A temetés hagyományai és teológiája
A temetés mindig és mindenhol fontos volt az emberiség számára. Ma utolsó útjára kísérjük halottaink testét, s keresztény hitünk szerint a viszontlátásba vetett hit bizalmával visszaadjuk oket az anyaföldnek, hogy oda térjenek vissza, ahonnan vétettek. Ma és nekünk ilyen a temetés. De más kultúrákban, más népeknél, más korokban sokszor egészen más volt a temetés és a hozzá kapcslódó hit. Épp ezért nem érdektelen áttekinteni néhány nép temetési szokásait, hisz a kezdeti osi elemek megmaradtak, a néphagyomány átmentette oket s részben a mi liturgiánk is beépíti ezeket. Természetesen lehetetlen feladat ezt a nagyon változatos hagyományanyagot átfogni. Csupán azt szeretnénk bemutatni, milyen alapmotívumok játszottak fontos szerepet, ezek hogyan mentodtek át, s ezek mellett szeretnénk felidézni néhány sajátos, talán egyedi esetet is. Ezután kissé részletesebben szólunk majd a zsidók temetkezésérol, hisz ebben gyökerezik a keresztény temetési szokásrend. Ez utóbbinak fejlodését is át fogjuk tekinteni – a következo részben –, arra figyelve, hogyan jelentek meg és alakultak ki napjaink alapmotívumai, eltekintve a részletek boncolgatásától. Végül egy sajátos szokást, a halottsiratást fogjun bemutatni, majd egészen röviden vázoljuk a reformáció hozta változást, abból a megfontolásból, hogy a felekezetek egymás mellett élése miatt ez elég nagy mértékben kihatott a katolikus szertartásra is.
Temetés a kezdetekben
A kezdetekben – amikor öntudatára ébredt, amikor eloször került szembe az élet-halál kérdésével – az ember még nem igazán tudta, mit jelent meghalni. A “történelem elotti” idokbol megtalált csontvázak tanúskodnak arról, hogy ennek ellenére az emberek valamilyen fokon mégiscsak gondoskodtak a halottaikról. Temetkezésrol a mausteri kultúráktól kezdodoen (kb. 70000-50000) beszélhetünk teljes bizonyossággal23. Nem állíthatjuk viszont, hogy ezeknek a “temetéseknek” kultikus, vallásos alapja lett volna. A legalacsonyabb muveltségu népek szokása csupán profán jellegu temetésrol tanúskodik24. A törzsi, családi közösségek együtt voltak a holttesttel mindaddig, amíg a bomlás még elviselheto mértéku volt. Ekkor vagy kitették a tetemet, vagy ok költöztek tovább. Hogy erre csak ekkor került sor, annak valószínuleg az a magyarázata, hogy a halált csupán alvásnak képzelték. A holttest magán viseli az élo test vonásait, az élok álmaikban talán újra együtt vannak az elhunyt személlyel. Csak a bomlás az, ami rádöbbentette oket arra, hogy valami egészen másról van itt szó.
A halottak elhagyása vagy kitevése ilyen okból elvezetett a temetési szokások kialakulásához. De a háttérben ott van a halottaktól való félelem is, illetve ugyanakkor a magára maradt halottról való gondoskodás igénye. Ha a félelem diktálja ezt, akkor azért, hogy a halottnak ne legyen oka visszajárni, ha a szeretet, akkor azért, hogy ezáltal szeretetüket utoljára kifejezhessék. Csak késobb jelenik meg az a motívum, hogy a temetés által biztosítsák számára a másvilági jólétet is. A természeti népek eszmélkedo képzelete a túlvilágot földi kategóriák szerint képzelte el25. Éppen ezért a régészeti kutatások során a sírokból földi javak, értékek, áldozatok kerültek elo. Ugyanilyen okokból fejlodött egészen más vonalon például a mezopotámiai vagy egyiptomi temetés is. A szeretet diktálta temetés – amely viszonylag késobb, a letelepedett népeknél jelenik meg – el fog vezetni a halottkultuszhoz is, ahogy ezt késobb látni fogjuk.
