A mentálhigiénés képzés célja az, hogy a segítő foglalkozásúakat megerősítsük identitásukban, megtanítsuk nekik a szakma fogásait, mert nehéz sorsú emberekkel bánni nem könnyű. Azoknak az embereknek, akik különböző módon segítenek a bajbajutottaknak, jó szakmai háttérre van szükségük, mert különben hamar kifáradnak, elbizonytalanodnak, és nem igazán tudják, mit lehetne tenni bizonyos helyzetekben. Itt most az a fontos, hogy az itteni szakemberek is megerősödjenek abban, amit tesznek - mondta Czigány Éva, amikor 1998 augusztusának elején a marosvásárhelyi belvárosi plébánián tartott mentálhigiénés kurzus egyik szünetében beszélgettünk.
Czigány: Sokan hallottak már a mentálhigiénéről,
és arról, hogy ilyen irányú képzés
folyik már nálunk is, Marosvásárhelyen és
Csíksomlyón. A fogalmak azonban tisztázatlanok, a
képzés egészét pedig köd és némi
titokzatosság lengi körül.
A Marosvásárhelyen tanulók
tavalyi közös képzési időszaka augusztus
3-a és 15-e között volt. Ez adott alkalmat arra, hogy
az ottani képzésben szerepet vállalók közül
három szakemberrel elbeszélgessünk a mentálhigiéné
lényegéről, céljairól, valamint az itt
zajló képzés folyamatáról, gyakorlati
vetületeiről. (A Csíksomlyón zajló mentálhigiénés
kurzus vezetője a Marosvásárhelyen is besegítő
dr. Székely Ilona.) A fogalomtisztázást dr. Grezsa
Ferenc pszichiáter szakorvos vállalta:
A mentálhigiéné szónak
nincs pontos magyar fordítása, és ebben a formában
a külföldi szakirodalomban is alig fordul elő ez a szakkifejezés.
Francia eredetű szó, eredeti jelentése: elmeegészségügy.
A mentálhigiéné azonban jóval túlhaladja
az elmeegészségügy illetékességi területét,
az angol szakirodalomban a mental helth, a mentális egészség,
a lelki egészség kifejezés honosodott meg. Mostanában
Magyarországon a közösségi lélekvédelem
kifejezés kezd teret nyerni.
A teljes népességnek csupán
csekély része az, amely a szó orvosi értelmében
lelki betegnek tekinthető. Ez - a konkrét kórképtől
függően - a lakosságnak tíz, öt vagy egy
százaléka. Nem ezt tekintjük a mentálhigiéné
illetékességi területének, ez az orvosi területhez
tartozik. Másfelől a lelkileg egészséges emberek
száma is csak kisebb hányada a népességnek,
ha úgy tekintjük, hogy az egészség nem egyenlő
a betegség hiányával. Lelkileg ugyanis nem az tekinthető
egészségesnek, akinek nincsenek lelki-betegségi tünetei.
A lelki egészség magába foglal számos pozitív
értéket, tulajdonságot, például az örömszerzésre,
örömátadásra vonatkozó képességet,
a hatékony problémamegoldó képességet.
Akár beteg ember is lehet lelkileg egészséges, ha
rendelkezik ezekkel az értékekkel. Úgy tűnik,
hogy korunkban, a századforduló táján a lakosságnak
csak kisebb hányada tekinthető ilyen értelemben kiegyensúlyozottnak,
alkotóképesnek, lelkileg egészségesnek. A lelki
betegség és a teljes lelki egészség végpontjai
között nagy tartomány húzódik; az emberek
tömegei, akik nem tekinthetők ugyan betegnek, az életvezetésükben,
különböző kapcsolataikban időnként
problémákkal küzdenek, amelyek többségét
egyébként meg is tudják oldani - avagy elfedik.
