Tóth Csaba kolozsvári olvasónk kérdése
Az ökumenizmus nem az egységes világvallás megvalósítására törekvo mozgalom és semmi köze a New Age-hez, mint ahogy fundamentalista körök szeretnék elhitetni.
Nem szinkretizmus, tehát nem törekszik a különbözo vallások tanításából valamiféle egyveleget alkotni. Nem egyházak azon célból való szövetkezése, hogy együtt erosebbek legyenek és szembeszállhassanak különféle politikai hatalmakkal.
Nem nevezheto igazán ökumenizmusnak az egyébként értheto törekvés, hogy a különbözo egyházak képviseloi a közös ellenséggel (államhatalmak, nemzeti érdekeket fenyego politika) szemben egy tömbbe tömörüljenek politikai, társadalmi jogok kiharcolása érdekében. Ezt a fajta magatartást találóan nevezik “lövészárok-ökumenizmusnak”. Még csak az 1989-es változások után divatba jött, különösen nemzeti ünnepek, épület-, illetve szoborszentelések alkalmával összehívott nagy “ökumenikus istentiszteleteknek” sincs rendszerint sok közük az ökumené igazi és tiszta eszményéhez.
De nem ökumenizmus a bármilyen áron, saját identitásunk feladása és a reális különbségek elmosása által elért hamis békesség sem.
Az oikumené az ókorban a lakott földkerekséget – különösen a Római Birodalom területét – jelentette (az oikosz – ‘ház, háztartás, otthon, haza’ görög szóból). A kereszténység az elso századokban az egyetemes zsinatokat illette az ökumenikus jelzovel; ezeken fogalmazták meg a keresztény hit alapját képezo, valamennyi nagy egyházi hagyomány által ma is elfogadott hittételeket (325 – Nikaia, 381 – Konstantinápoly I., 431 – Epheszosz, 451 – Khalkedon, 553 – Konstantinápoly II., 681 – Konstantinápoly III.).
A kifejezés – a ma használatos értelemben – a keresztény egyházak egységtörekvését jelenti. A kereszténység történelme nemcsak a számos szomorú szakadás története – az ariánusok kiválása a nikaiai zsinat után, monofizita szakadás Khalkedon után, a keleti és nyugati egyházra szakadás 1054-ben, a reformáció egyházainak leválása 1517 után, a lutheránus, református, Zwingli-féle, unitárius egyházak kialakulása, majd a gyakorlatilag követhetetlen folyamattal, amely az újprotestáns felekezetek létrejöttéhez vezetett vagy az ókatolikusok kiválása az I. vatikáni zsinat után. Az egyháztörténelem tud az egység visszaállítását célzó törekvésekrol, még ha ezek nem jártak is a kívánt eredménnyel. Az 1439-1445-ös firenzei zsinatnak csak rövid idore sikerült a nyugati és keleti egyház egységét visszaállítani, a tridenti zsinat (1545-1563) elomozdította ugyan a katolikus megújulást, de a nyugati egyház egységét már nem tudta helyreállítani.
A mai ökumenikus mozgalom gyökerei a 19. század végére, a 20. század elejére nyúlnak vissza: a nemzetközi protestáns ifjúsági szervezet (a World’s Student Christian Federation) megalakulása 1895-ben, az 1910-es kezdetu, gyakorlagi együttmuködést célzó Life and Work (amely Nathan Söderblom uppsalai lutheránus érsek nevéhez fuzodik), valamint a Charles Brendt Fülöp-szigeti anglikán püspök által elindított, a hittani egységet kereso Faith and Order voltak azok a kezdeményezések, amelyek 1943-ban Amsterdamban az Egyházak Világtanácsának (Egyházak Ökumenikus Tanácsának) megalakulásához vezettek. Ez a szervezet hatalmas munkát végzett a keresztény egyházak egységének szolgálatában, a teológiai párbeszéd és a gyakorlati együttmuködés terén. A katolikus egyház XXIII. János és VI. Pál pápa idejében kötelezte el magát végérvényesen az ökumenikus mozgalomban; a II. vatikáni zsinat egész tevékenységét és valamennyi dokumentumát átjárta az oszinte párbeszéd és közeledés szándéka.
Mi tehát az ökumené?
Mindenek elott válasz Jézusnak a halála elott kifejezett vágyára: “Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ok is egy mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21)
Ha Jézusnak annyira fontos volt a benne hívok egysége, hogy ezért könyörgött az Atyához, nem állíthatjuk azt, hogy bun lenne a keresztény egység gondolata, de még csak azt sem gondolhatjuk, hogy beletörodve szemlélhetjük a megosztottságot, amely “botránkoztatja a világot és akadályozza az evangélium hirdetését” (Unitatis redintegratio).
Az ökumené talán mindenek elott belül kezdodik, abban az oszinte felismerésben, hogy nem üdvözülhetek egyedül, hogy a Krisztusban hívok testvéreim, akik ugyanazt az egy Urat imádják. Továbbá annak a belátása, hogy valamennyi keresztény egyház rendelkezik sajátos adományokkal, hogy a közös krisztusi örökségbol ki-ki valamihez talán huségesebben ragaszkodott és azt felkínálhatja a párbeszéd során. Hiszen emberek között is csak úgy lehetséges a közeledés, ha tudatában vannak értékeiknek és ugyanakkor készek elfogadni mások ajándékait. Benso, imádságos, kitartó Istenhez-fordulást is jelent, azt a vágyat, hogy o alakítson át minket és adja meg az egységet, “úgy, ahogy o akarja, akkor, amikor o akarja.” (Abbé Conturier)
Ha a helyes értéktudat mellett ez a nyitottság és oszinteség kialakult bennünk, akkor helyesen tesszük, ha megpróbáljuk más hagyományhoz tartozó keresztény testvéreink hitét és életét megismerni. Nem azért, mert azt gondoljuk, hogy “minden vallás egyforma”, nem is saját hitünk feladása árán, hanem azért, hogy közösen keressük az igazság mélyebb megértését és olyan megfogalmazását, amely a különbözo, de legtöbbször egymást kiegészíto szempontok szintézisébol születik.
A keresztény egységtörekvés azt is jelenti, hogy készek vagyunk közösen szolgálni a sokféle lelki-testi problémával küszködo embereket.
Amikor ezt mind megtettük és helyes alázattal felismertük, hogy csak “haszontalan szolgák vagyunk, akik kötelességünket teljesítettük” (Lk 17,10), akkor közös imádságaink és istentiszteleteink is sokkal igazabbá és Isten elott kedvesek lesznek, mert többé nem a közös ellenség hoz össze minket, hanem a vágy, hogy megtegyük Krisztus akaratát. És akkor Isten, akinek “minden lehetséges“ (Mk 10,27), meg fogja valósítani a reménytelenség ellenére reméltet (v.ö. Róm 4,18), a benne hívok egységét.