A közösséghez nem tartozó egyháziak (világiak és papok egyaránt) gyakran az egyház az egyházban jelenség elterjedésétol félnek. Be kell vallanunk, néha jogosan. A megoldás azonban nem a közösségek tönkretétele, letiltása, hanem figyelmeztetésük és segítésük abban, hogy ne szektásodjanak el. A közösségeknek pedig vigyázniuk kell arra, hogy mindig megkülönböztessék a személyességet a belterjességtol. Néhány pozitív példa szemlélteti azt is, hogy a kisközösségekbol felépülhet egy nagy közösség, sot egész egyházközség is.
Az igazi krisztusi közösség hiteles és életképes, nem függ egzisztenciálisan a körülményektol vagy bizonyos személyek (például a vezeto pap) jelenlététol. A hitelesség tartozéka a nyitottság is: más közösségek, mozgalmak, felekezetek, nemzetek irányába való nyitottság egyaránt elvárható a keresztény közösségtol. Egymás kultúrájának, gondolkodásmódjának, (szak)irodalmának ismerete, egymás segítése és a saját értékek tiszteletben tartása által jellemzett együttmuködés gazdagítja keresztény közösségeinket. Itt nagyon fontos a nemzetiséghez való tartozás és a kereszténység mérlege, annak figyelembe vétele, hogy az egyetemes egyház tagjai vagyunk, ahol a másik ember megbecsülése, szeretete a legfontosabb érték.
Sokszor éri az a vád a közösségeket, hogy sérült emberek gyujtohelyei. Az ezt szülo téves magatartást ki kell küszöbölni, ám a sérült embereket fel kell karolni, nem lehet és nem szabad megszabadulni tolük.
Az elitizmus és más utak leértékelése elkülönülést és beszukülést eredményez.
Sokan elvárnák, hogy a keresztény közösségek stabilabbak, nyitottabbak legyenek, mint a más típusú csoportosulások, tagjai pedig szocializáltabbak és dinamikusabbak, ez utóbbi pedig jellemezze a közösséget is.
Sokan számon kérik az áldozatvállalási képességet is a közösséghez tartozóktól, mondván: gyümölcseirol ismerszik meg a fa. Jó, ha a közösséget jellemzi a szolgálat mindenütt (pándúlia): közösségen belül és kívül is (ez az egyik legfontosabb céljuk például a magyarországi Bokor közösségeknek).
Minden közösségtol elvárják, hogy valamilyen egyházi és/vagy közéleti tevékenységet vállaljon (ez persze lehet ima is, amit egy bizonyos célra végeznek). Különösen az értelmiségi közösségektol várható el, hogy hallassák hangjukat a közéletben, de az egyház ügyeiben is, felhasználva szakmai tudásukat és rálátásukat. Fontos azonban, hogy ne csupán egyéni legyen ez a véleménynyilvánítás, hanem közösségi, esetleg szervezeti is (jó példa erre a Magyar Pax Romana Fórum jelenlegi céljaival, törekvéseivel70). Szintén hasznos, ha a keresztény közösségek (különösen az értelmiségiek) és azok tagjai jelen vannak a médiában (nem csak az egyháziban) is.
Színessé teheti a közösséget a különbözo generációk együttmuködése is ott, ahol ez lehetséges.
Az evangéliumi tanácsok fakultatívak ugyan a közösségek esetében is, ám a tisztes szegénység, az anyagi függetlenség, esetleg a vagyonközösség csak növelheti a csoport hitelét.
Visszaható elvárások
Minden közösséget leginkább az önmagával szembeni elvárások határoznak meg. Akkor igazán felnott a közösség, ha rájön: a másokkal szembeni elvárásai számára is feladatot jelenthetnek. Nézzünk néhány ilyen alapnormát.
Az igazi közösség tagjai hétköznapi dolgokban is segítenek egymásnak. Figyelmük azonban nemcsak önmagukra terjed ki, hanem felkeresik azokat az embereket is, akik nem merik bevallani közösségi igényüket. Ezeket az embereket fel kell fedezni, és tapintatosan felajánlani nekik a lehetoséget.