Mi itt és Budapesten is az emberek nem
beteg, de a szó teljes értelmében nem is maradéktalanul
egészséges részével való foglalkozáshoz
szükséges ismereteket, képességeket próbáljuk
átadni a hallgatóknak. A közösségi lélekvédelem
terület nagyon sok diszciplínát érint, tehát
határterület. A teológiától kezdve a pedagógián
át a jogi és szociális gondozói ismereteken
keresztül sok mindent átfog, tipikusan inter- és multidiszciplináris
terület. Ezért a hallgatók nem új szakmát
tanulnak, hanem eredeti hivatásukban válnak alkalmasabbá
arra, hogy segítséget tudjanak nyújtani azoknak, akik
átmenetileg vagy huzamosabb ideig problémákkal küzdenek
és azokon nehezen tudnak úrrá lenni. E segítésnek
alapvetően két formája van. Az egyik, amikor a segítő
egy személlyel foglalkozik segítőbeszélgetés
keretében. Ilyenkor a két ember között létrejövő
lelki kapcsolatban, kommunikációs klímában
a kliens lehetőséget kap arra, hogy nemcsak a segítőnek,
hanem elsősorban saját magának meg tudja fogalmazni
problémáját, és így saját maga
rátaláljon a megoldásra. Nem kap kész receptet,
mert a segítő nem dönthet helyette, de megteremtheti
a lehetőséget, hogy ő maga megtalálja a megoldást.
Egy másik módszer esetében ezt a hatást közösségben,
csoportmunka révén próbáljuk elérni.
Nehézséget jelent az, hogy szakmai
értelemben nem ilyen szellemben nevelkedtünk mi sem, és
az itteni (romániai) kollegáink sem, a mi egyetemi oktatásunkban
sem szerepelt ilyenfajta képzés. A pszichológiai képzéseket
nagyon elhanyagolták itt is és nálunk is. A modern
mentálhigiénés szemléletmód, amely a
nyugati világban az ötvenes-hatvanas években erőteljesen
kibontakozott, a nyolcvanas években érkezett el Magyarországra.
Pszichiátria létezett előtte is, de hogy nemcsak pszichiáter,
hanem nővér, szociális gondozó, pap, hitoktató
is szerepet kaphat a lelki egészség terén, ezt
nálunk is csak a nyolcvanas években kezdték felismerni,
és talán itt még megkésettebb ez a folyamat.
Azok, akik ezt tanulják, úttörő munkát
végeznek, mert a hivatalos segítőszervezetek - iskola,
egészségügy, szociális intézményrendszer
- nehezen váltanak szemléletet. Egy orvos például
nehezen fogadja el, hogy egy tanárnak is köze lehet a lelki
egészséghez.
Általában a segítő
szolgálatok olyan társadalmakban kapnak lábra és
fejlődnek intenzívebben, amelyekben a spontán segítőkészség
csökken. Amit az emberek a családjukban, a munkhelyükön
nem tudnak megoldani, azokra a társadalom kitalál egy intézményt
és szakembert fizet azért, hogy segítse a megoldást.
Én azt tapasztaltam, hogy Erdélyben a spontán problémamegoldás
és segítőkészség talán jobban
meg tudta őrizni a szerepét, a problémák tekintélyes
része az elsődleges közösségekben oldódik
meg. Így csak mostanában kezd jelentősebb igény
ébredni a segítés szakszerűbb, intézményes
lehetőségei iránt.
A képzés folyamatát Farkas
Magdolna vázolta:
A Magyar Testnevelési Egyetemen folyik
egy mentálhigiénés szakosító szakképzés
segítő foglalkozású szakemberek részére.
A szakember szó itt nagyon sok mindent jelenthet, a segítő
foglalkozásúak közé tartoznak a pedagógusok,
a lelkészek, a más területen, például
egészségügyben dolgozók, orvosok, apolók,
védőnők vagy óvónők, a karitatív
területen dolgozók. A cél az, hogy mindenki a saját
területén tudjon mentálhigiénés szempontból
dolgozni azokkal, akiket tanít, gyógyít, feloldoz
stb. Ezt a magyarországi modellt próbáljuk itt egy
kicsit másként reprodukálni, hiszen az otthoniaktól
nagyon különböző körülmények között
dolgozunk.
