Életszeru muvet van alkalma megismerni az olvasónak, amikor Vencser László kötetbe gyujtött, a rendszerváltozás után kelt írásait olvassa. A jelenleg Ausztriában élo erdélyi pap és erkölcsteológia-tanár ugyanis a realitásokból kiindulva, éberen és józanul mutat be és elemez helyzeteket, illetve olykor tanít és megpróbál a megoldások felé segíteni. Az írások tartalmában, stílusában, végkicsengésében elrejtett életszeruség szembeötlo azonban már annak a számára is, aki csupán a tartalomjegyzéket olvassa végig látó szemmel. Hiszen valóban olyan a kötet, mint a mai keresztény ember élete, és ezen belül a szerzoé is; sok mindenrol szól: egyházról, társadalomról, gazdaságról, lelkiekrol, emberi kapcsolatokról, aggodalmakról és reményekrol, félto gondoskodásról és kihívó szigorról, megérto szeretetrol és néha fájó szembesítésrol is. A tematika kis felületen (hiszen alig 170 oldalas könyvrol van szó!) való ilyszeru szerteágazása azonban mégsem zavaró, és ez nemcsak annak köszönheto, hogy az egymással rokon írások egy-egy szuggesztív cím alá vannak csoportosítva, hanem elsosorban annak, hogy valamennyi szövegen érzodik: a szerzo szerint az élet minden területe valamiképpen összefügg, és a különféle társadalmi, egyházi szerepek mindig ugyanannak az embernek, kereszténynek más-más arcait fedik fel. A jelenlegi társadalomban és egyházban felnott keresztényként tájékozódni akarók ilyen értelemben hiteles eligazítást kapnak a könyv olvasása során. Azok számára pedig, akik a szívükkel látnak jobban, talán szintén itt keresendo a lényeg: Vencser László írásaiból az tükrözodik, hogy o gazdasági témák tárgyalásakor is keresztény és a hívek (lelki)pásztora, ugyanakkor a leginkább papi területeken is ember.
A kötet öt – terjedelmében és tematikájában egyaránt – egymástól nagyon különbözo fejezetbol épül fel. A legterjedelmesebb részben a II. vatikáni zsinat iskolájában tanult tanár szól az olvasóhoz. A pedagógus, aki nem vagy csak nagyon ritkán kínál megoldásokat, és arra törekszik, hogy tananyaga (jelen esetben a zsinati teológia) bemutatása során egyre több töprengésre, a hallottak/olvasottak továbbgondolására készteto kérdést támasszon a rá figyeloben. A Változó egyház a változó társadalomban címu fejezet az egyházáért önmagát felelosnek tartó keresztény, a pap és az erkölcsteológiai kérdések iránt érdeklodo számára legfontosabb zsinati újítások kis tankönyve lehetne. És sajnos – bár közel 34 év telt el a II. vatikáni zsinat befejezése és több mint kilenc esztendo az új szeleknek is utat nyitó rendszerváltás óta – ezt a leckét még most is tanítani kellene helyi egyházunk legbelsobb köreinek némelyikében is. Az idok jeleire figyelo egyház arculatáról, a II. vatikáni zsinat elveinek hetvenes, nyolcvanas évekbeli erdélyi megvalósulásairól, az egyházról mint látható és kegyelmi valóságról, annak szent és bunös voltáról, a felelosség- és sorsközösség-vállalásról, a lelkiismeret méltóságáról, szerepérol és szabadságáról, a karizmákról, a felelos szabadságról, a tervezésrol, piac és erkölcs, elvek és irgalom viszonyáról, a szekták sokasodása és terjeszkedése eloidézte helyzetrol, valamint keresztény és magyar jövonk esélyeirol olvashatunk többek között ebben a fejezetben. Személyesen három észrevételt tartok fontosnak értékelésképpen tenni e fejezet kapcsán:
1. Miközben bemutatja a zsinati egyházképet és az erkölcsi normák újszeru megközelítési módját, Vencser végig az odafigyelést, az oszinteséget és az orvoslást hangsúlyozza, sohasem az ítélkezést, és kitunik: számára a személy valamint a közösség méltósága mindig elobbrevaló a betunél és az intézménynél. A könyv vége felé írja: Az intézmény, az egyház nem öncél. Azért van, hogy Istenrol beszéljen és az embereket szolgálja. Ez kihívás annak a nemzedéknek, amely az elkövetkezo években, illetve évtizedekben kell hogy szolgáljon ebben a régióban. (145. old.)
2. Felhívja a figyelmet olyan kérdésekre is, amelyekrol ma még csak szuk körben és ott is gyakran csupán elméleti szinten beszélünk. Ráirányítja a figyelmünket a társadalmi változásokból következo új felelosségeinkre, azokra a kihívásokra, amelyek elol még a Gondviselést emlegetve sem szabad elmenekülnünk. Ha a jövobe tekintünk és azt próbáljuk megálmodni, majd megvalósítani, akkor a kérdést nem úgy kell föltennünk, hogy Mi fog történni?, hanem inkább: Mit kell tennem? És nem hivatkozhatunk arra, hogy Isten kezében van minden, mert neki kezekre van szüksége – és ezek mi vagyunk. A kérdés csak az, hogy ezek a kezek hajlandók-e az o akarata szerint, az o szolgálatában dolgozni”– írja (70. o).
