X. évfolyam 2. szám. 1999. február

Kovács Gergely

Kérjétek az aratás Urát!... (Lk 10,2)

“Egyre kevesebb a pap...”; “fogynak a hivatások...”; “válságban a papi és szerzetesi utánpótlás...”. Ilyen és hasonló kijelentéseket gyakran hallani manapság. Egy afrikai vagy ázsiai katolikus azonban épp az ellenkezojét állítaná: növekszik a hivatások száma, egyre több a pap. Vagy hasonlóképpen: amíg a négy erdélyi megyéspüspök bármelyike papjai számának csökkenésérol számolna be az utóbbi években, addig a noi szerzetesrendek a tagok számának növekedésérol. Mi tehát az igazság? Ha van, akkor miben és hol mutatkozik a válság? Mi a valós helyzet?

A választ hivatalos vatikáni adatokban keresem. A Katolikus Nevelés Kongregációjának 1998 október végén megtartott plenáris ülésén részletesen bemutatták a hivatások számának alakulását az 1978-1996 idoszakban. Nem pusztán számadatok felsorolásáról van itt szó, hanem mélyrehatóbb elemzésrol. De nézzük elobb a statisztikákat.

A számok tükrében

1980-ban világszerte 5816 papot szenteltek (3860 “világi” papot és 1956 szerzetest), és utána minden évben nott (!) a papszentelések száma; 1996-ban 9420 papot szenteltek (6794+2626). Az egyházmegyés papok esetében visszaesés csak Észak-Amerikában, az Antillákon és Közép-Kelet-Ázsiában tapasztalható. Közép- és Dél-Amerikában 16,3%-kal nott a szentelések száma, de Dél-Kelet-Ázsia (7,5%), Afrika (7%) és Európa (5,1%) országaiban is növekedés tapasztalható. A szerzetes papoknál Ázsiában, Európában és Óceániában nagy a visszaesés, számottevo a növekedés viszont Afrikában (10,6%) és Amerikában (11,5%).

Az is igaz, hogy a papi elhalálozások száma is nott: 1978-ban 6748 pap (4388 “világi”, 2360 szerzetes), 1987-ben 7324 (4764+2560) és 1996-ban 8272 (5177+3095) pap tért meg Teremtojéhez. Kontinensek szerint tekintve legnagyobb az elhalálozási arány Európában (22,5), legkisebb Dél-Kelet-Ázsiában (14,7). Ennek függvényében 1995-ben a papok átlagéletkora a következoképpen mutatkozott: Afrika 42 év; Dél-Kelet-Ázsia 45,7; Dél-Amerika 48,5; Közép-Amerika 49,2; Óceánia 56,1; Európa 57,5 és Észak-Amerika 57,7.

Az “aposztáziák” – avagy magyarabbul papi kilépések – száma közelrol sem olyan drasztikus, mint ahogyan azt például a szenzációt kereso lapok bemutatják: az 1978-as évi 2037-rol kilenc év alatt fokozatosan a felére (!) esett vissza (1987-ben csak 986), majd enyhén növekedett a következo években; 1996-ban 1111 pap lépett ki (714+397). Területi megoszlás szerint nem Európában, hanem Közép-Keleten (6), Óceániában (4,3) és Dél-Amerikában (4,2) legmagasabb a kilépések száma.

Ha a három statisztikát összesítjük (szentelések, elhalálozások, kilépések), akkor ma pozitív mérleg jelentkezik: 1981-ben volt a mélypont –2950 pappal, 1991 viszont a legpozitivabb +229-cel. De 1996 is pozitív mérleget “eredményezett”, igaz, mindösze 37 papot.

Akkor mennyi is a katolikus papok száma és hogyan oszlik meg kontinensek szerint? 1978-ban összesen 420 971 pap élt (262 485+158 486), amelybol Európában 250 498, Amerikában 120 271, Ázsiában 27 700, Afrikában 16 926 és Óceániában 5 576. Ezzel szemben 1996-ban a 404 336 pap (262 899+141 437) földrajzi megoszlása: Európa 215 062, Amerika 120 082, Ázsia 39 404, Afrika 24 679 és Óceánia 5 109. Szembetuno Európa és foleg Észak-Amerika lényeges visszaesése, Ázsia és Afrika nagyon pozitív tendenciájával szemben.

