztízs-háborúk
lassan teljesen befolyásuk alá vonták Róma
püspökeit - és általuk az egyházat (Damasus
pápát például “auriscalpius matronarum"-nak
nevezték). E jómódú nők, a “potens et
factuosa feminae" közép- és újkori utódai,
császárnék és királynék, arisztokrata
hölgyek és polgárasszonyok - már ha abban a helyzetben
voltak, hogy vagyonuk fölött rendelkezhettek - a legutóbbi
időkig a leghathatósabb támogatói az egyháznak.
A mártírkultusszal párhuzamosan kialakult ereklyekultusz
és a hozzá kapcsolódó reprezentáció,
a hivalkodó építkezések és a nagy pompával
rendezett szertartások már nem a vértanúk véréből
nőtt hajtások, nem az evangélium életre váltását,
hanem egy hatalmi szervezet kiépülését szolgálták.
A kereszténység intézményesült, és
intézményként betagozódott kora társadalmába.
Szertartásai kialakításához a zsidó
vallási terminológiát és hagyományt
használta fel, miközben szellemiségére korának
ideológiája, az újplatonikus spirituális hagyomány,
a testet és lelket szembeállító dualizmus volt
döntő hatással.
További kétosztatúságot
eredményezett az írott hagyományokhoz, a szent szövegekhez
való viszony, amely az “egyházi társadalmat" két,
egyre markánsabban elváló rétegre, a klerikusok
és a laikusok rétegére osztotta oly módon,
hogy a laikus társadalom (amúgy a hívők, vagy
“Isten népe") - szinte máig tartó érvénnyel
- teljesen kívül rekedt az egyház fogalmán. A
klerikusok, vagyis az egyház évszázadokon át
kizárólagosan birtokolta a hagyományos értelemben
vett kultúra javait, így az írásbeliséget
is, amelyből a laikusok alig, a nők pedig - egy-két
kivételtől eltekintve - egészen a középkor
végéig egyáltalán nem részesedhettek.
A test megvetése, a nemiség elutasítása, a
kommenda-rendszer és a beneficiális jogrend kialakulása
a nők kirekesztését jelentette az egyházszervezet
hivatali pozícióiból is. A nő mint a teremtéstörténet
csábítója a bűn szimbóluma lett, s később,
már a 10-11. századot követően, a szüzesség
felértékelődésével Jézus anyjának
kultuszaként objektiválódott az a női princípium,
amellyel a férfiaknak önmagukban kellett volna szembenézniük,
s amelyet önmagukban kellett volna személyiségük
integráns részeként elfogadniuk. A női természet
ezután mint az emberi lét sötét oldala, a bűnös
kívánságok helye, csaknem kizárólag
a szexualitással volt kapcsolatba hozható. (A “rendetlen
kívánság" szókapcsolaton még senki nem
értette az anyagi javakhoz vagy a táplálékhoz
fűződő rendezetlen viszonyt.) A bűn fogalmának
e szexuális fixiója Szent Páltól kezdve Tertullianuson,
Szent Ágostonon, Szent Tamáson és Freudon át
napjaink közgondolkodásáig követhető.
Az évszázadokon át igaznak
mondott ítéletek számos ponton tapadtak meg, s váltak
az írott és szóbeli hagyomány részévé.
Ugyanakkor vannak történeti tények (a 4-12. században
egyházi szolgálatban dolgozó diakonisszák),
sőt a szentírásnak bizonyos szakaszai (apostoli rendelkezések
egyházi elöljárókról3), amelyeket az egyházi
hierarchia kiiktatni igyekszik agyonhallgatni.
Vannak tévhitek, általánosan
elterjedt feltételezések arról, hogy a nők
önzésük, felelőtlenségük, felszínességük
miatt nem tudnak igazi kapcsolatba kerülni Istennel, ezért
szükséges a férfiak közbenjárása
megszentelésükhöz. Ennek ellentmondani látszik
a női misztikusok és gondolkodók istenélménye,
istentapasztalata. A lelkierő nagysága gyakran függ
össze a monasztikus, cölebsz életformával szentéletű
apácák, aszkéták, remetenők példáján
(Bingeni Szent Hildegard, Nagy Szent Gertrúd, Sienai Szent Katalin,
Norwichi Julianna). Gondolataik korukban szinte kizárólag
saját közösségükben váltak ismertté.
