Tövissy: Kanonok úr, kezdjük a beszélgetésünket a papi pálya elején, a papszentelésnél.
Jakab: 1934-ben szenteltek pappá. Tizennégyen voltunk az osztályban két piaristával együtt, de három osztálytársunkat nem szentelték akkor. Egynek “nem volt meg az ideje”, a másiknak nem sikerült a vizsgája. Majláth Gusztáv szentelt pappá.
Tövissy: Mikor és milyen beosztásban dolgozott a kanonok úr Gyulafehérváron?
Jakab: Eloször káplán voltam Dicsoszentmártonban, utána két évig Székelyudvarhelyen. 1937-ben, harmadik éves pap koromban neveztek ki hittanárnak Gyulafehérvárra. Tizenegy évig dolgoztam hittanárként, 1940-tol pedig az internátus igazgatója lettem. Rámsózták. Nem nagyon értettem gazdasági kérdésekhez, de muszáj volt csinálni. Éltük a háborús éveket ‘40-tol ‘45-ig.
Tövissy: Milyen volt az életük Fehérváron a háború alatt és az azt követo években?
Jakab: A növendékeink nagyrésze észak-erdélyi volt. Szatmár környékérol körülbelül hatvanketto-hatvannégy növendékünk volt, nagyrészt sváb származású fiúk, ok lemaradtak. Akkor az észak-erdélyi, dési rendorség és csendorség beköltözött a Fogarasy-épületbe (ez az internátus egyik szárnya volt), és nekünk – a növendékek számára – átengedték a Teológiát. Mert a teológusok is észak-erdélyiek voltak nagyrészt, mindössze három-négy dél-erdélyi maradt, s ezeket átküldték Temesvárra. Közben nálunk a kollégiumban a létszám nott, a Teológia épületében már nem volt hely a növendékeknek. A régi épületben a folyosón is tanultak. Ez egy darabig ment, amíg osz volt, de aztán kezdett huvös lenni. Szerencsénkre látogatóba jött akkor Fehérvárra az aradi magyar konzul (ha jól emlékszem, Kozmának hívták) a feleségével együtt. A püspök atya áthozta a Teológiára oket. Látva a helyzetet, azt mondták, hogy ez tarthatatlan. A konzul megígérte, hogy három napon belül elintézi a dolgot. Hazatérte után kilátásba helyezte Iuliu Hossu görög katolikus püspöknek, hogy amennyiben három napon belül a római katolikusok vissza nem kapják az épületet (az internátus másik részébol is foglaltak le), abban az esetben három intézményüket (a görög katolikus teológiát és még valami gimnáziumukat) azonnal be fogják zárni. Hossu püspök azonnal Balázsfalvára jött, telefonon beszélt a szebeni katonai központtal. Onnan kijött hozzánk egy ornagy és megkérdezte, mire tartunk igényt. A püspök úr mérséklettel gondolkozott akkor is, és azt mondta, a Fogarasy-épület maradhat a katonaság szolgálatára, de az intézetbol ki kell költözniük. S tényleg, azonnal költözködtek is.
Aztán, ‘42-ben, amikor ogyesszai román sebesülteket hoztak, betették oket az intézetünkbe. A hatóságok már jóelore tudták, hogy sebesültek fognak érkezni, de semmit nem intézkedtek, úgyhogy az elso ogyesszai sebesült-szállítmányt az intézet elott, permetezo esoben tartották, amíg aztán jött egy tábornok (Petrescu nevezetu) és o azonnal intézkedett. Tolünk persze az ágyak egy részét elvették – de akkor még nem volt annyi növendékünk, hogy minden ágyra lett volna bentlakó. Utána pedig lefoglalták az intézet konyháját. Szerencsére Petrescu viszonylag jóindulatú volt, és amikor az igazgatótól megtudta, hogy lefoglaltak mindent, akkor a lefoglalók vezetojét (bizonyos Kecskést) alaposan lehordta, mondván, hogy minden rendelkezésükre áll, az internátust azonban nem tehetik lehetetlenné. Így aztán az internátus konyhája megmaradt.
Tövissy: Szabadon jöhettek a diákok a háború alatt?