A közeljövore pozitív statisztika várható, hiszen a szeminaristák száma 1978-tól folyamatosan növekedett: 1978-ban 62 670 volt (40 978+21 692), 1987-ben 90 424 (60 237+30 187) és 1995-ben 106 346 (69 777+36 569). A legutóbbi számítások szerint ahhoz, hogy a szeminaristák fedezzék a papok elhalálozásával és kilépésével jelentkezo hiányt, a szeminaristák száma legalább 15%-a kell hogy legyen a papi létszámnak. Eszerint legkevesebb gondja Afrikának (73,6%), Ázsiának (65,9%), Közép-Amerikának (51,8%), Dél-Amerikának (45,5%) és a Közép-Keletnek (30,4%) lesz, míg Óceánia stabil (16,9%). Elgondolkodtató a helyzet Európában (13,3%) és válságos Észak-Amerikában (8,8%). Az utánpótlás hiánya különösen is az olaszokat (11,2%), a spanyolokat (10,5%), az Amerikai Egyesült Államok egyházát (9,4%), Nagy-Britanniáét (8,5%), a németeket (7,9%), a kanadaiakat (6%), a franciákat (5,9%) és a belgiumi katolikusokat (3,8%) sújtja.

Megfontolások

A statisztikai adatok világosan mutatják, hogy a hivatások száma emelkedoben van. Viszont igaz az is, hogy ez – foleg a szerzetesek esetében – nem elegendo az elhalálozások és kilépések következtében jelentkezo csökkenés pótlására.

A hivatások alakulásának mérlege alapján új térképet rajzolhatunk: Afrika, Ázsia és Latin-Amerika országaiban egyre több hivatás születik, míg Európa és Észak-Amerika jelentos visszaesést mutat. Ez azt eredményezi, hogy az elobbi kontinensek katolikusainak egyre javul a pasztorációs ellátottsága, míg az utóbbiak a pasztoráció átszervezésére és esetleg papok “importálására” kényszerülnek (Olaszországban például jelenleg 1600 külföldi, elsosorban latin-amerikai és kelet-európai pap van – csak a római egyházmegyében 348. De hasonló a helyzet Németországban is).

A jelentkezo hivatásválság három csoportba sorolható. Ez mindenekelott a hivatások számbeli csökkenésében jelentkezik a magas életszínvonalú országokban. Aztán a pasztorációs szemszögbol túlterhelt országokban (különösen Latin-Amerika), ahol növekvoben van ugyan a hivatások száma, de a minoségi nevelés és képzés hiányai mutatkoznak. És végül a szegény és nagy népességu országokban (Afrika, Ázsia) az infrastruktúra és szakképzett nevelok hiánya, az inkulturációs deficit jelentkezik. Ennek közvetlen következménye az, hogy amíg “nyugaton” a hivatások számának csökkenése a papi jelenlét restrukturációját követeli, addig “keleten” a jelöltek növekvo száma a megfelelo kiképzés és nevelés megvalósítását sürgeti.

Nehéz lenne megnevezni a hivatások terén tapasztalt gondok és problémák valamennyi okát, hiszen összetett és földrajzi térségenként egymástól nagyon eltéro jelenségekrol van szó. A szekularizáció és a fogyasztói társadalom hatásai, az erkölcsi lazaság és relativizmus növekedése, a vallási közömbösség erosödése, a közösségi élet háttérbe szorulása az individualizmus javára, a papi példaképek fogyatkozása, a nevelok süllyedo tendenciát mutató képzettsége és felkészültsége – mind-mind az okok között található.

Az egyház feladata elsosorban azokat a pontokat megtalálni, amelyekre odafigyelve elérheti a hivatások “új tavaszát”. Hiszen fontos az egyház számára a társadalomnak kovászként való áthatása, a világban lámpásként való jelenléte, de sokkal fontosabb és hatékonyabb a belülrol való megújulás, a hivatásgondozás által. Mindenekelott a lelki szárazságot eloidézo és a bomlasztó ellentétekre visszavezetheto okokkal kell határozottan szembesülni – ahogyan azt a pápa már 1985. október 11-én mondta az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának VI. szimpóziumán.

A Katolikus Nevelés Kongregációja mellett muködo Egyházi Hivatások Pápai Bizottságának megállapítása szerint mindenek elott a II. vatikáni zsinat ekkleziológiájával összhangban lévo hivatás-teológiájának elomozdítása szükséges. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem igazán ismert az az egyház, amely “Isten népe”, “Krisztus Teste” és “közösség”. Errol gyakran beszélünk, de kevéssé éljük meg. Emiatt aztán nem csoda, hogy gyakran a személy érvényesülése kerül az elotérbe, még kiscsoportok vagy lelkiségi mozgalmak esetében is, és nem az egyház “közös ügye”. Ez negatívan hat a hivatások születésére és fejlodésére is.

Az említett pápai bizottság jelentése rámutat, hogy a fiatalok számára nem vonzó az egyház: gyakran nem érzik olyan “helynek”, ahol választ találnak kérdéseikre és kétségeikre. Az egyháznak be kell ismernie a fiatalokkal való kommunikáció hiányosságait és nehézkességét, a pasztorációs tervek hiányát, az individualizmus eros jelenlétét, a katekézis bizonyos területein tapasztalható elégtelen teológiai színvonalat. Úgy tunik, hogy nem Isten, hanem az egyház jelent gondot az új nemzedéknek.