Budapesten összesen több mint négyszáz
óra a képzésünk, itt háromszáz
óra körül lesz. Már két éve folyik
a képzés, a háromnegyedénél tartunk.
Jövőre is tervezünk még egy hetet. Kéthetes
kurzusokat tartunk, amelyek nagyon intenzívek: minden nap reggel
kilenctől este hatig dolgozunk egy ebédszünettel, és
a közbülső időszakra a hallgatók kapnak
faladatokat, egyéni munkát, csoportmunkát, irodalmat
kell feldolgozniuk és igyekszünk felmérni is a
tudásukat, tehát van egy elméleti visszakérdezés
is. A képzésnek körülbelül egyharmad része
tekinthető elméletinek, az összes többi ismeret
elsajátítása a gyakorlaton és a saját
élmények feldolgozásán keresztül történik.
Az elméleti részből nagyon fontosak a fejlődéslélektani
ismeretek, a születéstől a halálig. Ehhez kapcsolódnak
a szociálpszichológiai és pszichopatológiai
ismeretek, a közösségi mentálhigiéné
alapismeretek, a családsegítés és családkonzultációs
alapismeretek. A projektépítés, a munka megszervezése,
a valós igények felmérésének módja
és megvalósítása az, amit még elméletben
és gyakorlatban egyaránt tanítunk. Emellett, ami kevésbé
elméleti, de természetesen ennek is vannak elméleti
alapjai, a nondirektív rogersi beszélgetésvezetés,
a segítő-beszélgetés, az esetfeldolgozás,
amihez szintén szükségesek elméleti ismeretek.
Mindezt kiegészíti az önismereti rész, ami elősegíti,
hogy valaki erre a munkára alkalmas legyen és edzettséget
szerezzen. Egyébként az elmúlt évtizedekben
a budapesti programunkat elvégezte már néhány
erdélyi lelkész, hitoktató. Az utazási és
anyagi tehervállalás mérséklése érdekében
döntöttünk úgy, hogy itt, helyben is meghirdetjük
programunkat.
Az önismereti blokk azt a célt szolgálja, hogy önmagunkat ismerve, jobban rálássunk a másikra is - mondta Czigány Éva. - Számomra különösen fontos, hogy az emberek ismerjék magukat, mert aki nem tud saját magával egyenesben lenni, az nem tud másoknak sem segíteni. Én itt segítő-beszélgetést tanítok és önismereti csoportokat vezetek. Nagyon fontos része a képzésnek a rogersi segítő-beszélgetés, aminek a fő célja az, hogy az embereknek ne tanácsokat adjunk, hanem egy bizonyos technikával arra segítsük őket, hogy ők maguk tudjanak lépni és fel tudják ismerni a helyzetük realitását és ezen a reális szinten - a segítővel együttműködve - a saját erőforrásaikat megkeresve, próbáljanak kijutni a bajból, a válságból. Természetesen sok-sok gyakorlatra van szükség, ahhoz, hogy a hallgatók elsajátítsák ezt a módszert. Az önismeretben sokat segít a segítő-beszélgetés is, de ezen kívül pszichodrámát is végzünk, ami önismereti képzés. Amit azonban mi a pszichodrámán csinálunk, az annak egy alapszintű formája. Ha valaki majd pszichodrámára szeretne szakosodni, megteheti, de ehhez külön képzés kell.
Kik vesznek részt a képzésen? Milyen kritériumok alapján választották ki a hallgatókat?
Grezsa Ferenc: A sajátos kihívásoknak
azok tudnak megfelelni, akik eleve emberekkel foglalkoznak, segítő
hivatásúak. Az ő munkájuk “tárgya" a
másik ember, illetve munkájuk “eszköze" saját
személyiségük. Képzésünk egyik alapkövetelménye,
hogy emberekkel hivatásosan foglalkozó diplomásokkal
folytatjuk ezt a munkát. Posztgraduális a képzés,
nem ad új, önálló végzettséget,
olyan önálló foglalkozást mi nem ismerünk
el, hogy “mentálhigiénikus".