A halott magára hagyásának oka az is lehet, hogy félnek a szellemétol, menekülnek elole26. Ilyen okoktól vezérelve megjelent az igény, hogy a halott szellemét ne csak eluzzék, hanem szolgálatukba is állítsák. Ezt találjuk meg a kannibalizmusban is. A kannibalizmus osi formái két alpagondolatot tükröznek. Az egyik az, hogy az elhunyt hozzátartozó a legjobb helyen a szeretteivel való egységben lehet, vagyis, ha ot megeszik27. A másik alapgondolat épp arra irányul, hogy így büntessék az ellenséget, akit ezáltal megfosztanak attól a lehetoségtol, hogy tisztességes temetésben lehessen része28. Mindkét alapmotívum tartalmazza azt az elgondolást is, hogy azáltal, hogy megeszik, erejét is átveszik29. Talán ebbol alakult ki a koponyakultusz, a skalpgyujtés30. A “halott szelleme” képzet megjelenésével kezdodik el tulajdonképpen a temetéskultusz és magyarázata. Ettol a pillanattól kezdve lesz igazán szövevényes, áttekinthetetlen a temetésekhez kapcsolódó szokás, hiszen az alapmotívumok más-más környezetben, más mítoszvilágban, más népeknél egészen másképp fejlodtek, bonyolódtak.
Ahogy a kezdetleges temetési szokásokkal kapcsolatban sem lehetett egy egységes fejlodési vonalat meghúzni, úgyanígy ettol a pillanattól kezdve is lehetetlen a fejlodést egy logikus láncba beilleszteni. Sokszor egészen más okoktól vezérelve ugyanolyan külso megjelenési formák bukkannak fel. Ennek csupán egyik példája volt a kannibalizmus. Hasonló helyzetrol van szó, ha azt vesszük figyelembe, hogyan alakultak ki azok a szokások, amelyeknek megfeleloen a halottat koporsóba teszik, szarkofágokat készítenek, piramisokat építenek, vagy egyszeruen csak a földbe teszik a holttestet.
Az egyik osi ok ugyancsak a halottól való félelem volt. Ilyen félelemtol vezérelve kötözik össze a halott kezeit, lábait, sot teljesen gúzsba is kötik, mint például a múmiákat31. Ugyanez az osi ok jelentkezik akkor, amikor nagy korakást hordnak a sír fölé, esetleg a barlangba, üregbe temetett testet egy nagy kovel zárják el; vagy amikor a koporsókat leszegezik. Ám ugyanakkor a szeretet is motiválhatja ezt, hisz azért is tettek követ a sír bejáratához, hogy a vadállatoktól megóvhassák a testet, ugyanezért hordanak korakásokat a sír fölé; azért csavarják eros borökbe a hullát, hogy megóvják a földdel való közvetlen érintkezéstol, s hasonló okok vezettek a koporsók, sírkamrák kialakulásához is. De amint utaltunk már rá, a szeretet mint motiváció csak a késobbi korokban jelenik meg, de az is tény, hogy megjelenése után ez a szempont lesz a domináns, s ennek hatására jelenik meg késobb a kegyelet fogalma is. Ezt a kereszténység már úgy fogalmazta meg, hogy a testi irgalmasság egyik cselekedete a halottak eltemetése.
