Kedves Olvasó!
Két írásban is foglalkozunk a farizeusokkal, valódi történeti szerepükkel, Jézushoz és követoihez való viszonyukkal.
A kisarkított megfogalmazások olykor segítenek a tanításban, hasznosak magyarázat közben: gyorsan és könnyen átláthatóvá tesznek törvényszeruségeket, eseménysorokat és összefüggéseket. Ilyen jellegu sarkításként értelmezi G. David Schwartz a farizeusokról rajzolt evangéliumi képet. Mi azonban szembenézhetünk a teljes történelmi igazsággal, amely e jelentos zsidó “párt” és életforma lényegesen árnyaltabb képét mutatja. Ma már rendelkezünk azzal a biztonságos távlattal, amelybol visszatekintve lemondhatunk a sarkításról és megengedhetjük magunknak az árnyalt igazság “luxusát”. Nem mintha az evangéliumi könyvek szerzoi ezt kevésbé tehették volna (s mi hozzájuk képest ekkorát fejlodtünk). Hiszen nem is annyira az újszövetségi könyvek, mint inkább a rájuk-köréjük rakódott értelmezési sablonok rajzolták teljesen negatívvá a farizeusok arcvonásait.
De ez olyan jelenség, amely nagyon emberi vonás: a sablonos gondolkodás hajlama, a kísértés: megmaradni az elso benyomásnál, a kezdeti magyarázat leegyszerusített valóságlátásánál. Ez kézenfekvobb és kényelmesebb, mint növekedni a megértésben, a testi-szellemi fejlodéssel szinkronban keresni a teljesebb képet, az árnyaltabb valóságot, haladni a lelki tágasság felé...
A jól belénk nevelt részigazságok védfalai szilárdak, címkéi: a cigány, a szektás, az ateista és így tovább. Aztán szemközt jön mondjuk egy roma, mértéktartóan elegáns öltözékben, egy-két egyetem ismeretanyagával a fejében; netán kórházi ágyunk mellé áll a szektás, aki még csak nem is ápoló és pénzt sem adtunk neki, láztól kicserepesedett ajkunkhoz mégis vizespoharat tart vagy ágytálat cserél, meg se kérdezve, hiszünk-e Istenben vagy Jehovában... És a napi valóság jól ismert sablon-viszonyulásán túl szembetaláljuk magunkat... Mivel? Kivel? Az eloítéleteinken és bemagolt igazságainkon túli teljes igazsággal – meg közben talán Jézus Krisztussal. Az igazival. Aki tágasabb, mint szukmarkú részigazságaink és kisarkított féligazságaink. Aki éppen ezért megengedheti magának, hogy eloítéletmentesen, bizalommal nézzen a szemébe még a gyilkosságért elítéltnek is, el tudja hinni neki, hogy megtért, megváltozott. Aki ezzel a töretlen bizalommal tekint ránk is, ahányszor a legutóbbi gyónáskor megfogalmazott “erosen fogadom, hogy többé nem vétkezem” után kopogtatunk újra feloldozásért. Vajon ennek a Mesternek a tanítványai vagyunk? Érlelo szeretete nyomán tovább tudunk-e lépni az eloregyártott ítéletektol a teljes igazság felé? Szeretettel tudunk-e ránézni a farizeusokra – meg minden másféle eloítéletünk alanyára: a cigányra, a szektásra, az ateistára?
Bodó Márta