Az állam mint nevelőszülő
Az 1989-et megelőző időszakban
nem léteztek összesített és nyilvánosság
elé tárt számadatok arra vonatkozóan, hány
gyerek nevelkedik intézetben, de Románia "kiváltságos"
helyzetét jellemezte az is, hogy az ilyen gyerekek száma
sokkal nagyobb volt, mint a többi országokban. A "fénykorszakot"
jellemző erkölcs- és szociálpolitika vívmányainak
köszönhetően Romániában alig vagy talán
nem is létezhettek intézeti nevelésre szorult gyerekek.
Ennek következtében az ilyen gyerekekre vonatkozó adatok
titkosaknak és zártaknak számítottak
- számadatokat a mai napig sem tudunk erre vonatkozóan. Jellemző
erre a periódusra, hogy a román törvénykezés
nem támogatta az örökbefogadást és az elhagyott
gyerekek családoknál való elhelyezését.
Ennek ellenére a volt kommunista rezsim úgy gondolta, hogy
azzal segíti a leginkább a problémás családokat,
ha gyerekeiket állami felügyeletbe helyezi.
1989 után a helyzet némileg megváltozott.
Főként nyugati "nyomásra" - vagyis inkább tájékoztató
beavatkozásra - a közvélemény elé került
az árvaházak, nevelőotthonok általános
helyzete. A számadatok azonban még ma is ellentmondanak egymásnak,
a reális adatokat tehát sajnos ma sem ismerjük.
Az intézetekben elhelyezett gyerekek száma
(UNICEF) 1990-ben:
| Ország
Bulgária Cseh Köztársaság Szlovákia Magyarország Lengyelország Oroszország Ukrajna Románia |
Az intézetekben elhelyezett gyerekek száma 1990-ben
12 117 16 400 4 372 17 492 31 684 113 425 26 100 90 688 |
az összlakosság hány százaléka
0,14 0,16 0,08 0,17 0,08 0,08 0,05 0,39 |
Az országos Statisztikai Hivatal
adatai a következőek (az 1991-es és 1992-es évek
adatainál zárójelben az UNICEF adatai szerepelnek):
1991 1992 1993 1994 1995 1996
Összesen
42 171(93 799) 39 246(80 441) 41 052 49 589 46 142 48 021
Szociális intézmények
34 149 31 121 32 936 41 962 38 333 40 672
Bölcsődék
8028 7878 8245 10950 8715 8950
Gyermekott-honok
25 500 22 582 23 859 30 559 28 955 30 891
Átnevelő iskolák
621 661 832 453 663 831
Fogyatékos gyerekekre specializálódott iskolák
8022 8125 8116 7627 7809 7349
Kórház-otthonok a súlyosan fogyatékos
gyerekek számára 3617 4204 4349 3940 4586 4180
Műhely otthonok
1073 1020 960 678 360 449
Iskola-otthonok
3332 2901 2807 3009 2863 2720
Gyerekbefogadó központok (menhelyek)
Romániában:
1992 1993 1994 1995 1996
Befogadó képesség 919 954
1106 1010 886
Befogadott gyerekek száma 6382 7011 8303
6167 748
Az itt töltött napok száma 14,8
22,2 19,1 17,9 17,4
A javítóintézetekben jelenleg
mintegy 1300 kiskorú van (nagyrészt fiúk), ezeknek
a gyerekeknek a száma 1992-höz képest a felére
csökkent.
Romániában 1996-ban összesen
4446 AIDS-beteget tartottak nyilván, ebből 4005 gyerek. A
fertőzött gyerekek jelentős része árvaházakból
kerül ki.
Az UNICEF 1990-es adatai szerint Romániában
megdöbbentően magas az intézetekben élő
gyerekek száma. Összehasonlítva a többé-kevésbé
hasonló szocialista politika és erkölcs szerint "nevelkedett"
országokkal, azt vesszük észre, hogy Romániában
2-3-szor magasabb az intézeti gyerekek száma. Ugyanezeket
az adatokat összehasonlítva az OSH által közzétett
adatokkal, durva ellentmondásokba kerülünk, hiszen az
OSH szerint a (két-háromszoros arány helyett) csak
mintegy 50%-ot találunk. Hogy a két számadat közül
melyiket szánták a hazai vagy külföldi közvélemény
számára "kirakat"-adatoknak, azt sajnos nem tudom megmondani.