A gyászbeszéd megjelenése már egy fejlettebb hitvilágot feltételez. Feltételezi, hogy hisznek abban, hogy a halott szelleme hallja hangjukat32. Valószínu, hogy az elso gyászbeszédek búcsúztatók voltak, amikor is bepótolták a búcsúvételt, amire nem volt lehetoségük a halál beállta elott. Kialakult az a szokás is, hogy a gyászbeszédben dicsérik a halottat, vagy azért, hogy kiengeszteljék, vagy azért, amit a népi bölcsesség így mentett át: “halottról vagy jót, vagy semmit”. A kiengesztelési szándék nyilvánult meg a néha nagyon is gazdag halotti áldozatokban, a sírba helyezett értékekben. De ennek oka az is lehetett, hogy ezáltal biztosítsák az elhunyt számára a túlvilági boldog életet. A gyászbeszéd és áldozatok mellett szerepet kap a kultikus szertartás is, a mágikus szertartások egész sora. Még a legosibb kannibalizmusnál is megfigyelheto, hogy az embert nemcsak egyszeruen megeszik, hanem ezt egy bizonyos szertartás is megelozi.33
A temetési szertartások önmagukban érthetetlenek volnának, ezért fontos, hogy amikor ezeket vizsgáljuk, a hozzájuk kapcsolódó hitvilágot se tévesszük szem elol. A kezdeti vadászgató törzsek a túlvilágot is egy vadakban gazdag vadászmezonek képzelték el. Példáért nem kell messze mennünk, mindenki számára ismeros az indiánok hite az örök vadászmezokrol. Hogy itt az elhunytnak mindene meglegyen, szükséges a szertartás, amelyet a törzsi varázsló vezet. Sot olyan szokással is találkozunk, hogy a kapcsolatot az örök vadászmezokkel úgy tartják, hogy egy megölt gyereket küldenek el követül.
A két legáltalánosabb temetési mód az elhamvasztás és a földbe-temetés. Mindkettohöz többrétu és nagyon bonyolult hitvilág fuzodik. Ezek közül megemlíteném, hogy a földbe való temetéssel a “földanyának” adják vissza a megholtat. Ezt szimbolizálja az anyaméhben levo magzatéhoz hasonló testhelyzetben való temetés34. A földbe-temetés oka egybehangzik a Biblia tanításával: “porból lettel és porrá leszel”. A másik hitelem ezzel kapcsolatban ahhoz fuzodik, hogy a halott, akit nem temetnek el, kísértetté válhat és elátkozott lélekként bolyong a földön. Ezt a felfogást tükrözik a görög eposzok. Vergilius ezt úgy fogalmazza meg, hogy aki nem nyugszik földben, az nem juthat az alvilágba. A földbe való temetés legosibb formája abból alakult ki, hogy a halottnak átengedték a házat, amelyben meghalt. Ezt a kunyhót próbálják megvédeni a ragadozóktól, s ezért egyre jobban elszigetelik. De megoldásként az is megjelent, hogy az elhunytat a ház alá, sot sokszor a fekvohely alá temették el. Ez a szokás szinte minden nép történelmében fellelheto. Idovel a halottat a törzs egy régi szállásán temetik el, hisz az elobbi megoldás azzal is járt, hogy az életben maradottak új kunyhót kellett hogy építsenek. Idovel ennél is tovább mennek s külön lakásokat építenek a halottaknak. Ilyenek a Niger-vidéki vörösdombok, az egyiptomi piramisok, vagy akár a Japántól egészen a skandináv szigetekig fellelheto kurgánok, illetve kunhalmok. Ilyenek az indiai buddhista sztupák, az észak-amerikai hatalmas földhányások, hogy csak egy párat említsünk ezek közül35.
A halottégetés a kozmoszimádó népek révén vonult be a történelembe. Ok az égbe temettek így, persze szimbolikusan. A testet a tuz emészti meg, ami hitük szerint ugyancsak az ég ajándéka volt. A hamut szétszórták, de aztán egyre gyakrabban urnákba helyezve megorizték, elhantolták. Ez az elhantolás sajátos példája a hitvilágok keveredésének is.
Az érdekesség kedvéért néhány sajátos esetet is bemutatunk, mert így érthetobb lesz az az állítás, hogy rendkívül bonyolult magyarázatokkal találkozunk a temetéseknél. Egyik ilyen sajátos eset, amikor a halottat egy fára helyezik. Így a fába kerül a halott szelleme, a nok ennek a fának a gyümölcsébol táplálkoznak, s így születendo gyermekeikben vélik tovább élni az elhunyt szellemét36. A fára-temetés másik megokolása az, hogy az ott bomlásnak induló test nedvét csepegtetik magukra, s így vélik átvenni a halott erejét37. S hogy még változatosabb legyen a megokolások sora, meg kell említenünk, hogy azért is temettek a fára, egy fészekszeru helyre, mert így a halott a madarak martaléka lesz, s nem valami utálatos csúszómászóké, s ugyanakkor a madár révén a halott teste az égbe emelkedik.
