Lukács István: Sub specie aeternitatis
Kétezer év legkiválóbbjainak
élettörténete tárul fel az olvasó előtt
e gyűjteményes kötetben, amelynek alcíme — Istenkeresés
a magyar és egyetemes művelődéstörténetben
— jelzi azt az utat, amelyet szerkesztője, Udvarhelyi Olivér,
a szerző tanítványa bebarangolásra javasol
az olvasónak.
Már a kötet látványa
előrevetíti a tartalmat: a “márványerezettel"
díszített fedőlapok a templomok miliőjét
idézik, ahol a szobrászok és építészek
nemes anyagával borított falakon mintegy áttündököl
teljes fenségében és szépségében
az örökkévalóság.
Tanárember és szerzetes életművéből
válogatott szemelvényeket vesz kezébe az olvasó.
Lukács István szaléziánus szerzetes a művészettörténet
doktora és a magyar irodalom tanára volt. Rendjének
feloszlatása után 1950-ig a kommunista magyar állam
által meghagyott és elismert szentendrei, majd az esztergomi
ferencesek gimnáziumaiban tanított. Emellett a magyarországi
katolikus iskolák magyar nyelv- és irodalom-, illetve művészettörténet-oktatásának
szakfelügyelőjeként működött. Korzenszky
Richárd OSB, a pannonhalmi bencés apátsági
gimnázium volt igazgatója a kötethez írt előszavában
a szakfelügyelő Lukács Istvánv a tanári
lelkiismeretesség és szakszerűség minuciózus
megkövetelőjeként és mintaképeként,
ugyanakkor azonban mélyen élő és érző
emberként is ábrázolja.
Az itt megjelenő írások
nagyrészt az Új Emberben és a Katolikus Szóban
láttak napvilágot a hatvanas-hetvenes évek folyamán
és pedagógiai célzattal születtek a szerző
tollából: “...az ifjúság lelki kincseinek gyarapítására
íródott elsősorban" — írja a kötet végén
közölt, eredetileg az Új Emberben megjelent méltatásában
Tóth Sándor. Nem szükséges különösebben
boncolgatni, hogy egy olyan korban, amelynek évtizedei során
a közoktatásból teljesen hiányzott a keresztény
szempont, mekkora szükség volt az emberi szellem nagyjainak
a hit szemével való vizsgálására. Ezt
a munkát végezte rövid írásainak megalkotásával
és közzétételével Lukács István.
Nagy kaliberű személyiségeket
sorakoztat fel a könyv, akik népünk és az emberiség
történetében és szellemi fejlődésében
maradandót alkottak. Királyok, hadvezérek, költők,
zeneszerzők, tudósok, szentek és humanizmustól
fűtött társadalomszervezők élete csillan
fel ezekben a rövid, nyelvileg igényesen megfogalmazott, nem
egy esetben a művésziség magaslataira hágó
írásokban. Szent István, Tomori Pál, Báthori
Zsófia, Káldi György, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty,
Arany, Kosztolányi, Tóth Árpád, József
Attila — íme néhány név a magyar művelődéstörténetből,
amelyeket a második részben Vergilius, Petrarca, Giotto,
Voltaire, Goethe, Thompson, Verne, Dunant, Claudel, Liszt és Greene
követ - sokak között.
A kötet szerzői hátteréből
mély humánum sugárzik az olvasó felé.
Lukács István nem rideg életrajzokat vázol.
Beleérzi magát “hősei" helyzetébe, annak minden
ellentmondásosságával együtt vállalja
őket, mondhatni együtt szenvedi velük tragikus pillanataikat
és rácsodálkozik azokra a kincsekre, amelyeket vívódásaik
közepette hoztak létre. Alakjai - mind nagy művészek,
tudósok, vezetők - kivételes képességekkel
és érzékenységgel megáldott emberek,
akik ennélfogva az élet drámáit, az Isten és
az ember drámáját, saját korlátaikat
sokkal intenzívebben élik meg nálunk, átlagembereknél.
A szerző belső küzdelmeikben ragadja meg őket:
a tévedések, hibák, bűn és az istenkeresés,
a kegyelem mezsgyéjén, ahol életünket többé
vagy kevésbé tudatosan mindannyian leéljük. Ezzel
közel hozza hozzánk a tankönyvek lapjairól szinte
pantheon-hősökként megismert nagyságokat.
Amint az előbbiekből kiviláglik,
termlészetfeletti látásmód vezeti és
jellemzi a szerzőt az alkotáskor. Az ábrázolt
nagyságok életének mélyrétegeit kutatja,
szenvedéseikben felfedezve a kegyelem működését.
