Milyen választási lehetoség elott állt az a hithu zsidó, aki a Kr.e. II.– Kr.u. I. században élt, ha egyáltalán huséges akart maradni hitéhez és önmagához?
A zsidóság a nemzeti függetlenség eszméjét, amely már a babiloni fogságtól kezdve veszendobe ment, tulajdonképpen sohasem adta fel. Azért sem, mivel ennek igen súlyos teológiai alapvetése volt. Ezt a teológiai alapvetést maga a farizeus irányzat karolta fel, képviselte és fejlesztette tovább.
E teológiai alapvetés szerint Izrael sohasem lehet függo és szolga, mivel Isten Jákob utódait egyszer s mindenkorra kihívta Egyiptomból, a szolgaság házából, a Sinai-hegy alatt pedig a maga szabad népévé tette a szövetség és annak okmánya, a törvény által. Ezt a szabadságot, úgy ahogy az I. parancsolat is megfogalmazza, Istentol, az egyedüli Úrtól kapták. Így a farizeusi, majd rabbinista szabadságteológia Isten királyi uralmából (is) következett.
Isten a szövetség törvénye által teljes embert: szívet, lelket, erot, képességet igényel magának (I. parancsolat, illetve 5Móz 6,5: Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedbol, teljes lelkedbol és teljes erodbol.). De a törvény eleve és mindenek fölé helyezi a közösségben való gondolkodást és életvitelt.
Így a zsidó egyén gondolkodásának és életvitelének eleve és mindig az Isten által megszabott, ideális közösségképhez kell igazodnia, és ebbe kell beilleszkednie. Ezért aztán sem a társadalmi, sem pedig a politikai létforma nem függetlenítheto attól, hogy Isten nem szolga, hanem szabad népet formál magának. Isten családjának, népének szabadsága olyan valami, ami Isten Úr voltáról tesz bizonyságot, és Istent dicsoíti.
Számunkra talán különös ez a bibliai-ószövetségi gondolkodásmód. Mi ugyanis, európai gondolkozáson és kultúrán felnott emberek, az egyén jogaiból vezetjük le a közösség jogait, és a születésünkkel eleve kapott egyéni szabadságból vezetjük le a közösségek szabadsághoz való jogát. Azaz: a mi gondolkodásunk alapja és kiindulópontja az individuum.
A zsidó – s ezt is hozzá kell tennünk: Tóra által – meghatározott gondolkodás viszont mindig a közösségbol indul ki, s innen vezeti le az egyén jogait és szabadságát. Ennek az is a következménye, hogy az egyén gondolkodását, céljait és életvitelét a közösségi kép és érdek határozza meg.
A zsidó szabadságeszme másik ószövetségi támpontja a hitbeli elod: Ábrahám. Vagyis Izrael fiainak szabadsága már az ábrahámi származásból is levezetheto. Erre hivatkoznak Jn 8,33 szerint az I. századi farizeus neveltetésu zsidók, vagy pedig éppen a farizeusok, akik vitába szállnak Jézussal:2 Ábrahám magva vagyunk, és nem szolgálhatunk soha senkinek…3
Rabbi Akiba is azt tanította, hogy Izraelben még azok is szabadok, akik elvesztették vagyonukat; sot még a legszegényebb izraeliták is szabadok, ugyanis Ábrahám, Izsák és Jákob fiai királyi származásúak. Hasonlóképpen vélekedett Simeon ben Gamáliel is.
Vagyis: ahhoz a Tóra-huséghez, amelyet kezdetben a khaszidok, illetve késobb az o tanításukra építo további irányzatok (farizeusok, qumráni közösség, zélóták) képviseltek, minden további nélkül hozzátartozott a politikai szabadság gondolata is. Nem csak úgy, mint következmény, azaz teológiai szemléletbol levezetheto és a politikumban is alkalmazandó etikai magatartás; hanem mint olyan létforma, amely a Tóra-huség szerves része.
Mert: Isten egyedüli királysága, egyetlen, s minden mást kizáró uralma alatt nincsen, nem lehet külön kultuszi, társadalmi és politikai szféra. Isten uralmának kell megvalósulnia az élet minden területén.
Mindennek ot, az egyetlen Urat és Királyt kell dicsoítenie.
Mint láthattuk, a khaszidok és utódaik idonként akár fegyverrel is szembeszálltak minden ellen, ami Isten egyedüli uralmát és a Tóra szerinti életvitelt veszélyeztette. Aki tehát Tóra-hu és zsidó akart maradni, s e kettot nem lehet elválasztani egymástól, elutasított minden idegen hatást, amely nyílt vagy akár alattomosabb támadást jelentett az igaz és szent Tóra, s az általa megkövetelt igaz kegyesség ellen. Ez világos volt minden jámbor zsidó elott.
Ezzel magyarázható a hellenizáláspárti szadduceusok iránt táplált nagy ellenszenv; s ez a fo oka annak, hogy a szadduceusok teljesen népszerutlenek voltak a tömegek elott.