Farkas Magdolna: Tizenheten indultunk négy
évvel ezelőtt és tizenhatan maradtunk, egy valakit
elhelyeztek és így nem tudott bekapcsolódni 1998-ban.
A hallgatók kiválasztásában fontos szerepet
töltött be, hogy itt a főesperes karolta fel az általunk
tett ajánlatot és neki szándéka, hogy a családoknak
tudjon segítséget nyújtani. Ökumenikusnak hirdette
meg a kurzust, de már felvételizni is olyanok jöttek,
akik valamilyen kapcsolatban voltak a plébánia munkájával.
Többen foglalkoznak hitoktatással is a saját szakterületük
mellett. Van egy római katolikus lelkész is a csoportban.
Továbbá vannak tanárok, orvosok, ápoló-
és védőnők. A képzésnek nagyon
fontos alapja, hogy lehetőleg többféle foglalkozású
ember képződjön egy csoportban, hiszen fontos tudni,
hogy ugyanahhoz a problémához mit mond, milyen szakmai megközelítést
ad egy orvos, egy pap, egy tanár stb. Nagyon fontos, hogy itt a
hallgatók egymástól is tanulnak.
A jelentkezőknek önéletrajzot
kellett írniuk. A felvételit ketten bonyolítottuk
le képzésünk vezetőjével, dr. Tomcsányi
Teodórával. Ő ott nemcsak mentálhigiénés
szakemberként vett részt, hanem pszichológusi és
pszichoanalitikusi minőségében is felvételiztetett.
Volt a felvételinek egy pszichológiai teszt része
és egy olyan gyakorlati része, amiben helyzetgyakorlatok
révén igyekeztünk felmérni azt, mennyire teherbíró
a jelentkező és mennyire képes empatikusan megnyilvánulni.
Az is szempont volt, hogy ki mennyire tudja majd elkötelezni magát
egy ilyen újszerű munka mellett.
A képzéssel kapcsolatos gyakorlati gondokról is beszéltek a vezetők.
Grezsa: A Magyar Testnevelési Egyetem munkacsoportja
folytatja a képzést, de az itteni nem hivatalos képzés.
Megpróbáljuk azonban elérni, hogy a program végén
a budapesti Testnevelési Egyetem kiadja az itteni hallgatóknak
is azt az oklevelet, amit a magyarországiaknak, elismerve ezáltal,
hogy e program megfelel az otthoni, egyetemi keretben végzett munkának.
Ezt azért is fontosnak tartjuk, mert egy ilyen oklevél segítheti
az itteni hallgatókat abban, hogy ilyen irányú munkájukat
komolyan vegyék a különböző intézmények,
könnyebben befogadják, támogassák és elismerjék
őket.
Farkas: Amennyiben ez a célunk megvalósul,
még vizsgakötelezettségnek kell eleget tenniük
és szakdolgozatot kell írniuk a hallgatóknak. Most
is vizsgáznak, de nem olyan szigorúan, mint az egyetemen,
mert amikor ők ezt elkezdték, önkéntes volt a
képzés, nem volt meg az a lehetőség, hogy a
kurzus végén képesítést tudunk adni.
Ez módosítja a támasztható követelményeket.
Megjegyzendő azonban, hogy a hallgatók most is erőn
felül teljesítenek, hiszen szabadságidejükben vannak
jelen, mégis vállalják ezt a sok feladatot.
Ennek a képzésnek a finanszírozására
pályáztunk a Renovabis alapítványnál,
és ez, ha szűkösen is, de biztosítja, hogy két-három
szakember folyamatosan itt legyen két héten keresztül.
Fontos a képzésben a lelkiség
is - hívta fel a figyelmet Czigány Éva. - Nem azt
akarom mondani ezzel, hogy aki nem hívő vagy nem tudja magáról,
hogy hívő, az nem lehet jelen. A lelkiséget úgy
értem, hogy meg kell lennie az emberben a hivatása iránti
elkötelezettségnek, és ennek legyen egy erőforrása,
ami sokféleképpen elképzelhető. A hívő
ember számára ez főként a hit lehet.