Sok esetben jelentenek akadályt azok a plébániai közösségek, amelyek, sajnos, nem vonzóak a fiatalok számára, mert idegenül hatnak rájuk és nem jelent(het)nek igazi otthont számukra. Továbbá sok fiatalnak alig van kapcsolata a pappal, hisz a hitoktatás alkalmával és számos más területen egyre inkább csak laikusokkal áll kapcsolatban. Így a papi életforma elobb ismeretlenné, majd idegenné válik számukra. Sok esetben viszont maga a pap az, akinek élete és tanúságtétele nem képes papi vagy szerzetesi hivatások ébresztésére.

Ma kevés esetben bizonyul a család és az iskola hivatás-ápolónak, még kevésbé hivatás-ébresztonek. Ez ma még inkább a plébánosra és a plébániai közösségre hárul. De megfelelnek-e e nemes feladatnak? A tapasztalat azt mutatja, hogy egyre kevésbé. Az okok a pasztoráció minden területére visszavezethetoek: liturgia, katekézis, ima, szeretetközösség.

Az Egyházi Hivatások Pápai Bizottsága szerint általános jelenség, hogy elégtelen azoknak a papoknak, neveloknek és szerzeteseknek a teológiai képzettsége, akiket a hivatások ápolásával bíztak meg. Gyakran hiányzik a teológiai alap, elégtelen a pedagógiai felkészültség, a lelkivezetok nem tudják megszólítani a fiatalokat. Sok hivatás azért nem érik be, mert nem talált támaszra alkalmas nevelokben és tanítókban.

Nincs szándékomban a hivatások pasztorációja terén mutatkozó halaszthatatlan tennivalók felsorolása, hiszen a megnevezett hiányosságok, problémák, gondok és nehézségek önmagukért beszélnek: feltárásukból logikusan és azonnal következnek a szükséges lépések.

Azt azonban mindenképp be kell ismernünk, hogy nem a papi hivatás, hanem az ember van ma válságban. Márpedig ha az ember nem találja meg saját önazonosságát, akkor Isten hívására is csak bizonytalan választ tud adni. Az ember krízise nemcsak a papi hivatások terén jelentkezik, hanem egész korunkra jellemzo.

Az erdélyi helyzet

Az egyes részegyházak feladata feltárni a bennük jelentkezo legégetobb problémákat és megfelelo módon kialakítani a hivatás-pasztorációs és hivatás-gondozó tervet. Az erdélyi hívot nem hagyhatja közömbösen a hivatások számának és minoségének alakulása az egész világon, még kevésbé mondjuk a iaši-i egyházmegyében, de feltétlenül szívügye kell hogy legyen saját egyházmegyéjében.

Kétségtelen, hogy a hivatás-krízis fent említett három típusa Erdélyben is érvényes (számbeli csökkenés, a minoségi nevelés gondja, szakképzett nevelok kérdése), mint ahogy a válságot kiváltó különféle okok is megtalálhatók. Tudomásom szerint viszont egyházmegyéinkben eddig nem történt ezirányú felmérés (és erre alapuló elemzés), mint ahogy tervszeru, pontos pasztorációs program sem készült a hivatás-gondozás területén. Jelenleg ott tartunk – képletesen fogalmazva –, ahol Péter apostol, amikor így szólt Jézushoz: “Mester, egész éjszaka fáradoztunk, de semmit sem fogtunk”; de még hiányzik a második lépés: “a te szavadra azonban kivetem a hálót.” (Lk 5,5)

Hogyan is állnak egyházmegyéink a hivatások terén? Íme, két év statisztikájának összehasonlítása szentszéki adatok alapján – az egyházmegyében szolgáló papok (világiak és szerzetesek) számának viszonya az 1985 és 1996 években*:

A 11 év leforgása alatt végbemeno folyamat elgondolkodtató. Sajnos a szeminaristák számának alakulása sem reménytkelto az erdélyi egyházmegyékben:

Ezzel ellentétben minden kétséget kizáróan pozitív a szerzetesi és szerzetesnoi hivatások számának alakulása az utóbbi években, ami tagadhatatlanul az 1989-es politikai változás következménye. Erdélyi egyházmegyéinkben is jelentos növekedés tapasztalható (Nagyvárad és Temesvár kivételével), miközben szinte hihetetlen Bukarest és Iaši fellendülésének mértéke. Sajnos nem állnak rendelkezésemre részletes adatok, mindössze a következo statisztikával szolgálhatok:

A számok önmagukért beszélnek és azonnali cselekvésre sürgetnek. Krisztus Urunk felszólításával szeretném befejezni, amely minden kétséget kizárólag elengedhetetlen és nagyon komolyan veendo, de ami önmagában még mindig nem elégséges: “Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába!” (Lk 10,2)

* A romániai katolikus egyházmegyék statisztikai adatai elérhetoek a következo nem hivatalos weboldalról:

http://www.geocities.com/Athens/Troy/7123/MY_PAGE/cer.htm