Jézus korában a Tórát komolyan vevo, s egyben zsidónak megmaradni kívánó jámbor semmiképpen sem lehetett a szadduceus irányzat híve.
Akik az I. század elején a törvény eloírásait és a kegyesség szabályait huségesen akarták betartani, nem tehettek mást, mint hogy a farizeusok tanításához csatlakoztak. Ugyanis mindenki elott világos volt, hogy ok a legkomolyabb Tóra-tisztelo irányzat és ok törekednek az eloírásokat a legpontosabban betartani.
Ez alól csak az ún. ‘ám-há’árec – a farizeusok szemében tudatlan, Tórát nem igen ismero, elpogányosodott, s elég nagy létszámú réteg volt kivétel.4 A farizeusok lenézték, megvetették, sot ellenségüknek tekintették az ‘ám-há’árec-et. Az unszimpátia és ellenséges érzés azonban az ‘ám-há’árec részérol is megvolt a farizeusok irányában. Ok tehát egy külön “irányzat” tagjai voltak, akiket a farizeizmus egyértelmuen elutasított, már csak azért is, mert pogányos életvitelük eleve nem volt összeegyeztetheto az általuk képviselt tiszta Tóra-kegyességgel.
Jézus korában és az ezt követo évtizedekben az ‘ám-há’árec réteg bizonyos szervezettséget is mutatott. Istentiszteleti helyeket tartottak fenn, ahol tanítóik és szellemi vezetoik az ún. apokaliptikus mozgalom képviseloi voltak. A diaszpórákban élok pedig zsinagógákat is alapítottak, ahol késobb Pálnak, Barnabásnak és Apollósnak szabadon lehetett prédikálni (ApCsel 18,26-28). Így az I. század derekától kezdve az ‘ám-há’árec vallásos irányzatot jelent mind Izraelben, mind azon kívül, és a diaszpórákban az ‘ám-há’árec lett a keresztyénség terjedésének eszköze.
Aki tehát Jézus korában Tóra-hu volt és ettol elválaszthatatlanul zsidó akart maradni minden hellenizáló vagy más hatás visszautasításával, az nem csatlakozott az ‘ám-há’árec mozgalomhoz, amely már eleve az istentelen pogánysággal s a hellenizáló törekvésekkel való érintkezést vagy éppen kapcsolatot jelentette, s amely emellett még a Törvényt is rugalmasabban, azaz liberálisabban értelmezte. A farizeus éppen az ilyen liberálisabb tóraértelmezés ellenében ragaszkodott ahhoz, ami meg volt írva a Törvényben, éspedig annál a félelménél fogva, nehogy csorbát szenvedjen Isten Igéjének tekintélye.
Aki tehát Jézus korában igazán jámbor és zsidó akart maradni, annak elvileg még mindig két választási lehetosége maradt: beállni a zélóták mozgalmának valamelyik szárnyába; vagy pedig bevonulni a qumráni szekta sajátos és elzárkózó világába.
Mivel a qumráni szekta által megkövetelt életmód több tekintetben is ellenkezett azzal, ami a zsidó lélek sajátja, s amit a hagyományos és az általános zsidó életszemlélet vallott,5 és mert az általuk diktált életforma minden bizonnyal csak bizonyos lelki beállítottságú embereknek felelt meg, az igazán jámbor zsidók nagy többsége nem választhatta a qumráni kegyességet és életmódot. Maradt tehát számára a farizeus kegyesség vagy pedig a zélóta mozgalom. De – mint már elobb láttuk –, e kettot nem lehet élesen szétválasztani. Ugyanis a farizeus iskolának három irányzata volt: a Sammaj féle, szigorúbb törvényértelmezést képviselo, a Hillél féle mérsékeltebb, és egy radikális szárny, amely a zélótamozgalom mögött állt.6
Így az elso századi és igazán zsidónak megmaradni kívánó kegyesek számára tulajdonképpen egy lehetoség volt: besorakozni a farizeusi irányzatba és vállalni akár a fegyveres felkelést is, mint ahogy ezt a khaszidok is tették. És itt ismét Flaviusra hivatkozhatunk, aki úgy beszél magáról, mint aki alaposan áttanulmányozza és kipróbálja az I. századi zsidó kegyességi irányzatokat, hogy végül a farizeus kegyesség szerinti életvitelt és közéleti szereplést válassza, és Róma ellen lázadjon, noha bizonyára nem lehetett szélsoséges zélóta.
Összefoglalás
_ A farizeusok a Kr.e. II. századtól kezdve a zsidó nép szellemi vezetoi, és ok gyakorolták a tényleges hatalmat a palesztinai zsidóság felett. Ezt az Újszövetség sok helye is világosan tanúsítja.
_ Olyan kegyességi irányzatot képviseltek, amely szigorúan ragaszkodott a Törvényhez, azaz az Ószövetség írott Igéjéhez és a Tórához kapcsolódó szóbeli hagyományokhoz.