Az UNICEF 1993-as előrejelzése
az volt, hogy az abortusz törvényesítését
és a fogamzásgátló tabletták elterjedését
követően jelentős mértékben csökkenni
fog a bölcsődékbe kerülő 1-3 év közötti
gyerekek száma. Annak ellenére, hogy a magzatelhajtást
törvényileg valóban lehetővé tették
és hogy ennek katasztrofális körülményei
voltak, ez a csökkenés az OSH adatai szerint nem következett
be, sőt annak ellenére, hogy a születések száma
drasztikusan lecsökkent1 , a kórházakban, bölcsődékben
hagyott gyerekek száma tovább növekedett. (1993-ig a
környező országokban visszaesett az intézetekben
elhelyezett gyerekek száma)
Úgy tűnik tehát, hogy az
okok és magyarázatok keresésében tartózkodni
kell a nyilvánvalónak tűnő következtetések
levonásától és különleges szempontokat
kell figyelembe venni.
A teljesség igénye nélkül
megpróbáltam néhány lehetséges magyarázatot
keresni arra, miért kerülnek intézetbe a gyerekek és
miért olyan magas a számuk Romániában.
A '89 előtti helyzet
A természetes támaszok összeomlása különösen jellemző volt az 1944-89 közötti időszakra. A közismert gazdasági, politikai helyzet mellett az urbanizáció, a nagyfokú mobilitás, a hagyományokkal való szakítás mind hozzájárult ahhoz, hogy az egyén, a család vagy egy bizonyos csoport válságos élethelyzetekbe kerüljön. Korunk társadalmi felépítése és szokásai, termelési struktúrája sok szempontból veszélyeztetik a hagyományos családi egységet. A modernizáció, a városiasodás, iparosodás mind a család szerepének átalakulásához vezettek. Mindezek hatására a hagyományos közösségi normák meggyengültek, az egyéneket kevésbé tartja a régi családi, lakóhelyi, munkatársi "közösségi háló"2, válsághelyzetbe-kerülés esetén az egyén egyre inkább magára marad - illetve a társadalom által nyújtott kényszermegoldásokhoz folyamodik (például 1977-1992 között a falun élők száma évente átlag 14,4%-kal csökkent, mára gyakorlatilag Románia minden harmadik lakosa valamely nagyvárosban lakik).
A fogamzásgátlás és abortusz problémája
Ha objektív, társadalmi okokat keresünk, akkor egy pillanatig félre kell tennünk a fogamzásgátlás és abortusz valláserkölcsi megközelítését. A 89 előtti helyzet elemzésekor figyelembe kell vennünk azt is, hogy ebben az időszakban a világi törvénykezés is mindannyiunk által közismert módon elzárkózott az abortusz elől, az erőszakos szaporodáspolitika következményeképpen olyan szülők is kénytelenek voltak vállalni a gyerekük megszületését, akik maguk is fogyatékosok vagy mondjuk alkoholisták voltak, akik nyilvánvalóan nem tudtak és nem is akartak arra vállalkozni, hogy megszületett gyereküket föl is neveljék. Mindehhez hozzájárult a védekezéssel szembeni tilalom (még az erről való felvilágosítás is tilos volt, nem lehetett erről beszélni az egészségügyi nevelésben). Mindannyiunk előtt egyértelmű, hogy Isten számára mindegyik élet egyformán értékes, hogy a testi-lelki-szellemi fogyatékos embereknek is éppen olyan joguk van az élethez, mint bárki másnak. Az akkori társadalom azonban nem így gondolkodott. Megszületésüket kikényszerítette, utána pedig megvonták tőlük a normális emberi élethez való jogot.
Szociális körülmények, nehéz megélhetés
Mindannyian tudjuk, hogy ebben az időszakban
milyen gazdasági, társadalmi körülmények
uralkodtak Romániában, így ebben a megközelítésben
csak egyetlen szempontra szeretnék kitérni.
3-4 gyerek után az anya jelentős
anyagi juttatásban részesült, ezért például
a cigány családok vagy a nagyon rossz szociális körülmények
között élők a gyermekvállalási segélyből
próbálták fenntartani magukat. Időközben
ezek a labilis talajra épített családok felbomlottak
vagy válságos helyzetbe kerültek, a gyerekek pedig állami
intézetek lakói lettek.
Az örökbefogadást megnehezítő törvények és a nevelőszülői hálózat hiánya
A bonyolult törvénykezés miatt nagyon kevés család vállalkozott arra, hogy végigjárja az örökbefogadással járó bürokratikus útvesztőket. A többi országokban meghonosodott és '89 után nálunk is elfogadott nevelőszülői rendszer Romániában nem működött, így az elhagyott gyerekeknek csupán két lehetőségük maradt: vagy volt olyan szerencséjük, hogy megfeleltek az örökbefogadási törvény minden feltételének és valaki tényleg örökbe akarta őket fogadni, vagy nevelőotthonokban maradtak. A nevelőszülő ezzel szemben befogadhatja, nevelheti a gyereket anélkül, hogy az örökbefogadás valóban megtörtént volna, vagy ennek kivitelezhetetlensége miatt a gyermeknek intézeti otthonban kelljen élnie.