“Korunkat vádolom azzal, hogy erős, és komoly adottságokkal
rendelkező szellemeket dob vissza csupán azért, mert
nő" - állítja Avilai Szent Teréz.
A világnézet és vallás
tekintetében differenciálódó Európában,
elsősorban a latin nyelvterületeken, az alsóbb néprétegek
- főleg a nők - a kulturális javakból még
az újkorban is alig részesedtek (házasulandók
között az írástudó nők/férfiak
aránya Amsterdamban 1630-ban: 32-57 százalék, Burgundiában
1690-ben: 14-27 százalék), így a vallás, különösen
annak eksztatikus formái, szinte egyedüli önkifejezési
lehetőségük volt. A hivatalos A hivatalos egyház
a közelmúltig kifejezetten támogatta (jelenleg pedig
hallgatólag tolerálja) a csodás jelenésekhez,
látomásokhoz kapcsolódó tömegmozgalmakat,
amelyekben férfiak és nők társadalmi különbségre
való tekintet nélkül vesznek részt mind a mai
napig. Talán elgondolni se tudjuk, mennyi tanácstalanság,
aggodalom, megaláztatás, fájdalom és szenvedés
nyert és nyer vigasztalást e kegyhelyeken, s egyszerű
emberek mekkora tömegei kaptak és kapnak erőt és
reményt sorsuk viseléséhez. Nem szükséges
alaposabb jártasság a lélektanban ahhoz, hogy megsejtsük,
miért voltak az utóbbi két évszázadban
csaknem kizárólag írástudatlan nők és
gyermekek e látomások részesei (mint Lourdes-ban
és Fatimában), és elég csak betekintenünk
a kanonizációs perek anyagába, hogy fogalmat kapjunk
az egyház és a hatalmon lévő politikai erők
érdekazonosságáról e kampányok manipulálásában
(a “csodás érem szentje", Labouré Szent Katalin -
1830-1876; Kaszap István boldoggá és szentté
avatási perei - 1941-1948). E tömegmozgalmak hozadéka
a jámborság különféle kifejezésmódjainak
elterjedése, amelyek a “népegyház" fogalmának
kialakulását és a keresztény tanítás
felismerhetetlenségig való popularizálását
eredményezték.
Eljátszhatunk a gondolattal - bár
ez történeti vizsgálódáshoz igen méltatlan
-: mi lett volna, ha több a nők között az írástudó,
és nem kizárólag férfiak írják
a történelmet. Vajon másképp alakult volna a
nők helyzete? Nem valószínű. A női kolostorokból
kikerült munkák sokasága bizonyítja ezt, amelyek
sem szellemiségükben, sem minőségükben nem
különböztek a férfiakétól. Nem találni
bennük semmit, amit jellegzetesen női vonásnak tarthatnánk.
A nemek szembeállítása, funkcionális
hasonlítgatása, egymás elleni kijátszása,
“a nemek harcának" eldurvulása a pozitivizmus egyik kiegészítő
jelensége a 19. században. A nő mint a világ
rejtélye titokzatos erők forrása, hol éteri
makulátlanságban jelenik meg vallásos közhelyek
idézeteként (például Führich, Feuerbach,
Moriz von Schwind grafikáin, Holman Hunt festményein), hol
a fülledt erotika, a bűn, a romlás, a halál szimbóluma,
a femme fatale (ld. Flaubert, Beaudelaire vagy Franz von Stuck, Gustave
Moreau nőalakjait).
A kezdetleges kapitalizmus gyors ütemben
átstrukturálta a kor európai társadalmait.
A nagyvárosi proletariátus nyomorát szemlélve
az egyház nem maradt tétlen. Szerzetesrendek alakultak az
árvák, a kitett gyermekek nevelésére, tanítására,
az elhagyott öregek gondozására, s ezt a munkát
kizárólag szerzetesnők végezték. IX.