Jakab: Akik a Regát területén és Dél-Erdélyben laktak (Szeben, Zsíl-völgye, a bánátiak), azok visszajöttek. A többiek természetesen nem. De 1940-ben bukovinai diákok, akik Észak-Erdélyben tanultak – heten az elso osztályban és egy hatodikos –, azok már nem mehettek Észak-Erdélybe, hanem Kolozsváron keresztül átküldték hozzánk. És ez a nyolc szinte bajba is kevert minket, mert megvárták a bevonulást, és egy csomó képet hoztak magukkal, amiket sokszorosítottak. Szerencsére a fényképész – Bachnak hívták – jóindulatú volt, és nem mutatta meg a szimatoló Siguranrának a képeket. Amikor mi ezt megtudtuk, a szubrégens összeszedte a képeket. De a diákok azért kijátszottak, mert a szekrények aljára papírba becsomagolva felszegezték, s persze ott már nem ellenorizte a tanár, más részét elásták a Teológia udvarán az akácfa gyökeréhez. Mégis akadt kellemetlenségünk, ugyanis az egyik diák egy nagyon durva, közönséges hangú levelet írt ‘40 oszén az említett Petrescu tábornoknak. Petrescu megmutatta az igazgatónak is, nekem is a levelet. Az igazgató valamibol kitalálta, ki a levélíró. De közvetlenül nem o, a hetedikes diák írta, hanem egy negyedikessel íratta meg. Akkor átjött Márton püspök atya – tudomást szerzett errol is –, s a diákokat nagyon lehordta. Úgy általánosságban, hogy ilyesmi többet ne forduljon elo. Aztán mégis elment egy második levél is, és egy negyedikes diákot letartóztattak miatta, de mi már ezt nem láttuk. Éppen a május 10-i ünnepségen ezt a bizonyos diákot kiállíttatta a rendorség a sorból, és bevitték Szebenbe. Amikor a püspök atya ezt meghallotta, rögtön felhívott egy szebeni magyar ügyvédet, hogy nézzen utána. Mi pedig a diákot azonnal kicsaptuk. Mert hát veszélyes dolog volt, hogy nálunk ilyesmi elofordulhat.
Aztán jöttek tovább a bonyodalmak. Az intézet számára nagy megterhelés volt, amikor 1944 tavaszán a iaši-i egyetem beköltözött hozzánk. ‘44-ben nem is tudtuk megnyitni az intézetet, mert háborús bonyodalmak voltak. A iaši-iak aztán a Teológián berendezkedtek, a berendezést kirakták csomóba az udvarra, és ott maradtak ‘45 tavaszáig. A Teológia épületét a térparancsnokság vette át leltárilag az egyetem számára, és amikor az egyetem kivonult – nem adták vissza. Elmentem a térparancsnoksághoz. Ott azzal küldött el egy Breazu nevu hadnagy, hogy neki most nincs ideje. Akkor lementem az állomásra, mert tudtam, hogy aznap utaznak az egyetemiek. Ok legalábbis azt hitték, hogy hatkor indul vonat. De nem indult. Amikor az intézo az állomáson észrevette, hogy jövök, eltunt valahová. Az egyetem rektora – egy David nevezetu – és Anghelescu fia, aki jogtanár volt Iaši-ban, ott voltak. Elmondtam nekik, hogy nem adták át az épületet, és sok mindent leszereltek: kapcsolókat, villanykörtéket, a betegszoba bútorzatát elvitték. Erre azt mondta Anghelescu, hogy mi nem magánszemélyek vagyunk, hanem intézmény; írjuk össze, hogy mi a kár, és az állam vissza fogja nekünk fizetni. Én éltem a gyanúperrel, hogy egy egyszeru “szürke” papnak az írása semmit sem ér, átmentem Márton püspök atyához, és kértem, hogy o terjessze fel a leltárt. De épp annyit ért a püspök úr felterjesztése is, mintha a “szürke” pap írta volna. Nem válaszoltak azóta sem.
Tövissy: Térjünk vissza egy kicsit arra az idore, amikor Márton Áron püspökként került Fehérvárra. A kanonok úr átélte a váltást. Milyen változást hozott, hogy egy fiatal püspök került az egyházmegye élére? Milyen újításokat vezetett be?