A fogyatékos gyermekek helyzete
Romániában állampolitikai megfontolásokból eltitkolták azt, hogy egyáltalában léteznek fogyatékos gyerekek. A szocializmus vívmányai kiterjedtek még arra is, hogy Romániában nem születhettek, nem létezhettek fogyatékos gyerekek. A szülőket mindenféle módszerekkel próbálták meggyőzni arról, hogy fogyatékos gyerekeik nemcsak rájuk nézve jelentenek szégyent, hanem a társadalomra is, és rábeszélték őket arra, hogy gyerekeiket adják intézetbe. Meggyőzték őket arról, hogy ezek az intézetek sokkal jobb körülményeket biztosítanak fogyatékos gyerekeik számára, mint amit ők tudnak nekik nyújtani - és a legtöbb szülő ezt el is hitte. A valóságban ezek "eldugott" intézmények voltak, teljesen szakképzetlen személyzettel, minimális anyagi feltételekkel, a szerepük nem a rehabilitáláson alapult, hanem az elsüllyesztésen (a 89-es változások után a nyugati segélyalapítványok képviselői olyan intézeteket is találtak, ahol a fogyatékos gyerekek hármasával a vaságyakhoz voltak láncolva, senki nem foglalkozott velük a napi minimális ételadag kiosztásán kívül.)
A '89 utáni helyzet
A szociálpolitika hiányosságai, a szociálpolitika összeomlása és elpiacosodása
Az 1989-et követő társadalmi,
gazdasági, politikai átalakulással szemben a szociálpolitika
nagyrészt tehetetlennek bizonyult. Az egyre nagyobb fokú
elszegényedés, a robbanásszerűen megnövekedett
munkanélküliség, a népesség elöregedése
felkészületlen, éretlen szociálpolitikai valósággal
találkozott.
C. Zamfir szerint3: országunkban nem létezik
egy átfogó szemléletre épített szociálpolitika:
- nem létezik átfogó országos
szervezet, amely kidolgozná a szociálpolitika stratégiai
irányvonalait, amely megfogalmazná a lehetséges alternatívákat
és publikálná a reformok kivitelezési módját,
- az állam visszahúzódik
társadalomvédelmi funkcióiból,
- megfigyelhető a külföldön
alkalmazott programok túlzott másolása országunkban,
a helyi szakemberek bevonásának hiánya a reformok
kidolgozásába, melynek számtalan káros következménye
van; mivel nem veszi figyelembe az ország sajátos feltételeit,
nem szűrődnek ki bizonyos ideológiák a programokból
és a helyi kompetencia kifejlődését is fékezik.
Ugyanakkor vészesen felerősödnek
az olyan szociális folyamatok, mint a tömegesedő szegénység,
a jövedelem reális értékének csökkenése,
a társadalmi egyenlőtlenségek robbanásszerű
kialakulása, növekvő bizonytalanság a munkaalkalmakat
illetően, a munkanélküliség növekedése,
az elerkölcstelenedés a szociálpolitikai életben
való hatékony részvétel hiánya miatt,
az intézményekkel és politikai személyiségekkel
szembeni bizalmatlanság, a politikai vezetés megfelelő
átláthatóságának hiánya, az erős
korrupció, a bűnözés, az erőszak, a visszaélések,
az etnikai konfliktusok hangsúlyozódása, illetve bizonyos
új jelenségek is megjelennek: az utcagyerek- és hajléktalan-probléma
stb.
A hiányos szociálpolitika és a gazdasági helyzet következménye: általános elszegényesedési folyamat
Az 1989-es változások után
általános elszegényesedési folyamat vette kezdetét.
Az okok többrétűek (és mindannyiunk által
jól ismertek): a gazdasági élet általános
lerombolódása mellett számos család életében
hozott destruktív folyamatot a szocializmus által felfuttatott
ipari ágazatok (bányaipar, gépgyártóipar)
szétesése, a privatizáció és szerkezeti
átalakulás késlekedése, az egyre növekvő
munkanélküliség stb. Az elszegényesedési
folyamatot legszembetűnőbben a családok bevételeiben
bekövetkezett változások jelzik: a jövedelemcsökkenés,
a családok anyagi helyzetének folyamatos romlása,
a jövedelmek reálértékének zuhanása.