A mentálhigiénés képzés kapcsolata a hittel, a kereszténységgel azonban ennél mélyebb gyökerekkel rendelkezik, amint az a Grezsa Ferenc által elmondottakból kiderült:
Az iskola, amit mi képviselünk, a
Rogers-féle nondirektív személyközpontú
segítő módszer, amit humanisztikus pszichológiai
iskolának is neveznek. Ez nagymértékben a keresztény
értékvilágban gyökerezik. Rogers maga is tanult
teológiát, keresztény szellemben nevelkedett, és
pszichológiai iskolájának lényege szervesen
kapcsolódik a keresztény tanításhoz. Rogers
empirikusan igazolta több évtizedes kísérletezése
során, hogy ha egy személy - bárki, a rablógyilkos
éppúgy, mint a legjoviálisabb ember - lélektani
szempontból megfelelő közegbe kerül, amelynek alapvető
feltétele a szeretet és az elfogadás, akkor képes
a fejlődésre. Ha valaki elfogadást tapasztal mások
részéről, ha elfogadják olyannak amilyen, szeretik
és emberszámba veszik még akkor is, ha éppen
rossz fát tett a tűzre, ha azt tapasztalja, hogy őszintén
viszonyulnak hozzá, akkor ez nagy hajtóerőt jelent
számára a fejlődésében, abban, hogy
önmagát jobban megismerje, problémáit jobban
meg tudja oldani. E ponton tehát nagyon rokon a pszichológiai
és keresztény álláspont. Ezt azért is
hangsúlyozom, mert az a tapasztalatom, hogy a papság egy
része idegenkedik a mentálhigiéné kifejezéstől
és mindattól, ami a pszichológiával kapcsolatban
van. Sokan azt hiszik, hogy a hit vagy a teológiai munka ki tudja
teljesen küszöbölni a lélektani, viselkedésbeli
problémákat. Ez (sajnos) nem így van, hiszen a papság
egy része is komoly mentális problémákkal küszködik,
bár egyébként nyilván hívők és
teológiailag is képzettek. Tehát nem biztos, hogy
önmagában a hit ki tudja küszöbölni az ilyen
jellegű problémákat. A mondottak miatt is nagyra értékeljük,
hogy itt a plébánia és személy szerint Csató
Béla főesperes vállalta, hogy biztosítja az
alapvető feltételeket ehhez a képzési munkához.
Amikor segítő-beszélgetésről
szólunk, akkor a lelkigondozást is érintjük,
ami évszázadok óta szakkifejezése az egyháznak;
az általa szintén lelkigondozás kifejezéssel
leírt tevékenységnek természetesen köze
van mindahhoz, amit mi tanítunk, de nem teljesen ugyanaz. Kérdés
tehát, miként tud illeszkedni a kettő, egy lelkész
például hogyan tudja beépíteni a teológiai
értelemben vett lelkigondozói munkájába a mentálhigiénés
szakismeretekből merített készségeit, hogyan
illeszkednek, illetve hol térnek el egymástól ezek
az ismeretek.
A képzésen részt vevő lelkész, Bara László medgyesfalvi plébános a fenti kérdés kapcsán, illetve arra válaszolva, hogy lelkipásztorként mit jelent neki a mentálhigiénés képzés, a következőket mondta el:
Papként rossz képpel, modellel indultam.
Úgy tudtam, a pap az, aki tanácsot ad. Az volt az elképzelésem,
hogy akár gyónásban, akár lelkibeszélgetésben
a pap azért van, hogy problémákat oldjon meg. Sokszor
most is kísért, hogy megpróbáljak megoldást
találni. Pedig ezeket nem nekünk, papoknak kel megoldanunk.