Jakab: Az elozmény az volt, hogy Vorbuchner püspök úr, mielott elvállalta a püspökséget, illetve a Szentszék kinevezte, aránylag kényelmes beosztásban dolgozott Szebenben. Foesperes volt, néhány plébániával. És utána jött ez a nehezebb feladat. 1936-ban végezte a bérmálásokat, de észrevette, hogy nem bírja. Akkor elutazott Bécsbe, ahol az orvosprofesszorok azt mondták, ha élni akar, akkor legalább egy évig vonuljon teljes nyugalomba. Erre o azt válaszolta, hogy Erdélynek már van egy beteg püspöke – Majláth püspököt már ‘35-ben kivitték Budapestre –, nincs kettore szükség. És végezte tovább a feladatokat. Óriási jellem volt, tudta, hogy valójában korai halálát készíti elo, mégis végezte tovább a vállalt feladatokat. Amikor Gajdátsy Béla irodaigazgató ezt megtudta, jelentette a nunciatúrán. Gajdátsyt ismerték már Rómában, mert egy ido óta tulajdonképpen o irányította az egyházmegye ügyeit. Majláth püspök atya már elég súlyos beteg volt akkor (egy nap reggeltol estig egyvégtébn dolgozott, másnap teljes letargiába esett, nem érdekelte semmi). A leiratok is egy kissé keményebbek lettek, és mindenki tudta, hogy az irodaigazgató fogalmazványai. A Szentszék tehát ismerte Gajdátsyt, és ot szerette volna püspöknek. Háromszor hívták Bukarestbe a nunciaturára, de mind a háromszor kijelentette, nem vállalhatja, mert ot nem kedveli a papság. Nem lehetek egy olyan egyházmegye vezetoje – mondta –, ahol engem nem kedvelnek. Egyszer a nuncius is kint volt Fehérváron, rá akarta beszélni, hogy vállalja el. Nem vállalta. Közben – mielott Vorbuchner püspök úr Bécsbe került volna – Gajdátsy jelezte a nunciatúrának levélben, mégpedig ‘38 tavaszán, a húsvéti ünnepek után, hogy o Márton Áront ajánlja. Dr. Nagy András által (szentkirályi származású orvos volt, akkor a Teológiának volt professzora és a püspök úr kezeloorvosa) leküldte ezt a levelet a nunciatúrának, hogy ajánlatát közvetítsék Róma felé. A dolognak az az érdekessége, hogy amikor a doktor úr kilépett a nunciatúráról, az ajtóban Vorbuchner püspökkel találkozott. Azt kérdi Vorbuchner, maga mit keres itt, doktor úr. Azt válaszolja erre, a Péter-fillérket hoztam (a nagypénteki szentsírnál összegyujtött összeget hívták akkor így). Azt mondja a püspök atya, hát nem talált Gajdátsy másvalakit, hogy lehozza a Péter-filléreket?
Mivel akkor már sürgos volt a püspöki kinvezés intézése, egyelore püspöki helynöknek nevezték ki Márton Áront, mindjárt szeptemberben.
Tövissy: Támogatta Vorbuchner Adolf Gajdátsy irodaigazgató kezdeményezését ?
Jakab: Nem is tudott róla. Talán sejtette, hogy ha már egy orvost küldött le Bukarestbe, az valami fontosabb dologban jár. Aztán Vorbuchner püspök urat elvitték Bécsbe, és szeptember elején meghalt. A Szentszék – nehéz helyzet lévén – rögtön kinevezte Márton Áront helynöknek.
Tövissy: Úgy tudom, többen is ellenezték Márton Áron püspöki kinevezését.
Jakab: Fejér Gero kanonok és Boros József kanonok nagyon haragudott. Éppen akkor mentem be a püspökségre, amikor ok a külso kapu alatt ezt tárgyalták. Azt mondja Boros, hallatlan, hogy a káptalan megkérdezése nélkül püspöki vikáriust neveznek ki.
Megérkezett a karácsonyi, 24-i kinevezés. Attól kezdve éreztem, hogy Boros kanonok úr nem nagyon örvend. Nem tudom, kik voltak a jelöltek, kik nem.
Tövissy: Mi lehetett ennek az ellentétnek az oka? Talán csak Márton Áron fiatalsága? Ismerték egyáltalán Márton Áront?
Jakab: Ismerték, mert azelott levéltáros volt Majláth püspök úr mellett. Azt hiszem, hogy egyfajta érzelmi ellenkezés volt ez, amiért nem kérdezték meg a káptalant, és amiért egy aránylag fiatalt neveztek ki. Annak idején sokféle “mellébeszélést” is lehetett hallani, azt mondták, hogy sok volt az önjelölt. Ez nem éppen barátságos megjegyzés. Akkor talán olyanokra számítottak, akik az állam nyelvét is jobban beszélték, vagy egy-két európai nyelvet tudnak.
Tövissy: Az akkori székelyudvarhelyi foesperes hogy viszonyult Márton Áron kinevezéséhez?
Jakab: Ok nagyon jóban voltak. Annak idején, ‘39-ben Márton püspök úr Sándor Imrét behívta Fehérvárra, és attól kezdve o lett püspöki vikárius. És látszik abból is, hogy amikor jött a bécsi döntés ‘40-ben, Márton Áron ot bízta meg az észak-erdélyi ügyek intézésével.
Egyszer meghívott Márton Áron – még mint kolozsvári plebános – az asztalához káplántársammal együtt (én akkor székelyudvarhelyi káplán voltam), és egyszer csak azt kérdezte: amikor hazamegy Sándor Imre Székelyudvarhelyre a kolozsvári státusgyulésrol, beszámol-e arról, hogy mit csinálnak itt? Igen, mondjuk a káplántársammal együtt, elmondja hogy mit intézett a státusgyulésen. Azt mondja Márton Áron, nem ez érdekel, arról beszámol-e Sándor Imre foesperes, hogy Veress Ernovel összeülnek ketten a saroképületben (a kolozsvári szociális testvérek rendezkedtek be és vezették az azelott híres New York vendéglot), ott mulatnak, énekelnek, és mind a kettonek a haja a szemébe hull (Sándor Imre is, Veress Erno is kopasz volt). Innen láttam, hogy mielott még püspök lett volna, mielott behívta volna vikáriusnak Sándor Imrét, már azelott is bensoséges viszony volt közöttük.