Ez a hiányos és futólagos áttekintés is mutatja, mennyire változatos okok határozták meg a temetési szertartások fejlodését, alakulását, s azt is, hogy valóban nagyon változatos formákban temettek a korai népek. Még sok kérdés, ok, szokás adhatna okot a kérdés további fejtegetésére, de most a célunk csupán annyi volt, hogy bepillantást nyújtsunk ebbe a színes világba. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy napjaink temetési szokásait téves lenne csupán ezekre az osi okokra visszavezetni, hisz ezek az okok legtöbb esetben értelmüket vesztették, talán új értelmet nyertek – sot az eredetivel akár ellentéteset is. Arról se szabad megfeledkeznünk, hogy a hitvilág is fejlodött, átalakult, teljesen új elemekkel is telítodött, ami egészen más mederbe tereli a temetések külso jeleinek értelmezését is.
Néhány kevésbé ismert nép temetési szokása
A masszogéták meg se várták, hogy valaki meghaljon: amikor öregedni kezdett, egyszeruen megölték, illetve más áldozati állatokkal együtt megették. Ha az illeto betegségben hunyt el, kénytelenek voltak – egészségüket óva – eltemetni, s a temetésnél siránkozásuk motívuma az volt, hogy így jelentos élelem-mennyiségtol estek el38. Hasonló a helyzet a chuncho törzsnél. A chunchók az öregedoket vízbe fojtják. A különbség csak annyi, hogy ok nem eszik meg utána a testet. Indiában a lagba kaszt feladata a hullák eltakarítása. Ok gondoskodnak arról, hogy a madarak megegyék a tetemet, utána gondosan összegyujtik a megmaradó csontokat, ezeket porrá orlik, a lágy testrészekkel masszává gyúrják, s ezt a masszát újra csak a madaraknak adják. Bali szigetén a halottakat díszes koporsókba teszik, amelyek sokszor nagyon is impozáns méretuek, s az egészet végül meggyújtják39. A késoi kokorban hazánkban a földbe temettek ugyan, de a Dunából elokerült csontok arról is tanúskodnak, hogy gyakorlat volt a kannibalizmus, foleg a gyermekkannibalizmus. Jáva szigetén a halottat egy oszlopra helyezett koporsóba teszik, ahol az a madarak martaléka lesz. Az amerikai iggurat indiánok a holttestet temetés elott huszonnégy napig füstölik40. A történelembol még rengeteg furcsa példát lehetne felhozni, ez viszont nem célunk. Ez a pár példa is elégséges ahhoz, hogy világos legyen, mennyire szerteágazó s ugyanakkor összebonyolódó a népek temetési szokása.
Mezopotámia és Egyiptom
A sumérok állandó harcban álltak a szárazsággal. Ez magyarázza azt, hogy a másvilágot is hasonló módon képzelték el. A túlvilági élet szerintük csak akkor elviselheto, ha a megfelelo temetési szertartással s a késobbi áldozatokkal elhunytjaiknak a túlvilágon is biztosítják a vizet, amely számukra a jólét szimbóluma volt41. Halottaikat hatalmas agyagedényekben temették el. Örök életük hitük szerint teljes bizonyossággal csak az isteneknek volt. Ez derül ki a Gilgames-eposzból. A földi halandók útja csak az alvilágba vezethet, a por, homok és szárazság hazájába.