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint az átlag-minimálbér
vásárlóereje 1997 februárjában 41,8
%-kal volt kisebb, mint 1990 októberében volt. A fogyasztói
árak egy év alatt (1996 február-1997 február)
105,4%-kal nőttek, ugyanakkor a nominálbérek csak
83%-kal. Az áremelkedések leginkább az élet
azon területeit érintik - lakás, fűtés,
élelmiszer, ruházkodás -, amelyek idáig a leginkább
támogatottak voltak; e támogatások megvonása
miatt az eddigi "szegényekből" létminimum alatt tengődő
emberek váltak.4
Az Életszínvonalkutató Intézet
felméréséből kitűnik, hogy a három
és a háromnál több gyerekes családok közel
90%-a a létminimum alatt él. Az állam, amint az adatok
is jelzik, kivonja magát családtámogató szerepe
alól.
A cigány családok helyzete még
a fent leírtaknál is súlyosabb, mivel nekik még
meg kell küzdeniük a hovatartozásukból származó
hátrányokkal is, amelyek egyrészt a szokásaikból
eredeztethetőek (sok gyermek vállalása, fiatal korban
való "összeházasodás", az oktatási intézményektől
való távolmaradásuk stb.), másrészt
más nemzetiségek előítéletéből.
Ezek megnehezítik érvényesülésüket,
a társadalomba való jobb beilleszkedésüket.
Kézenfekvőnek tűnik, hogy
a társadalom, a különböző szervezetek vagy
az egyházak anyagi támogatással segítsék
ezeket a rászoruló családokat. A korlátozott
anyagi lehetőségek mellett viszont adódik egy olyan
probléma is, amelyet nem lehet teljesen figyelmen kívül
hagyni a segélyezés folyamán. Hogyan és milyen
juttatásokkal segítsék a rászorulókat?
A természetbeni juttatások mellett
szól az az érv, hogy ha élelmet, ruhát, stb.
kapnak a rászorulók, akkor biztosan nem fognak éhezni
vagy nem fogják a pénzt kevésbé létfontosságú
vagy éppen káros árucikkekre (például
italra) költeni. Nagy hátránya a segélyezés
e módjának, hogy a rászoruló szabadságát
nagyon korlátozza. Még az a lehetősége sincs
meg, hogy ő maga döntse el, mire van leginkább szüksége.
A pénzbeli juttatások esetén
felvetődő fő problémák: 1) hol szabjuk
meg a határt, mennyi az az összeg, amely elfogadható
életszínvonalat biztosít, 2) hogyan hat a segélyezés
a segélyezettekre, 3) hogyan hat a segélyezés a közösségre
(a közösséghez tartozó egyén ugyanis úgy
érezheti, hogy az ő munkájából él
számtalan felelőtlen, a sorsát irányítani
képtelen ember). Az első kérdés mindig foglalkoztatta
a világ szociálpolitikusait és országonként
eltérő módon határozzák meg, hol az
a mérték, amelyet mindenképpen el kell érni
ahhoz, hogy a rászorulóknak emberhez méltó
életet biztosítson, ugyanakkor korlátok köré
szorítsa a támogató rendszer olyan káros következményeit,
mint a munkára való motiváció csökkenése
(ellenösztönzés: ha ugyanannyit kap, mintha dolgozna,
ráadásul sok szabadideje is van, úgy vélekedhet,
számára a segély kérvényezése
vagy megtartása "kifizetődőbb" és meg sem próbál
munkát keresni), a megtakarítástól való
elbátortalanítás (szegénységi csapda:
a segélyben részesülőnek érdeke, hogy
"jogosultságát" megőrizze, emiatt nem is tesz kísérletet
a jövedelme növelésére. Ez gátolja a szegénységből
való kiemelkedést.)
A "cigány-probléma"
Az 1992-es népszámlálás
adatai szerint az ország lakosságának 1,8%-a a cigány
nemzetiséghez tartozónak vallotta magát (az ország
második legnagyobb nemzeti kisebbsége). Ha ehhez még
hozzászámítjuk azoknak a számát, akik
más nemzetiségűnek (románnak, magyarnak stb.)
vallották magukat, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az ország
jelentős hányada tartozik ehhez a kategóriához.
E. Zamfir és C. Zamfir 1993-ban megjelent,
cigányokkal foglalkozó könyvéből6 kiderül,
hogy míg az összlakosság 16%-a él a létminimum
alatt, addig a roma népesség 62,9%-a. Az okok között
az alacsony képzettségi szintjük (a férfiak 58%-a,
a nők 86,8%-a szakképzetlen), a gyerekek magas száma
(a roma nők 44,8%-nak több mint három, de akár
tíz gyereke is van) szerepel. Ezeknek az okoknak a hátterében
a szociális támogatás hiányosságai húzódnak
meg. Nemcsak az anyagi támogatás hiányaira gondolok
itt, hanem a felvilágosításéra is.