Tövissy: Fehérváron hogy alakult az élet, miután Márton Áron lett a püspök?
Jakab: Eloször is kézbe vette a “Majláth-örökséget” (ez egy egészen elhallgatott dolog). A “Majláth-örökség” pedig abból állt, hogy valamikor – még a húszas évek közepe táján vagy a vége felé – eladtak egy erdot Magyarigenben. Egy izraelita vállalkozó vállalta, hogy három millióért kitermeli azt az erdot. Amikor másfél év eltelt, és látta, hogy nem nyer annyit, amennyire számított, felkért egy aradi ügyvédet, aki megkereste a püspökség intézojét, és az intézo Majláth püspök atyának bebeszélte, hogy a zsidó nem mindenben teljesítette a feltételeket, és mondja fel a szerzodést. Majláth püspök úr hiszékeny ember volt, és a szerzodést felbontotta. Erre az izraelita vállalkozó beperelte. A pert Majláth püspök úr – magától értetodoen – elvesztette. A pereskedés ment tovább, és felgyult az adósság, a perköltség vagy hatmillió lejre. Vorbuchner püspök úr a püspöki kinevezést azzal a feltétellel fogadta el, hogy o a “Majláth- örökséggel” nem foglalkozik. Nem is költözött be a Majláth püspök úr lakosztályába, hanem a püspöki iroda fölötti két szobában húzta meg magát. Márton püspök atya azt mondta, amikor átvette a püspökséget, hogy ha fott pityókát kell is enni, meg fogja menteni Majláth püspök nimbuszát. Neki kolozsvári plébánosként elég tekintélyes jövedelme volt. Neki volt a legnagyobb, azt hiszem, magasabb volt, mint a püspökségnek. Ez is titokzatos ügy, nem is tértek ki erre a kérdésre: Márton püspök atya nem mondott ugyanis le a kolozsvári plebánia jövedelmérol, hanem kinevezte plébánosnak Veress Ernot, neki átengedett bizonyos összeget ebbol a jövedelembol, a többibol pedig fizette a Majláth-adósságot.
Tövissy: Térjünk vissza oda, hogyan készítette elo Márton püspök úr Fehérváron a püspökséget és az erdélyi papságot a háborút közvetlenül követo idokre – mert nagyon kemény ellenállást küzdöttek végig az erdélyi katolikus papok.
Jakab: Én annak idején úgy értesültem, hogy 63 pontban terjesztette elo a püspökség a statútumot. Mások valamivel kevesebb statútumi tételrol tudnak. Ezekbol hármat hagytak jóvá Bukarestben. A püspök atya természetesen így nem fogadta el a statútumot. A többi elfogadott 14 vallásfelekezet beleegyezett abba, amit számukra eloírtak. A katolikus egyház pedig élt tovább – statútum nélkül. Az egyházi szabályzat nem az államtól függött, ment az egyházi jog szerint.
A püspök atya 1940-ben felszólította a csíkszépvízi plébánost, hogy bocsássa el a házvezetonojét, mert kissé “eluralkodott” ez a no ott a plebánián – a hívek sem vették jónéven. Miután a plébános a házvezetonot a püspök atya bérmaútja elott visszafogadta, Márton Áron 1940 tavaszán felfüggesztette a muködését. Kitört a botrány. Egy idos néni a botját verte a templom padlójához, a püspököt pedig nagyon elmarasztaló szavakkal illették. Azt mondták, hogy Felcsíknak a legszegényebb faluja Szentdomokos (Márton Áron szülofaluja), ezek a “kecsketejesek” mit akarnak uralkodni?! Még ennél bántóbb megjegyzések is elhangzottak. Ezek után a püspök atya egy hónapra felfüggesztette a nyilvános szertartásokat. Csak csendesmisét lehetett végezni, harang nem szólalhatott meg. Ezzel büntette a falut. A csíkiak – s foleg a szentdomokosiak – nagyon megharagudtak a szépvíziekre, azt mondják, hogy még bántalmazták is oket vonaton, meg itt-ott, ahol találkoztak velük. Mindenesetre lehetett látni, hogy a püspök szigorúan veszi a engedelmességet, fegyelmet akar. O maga mondta, hogy mielott felszentelnék a fiatal papokat, elküldené oket katonai kiképzésre. Ezt biztosan merem állítani, tudom.
1949-ben – nem sokkal letartóztatása elott – újra jött a püspök atya Felcsíkon bérmálni. Esos ido volt elotte, a csíkszépvíziek óriási díszkaput készítettek, és amikor megjelent a püspök atya, letérdeltek mindannyian a sárba. A szentmihályiak és az ajnádiak, akik a kíséretében voltak, azt mondták, a szépvízieknek így kell a püspököt fogadni – hallottam, mert akkor én kísértem a püspök urat. Hát a szépvíziek kitettek magukért, tökéletes megalázkodást mutattak a püspök elott, oszintén.