Egyedül az fontos, hogy megtanuljunk hallgatni, befogadni a másik
ember érzelmeit és kísérni őt. Ez pedig
nem megy magától, meg kell tanulni. Nem egyszerű ugyanis
észrevenni a megsebzett ember lelki rezdüléseit. És
valójában kíséretre van szükség,
nem nekem kell beszélnem, hanem értelmi, de különösen
érzelmi szinten meg kell értenem a hozzám forduló
ember helyzetét. A fontos az, hogy felszínre kerüljenek
a problémák és érezze az ember, miért
vannak ezek benne. Ez azonban hosszú és fáradságos
munka, ami időigényes és nagyfokú empátiára
van szükség hozzá. Nagyon fontos, hogy elindítsuk
az embereket egy úton, végigkísérjük őket
azon és elkezdődjék bennük az elfogadás
folyamata. A segítőnek az a feladata, hogy segítsen
az embereknek a problémák felismerésében és
abban, hogy a gondokkal küzdő maga tudjon valamit kezdeni problémáival.
Ezen a téren a pap nagyon sokat tehet, de ugyanúgy a laikus
segítők is. Ahol jó kapcsolat alakul ki, ott valóban
sok minden történhet. Nagy segítség ez a lelkipásztori
munkában, mert ma már nem működik az, hogy jámbor
jelszavakkal üssük el az emberek problémáit. Minden
eset más, nem lehet összehasonlítani egymással
a helyzeteket. Nem is az a lényeg, hogy diagnosztizáljunk,
hanem az, hogy végigkísérjük az embert és
mellette álljunk, de ehhez szükséges egy előzetes
felkészülés.
Ezen a képzésen pontosan azt próbálják
megtanítani nekünk, hogyan lehet az embereken segíteni,
hogyan lehet kísérni őket, együtt járni
velük nehéz élethelyzeteikben. Papként pedig
valóban erre van szükségünk, és óriási
értéke van ennek a tudásnak, ha az ember rendszeres
segítőszolgálatot vállal.
A másik, ami nagyon fontos, az, hogy ez
alatt a képzés alatt ráérez a segíteni
kívánó is arra, hogy ő maga is sebzett, neki
is szüksége van segítségre. Ha pedig mindezt
átvisszük vertikális síkra, egészen
más lesz az Istennel való kapcsolatunk is.
Sajnos, egyházmegyei szinten még
nem éreztünk rá a segítőszolgálatok
fontosságára, arra, hogy az ember mindennapjaiban mennyiféle
lelki rezdülés van, és nem véletlenül történnek
a dolgok az életünkben, hanem vannak a szűkebb és
tágabb családunkból hozott sebeink, amikkel kell tudnunk
valamit kezdeni. A segítőmunkában a papnak óriási
előnye van, hiszen nincs szüksége hivatalos keretekre,
bármikor alkalmazhatja ismereteit a pasztorációban
- gyóntatásban, lelkibeszélgetésben, családlátogatáskor
és a katekézisben.
A most tanuló hallgatók lelkesedését
figyelve, szinte önkéntelenül felteszi a szemlélő
a kérdést: lesznek-e, lehetnek-e majd követőik,
társaik? A válasz azonban sok tényezőtől
függ.
Farkas: Szeretnénk a jövőben
is folytatni ezt a képzést, semmiképp sem mondom azt,
hogy nem lesz folytatás, de pillanatnyilag nem tudunk időpontot
ígérni, mert sok körülménynek kell ahhoz
újra találnia és anyagi fedezetre is szükség
lesz újra. Azt semmiképp sem szeretnénk, hogy a most
végzendő hallgatók magukra maradjanak. Mindenképpen
szeretnénk kapcsolatot tartani velük. Van egy olyan reményünk
is, hogy idővel - ugyanúgy, mint nálunk - a végzett
hallgatók közreműködésével és
szakmai segítséget nyújtva nekik lehet folytatni,
újra indítani a képzést. De hogy ez hány
év múlva lesz megvalósítható, azt még
nem lehet tudni. Nem is szabad türelmetlennek lenni.