Piusz pedig majd kétszáz évvel VII. Sándor
pápának Mária, Jézus anyja szeplőtelen
fogantatásának titkáról kibocsátott
brévéje (1665) után, 1854-ben látta elérkezettnek
az időt ahhoz, hogy kihirdesse a szeplőtlen fogantatás
dogmáját. Mindeközben a szent és a szajha közötti
tartományban élő nőkre lassan rácsukódott
a polgári családideál skatulyája, s a szorgos
kezek zászlóra hímezték a “Kinder-Küche-Kirche"
(gyermek-könyha-templom) hármas jelszavát, hogy szubmisszív
hajlamú nők - állapotbeli kötelességükre
hivatkozva - még a huszadik század végén is
felmutathassák, ha a családjuk horizontját meghaladó
szolgálatra hívják őket.
A polgári réteg körében
kialakult az egy-kétgyermekes keresztény családideál,
amelyben a polgári jövőképet szolgáló
tervek érdekében a házasfelek elfogadják az
egyháztól ajánlott önkorlátozás
gyakorlatát. A szexuális nyomorúságukban magukra
maradt asszonyok (és férfiak) vigasztalására
(is) fölkerült a hálószobák falára
Szűz Mária, Jézus Szíve, a Szent Család
vagy az Olajfák hegyén szenvedő Üdvözítő
olajnyomatú képe.
Ami az emberi kapcsolatokról ezen kívül
tudható, azt a világirodalom 19-20. századi alapműveiből
ismerjük.
A századvég újra előttünk
van, és még az előzőt sem dolgoztuk föl.
Újabb és újabb illúziókat veszít
el az ember. A világra kiterjedő béke, igazságosság
és jólét légvárait rombolják
le a tudomány és technika eredményeivel visszaélő
hatalmi rendszerek, s a fejlődés illúziói foszlanak
szét a környezettel és az embertárs bizalmával
való visszaélés napi gyakorlatában. Sokak számára
eleven tapasztalat a posztmodern életérzésnek nevezett
ambivalencia, amely a szabadság és jogegyenlőség
megnyerésével elvesztett biztonságérzet hiányát
és az elmagányosodást panaszolja fel. Korunk szellemi
eklekticizmusa és vallási szinkretizmusa - amelyet szívesebben
tekintünk pluralizmusnak, és a “másik" szabadságára
tekintettel tolerálni igyekszünk - némelyekben az irányvesztés,
az értékrelativizmus kaotikus élményét
kelti fel. (Nietzsche káosz-elmélete éppen a női
princípium eluralkodásának vízióján
alapul. Tőle származik a kultúra elnőiesedésének
“rémképe".)
Amitől félt, bekövetkezett.
A nők egyenjogúságáért
harcoló csoportok tevékenysége nyomán Észak-Amerikában
és Európában megvalósult - legalábbis
a törvényhozás szintjén, deklaratíve -
a nők jog- és esélyegyenlősége. A feminista
mozgalom (Womens Libertaion Movement 1854, Syracusa USA) - amelyben sok
férfi is akítvan részt vesz - többféle
szinten, az eszmék és szempontok sokaságának
felvetésével járult hozzá a különböző
tudományágak kialakulásához. Az irodalom, a
történettudomány, a szociológia, az antropológia,
a pszichológia, sőt a teológia (Priests for Equality,
1975) területén interdiszciplináris integratív
elvként alakult ki a feminista szempontú kutatás,
amely a női status quo mint objektum vizsgálata által
modellértékűvé vált a kisebbségi
csoportokkal foglalkozó kutatások számára.
Bármely magára valamit is adó kormányzat ma
már Kelet-Európában is kiemelten kezeli a szegények,
különféle érzékszervi és pszichés
sérültek, szenvedélybetegek, hajléktalanok és
bevándorlók kérdését, és ebben
meghatározó szerepet kínál a civil szervezeteknek,
amelyekkel partneri kapcsolat kiépítésére törekszik.
Felértékelődni s a nemek
arányában társadalomformáló tényezőként
számba vétetni látszik a hagyományosan nőinek
tartott értékek sokasága: a tolerancia, az intuíció,
az empátia, a holisztikus látásmód, az altruizmus.
A korábbi helyzethez képest változást jelent
a társadalmi presztízs növekedése, hiszen ezek
az értékek nyilvánvalóan ugyanannyira vannak
jelen a nőkben, mint a férfiakban, ugyanakkor a nők
agresszív jogérvényesítésének
szomorú példái hívják fel a figyelmet,
és erősítik meg azt a meggyőződést,
hogy ezek az értékek mennyire nem köthetők egyértelműen
a nemi hovatartozáshoz.