Nem sokkal késobb Márton Áront letartóztatták.
Tövissy: És muködött mégis minden tovább, annak ellenére, hogy a hatalom szét akarta bomlasztani a papságot. Hogy alapozták meg a folytatást?
Jakab: A püspök atyát azzal akarták büntetni, hogy eloírták, húsz papot küldjön nyugdíjba. Mivel elég korosak voltak, el is küldte oket. Utána ismét jött a leirat, hogy még tizenötöt. A püspök úr észrevette, hogy ez már veszélyes játék lesz. Azután az állam nekik – a központi papságnak – igen magas államsegélyt biztosított, az alsó papságnak viszont nagyon szukmarkúan mérte. Így is szembe akarták állítani Márton Áronnal a papságot. Ez indokolta a püspöknek azt a rendeletét, amellyel a papságtól megkövetelte, mondják vissza az államsegélyt. Vissza is utasították – egy kivételével. O megtagadta az engedelmességet azon a címen, hogy nem tud megélni államsegély nélkül. Sajnos nem tartozott az eros jellemek közé. De közben Bukarest mindenféle megtéveszto fogással azt jelezte az irodaigazgatónak, hogy tizenöten vannak, akik elfogadják a segélyt. Ezek között voltak olyanok, akik nem voltak engedetlenek forma szerint, de voltak olyanok is, akik a püspök úr akarata ellenére mégiscsak elfogadták. Ezek voltak aztán a beépített békepapok. Hogy hol fogták meg oket? Sajnos el kell mondanom azt is, amit ma a fiatal papság egy része nem akar tudomásul venni: nagyon vigyázni kell a noi barátságra. Ahol az államhatalom emberei valami gyanúsat jegyeztek fel maguknak, ott rögtön meg is zsarolták a papot a lejáratással. Tudok olyat is, hogy egy papot teljesen ártatlanul – mert hát sajnos a nok között mindig is volt, mindig is lesz “hisztérika”, aki állandóan a pap nyakán lóg – gyanúba kevertek.
Aztán olyan is volt, aki sem eloször, sem másodszor, sem harmadszor nem fogadta el az államsegélyt. A gyímesfelsoloki plébános. Erre a néptanács elnöke üzent a postással, hogy ha nem veszi át, akkor viszik a törvényszékre, és az illeto pap bácsi azt mondta, hogy az egyházközségnek van valami tartozása, tessék oda befizetni. O nem nyúlt hozzá a pénzhez, de felhasználta. El is vitték attól kezdve a békegyulésekre.
Fejér Gero kanonok annak idején, amikor a püspök perbe keveredett, a Brassói Lapoknak cikksorozatban leírta az egészet. Nem volt okos dolog, hogy elvitte egy Kahána-féle laphoz a történetet – és azok persze kitálalták. Fejér Gero kanonokot így fogták be a békepapi mozgalomba. Tovább ne folytassuk ezt.
Tövissy: Akik nem álltak be, azoknak honnan volt erejük ellenállni – mert nagyon sokan voltak, és nagyon sokan szenvedtek miatta, vállalták, ahogy a kanonok úr is.
Jakab: Ne vegye ágálásnak, de elmondom. Amikor ‘48-ban a papnevelo intézetet államosították, akkor én már abban a hónapban nem vettem át az államsegélyt. Három hónapig kiutalták, és letették a bankba, aztán hogy ki vette fel, ki nem, nem tudom. Lekerültem Udvarhelyre. A püspök atya azt mondta, menjek oda nyugodtan. Sass Antal foespoerestol azt kérte, hogy a lakásomat és a kosztomat intézze el. Amíg a püspök atyát le nem tartóztatták, addig o utalta ki nekem. De utána 18 évig nem kaptam semmilyen juttatást. Ezzel akartak engem is megszorítani, s azért küldtek Kajántóra, mert ott a földeket már elvették. 140 katolikus volt akkor, de nagyon hamar megcsappant a számuk (százra), és ezek csak évi tíz lejt akartak fizetni. Azt mondtam, tartsák meg maguknak. Három évig nem fogadtam el. Három év múlva elfogadtam, azért, hogy a kerítést tudják helyrehozni. Az isteni gondviselésben is kellett bízni. Az elodöm elvállalta a tejcsarnok könyvelését. Én is folytattam. Ezért kaptam havi kétszáz lejt és napi egy liter bivalytejet. Ennyi volt. Tizennyolc éven keresztül.
Tövissy: Mikor és hogy tartóztatták le a kanonok urat ?
Jakab: Eloször 1952-ben tartóztattak le. Székelyudvarhelyen voltam. Lehívtak a lakáshivatalba. Közben kiderült, hogy a városházára a Siguranra hívatott. Aztán elvittek Brassóba. Ott vallatni próbáltak.