Grezsa: A Testnevelési Egyetem nem tudja
vállalni a költségeket, és hogy további
alapítványi támogatást kapunk-e, azt nem lehet
tudni. Ha lenne egy önálló magyar felsőoktatási
intézmény Erdélyben, akkor a két egyetem köthetne
egyezményt, és ennek következtében kibocsátható
lenne az oklevél és megoldható lenne a képzés
is, olyan költségi szinten, amit a két egyetem tudna
vállalni. A mi egyetemünk vezetősége szívesen
együttműködne, de egyelőre nincs olyan felsőoktatási
egyezmény, amellyel megvalósítható lenne ez
az együttműködés.
Beszélgetésünk végén arra kértem a még jelen lévő vezetőket (Czigány Évának ugyanis közben el kellett utaznia), mondják el mi, miért válsztották ezt a területet.
Farkas: Eredeti végzettségemet tekintve
középiskolai tanár vagyok, tanárként dolgoztam
húsz éven keresztül. Emellett ifjúságvédelemmel
is foglalkoztam. A saját munkám során tapasztalt kínok
indítottak arra, hogy keressek eszközöket, tanuljak, hogy
tudjam ezt a nehéz, sokszorosan hátrányos helyzetű,
többszörösen sérült gyerekekkel való
foglalkozást jobban művelni. Tanultam szociológiát
is, és később elvégeztem a mentálhigiénés
képzést, pszichodrámaasszisztens is vagyok, ebben
képződtem tovább, és van még egy terület
- a témacentrikus csoportvezetés -, amiben most már
majdnem teljesen kiképződtem, olyan “háromnegyedes"
állapotban vagyok. Ez volt az előzménye annak, hogy
ide kerültem az egyetemre, mert fontos szempontunk az is, hogy olyanok
is dolgozzanak a képzésben, akik nemcsak egy diszciplínát
tudnak képviselni, hanem magát a mentáléhigiénét
is. Fontos, hogy gyakorlati tapasztalataink legyenek, és az oktatásban
szerzett tapasztalatok segítségével állandóan
finomítani, módosítani tudjuk a képzések
szerkezetét. Nagy családom van, ami szintén jó
háttér ahhoz, hogy a sokféleséget tudjam a
munkámban képviselni; a saját életem is munkaeszköz.
Grezsa: Pszichiáter szakorvos vagyok,
körülbelül tíz évig gyógyítómunkában
dolgoztam, alkoholbetegekkel, elmebetegekkel, kábítószeres
fiatalokkal fogalalkoztam. Az utóbbi években a képzésben
és kutatásokban veszek részt. Pszichiáter szakorvosként
is azt gondolom, hogy nemcsak az eredeti szakmám illetékes
a lélek, a lelki egészség ügyeiben, hanem a tanárok,
a lelkészek, a szociális munkások, a védőnők
és a más segítő hivatásúak nagyon
sokat tehetnek azért, hogy a pszichiátereknek kevesebb legyen
a munkájuk. Azért fordultam az oktatás felé,
mert meggyőződésem, hogy ha a családokban,
az iskolákban érzelemgazdagabb élet folyna, ha ezekben
az intézményekben őszintébben fordulhatnának
egymás felé az emberek, ha ki tudnák fejezni igényeiket,
érzéseiket, és ezeket a másik fél nyitottan
meg tudná hallgatni és hasonlóképpen tudna
reagálni, ha az iskolában és a tömegtájékoztatási
eszközökön keresztül a emberek kézzelfogható
és hasznos modellt kapnának az élet problémáinak
megoldásához, és ezek révén bővülhetne
a problémamegoldó képességük, akkor valószínűleg
kevesebb lenne az alkoholista, az elmebeteg és általában
a lelki gondokkal küzdő ember. A pszichiáter gyógyíthatja
a betegségeket, mérsékelheti a tüneteket, de
nem igazán tudja megakadályozni azok újratermelődését.
Elsősorban ez adja a motivációt ahhoz, hogy ezt a
munkát végezzem.
Lejegyezte Bereczki Silvia