Minden közösség elvárhatja tagjaitól, hogy a közösséget ajándéknak tekintse, amiért felelos és amit nem csak önmagáért kapott. Együtt ugyanis többet és hatékonyabban lehet tenni. Továbbá a valahová tartozás a magánéletben is kötelez, mert minden tag mindenütt képviseli a közösségét is (mindenkinek tudatában kell lennie, hogy személyes bune terheli a közösséget).71
Az érett közösség hasznossá tudja tenni a kudarcokat, valamint a tagok máshol szerzett negatív tapasztalatát is, tanulva azokból. A kihívásokra, gondokra, új feladatokra való nyitottság, az azokkal való szembenézés a közösség fejlodését célozza. Fontos azonban mindig mérlegelni: mi kihívás és mi eltávolítandó tényezo?
A tagok muveltsége és a vallási ismereteik közti összhang megteremtése sok fölösleges vitától és tévedéstol mentesíti a közösséget.
A hosszú életre vágyó közösség rendszeresen tekint a jövobe. Tudja, hogy jövoképpel kell rendelkeznie, és valakinek folyamatosan át kell látnia a tevékenységeket, illetve azoknak a célokhoz való viszonyát. Az ilyen közösségek rendszeresen értékelik munkájukat, beszélnek céljaikról. Minden pillanatban tudják, mik a prioritások: mi az, ami csak fontos és mi az, amiért tenni is képesek? Ok ismerik a közös tevékenység értékét, tudják: egyedül nem érdemes semmi közösségi vagy közösségnek szóló tevékenységnek nekifogni, mert ha sikeres is a próbálkozás, akkor sem hiteles vagy nem elég életszeru.
A közösségeknek meg kell tanulniuk megállni saját lábukon: anyagi forrásokat szerezni, ötletbörzét rendezni. Meg kell teremteni a harmóniát a gondviselésre való hagyatkozás és a világi törvények szerinti okosság között.
Mit kellene megvalósítani a közösségek érdekében?
Nagyobb hansúlyt kellene fektetni a vezetoképzésre. Minden közösség élére képzett vezeto kellene, mert a lelkesedés nem pótol mindent, és a Gondviselésre sem lehet olyan faladatokat ruházni, amelyeknek elvégzésére mi is alkalmasak lennénk. A tapasztalt vezetok pedig lelkiismeretbeli kötelességüknek kell hogy tartsák tapasztalataik, ötleteik átadását. Meg kellene tanítani közösséget szervezni/vezetni a tagokat is, hogy továbbvigyék a tapasztaltakat. Fontos lenne, hogy minél többen rendelkezzenek pozitív értelemben kettos hovatartozással: egyik helyen adjanak, a másikon pedig töltekezzenek. Figyelni kellene a közösségi vezetok és a mindig adók lelki táplálására is. (Olyan helyek kellenek, ahol ezek az emberek találkoznak, feltöltodnek, ötleteket kapnak, elengedhetik magukat, mindent készen kapnak. Ilyen próbál lenni például a Zernyesti Közösségi Ház.) Ez azért fontos, mert kevés az egyház iránt elkötelezett világi, sok feladat hárul rájuk, és ha nem kapnak bátorítást és erosítést, elobb-utóbb kifáradnak, lelkesedésük alábbhagy.
Tervszeruen kellene foglalkozni a tanulmányaikat elvégzettekkel, munkásokkal (ezen a téren értékes kezdeményezés a már Magyarorszagon is muködo JOC72), faluról városra kerültekkel. Az idosekkel és a fiatalokkal többet törodünk, talán közösségek is kialakulóban vannak számukra, de az ifjúsági hittant “kinott” aktív felnottek számára szinte megszunik a közösségi egyház.
Sürgeto feladat a házasközösségek létrehozása, a jegyesoktatás ilyenszeru megszervezése (lásd a gyergyószentmiklósi kezdeményezést73.) Különösen életszeruek a nálunk nem igazán létezo vegyes közösségek, ahol házasok, magányosok, papok, özvegyek, elváltak egyaránt megtalálják a helyüket (például a budapesti szürke barátok közössége74). Fontos lenne továbbá lehetoséget teremteni együttlakó közösségek létrehozásához (Szatmárnémetiben már együtt lakik három, a “kistestvérek” közösségéhez tartozó család). Hasznos lenne, ha városi közösségek vállalnának missziót falun, különösen szórványban (egy-két karizmatikus közösség például már próbálkozott ezzel).