Az egyiptomi hit ennek ellenkezojérol szól. Ba, a lélek-madár az istenek hazájába repül, s a Ka-lélek a holttesttel marad. Ennek szolgálata segít az elhunyt túlvilági sorsán. Az egyiptomiak tulajdonképpen egész életüket a túlvilági életre való felkészülésre szentelik. Házaikat nem építik különösebben tartós anyagokból, hiszen a földi életet csak rövid átmenetnek tekintik. Viszont múmiáik, a piramisok, muvészetük kifejezi azt, hogy igazi életnek, teljes létnek az örök életet tartják42. A halottkultusz épp ezért jut fontos szerephez, a halottról nem csak a temetéssel gondoskodnak, hanem a temetés után is áldozatokat mutatnak be. Ezektol eltekintve most csak a temetéssel fogunk foglalkozni. Egyiptomra nagyon jellemzo a múmia-gyakorlat. Kialakulásának kezdete ott keresheto, hogy ok is – akárcsak más népek – a kezdeti idokben halottaikat egyszeruen kitették. A test a sivatagba került, ahol a homok befedte, de ugyanakkor konzerválta, mumifikálta is ezeket. Az egyiptomi nép talán az ókor legvallásosabb népe volt, amely színes képzeletvilága révén mindent, a sivatagot is megtöltött istenekkel. Ennek következtében a természetes mumifikálódást az istenek tettének tulajdonították, s ezért az istenek kedvét keresve mesterségesen is elkezdték megóvni az enyészettol halottaik testét. Technikájuk oly tökélyre tett szert, hogy évezredek múltán, ma is megcsodálhatjuk az idovel dacoló múmiákat. Hérodotosz három eljárást ír le, ám ezek közül csak a legdrágábbat mutatjuk be. Ez abból állt, hogy kitisztították a koponyát egy görbe késsel és savval, kivették a belso lágy szerveket s helyüket balzsammal, fuszerekkel töltötték ki. Hetven napos “érlelés” után a testet szorosan betekerték vászonba, ügyelve arra, hogy a test minden vonása kiveheto legyen43. Érdekességként megjegyzem, hogy ezeket a múmiákat a középkorban gyógyszerként “használták fel”, porrá orölt formában. Középkori fejedelmeink patikájának leltárában szerepelnek44. Visszatérve az egyiptomi temetésre, Hérodotosz alapján tudjuk, hogy a mumifikálás elott “a halottat a következo módon siratják: (...) az egész norokonság bekeni a fejét vagy az arcát agyaggal, aztán a holttestet a házban hagyva, zilált ruhában, mellüket felfedve és verve, végigvonulnak a városon. A férfiak, derékig lebontott ruhában, szintén a mellüket verik. A búcsúztatás után elviszik a holttestet balzsamozni”45. A múmia elkészítése után következik a díszes temetés. Még a legszegényebbek is megfelelo sírkamráról gondoskodnak. A fáraó temetkezési helye a piramis, amelyet Egyiptom szimbólumaként ismerünk. Impozáns méretei, tartóssága megsejteti azt, amirol már szóltunk, vagyis hogy az egyiptomiak életükkel a túlvilágra készültek.
A zsidók temetkezése
A Teremtés könyve világosan tanítja, hogy az ember sorsa, illetve büntetése az, hogy egykor visszatérjen a porba, ahonnan származik (Ter 2,7). Ez magyarázza, hogy a zsidók mindig a földbe temetkeztek, a hamvasztást náluk csak mint súlyos büntetést ismerjük46. A zárt rendszerben élo zsidó nép sem volt mentes a külso hatásoktól. Ázsia hatására ok is állatborbe öltöztették a holttestet (Sám 28,14)47. Viszont e külso hatások átalakultak sajátos hitviláguk következtében, ezért most megelégszünk azzal, hogy a továbbiakban csak a szokásokat mutassuk be, anélkül, hogy a szomszédos kultúrákban ezek eredetét keresnénk.
A túlvilági élet anyagias felfogása tükrözodik abban, hogy a hosok fegyvereikkel szállnak sírba (Ez 32,27), vagy az, hogy még Dávid király sírjában is jelentos mennyiségu – mintegy háromezer – aranyat találtak. Ugyanez a hit látszik abból, hogy az osök mellé temetkeztek. “Ilyen kívánság csak akkor merülhet fel, ha hitték, hogy az élet a halál után valamiképpen a földi maradványokhoz kapcsolódik”48.