Mivel a cigány nők nagyon fiatalon
szülik első gyermeküket (jelentős hányaduk
már 16 éves korában), a gyermeknevelés minősége,
de még a gondozásé is igencsak kérdéses.
A családok nagy részénél
a lakáskörülmények rendkívül rosszak.
Mindezek kihatnak a gyermekek egészségi
állapotára is. A tanulmányozott 16 éven aluli
gyerekek közül 11,2% értelmi fogyatékos, 5,8% testi
fogyatékos, 4,7% krónikus betegségben szenved, ugyanakkor
a gyermekhalandóság a cigány népességen
belül igen magas.
A szociálpolitikának szükségszerűen
foglalkoznia kell a cigányokkal is, hiszen az egyre hangsúlyozottabb
elszegényedési folyamat a cigány népesség
nagy részét érinti, sőt ez a folyamat sokkal
erősebb és jellemzőbb a cigányok körében,
mint a népesség többi részénél.
Másfelől a bűnözés egyre nagyobb mértékben
terjed a cigányok körében, ráadásul a
többségi és cigány csoportok között
az elmúlt években súlyos konfliktusok jelentek meg.
A cigány gyerekek jelentős része árvaházakban nevelkedik, az elhagyott gyerekeknek pedig 50-80 %-a cigány (talán ezzel is magyarázható, hogy Romániában a többi országokhoz képest kevés az örökbefogadott gyermek: nagyon kevés család vállalkozik arra, hogy cigány gyermekeket neveljen fel).
A családtervezés hiánya
A Gaudium et Spes kezdetű zsinati konstitúció
szerint a szülők helyes megítélésétől
függ annak eldöntése, hány gyermeket kívánnak
nemzeni és világra hozni. Fontosnak tartja a családtervezést,
természetesen a születésszabályozásban
csak olyan módszereket engedélyez, amelyek "megbízhatóak
és összhangban állnak az erkölcsi renddel". Ezen
főként a természetes családtervezésben
leginkább propagált Ogino-Knauss-féle módszert
érti.
Az állami szociálpolitika viszont
a bajok orvoslásának elsődleges módját
abban látja, hogy széles körű, szervezett felvilágosítást
kell adni a családtervezés mindennemű - természetes
és nem természetes - módjairól, hogy ezáltal
megakadályozzák a nem kívánt gyermekek megszületését.
(A tanulmány előkészítésekor olyan szociális
munkással is beszélgettem, aki munkája során
nagyon sok elhagyott gyermekkel kerül kapcsolatba, és akit
mélyen megérintett e gyermekek sorsa; szerinte az volna a
legcélravezetőbb módszer, ha a létminimum alatt
tengődő sokgyerekes és sokszor írástudatlan
anyáknak napi 500 lejt fizetnének azért, hogy bevegyék
a fogamzásgátló tablettát.) Az állam
erkölcsi megítélése szempontjából
lényegtelen, hogy természetes vagy nem természetes
úton védekezik valaki a megfoganás ellen, az ő
törekvése arra irányul, hogy megelőzze a terhességmegszakítást,
illetve hogy csökkentse azoknak a nem-kívánt gyermekeknek
a számát, akik később a hiányos vagy
állami nevelés áldozatai lesznek.
Kutatásaik szerint az egy-két gyerekes
nők többsége nem óhajt több gyereket, ennek
ellenére nem használ semmilyen fogamzásgátló
módszert, sok esetben nem is tud ezek hozzáférhetőségéről.
Ezek a nők többségükben azokhoz a társadalmi
rétegekhez tartoznak, amelyeknek igen alacsony a képzettségi
fokuk.
Szerintük ki kell alakítani egy átfogó
családtervező hálózatot, mert a jelenleg létező
igencsak szűk réteget szolgál ki (például
igen kevesen tudják, hogy azok a nők, akiknek négy
vagy több gyermekük van, ingyenes fogamzásgátló
tablettára jogosultak).
Tapasztalataik szerint az alacsonyan képzett,
anyagi problémákkal küszködő szülők
információ hiányában kénytelenek vállalni
a nem-kívánt gyermeket vagy az abortuszhoz folyamodni. A
"véletlen következményeként" született gyermeket
teherként fogadja a szülő, mivel kiadásai hirtelen
növekedésének okozóját láthatja
benne. Mivel nem tud a családtervező központok létéről
(ami leginkább jellemző a falun élőkre) - vagy
ha éppen tud is ezekről -, sok esetben csak azért
nem keresi fel kérésével, mert bizonyos fajta félelmet
érez mindennel szemben, ami a hivatalos vagy az orvosi eljárással
kapcsolatos, inkább vállalja megfoganás (szó
szerint teherbe esés) kockázatát.