_ A farizeus kegyesség nagy buzgalommal igyekezett betartani a rituális eloírásokat és hagyományokat, mert ezt is az Írás és a régiek hagyománya irányában tanúsítandó nagy tisztelet és huség jegyében tették. Nem volt szándékában a vallás lényegének elsikkasztása. (Ezt maga Jézus Krisztus is elismeri. Törekvésüket és tanításukat helyesnek minosíti, csupán a tanításukkal egybe nem csengo életvitelük, az emberek elotti tetszés és magamutogatás ellen van szigorú bírálata: Az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek: Annakokáért amit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek; de az o cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ok mondják, és nem cselekszik. (Mt 23,2–3.)7 Az volt tehát a fo törekvésük, hogy megvalósuljon a Tóra által eloirt tisztaság és szentség. De amint az mindig történni szokott embereknél: a gyakorlati megvalósításban hangsúlyeltolódások és elsiklások is becsúsztak.
_ Nagy jártasság felol tanúskodtak a Biblia értelmezésének terén. Különösen a törvények ismeretében voltak igen-igen járatosak. Ezért sokan igen nagy tisztelettel övezték oket, és ezért is voltak népszeruek.
_ A farizeusok minden elcsúszásuk ellenére is emberbarátok voltak. Flavius ezért hasonlítja tanaikat a sztoikus filozófiához. A Tórából levezetett rendelkezéseik sokkal enyhébbek voltak, mint például a szadduceusokéi, akik embertelen kegyetlenségük miatt váltak hírhedtekké.
_ A zsidók bölcs tanítói mind a farizeus irányt képviselték. Az írásban fennmaradt tanítások szinte kivétel nélkül farizeusok keze alól kerültek ki, vagy ha mégsem, végül farizeusok dolgozták át azokat.
_ A farizeus kegyesség a khaszid hagyományok felvállalója és továbbfejlesztoje, s ezért nem idegen tole a hitbeli szabadság politikai megvalósítása, mivel teológiai gondolkodása szerint a ketto szét nem választható. Ok és radikális águk, a zélóták lázadtak fel több rendben Róma ellen (Szádok és Judás, a zsidó háború, Bar Khokba).
_ Jézus farizeus-bírálata nem értékelendo egyoldalúan. Mivel a farizeusok gyakorolták a legnagyobb hatást a palesztinai zsidóság nagy többségére, és mert ok képviselték leghuségesebben és legbuzgóbban a Tóra-kegyességet, ezt a kegyességi formát lehetett és volt érdemes bírálni és “korrigálni”. A hellenizáláspárti szadduceus irány például annyira és egyértelmuen rossz volt, hogy azon nem is volt mit bírálni és javítani. Jézus tehát nem eltörölni akarta a farizeus teológiát és életvitelt, hanem, mint Törvényre, Prófétákra és Írásokra komolyan építo kegyességi irányzatot igazi és értékes tartalommal akarta feltölteni.8
*
Amennyiben a Kr.e. II. századtól a farizeusok töltötték be a Szanhedrinben az elnöki és elnökhelyettesi tisztséget és ténylegesen ok gyakoroltak hatalmat a palesztinai zsidóság felett, akkor ok, azaz mindenekelott elöljáróik vonhatók felelosségre Jézus Krisztus haláláért. Hogy ez miképpen történhetett éppen így, sokkal bonyolultabb, minthogy egyetlen mondattal lehetne elintézni.
*
Már az ószövetség nagy igehirdetoi is tudták, hogy a történelem megismételheti magát. Azaz: a hit által megvilágosított értelem tudja és vallja, hogy Isten nemcsak a Veres-tengeren, hanem a Jordán vizén is átvezet; hogy nemcsak Egyiptomból, hanem Babilonból is van kiút a pusztán keresztül. De azt is tudja, hogy az Istentol különlegesen nagy megbízatásokat átvevo személyeknek legtöbbször nem babérban és elismerésben van részük, hanem szinte kimondhatatlanul sok vívódásban és szenvedésben, sot mártíriumban is, s hogy az elismeréssel inkább csak az utókor adózik. Ezt mondja, jövendöli Ézsaiás is egy különlegesen nagy megbízatással felruházott szolgáról, az Úr szenvedo szolgájáról, akinek szolgálata az önfeláldozásban éri el a csúcspontot.
Ahol valami megromlott, semmi sem hozható helyre áldozatok nélkül. Mindig van áldozat. És mindig vannak és lesznek olyanok, akiket felelosségre lehet vonni az áldozatok miatt.
A hívo viszont azt is tudja, hogy Isten kész a legnagyobb áldozatra is, hogy végül ne a folytonos elmarasztalás, hibáztatás, ne az ítélgetés és elítélés, ne a harag és bosszú, hanem az o mindenek feletti, s a legnagyobb tévedések és bunök felett álló szabadító jósága gyozedelmeskedjék.