A zsidóknak a túlvilági életrol csupán homályos elképzelésük volt (Zsolt 115,17; Jób 17,13). “A testet földalatti gödörbe teszik, de az elhunyt egy része, mint valami árnyék, tovább él a seolban”. Még a késoi Ószövetség korában is megmaradtak amellett, hogy még az Isten is elfeledi a halottakat49. A haláltól a jók mégis várják reményeik beteljesülését50. Ez a kérdés sokáig nyitott maradt. Jézus korából jól ismerjük a szadduceusok és a farizeusok ilyen jellegu véleménykülönbségét. Csupán jóval késobb, a római kor utántól kezdik el temetoiket Béth Hácháimnak, azaz az élok házának nevezni, kifejezve meggyozodésüket, hogy a halottak lelke élo, halhatatlan51. A túlvilági életrol való hitük fejlodésével jelenik meg az a szokás, hogy a halottak emlékére imádságot és jócselekedeteket végeztek (Tób 4,18; Jer 16,7), sot áldozatokat is mutattak be (Kiv 12,46).
A halál beállta után lefogták a halott szemét. Ezt a szeretet parancsolta, s a legidosebb fiú feladata volt (Ter 46,4; Tób 14,15). Ezt egy pénzérmével tették, amit a turini lepel is bizonyít. A halott arcát megcsókolták (Ter 50,1). Az elhunyt arcát csak akkor födték el, ha az el volt torzulva, egyébként fedetlenül hagyták. A volegény arcát sose födték be, s a menyasszony haját levágták52. A Misna szabályozta azt is, hogy a halott szemét szombaton lefödni tilos53.
Annak ellenére, hogy Jákob és József testén egyiptomi szertartás szerint balzsamozást eszközöltek54, ez a szokás a zsidóknál sohase lett általános. Palesztina sziklasírjaiban a holttestek rövid ido alatt amúgy is kiszáradtak. Viszont az egyiptomi balzsamozás hatása érezheto a zsidóságnál. Ugyanis a halál beállta s a szem lefogása után megmosták a testet és illatos olajokkal megkenték, a kezeket és a lábakat lekötötték, s az egész testet gyolcsba tekerték. A mirrha- és áloé-keverék arra szolgált, hogy a hullaszagot enyhítsék55. Ezt az eljárást jól ismerjük Jézus temetésének leírásából is.
A zsidóknál általános szokás volt, hogy a halál napján már el is temették a halottat, még napnyugta elott (Szám 19,11). Ez tette szükségessé az elore elkészített sírok megjelenését. A pátriárkák korában ugyanis nem temettek ennyire gyorsan (Ter 23,2). Palesztina általunk ismert legrégibb földsírja a Kármelen van56. Agyagedénybe nagyon ritkán temettek, akkor is csak gyerekeket. A sírt a családi szántón ásták meg, s korakást hordtak rá. Ezek bemeszelése az Újszövetség korában lett szokás. Erre a téli esozések után, Ádár hónapban került sor (Mt 23,27)57. Ennek az oka az volt, hogy az arra járók észrevegyék a sírt s elkerülhessék, hiszen a mózesi törvény értelmében hét napig tisztátalan lett, aki halottat vagy sírt érintett. Amint már utaltunk rá, a zsidók eloszeretettel temetkeztek oseik mellé. A temetetlenül hagyást a legnagyobb gyalázatnak tartották, s épp ezért még a gonosztevoket, sot ellenségeiket is eltemették (4Kir 9,34). Országút mellé nem temetkezhettek (Szám 19,16)58, a városba sem, ott csak a királyokat és a prófétákat temették el. (3Kir 2,10; 16,6). A szegények egy közös temetobe kerültek (Jer 26,63), de a gazdagabbak saját sírkamrát építhettek (Bir 8,32), sziklaüregbe temetkeztek. Megjelenik a kokoporsó is, vagy pedig egy kivájt sziklapadra helyezik a holttestet59. A vagyoni megkülönböztetés idovel feloldódott, olyannyira, hogy késobb már törvény írta elo, hogy “szegényt és gazdagot megkülönböztetés nélkül temessenek egymás mellé az elhalálozás sorrendjében”60.