Hiányzik a kapcsolat a szülészet-nőgyógyászat
és a családtervező központ között.
Amikor az orvos vagy nővér kapcsolatba kerül a sokadik
gyermekét szülő vagy terhesség megszakításra
jelentkező, sokszor alultáplált (cigány származású
vagy más társadalmi hátrány jelét mutató)
nővel, akkor információkkal kellene szolgálnia
a családtervezők létéről és azok
szolgáltatásairól.
Ugyanakkor azonban mindenféle családtervezési
szolgálat hangsúlyozza: a nem kívánt terhesség
ellen kell védekezni, és tiszteletben kell tartani azoknak
a nőknek/házastársaknak a véleményét,
akik úgy gondolják: annyi gyereket fognak vállalni,
amennyi születik - mindenféle óvintézkedés
nélkül.
Számunkra is érdekes és tanulságos
lehet annak a felmérésnek az eredménye, amelyet Márton
Klára szociális munkás végzett Csíkszeredában.
A felmérést a terhesség-megszakításra
jelentkező nők körében végezte. A kérdőívvel
végzett felmérés során a kiválasztott
minta az 1995. július 1-e és augusztus 10-e között
a csíkszeredai megyei kórházban abortuszra jelentkező
nők összessége (245 nő) volt.
A felmérés eredményei közül
a felvilágosítás hiánya a legszembetűnőbb.
A terhesség megszakítását kérő
nők 21,3%-a azt válaszolta, hogy semmilyen fogamzásgátló
eljárást nem ismer, annak ellenére, hogy éppen
ezek a nők voltak azok, akik nem először jelentkeztek
magzatelhajtásra. További megdöbbentő adat, hogy
65,1% a megkérdezett nők közül az abortusznak egyetlen
káros hatását sem ismeri. Az informáltság
hiánya azokból a válaszokból is kitűnik,
amelyek azt próbálják indokolni, miért nem
élnek a fogamzásgátlás lehetőségeivel:
17,2% nem tudja, hogyan lehet beszerezni
7,6% a partner nem egyezik bele, hogy fogamzásgátlót
használjon
8,4% nem javasolta az orvos
0,8% az ára miatt
5,2% nem lehet kapni
19,2% mellékhatásai miatt
0,8% vallási okok miatt (!)
10,6% nem tudja
3,2% fél
1,6% hanyagság miatt
5,2% nem gondolta, hogy bajba kerül
A terhesség-megszakításra való jelentkezés indoklásának függvényében a vizsgálat alanyai a következőképpen oszlanak meg:
8,4% egészségi okokból
39,3% megvan a kívánt gyermekszám
22,9% anyagi okokból
5,3% nem megfelelő a lakás
3,4% a gyermek születése akadályozná
érvényesülésében
2,5% a partner nem akarja a gyermeket
8,7% nincs férje
Márton Klára szerint az abortuszra jelentkező nőnek nem elég, ha az abortusz káros voltáról és a gyerek nyújtotta örömökről beszélünk. Ha nincsenek meg a felneveléséhez szükséges anyagi és lelki feltételek, a fogamzás megelőzésére, a felvilágosító munkára kell helyezni a hangsúlyt.
A törvény adta lehetőségek
1989 után több esetben is módosították
az örökbefogadási törvényt. Ennek ellenére
továbbra is körülményes és sokszor ellentmondásos
törvényi redszer közepette kell elboldogulniuk azoknak,
akik gyermeket szeretnének örökbe fogadni. Pozítiv
változásként értékelhetjük viszont
a már említett gyermeknevelési lehetőség
meghonosítását. Az örökbefogadási
törvényt részben segíti az a törvény,
amely a gyermek-elhagyottságról nyilatkozik ("Legea abandonului").
Eszerint ha egy gyermek intézetbe kerül és hat hónapig
nem látogatják, akkor a gyermeket elhagyottnak tekintik.
Erről természetesen értesítik a szülőket
is, ennek pedig egyenes következménye legtöbbször
csak annyi, hogy a szülő az ötödik hónap utolsó
napján megjelenik a gyermekotthonban, hogy aztán újabb
fél évig arrafelé se menjen.
1989 után az örökbefogadási
mutatók és a gyermekek családokban való elhelyezése
pozitív változásokról tanúskodik.
Nézzünk néhány adatot
a gyermekek családokban való elhelyezéséről:
A családokban elhelyezett gyermekek száma
1992 1993 1994 1995 1996
Azon gyerekek száma, akik
családoknál vannak elhelyezve 7549 8297 8342 10516
10999
Azon gyerekek száma akik
után az állam eltartási díjat fizet 3985
3939 3979 5516 5386
Egy nevelt gyerek esetében az állam 1998 januárjában 300 000 lejjel támogatta a nevelőszülőket.