Tövissy: Mit akartak tudni ?
Jakab: Hogy titkos ordinárius vagyok-e vagy nem.
Tövissy: És az volt a kanonok úr ?
Jakab: Az voltam. Már 50-ben kineveztek püspöki biztosnak Székelyudvarhely vármegyébe, Sass foesperes úrral együtt. Gajdátsy rektor úr bízott meg. 1951. július 31-én a plébánián Kovács Béla kinevezett titkos ordináriusnak. Most ezt úgy kell érteni, hogy 1927-ben a mexikói üldözések kitörése alkalmával egymás után tüntették el a püspököket és a kiálló papokat. Akkor a Szentszék úgy rendelkezett, hogy titokban, püspöki felhatalmazással – a papszentelést joga nélkül – úgynevezett titkos ordináriusok lesznek. Azt még hozzá kell tennem – s ez szintén egy ilyen máig homályban maradt kérdés –, hogy akit egyszer letartóztattak, az rögtön el is veszítette a joghatóságát. Itt eloször Jakab Antalt nevezték ki titkos ordináriusnak. De Faragó Ferenc és Nagy Jeno egy gyulés után – mivel Jakab Antal nem jelent meg a központi papság gyulésén –, gyanúba keverték, hogy o a titkos ordinárius. Elmentek hozzá, és megmondták, hogy tudni akarják, ki most a titkos ordinárius. És akkor Jakab Antal megmondta: o az, és mindazokat, aki bekapcsolódnak a békemozgalomba, mind kiközösíti. Aztán késobb mgbízták a csíkszentdomokosi plébánost, Márton Mózest titkos ordináriusnak, mégpedig úgy, hogy mellette egy másik ágat is indítottak. Ez Szilveszter Sándor volt. Márton Mózes utódja lett Kovács Béla, Szilveszternek az utóda lettem én, azzal a kikötéssel, hogy tovább ne nevezzünk ki másokat. Mert minél több kinevezés történik, annál hamarabb kipattan a titok.
Tövissy: Milyen hatásköre volt a titkos ordináriusnak?
Jakab: Mindent megtehetett, amit a püspök végzett, a papszentelést kivéve.
Tövissy: Nagyon nehéz feladat lehetett, mivel a titkos ordináriusoknak nem Fehérváron volt a székhelyük. Hogy lehetett az egyház ügyeit vidékrol intézni?
Jakab: ‘49-ben a püspök atyát már letartóztatták. Tehát erre kellett berendezkedni. Az volt a helyzet, hogy ha a titkos ordinárius észre vette, hogy valahol hiba van, a káplánját küldte el szétnézni. Márton Mózes például, a szentdomokosi plébános beküldte a káplánját Fehérvárra, hogy gyónási titok terhe alatt közölje a kanonokokkal, ki az ordinárius. Ez persze meggondolatlan lépés volt, és a kanonokok tiltakoztak is, azt mondták: ok nem ismerik el. Azért mondom, hogy részben meggondolatlan volt ez a lépés, mert akkor már minden papot megfigyeltek. Minden lépését ismerték. Minden papra rá volt szabadítva valahány ember, aki minden lépésünket figyelte.
Tövissy: A kanonok urat is követték ?
Jakab: Igen. Engem is. Hogy ez hogy derült ki, ez ismét egy bizonytalan kérdés. Kovács Bélát azon a címen, hogy az egyház látható társaság és látható feje kell hogy legyen, rávették – mégpedig Cziza Nándor Rómában végzett temesvári pap és Hosszú László nagyváradi, szintén római végzettségu –, hogy fedje fel az ordinárius személyét. Csakhogy a látható nem egyenlo az ismerttel. 1952 februárjában már börtönben volt Márton Mózes és a káplánja. Utána letartóztatták Szilveszter Sándort és Kovács Bélát. Hogy aztán ki árult el engem, azt nem tudom. Egy hétfoi napon, február 4-én letartóztattak. Bevittek Brassóba. A titkos ordináriusok lánca persze nem államellenes szervezkedés volt, hanem védekezés, hogy az egyházban a joghatóság megmaradjon. Mert ahol észrevettük, hogy valahogy valakit behúztak vagy félrevezettek, azonnal figyelmeztettük. Nem volt ugyan titkos ordinárius a szeredai foesperes, Antal József, de ha valahol valami szabálytalan dolog történt, o is azonnal küldte a szakácsnojét, vagy éppen maga ült biciklire és ment figyelmeztetni.