Az ószövetség idején a síremlékek ritkák voltak, ez a görög korszakban jött szokásba61. A sírkamrát lezáró kolapra már rávésték a halott nevét vagy gazdag szimbolikával jelzik az elhunyt ember nevét, foglalkozását, tulajdonságait... Egy ilyen példa a sas jelképe a sírköveken, amely egyaránt jelentett családi békét (Mtörv 32,11), de ugyancsak sas a jele a vallásosságnak is (Mtörv 19,4), a testi eronek (1Sám 1,23), de a Dán törzsének is62. A törvénytudók sírjára a törvénykönyvet tették. A sír díszítését a Tóra tiltotta, de a történelem folyamán – még ha szegényesen is – megjelennek a díszíto elemek is. A sírok gondozása szorosan a családi kegyelethez tartozott (Ter 23). A sírok tájolására vonatkozóan nem volt eloírás, csupán Qumránban figyelheto meg a sírok észak-déli tájolása.
A hamvasztás tilos volt. Ezzel csak a gonosztevot bélyegezték meg vagy pedig a fertozést akarták így elkerülni (Ám 6,10). A holttest megcsonkítása is tilos volt (1Kir 31,12). A hamvasztástól meg kell különböztetnünk a halottégetést (1Sám31,12; Ám 6,10), amelynek célja az volt, hogy a lágy részeket elégessék s így a csontok jobban megmaradjanak63. Ezek a csontok az osszáriumba kerültek. De az osszáriumba kerültek a családi sírokból egy ido után összegyujtött csontok is64. Ennek mérete megegyezett a lábcsont hosszával és a koponya magasságával. Néhány esetben a díszítések a megtalált osszáriumokon zsidó elemeket tartalmaznak, innen következtethetünk az általuk való használására is. Az újszövetség korában Jeruzsálemben ezekre háromnyelvu felirat kerül, vagyis görög, héber és arám. Késobb megjelenik ezeken a kereszt vagy a Krisztus-monogram, ami arra utal, hogy a sírok zsidó-keresztények csontjait tartalmazzák65.
A zsidó temetéssel kapcsolatban Josephus Flavius megjegyzi, hogy a gyászmenet Mózesig visszanyúló szokás volt, amelyhez egy szakaszon csatlakoznia kellett mindannak, aki a menettel találkozott66. A halotti gyász megnyilvánulásának sok formája volt. Ez kifejezodött a hangos sírásban, földre borulásban, a kezek tördelésében, a ruha megszaggatásában (Ter 17,34; Bir 11,35). Csak késobbi szokás volt a siratók alkalmazása (Ám 5,16), amely aztán általánosan elterjedt szokássá lett. Ok Galileában a menet élén, Judeában viszont a holttest után mentek67. A gyászolók letették ékszereiket, sarujukat lehúzták (Ez 24,17), olykor levágták a hajukat, szakállukat (Jer 7,29). A haj levágásának egyik kézenfekvo magyarázata, hogy a hajnak varázserot tulajdonítottak, amint azt Sámson esetébol tudjuk. A gyászoló továbbá fejét porral, hamuval hintette be (1Kir 4,12), gyászöltözetet vett fel (Ter 37,34). A gyászoló a testét a kezdetekben gyásza jeléül bevagdosta (Ám 8,10; Mik 1,16), de mivel ez a Baál kultusznak is szerves része volt – s eredete valahol a halott szelleme elleni védekezésben keresheto –, a mózesi törvény megtiltotta (Lev 19,28). A gyász ideje hét hétig vagy harminc napig tartott. A gyászolót ezalatt hozzátartozói vigasztalták, megkínálták kenyérrel és itallal (Jer 16,7), amit o halotti torral viszonzott (Jer 16,5)68.
A zsidó temetésrol szólva – mintegy befejezésként – még megemlítjük, hogy a zsidóknál nem alakult ki halottkultusz, ezt a jahvista hit teljesen kizárta, a rítusok csak arra szolgáltak, hogy megnyugvást szerezzenek a halottnak69.