Lisztről szólva elmeséli ifjúkori tévelygéseit,
majd az esztergomi mise megalkotásának epizódjához
érkezve a zeneszerzőt idézi és rövid megjegyzést
fűz Liszt szavaihoz: “Nem tudom, hogy fog szólni, de azt mondhatom,
hogy inkább elimádkoztam, mint megkomponáltam. Működik
tehát a kegyelem." Petőfi antiklerikalizmusáról,
egyházgyűlöletéről írva megvillantja
a költő személyiségének túlsó
oldalát is, azt a “metafizikai óceánmorajt", amely
a világszellem és a természet imádatában,
valamint a gondviselésbe vetett bizalomban szólal meg életművében.
Lukács István szemléletében a vallásosság
nem a kifejezett hitvallást jelenti. Mint mondottuk már,
a személyek és művek mélyrétegeit vizsgálja.
Ez azt jelenti, hogy számára a magatartás és
a szemléletmód a fontos, amelyre egy-egy életmű
ráépül. Aranyról írja, hogy sosem fitogtatta,
hogy ő keresztény. Azonban az is tagadhatatlan, hogy az esztétikumot
szigorúan az erkölcshöz kötötte. A tragikum
lényege Arany szerint nem abban áll, hogy a bűnös
tetteinek büntetéseként meghal-e vagy sem, hanem abban,
hogy érez-e bűntudatot, vagyis átéli-e a bűn
okozta nyomor gyötrelmeit. S ha csak az Ágnes asszonyra gondolunk,
rögtön érthető Arany szemlélete, ám
a mögötte álló felfogás, amely egy magasabb
hatalomhoz viszonyítja az embert, már kevésbé
nyilvánvaló. A szerző erre vezet rá: az eszmei
háttérre, amely tételesen nem jut kifejezésre,
s melynek Arany vallásos hite az alapköve. És az emberi
élet ezen dimenzióinak vizsgálatában nemcsak
a bűn és kegyelem teológiai szempontjainak ismerőjeként
és érvényesítőjeként, hanem kiváló
lélekelemzőként mutatkozik be.
A vallásosság és hit, de
egyáltalán a világszemlélet (mint például
Vergilius esetében) bölcsőjének a szülői
házat és a gyerekkort tekinti. Ennek az írás-füzérnek
szinte minden darabja fényt derít hőse sorsának
gyerekkori gyökereire. Ezzel nemcsak a pedagógus szólal
meg belőle, aki gyakran találkozhatott az otthoni hét
év problémáival, hanem a család és hit
összefüggését is hangsúlyozza.
Lukács István művelődéstörténeti
szemlélődéseinek másik sarkpontja a katolicitás.
A katolicizmust sokkal tágabban értelmezi, mint ahogyan mindennapi
szóhasználatunkban azt megszoktuk. Alakjairól, akik
nem egy esetben az egyházzal vagy annak tanításaival,
a katolikus vallásosság gyakorlatával szakítottak,
nem egyszer jelenti ki kertelés nélkül, hogy ennek ellenére
igenis katolikusok maradtak. A hitetlenné vált Kosztolányiról
írja: “A költő érzelmi életében
katolikus maradt, értelme azonban ragaszkodott a hit nélküli
világhoz." Ugyanezt próbálja igazolni Vörösmartyról.
Arany hitéből hiányolja a katolikus Krisztus-képet,
Dosztojevszkij mély vallásosságával nehezen
kibékíthetőnek ítéli az orosz gigász
katolikus-gyűlöletét. E szemlélet forrásai
a fentebb leírtak fényében a szerző hit-fogalmában
rejlenek: a vallásosság, így a katolicitás
is a kegyelem erőterének hatásaiban mérhető
igazán, a “vallástalan" ember vívódásai
pedig inkább megértést követelnek a hívőtől,
mint kárhoztató ítéletet, meghallgatást
és esély-adást, nem eleve elutasítást.
A kötet darabjait hatalmas olvasottsággal
bíró ember alkotta. Alakjainak önéletírásaiból,
műveiből vett passzusokkal és a kortársak vélekedéseivel
támasztja alá és illusztrálja gazdagon portréit,
aminek, ha figyelembe vesszük az átfogott terület szélességét
csakis elismeréssel adózhatunk.
Fiatal olvasóknak ajánlom a kötetet,
főként középiskolásoknak, akik koruknál
fogva különösen fogékonyak a mély emberség
iránt és előttük álló életük
építéséhez ideálokra van szükségük,
azonban - akár lelkiolvasmányként is - haszonnal lapozhatja
fel bármely más életkorú érdeklődő.
Értékes, információkban és eszmei tartalomban
egyaránt gazdag könyv, amellyel bárki magvas órákat
szerezhet magának.