Engem egy hétig vallattak. Nem ütöttek. Le kell szögeznem, hogy nem ütöttek. Lelkileg próbáltak gyötörni, halálbüntetéssel is fenyegettek. A kihallgató fohadnagy állandóan piszkálta a körmét egy gombostuvel. Amikor nem vallottam, betettek egy szuk, sötét lyukba. Leülni sem lehetett, mert kezdetben volt ugyan egy kis lóca, de kivitték. És ott tartottak közel 24 órán át. Betettek egy pohár vizet – hogy ez “elokészített” víz volt, onnan vettem észre, hogy amikor késobb kinyitoták a cella ajtaját, az ormester rögtön a poharat nézte. Akkorra – úgy látszik – már felderítettek mindent. Megmondtam, hogy ez nem államellenes összeesküvés, hanem belso védekezés, lelki ügy, és az államhatalmat nem érinti. Akkor már Kovács Béla beadta a derekát. Én egyszer mondtam neki, hogy biztosan nem pénzért tetted, az életed tiszta, valószínu, hogy megfélmlítettek. Nem engedték, hogy velünk találkozzék, hanem felültették a vonatra. Kovásznára vissza kellett mennie, hétfon reggel pedig Fehérvárra. És o bízta meg Adorján Károlyt. Ezután Kovács Bélát visszarendelték Kovásznára. Akkortól Adorján kezébe került a hatalom.
‘53-ban behívtak Bukarestbe. Ez volt a második kihallgatás. Akkor még volt kultuszminiszter. A kultuszminiszter persze velem nem állt szóba – én kicsi pap voltam –, hanem az államtitkára, Dogariu hallgatott ki. Volt ott egy magyar megbízott, dr.Visán László, aki tolmácsolt. Én eloször is azért kértem tolmácsot, mert nem bírom jól a román nyelvet (annyira tudok azért, hogy a kérdést megértettem), mégis inkább azért kértem, hogy amíg nekem lefordítja a tolmács a kérdést, legyen idom gondolkozni. Az volt a szerencsém, hogy akiket megbíztak azzal, hogy rólam tudósítsanak, mindig eltúlozták a vádat, hogy maguknak nagyobb érdemet szerezznek. És én egész nyugodtan mertem válaszolni a kérdésekre.
Tövissy: Mi volt a “vád”?
Jakab: Hát ez a titkos ordináriusság. És arra akartak rávenni, hogy menjek el Gyulafehérvárra, mert ott van okmány, amivel bizonyítani tudják, hogy nekik van joghatóságuk. Visszatéro kérdésük volt, hogy miért nem megyek békegyulésekre. S én aztán megmondtam, hogy eloször is a meghívás mindig fenyegeto. – És hogyha barátságos lesz a mghívó? – kérdeztek rám. Mondom: a békegyulésen szidják a nyugati keresztényeket, pedig hát ok nekünk testvérink. – S ha nem fogják szidni? – Azután mondtam, hogy a pápát is szidják, az viszont nekünk lelki vezetonk. – S ha ot sem fogják szidni? – S így aztán mind mentünk tovább. A végén (mert a Szentlélek Úristen vezeti az embert) azt nem mondhattam: mégis hogy gondolják, hogy mi a kommunizmust kiszolgáljuk?! Megígértették velem, hogy elmegyek egy békegyulésre. Megígérték, hogy barátságos lesz a meghívó, nem fogják szidni a nyugati keresztényeket, a pápát, a püspökömet – mert közben a gyulésvezetok Márton Áron ellen is kiszóltak –, és “adminisztrációs” szempontból elfogadom oket. Egy Belu nevezetu, albán származású bukaresti pap odajött az ebédhez Bukarestben a Barariára, és nagy hangon kijelentette, hogy “adminisztráció vagy nem adminisztráció, aki egyszer elfogadja, úgyis beállt”. Ot egész biztos azért küldték oda az ebédhez, hogy engem provokáljon, lám, mit szólok hozzá. Nem szóltam egy szót se. Hazajöttem és írtam Fehérvára, hogy az állampolgári kötelességeknek eleget teszek s teszünk. Erre Adorján kitört. Azt akarod – mondta –, hogy azt mondják nekünk, hogy csak az adót fizetjük meg? Hát azt más is megfizeti. – És mivel mondták nekem, hogy van irat a Szentszéktol, és a megbízott “béke-foesperes” is hivatkozott arra, hogy Adorján nagyon haragszik, vonatra ültem, és elmentem hozzá Fehérvárra. És itt tudtam meg valami nagyon-nagyon fontos dolgot. Otole tudtam meg a mexikói titkos ordináriusok megszervezését. O maga mondta. Megkérdezte, miért nem válaszoltam neki. Mondom, hogy ti annak idején dr. Faragóval a katedrálisnak a sekrestyéjében beszéltétek, hogy valamit kell csinálnunk, mert “itt vannak ezek a brigantik”. Hogyha én ezt leírom, téged azonnal bezárnak, mert a levelet nem te olvasod el eloször. Hát ezért nem írtam nektek bizonyos kérdésekben. És abban az évben, ‘53. szeptember 10-én áthelyeztek Kajántóra. Nem mentem el. Ugyanazon év december 13-án a kajántói plébánost leküldték hozzám Udvarhelyre azzal a hazugsággal, hogy foglalja el a helyemet, mert minket onnan már kisepertek. Azt mondja nekem, ha nem volna pap, káromkodna, mert neki azt mondták, hogy itt már nincs senki, s a karácsonyi ünnepekre jöjjön le. Mondom én, te nekik végeredményben szót fogadtál. Szót fogadtál, tehát kiközösítésbe estél.