Nem sikerült adatokat találnom arra
vonatkozóan, hány romániai gyereket fogadtak örökbe
külföldön élő családok.
Nem léteznek adatok arra vonatkozóan,
hány gyereket használtak fel a szervátültetésre
és gyermekprostitúcióra szakosodott bűnszervezetek.
A jelenség viszont sajnos létezik.
Hogyan nevel az állam?
Azt hiszem, mindannyiunk számára
ismert a család szerepének fontossága a gyermeknevelés
szempontjából. Röviden mégis megpróbálom
fölvázolni, mi történik azzal a gyermekkel, akit
a szerető család helyett az állami intézmények
"nevelnek".
A "szerencsésen született" gyermek
születése után mindjárt két szerető
szülő hajlékában találja magát,
ezzel szemben a nem kívánt gyermekek hirtelen egyedüllétet
élnek meg. A következmény: kezdetben szűnni nem
akaró sírás, majd a kor előrehaladtával
a hintázás, az ujjszopás, a kommunikációs
képtelenség, kóros maszturbáció, viselkedési
zavarok. 12-14 éves korban, amikor minden gyermek személyiségi
válságon megy át, ezeknek a gyermekeknek a deviáns
viselkedésmódja tovább erősödik. Talán
ilyenkor a leg erősebb a szeretet iránti szomjúság,
hiszen ekkorra már tudatosan tapasztalja meg az egyedüllétét.
Életük tele van kontrasztokkal: ha valaki szeretően
figyel rájuk, akkor kihívóan vidámak, ellenkező
esetben szomorúak, ingerlékenyek. Életre ható,
mély sebeket okoz a személyükre irányuló
szeretet hiánya.
Nagyon gyakori, hogy az intézeti fiatalok
életét 16-17 éves korukra már a lopás,
a csavargás, az alkoholizmus, a prostitúció jellemzi.
A család az egyén és a társadalom
közti közvetítő kiscsoport, a szocializáció
elsődleges kivitelezője. A szocializáció a
társadalomba való beilleszkedés folyamata, amelynek
során az egyén megtanulja megismerni önmagát
és környezetét, elsajátítja az együttélés
szabályait, a lehetséges és elvárt viselkedésmódokat.
Mások viselkedésének látott, tapasztalt élményei,
a szülők által nyújtott viselkedési minták,
a saját magatartásunkról nyert visszajelzések
módosító hatásai és a tudatos nevelés
útján közvetített törekvések egyaránt
belejátszanak ebbe a fejlődésbe. Az embergyerek ugyanis
szülői és társas környezet hiányában
legfeljebb anatómiájában felel meg embernek.
Ezzel szemben az intézetekben nevelkedett
gyermek számára nem vagy alig létezik az öntudata:
ki vagyok én? Ugyanolyan ruhákban jár, mint a többiek,
de ő csak egy többi gyerek között, semmije sincs,
ami a tulajdonát képezné, csak a saját teste.
Nincs választási, döntési lehetősége.
Szakiskolákba küldik, olyan mesterséget tanulni, amihez
esetenként semmi érzéke sincs, senki nem kérdi
meg, mit is szeretne csinálni, mire érez magában képességet.
Amikorra kikerül a közösség
törvényei alól, már nem boldogul egyedül.
Nincsenek egyéni elképzelései, ötletei, jövőképe,
személyisége. Egy hamis "védelmi rendszerben"
nőtt fel, ahol mindent készen kapott: az élelmet,
a ruhát, a felszereléseket, az útmutatást és
a döntéseket. Tizennyolc éves korában már
nem lesz képes egyedül boldogulni, továbbra is a környezettől,
a társadalomtól várja a kész megoldásokat.
Pedig ettől a pillanattól kezdve - mint bármelyik
más ember - a saját lábán kellene megállnia
a világban. Meg kellene tanítani őket élni.
Hogy merjenek a jövőjükre gondolni, hogy tervezzenek,
célokat tűzzenek ki...
18 éves korukra legtöbbször
nem illeszthetőek be normálisan a társadalom életébe,
hiszen nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni. Képesek lesznek valaha
is szeretni, ajándékozni, következetesen és becsületesen
dolgozni?
Hol a megoldás?
Romániában nem ismeretes az individuális nevelés a gyermekotthonokban, minden gyermek egyazon közösség arctalan tagja és ezért rá is csak a közösségre kiszabott, kollektív nevelési szabályok érvényesek. (Amerikai kutatások szerint még a legrosszabb családi körülmények között nevelkedő gyermek is több eséllyel indul az életben, mint az intézetekben nevelkedettek.)