Csendesedni látszik az a versengés,
amelyet a hatalom, a tudás és életerő birtokába
került nők vívnak a pozícióikat féltő
férfiak ellen, s remélhetőleg úgy ér
majd véget, hogy egyik fél sem diszkvalifikálódik.
Annyi mindenesetre már bizonyos, hogy a harcias feministák
győzelme pirruszi győzelem. Felelőtlenség lenne
mégis a szorongó, gátlásokkal, komplexusokkal,
identitásproblémákkal küszködő férfiak
egyre növekvő számát a feminista mozgalom számlájára
írni. 1997-ben jelent meg Magyarországon a Munkaügyi
Minisztériumban működő Egyenlő Esélyek
Titkárságának kiadásában Szerepváltozások
címmel az a tanulmánykötet (Lévay Katalin szerkesztésében),
amely kimutatja, hogy a nők nagyobb arányban lesznek neurotikusok
vagy depressziósak, gyakrabban szednek nyugtatót, altatót
problémáik megoldására, mint a férfiak.
A nők iskolázottsága, társadalmi
szerepvállalása, munkavállalása, jog előtti
egyenlősége következtében a társadalomban
elfogadott nemi szerephatárok éles kontúrjai lassan
fellazulnak, és egy kevert szerepmodell kialakulásánk
vagyunk tanúi: a férfi és a női szerepek közötti
közlekedést az alkalmazkodás és a rugalmasság
jellemzi.
Alapvetően meghatározta ezt a folyamatot
a század közepétől általánossá
vált koedukáció, a szülők és
gyermekek közötti őszinteség, nyitottság
és partneri viszony, a családok felbomlásával
arányban elterjedő új típusú együttélési
formák, a tabutémák megszűnése és
a nyilvánosság. A posztmodern antropológia már
az androgin személy fogalmával dolgozik, azaz a férfi
és a női személyiségjegyek harmonikus kombinációját
tartja ideálisan emberinek. Ez természetesen nem jelenti
a nemi hovatartozás viszonylagossá tételét,
inkább a szélsőségek kiegyenlítésére
törekszik: a versengő, agresszív maszkulinitás
kiegészül a stresszhelyzetben nagyobb rugalmasságot,
az interperszonális elvárások során nagyobb
hajlékonyságot tanúsító femininséggel.
Az androgin férfi férfias, de nem domináns, az androgin
nő nőies, de nem dependens.
A feminizmus az egyén fölértékelése,
a személy szabadsága és felelőssége
hangsúlyozásával olyan értékeket hozott
közgondolkodásba, mint a “másság-tolerancia"
elve, az erőszakmentesség, a “small is beutifull" és
általában a (posztmodern) dekonstruktív tendenciák,
amelyek a férfiközpontú, tekintélyelvű
társadalmakban uralkodó hatalom, presztízs és
pénz vezérelte érvényesülési stratégiák
ellenpontjaiként - az önkorlátozást mint morális
vezérlőelvet posztulálva - a böjt lelkiségét
hirdetik, és valójában az alapvető keresztény
értékeket (szelídség, irgalmasság, szolidaritás,
az igazság keresése, mértékletesség,
békességre törekvés) és kínálják
fel újra a világnak - és az egyháznak.
A KMÉM-Pax Romana 1997 októberi innsbrucki tanulmányi találkozóján elhangzott előadás szerkesztett változata
Szövegpéldák
1 “Messziről több asszony figyelte
a történteket. Ezek Galileából kísérték
el Jézust és gondját viselték. Köztük
volt Mária Magdolna, Mária, Jakab és József
anyja, és Zebedeus fiainak anyja" (Mt 27,55). “Vele volt a tizenkettő
és néhány asszony. [...] Mária, melláéknevén
Magdolna, [...] Johanna, Kuzának, Heródes intézőjének
felesége, Zsuzsanna és sokan mások, akik vagyonukból
gondoskodtak róla." (Lk 8,3)
2 “Ajánlom nektek nővérünket
Főbét, aki a kenkreai egyház szolgálatában
áll. Fogadjátok őt szentekhez méltóan
az Úrban és támogassátok őt, amiben
csak rátok szorul, mert ő is sokakanak volt támasza,
nekem magamnak is. Köszöntsétek Priszkát és
Aquilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban, ők
életüket kockáztatták értem. [...] Máriát,
aki sokat fáradt értetek, Andronikoszt és Juniát,
akiket az apostolok körében nagyra becsülnek és
akik előttem lettek keresztényekké" (Róm 16,1
skk), “Köszöntsétek a Laodiceában élő
testvéreket és Nimfát, meg a házában
élő közösséget." (Kol 4,15).