Ahogy Szent Pál apostol is mondta, látom a jót, s könnyebb megtenni a gonoszat. Hát igyekszem rosszat nem tenni. Akik engem bántalmaztak – persze nem fizikailag –, az Úristen a kezembe adta oket. Mind. És én soha nem szóltam semmit ellenük. Pedig olyanok voltak, akik nekem nagy-nagy kellemetlenséget okoztak.
Tövissy: Mit tart a kanonok úr a legfontosabb dolognak? Emberileg mi a mi legfontosabb dolgunk?
Jakab: Hogy saját magunkban a jellemet kialakítsuk. Mert az a legfontosabb, hogy az ember mindig legyen következetes, szavahiheto, megbízható, lelkiismeretes, pontos, ha valamit vállal. Amit megtehet – mondjuk, a szegényebbekkel szemben –, azt tegye meg. S hát természetes, hogy még nagyon sok minden tartozik hozzá.
Tövissy: Az idosebb papi korosztály, amelyikbe a kanonok úr is tartozik, miben különbözik vagy különbözött a mostani fiataloktól? Nagyon lényeges volt, hogy egy olyan püspökük volt, mint Máton Áron?
Jakab: Az elso, amit megjegyeztem magamnak fiatal pap koromban, hogy csak csíki és székely viszonylatban gondolkoztak. Külföldet nem járták, nem volt nagyobb perspektívájuk. Egy kicsit meg is voltak elégedve magukkal. De sokkalta jobban barátkoztak. Még ezt is meg kell mondanom: hogy elég sok idot eltöltöttek a barátkozással. Még teológus koromban hallottam, hogy Kovács Miklós nagytusnádi püspök óta nem volt még székely püspökünk. Pedig – mondjuk – Haynald is kiváló ember volt. Kiváló volt Fogarasy, Lönhárt. Majláth püspök atyát mindnyájan személyesen ismertük. Nem is tudjuk felbecsülni, milyen áldott lelkületu püspök volt. Vorbuchner püspök szintén nagyon kedves egyéniség. S amikor aztán jött Márton püspök atya, a székely püspök, o szintén nagyon barátságos volt. Sokszor tapasztalhattuk. Viszont – amint említettem – az volt a felfogása, hogy minden papot eloször elküldene katonának. Nem lehetett megjelenni nála reverenda nélkül, leszámítva persze a késobbi idoket, amikor aztán már nem is volt tanácsos, hogy az ember reverendában járjon. De a mai papság jó része a papi civilt se viseli. A “frizurákat” tessék megnézni, a ruhákat....
Tövissy: S ezek a külsoségek... ezek bajt jeleznek?
Jakab: Bajt, mondjuk, nem jelentenek, de bizonyos fegyelemnek a hiányát igen. Szeredai viszonylatot említek fel. Itt van most ez a görög keleti püspök, a papjai és a szerzetesnovérek. Az ortodoxok mindig reverendásan jelennek meg, azt a benyomást keltik, hogy Csíkszerda ortodox központ. S ezzel szemben... Kell tovább mondanom? Nem mondom! Mindjárt személyekre gondolnak. Nem azt állítom, hogy aki erre nem vigyáz, az nem lelkiismeretes pap, de mindensetre van egy olyan pont, amiben már a fegyelmet nem ismeri.
Tövissy: Márton püspök urat miért követték úgy a papjai – noha szigorú volt?
Jakab: A nagy jellemet mindig megbecsülik és fölnéznek rá.
Halála elott három hónappal osztálytársi találkozón voltunk, Jakab püspök atyával osztálytárs lévén, Fehérváron. Eross Lajost megkérdeztük, hogy Márton Áron püspök atya fogad-e, mert akkor már olyan állapotban volt, hogy nem mindig tudott fogadni. Visszajött Eross Lajos, és azt mondta: fogad a püspök. Hát elmentünk hozzá. Szívszorító volt, hogy ez a nagy ember hogy összeomlott. S az egyik osztálytársam azt mondja: “Kegyelmes atya, én vagyok Varró András, káplánja voltam.” Azt mondja erre a püspök: “Arról jobb hallgatni.” Hát persze, mi elmosolyogtuk magunkat. De estefelé Eross Lajos azzal áll elénk, hogy a püspök atya megkérdezte, nem sértette-e meg Varró Andrást.
Mindig oda tudott figyelni másokra.