- Az egyház valóságos feladata – és ekkor a felelosséget elsorenduen hordozó püspökökre (de nemcsak rájuk) gondolok –, hogy rámutasson az emberi élet érinthetetlenségére annak kezdetétol természetes befejezodéséig. A biológusoktól tudjuk, hogy a kezdet: a foganás pillanata. Ám az nem lehet az egyház feladata, hogy bármilyen fajta büntetéseket szorgalmazzon az ezzel összefüggo visszaélések láttán, mert ez nem vezet sehova, tehát értelmetlen. Másfelol viszont az egyháznak joga van, hogy rámutasson a keresztény élet rendjére. Ezzel pedig meghívhat mindenkit arra – aki közösségben élonek érzi magát vele –, hogy ezt a világméretu problémát pozitív módon szemlélje és építoen beszéljen róla.
- Az egyház senkit sem “eroltet”. Vallási, lelkiismereti kérdésekben senkit sem lehet meggyozodésekre kényszeríteni. Csakis párbeszéd, szóba-állás révén képzelheto el az, hogy a figyelmet a kényes kérdések valódi súlypontjára, jelentoségére irányíthassuk, illetve csak ekként lehetséges az egyéni állásfoglalás szorgalmazása. Márpedig személyes döntés híján nincs vallásos alap.
- Az egyház akkor tehet valamit a magzatgyilkosságok ellen, amennyiben arra az értékre mutat rá, amely fölött ember nem rendelkezhet. Hiszen hogyha például pusztán magamra gondolok, nyilván senki emberfiának nem tulajdonítok jogot arra, hogy dönthessen létemrol vagy nem-létemrol, életem tartamáról. Mindenki úgy védelmezi saját egzisztenciáját, mint a legfontosabbat. Ha a humanizmusból indulok ki és a vallásos nézoponttal közös nevezore próbálom hozni, arra a meggyozodésre jutok: csak az lehet ura az életnek, aki azt létrehozta, aki teremtette.
- Világszerte sok helyen muködnek már tanácsadó állomások. Fiatal vagy tönkrement egzisztenciájú emberek gyakorta épp ebben a helyzetben – a megfogant élet fölötti “döntéshelyzetben” – szorulnak messzemeno segítségre. Ilyenkor pedig a szó legnemesebb jelentésében életsegítséget és tájékozódási pontokat lehet adni nekik. Ehhez azonban még egy további szempont is társul. Jelesen az élet testi oldala mindazzal együtt, amit oly nagyra értékelünk benne. Ennek kapcsán pedig ismét ama nagy igazsággal találjuk szemben magunkat, hogy efölött sincs hatalmunk, hiszen magunk is meghalunk mindannyian. Minek van tehát mindezeket felülmúló értéke? Akárhogy is: az ember elobb-utóbb eljut az egzisztenciális kérdésig: honnan jövök? Merre tartok? Mi az életem értelme? Itt pedig a vallásos válasz egészen újszeru módon, értékesként tunhet fel. S ezzel az élet célját firtató kérdésfelvetésünk is egy egészen sajátságos nézoponttal gazdagodik, azzal a nézoponttal, amelyet korunkban mindenkinek szívbol kívánni szeretnék.
J.K. fordítása