Sok gondot megoldhatna közösségi és egyházmegyei szinten is a különbözo közösségek közti kapcsolat, információs hálózat és együttmuködés (ehhez próbál nálunk is keretet biztosítani a Magyarországról indult Háló – Katolikus Közösségek Hálózata). A közösségek közti anyagi, és foleg szellemi bázis megteremtése már egy további, de igen fontos lépés lenne. Meg lehetne valósítani azt, hogy a közösségek a náluk jelentkezoket egymáshoz irányítsák az érdeklodo igényeinek és adottságainak függvényében. Hasznos lenne az is, ha különbözo nagyobb munkálatok elvégzését együtt vállalnák a közösségek és mindenki a saját karizmái szerint venné ki a részét belole. A cél: ne csak találkozzunk, hanem dolgozzunk is együtt!
Mit vár(hat) el a közösség a nagy egyháztól és a környezettol?
A tágabb egyházi közösségnek, de az egyházi vezetésnek is oda kellene figyelnie a kisközösségekre a támogatás, az erosítés és bátorítás címén, de akkor is, amikor például a papi (át)helyezések történnek. Igaz ugyan, hogy a közösség érettségének valóságos próbája az az átmeneti helyzet, amikor a település új papot kap, de van, amikor nagyon sok függ a pap szmélyétol is, különösen azokban az esetekben, ha a liturgia a közösségi élet középpontja vagy ha a plébános a közösség rendezvényeinek házigazdája. Ilyenkor érdemes lenne meghallgatni a közösség képviseloit is, illetve jó lenne, ha a pap és a közösség egyaránt tudnák, meddig számíthatnak az együttmuködésre. Továbbá elvárják, hogy legyen reális beleszólásuk a helyi egyház vagy az egyházmegye életébe.
A közösségek elvárják a reális megbecsülést és segítséget.
Minden közösségnek igénye, hogy intimitását egyházi és világi részrol egyaránt tiszteletben tartsák. Ebben sajnos az egyházhoz tartozók gyakrabban tévednek. A közösségek elvárják, hogy ne nézzék oket – még az ima-, és lelki közösségeket sem – haszon nélkül való csoportosulásoknak, amelyek jobban tennék, ha lelkizés helyett valami hasznosat cselekednének. Kamarás István szerint ezeknek a közösségeknek a hasznuk abban keresendo, hogy megvédik tagjaikat az elidegenedéstol, szocializálják oket és felkészítki a küldetésre.75
Az egyháznak kellene hogy legyen kisközösségi politikája is, képzett szakemberekkel, stratégiával stb. Fontos lenne továbbá közösen bevonni a házastársakat a munkába, és nem elveszetteknek tekinteni a fiatalokat házasságra lépésüktol fogva.
Befejezésül feltehetjük a kérdést: ha ennyi csapda, veszély és nehézség adódik (az eloítéletekrol és elmarasztalásokról még nem is esett szó), érdemes-e egyáltalán közösségeket létrehozni, éltetni? A választ, azt hiszem, sugallja Kamarás közösség-meghatározása: A keresztény kisközösség nagy lehetoség a magát a társadalom falanszterében elveszettnek, az önmagát feleslegesnek, vagy bárki mással felcserélhetonek érzo számára, hogy valahol, valakik számára érték legyen. A bázisközösség a hely, ahol minden Nemecseknek — azoknak is, akik nem hajtanak végre hostetteket és ebbe nem halnak bele — becsülete van. Ideális esetben fészekmeleg, de nem gettó, hanem kilátótorony, ahonnan Krisztus nézopontját felvéve mindenhová el lehet (és bizonyos értelemben el is kell) látni, ahol a tagok (mint a misztikus test tagjai) Krisztusban egymásra ismernek, s egymás tükrében önmagukra.76
A Romániai Magyar Pax Romana 1998-as tanulmányi találkozóján elhangzott eloadás szerkesztett változata. Csíksomlyó, október 11.