3 “A püspöknek ugyanis kifogástalannak,
egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak [...] kell
lennie. Saját házában legyen jó gazda, aki
gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre fogja. Aki ugyanis
tulajdon házában nem jó gazda, hogyan is tudná
gondját viselni Isten egyházának? Újonnan megtért
se legyen, hogy föl ne fuvalkodjék." (1Tim 3,2) “A diakónus
legyen egyszer nősült, gyermekeinek és otthonának
jó elöljárója." (1 Tim 3,12) “Az igazmondó
Isten kellő időben nyilvánosságra hozta tanítását
az igehirdetés által, melyet üdvözítő
Istenünk rendelete rám bízott." (1Tim 1,3)
A témához ajánlott irodalom
Barth, Karl, Ember és Embertárs,
Budapest 1990.
Beauvoir, Simone de, A második nem, Budapest
1969.
Brown, Peter, A szentkultusz, Budapest 1989.
Buber, Martin, Én és Te, Budapest
1991.
Burke, Peter, A népi kultúra a
koraújkori Európában, Budapest 1991, 66-130.
Dotzler, Margarete, Konflikt um Maria, Publik
Forum 1988.
Eschenberg, Barbara, Der Kampf der Geschlechter,
Katalog, Köln 1995, 9-30.
Franz, Marie-Luise von, Női mesealakok,
Budapest 1992.; Az individuáció folyamata, In C. G. Jung,
Az ember és szimbólumai, Budapest 1993, 157-229.
Forward a feminisation of culture. An alternative
vision of society. Pax Romana Womens Project, Peking 1995.
A nők helyzete Magyarországon 1980-1995,
Peking 1995.
A nők helyzete Európában,
szerk. Zdenek Zboril, Peking 1995.
Grünfelder, Annemarie, Tézisek a
kultúra feminizációjáról, Convergence
4/1995, 23-27.
Wiesner, Hillary, A nők és a vallás.
Convergence 4/1995, 8-16.
Ariés, Philipp, Fogamzásgátlás
a régi időkben, Mérleg 1980/4, 344-358.
Egenter, Richard, Gondolatok a keresztény
szexuális etikáról, Mérleg 1980/4, 359-364.
Aubert, Jean-Maris, A nő, az antifeminizmus
és a kereszténység, Mérleg 1982/2, 183-189.
Gutting, Ernst, Nő és férfi
egy új típusú együttlét útján.
Egyházfórum 1991/3, 6/19
Haring, Berhard, A házassági és
szexuális erkölcs, Egyházfórum 1991/3, 20-30.
Zulehner, Paul M., Válás után,
Egyházfórum 1991/3, 31-41
Perspektíva. szerk. Dévény
István. Prudence Allen: A nő fogalma Kr.e.750-1250 között,
Ida Ramig: A nőmozgalom és az egyház - 25 év
harca az egyenjogúságért, Anita Rüper és
Karl Rahner beszélgetése a papi szolgálatról
(recenziók), Egyházfórum 1992/4.
Bárdossy Éva, Személyes
vallomás a diakonissza-modell mai újraértékeléséről,
Egyházfórum 1997/1, 16-26.
Dévény István, A nők
és a papság - a témakutatás műhelyéből,
Egyházfórum 1997/1, 31-43.
Hanna-Renate Laurien, Ute Eisen, Mary Hayter
és Hans Hünermann nyilatkozatainak ismertetése az Ordinatio
Sacerdotialis pápai irat kapcsán, Egyházfórum
1997/1.
Vass György, A papi hivatal és az
emberiség női fele, Egyházfórum 1997/1, 4-15.