Az intézetben "nevelődő"
gyermekek problémájának megoldása leginkább
azon múlik, milyen mértékben sikerül áthelyezni
a hangsúlyt az intézeteket jellemző sajátosságokról
a családi köznyezetet jellemző sajátosságokra.
Ebből fakadóan számos lehetőség mutatkozik
az életforma- és könyzezetváltásra. Ekként
hasznos volna megkeresni az árvaházi gyerekek rokonait. Múlhatatlanul
fontos volna információs hálót (adatbázist)
létrehozni azokról a családokról, amelyek örökbe
fogadnának gyerekeket vagy legalább hétvégeken
és vakációkban családi légkört
biztosítanának a számukra.
Meg kellene keresni és anyagilag támogatni
is kellene azokat a házaspárokat, amelyek fel szeretnék
nevelni gyermekeiket, de a nagyfokú szegénység miatt
a gyermekek előbb-utóbb intézetekbe kerülnének
Fokozatosan meg kellene szüntetni azokat
az intézeteket, amelyek nagy létszámban fogadnak be
gyermekeket, és max. 5-6 gyerek befogadására és
nevelésére alkalmas családszimulációs
otthonokat kell létrehozni, ahol megfelelő modellel szembesülhetnek
a gyerekek: hogyan kell önellátónak lenniük, hogyan
kell/lehet bánniuk a pénzzel stb...
Külön figyelmet kell szentelni a megfelelő
szakemberek kiképzésére (szükségesnek
látnám például a kolozsvári Babe-Bolyai
Tudományegyetem teológia fakultásán a teológia-szociális
munkás, vagy teológia-pszichológia szakpárosítások
bevezetését).
Olyan áldozatkész emberek munkáját
is igénybe kellene venni, akik vállalják, hogy legalább
időszakosan - hétvégekre vagy vakáció
idejére - befogadnak árvaházi gyerekeket; ezáltal
legalább minimális szinten "életközelségbe"
lehet hozni ezeket a gyermekeket.
A romániai szociálpolitika talán
egyik legnagyobb hiányossága, hogy nem létezik ifjúságvédelmi
törvény; 18 éves koruk után ezek az árvák
az utcára kerülnek, olyan körülmények közé,
ahol családi támogatással is nehéz egzisztenciát
biztosítani. Segítség nélkül ezek a fiatalok
szinte törvényszerűen csavargókká, hajléktalanokká,
prostituáltakká, bűnözőkké válnak.
Az egyháznak különlegesen nagy feladata lenne, hogy ezeket
a fiatalokat minél nagyobb számban felkarolja és támogassa,
például a Csibész Alapítvány vagy a
szatmári Caritas munkájához hasonlóan.
Emellett azonban meg kell találni és
valamilyen módon segíteni is kellene azokat a gyermekeket,
akik a saját családjukban is veszélyeztetettek (ezt
segíti Romániában - legalábbis elméletben
- a nemrég megszületett gyerekvédelmi törvény).
Az okok és magyarázatok keresésében
sem az 1989 előtti, sem az azt követő időszak
elemzésekor nem beszéltem talán a legfontosabb szempontról:
az emberek, a szülők erkölcsi, lelkiismereti hozzáállásáról.
Az igazi ok az emberek lelkében, tudatában rejtőzik:
az élet tiszteletének hiányosságai, az erkölcsi
normák degradálódása, a család iránti
elkötelezettség lerombolódása. A legfontosabb
lenne a köztudat figyelmét a gyerekek iránti tiszteletre
és szeretetre, a családok fontosságára, a saját
és mások életét irányító
döntések felelősségére irányítani.
A mai társadalom nem eléggé érett, hogy a gyerekek
elhagyásának megszüntetésére irányuló
munkáját erre az útra (is) terelje. Ebben látnám
az egyház különlegesen fontos feladatát. A feladat
nagy, hiszen a ma gyermekei és köztük a ma elhagyott gyermekek:
a holnap felnőttei.
Irodalom
Anuarul Statistic al României 1997
Comisia Naţională pentru Statistică,
Romanian 89-93 Dynamics of Werfare and Social Protection. UNICEF - Editura
Expert 1994.
Raportul Dezvoltării Umane în România.
Bucureti 1995.
Integrarea în comunitate a copiilor cu
cerinţe educative speciale. Ministerul învăřământului
- UNICEF 1996.
Convenřia O.N.U privind drepturile copilului
instituřionalizat. Bucureti-Constanřa 1997.
Educařia copiilor cu un comportament dificil.
Bucureti 1995.