3. Jó tanárként a múltra is odafigyel, de nem ragad le annak kudarcainál vagy dicsoségénél, hanem levonja a tanulságokat és új erovel tovább lép. Hiszen vallja: Az ezredforduló közeledtével a papság, az értelmiség nem engedheti meg magának azt, hogy beleessen a szellemi és lelki impotenciába. Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy csak a múltat kutassuk, nosztalgikusan keseregjünk, esetleg meddo emlékezésbol ünnepeljünk, hanem a jelenben élve a jövobe kell tekintenünk, és a csak a szépre emlékezo felhokergetés vagy éppen múltsirató borongás helyett ki kell dolgoznunk azokat a stratégiákat, amelyek a valóságot tartják szem elott. (146. o.)
Az Élet és tanítás, illetve az Adj nekünk békét! címet viselo második és harmadik fejezet néhány elmélkedésszeru írást tartalmaz. Itt a pap Vencser Lászlóval ismerkedünk meg vagy találkozunk újra, aki azonban ebben a szerepében is elsosorban töprengo és érzo ember. Karácsony misztériumára rácsodálkozva például felismeri: Az emberi alakot felvevo Isten ma is azoknál kér szállást, akik sokak szemében már nem jönnek számításba. Jön és felkeresi az egyedül éloket, az elváltakat, a csalódottakat, az özvegyeket, a pályamódosított papokat és esetleg családjukat, az elhagyottakat, munkanélkülieket, szegénységben sínylodoket, alkoholistákat és kábítószereseket, de jön azokhoz is, akik Isten küldötteiként az elobbieken segíthetnek... (96. o.)
A Rómába tanulni induló 23 éves papjelöltet és társait ezekkel a szavakkal bocsátotta el 1970-ben Márton Áron püspök: hozzátok haza magatokkal mindazt, ami jó (143. o.). És Vencser nemcsak akkor vette komolyan ezt a kérést, hanem azóta is ennek szellemében jár a világban. Ezt tükrözi az ausztriai helyzetet is vázoló negyedik fejezet. A Nyugati iskola – hidat építeni címu részbol megismerhetjük a linzi egyházmegye rövid történetét, jelenlegi strukturáját, tevékenykedésének módszereit. Továbbá betekintést nyerünk az ausztriai egyháztanácsok életébe, megválasztásuk módjába. Érdekes olvasnivaló a Nyugat-Európában élo muzulmánok helyzetét és az ottlétükbol adódó kihívásokat ismerteto tanulmány is. A szerzo azonban nemcsak hazahozza Nyugatról azokat az információkat, tapasztalatokat, amelyeket érdemes, hanem ott is bemutatja hazai értékeinket. Ezt tanúsítják Márton Áronra, illetve Jakab Antalra való, az ottaniak számára írt emlékezései. Ugyanebben a fejezetben kaptak helyet Vencser László szülofalujában, Gyergyóditróban bemutatott ezüstmiséjének, valamint a Csíksomlyón ünnepelt 50. születésnapi hálaadásának kapcsán írt saját beszédei, illetve a baráti köszöntok is.
A gyulafehérvári foegyházmegye pénzügyi kamarájának igazgatójaként (1994 és 1996 között), de már elotte is a Hittudományi Foiskola vicerektoraként (1981-1991), illetve egyházmegyei Caritas-igazgatóként (1990-1991), utána pedig a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház rektoraként majd igazgatósági tagjaként Vencser Lászlót érdekelték/érdeklik az egyházmegye anyagi gondjai is, és próbált megoldást találni az önfenntartásra, ám megértés és támogatás helyett többnyire ellenkezést tapasztalt. Gazdasági meglátásairól, illetve terveirol olvashatunk az Ami teheto címu fejezetben, ahol a tanulmányi házról is többet megtudhat az, akinek még nem volt lehetosége megismerkedni vele.
A Státus kiadónál megjelent kötet írott anyagát képösszeállítás egészíti ki, amely – a nyomdai kivitelezés helyentként gyenge minosége és a képaláírások rossz tördelése ellenére is – teljesebbé teszi a könyvben megrajzolt Vencser-portrét.
A részletek átgondolása után, a könyv egészét nézve, szubjektíven összegezek:
A kötet szerkesztoje, Jakabffy Tamás által tervezett borító láttán és az olvasottak alapján úgy érzem, egyre inkább oda kellene figyelnünk arra, hogy saját életünkben a felelos szabadság ne a homokba íródjék, hanem legyen gondolkodásunk, szavaink, de legfoképpen tetteink vezérloje. És ha már megtanultuk a zsinat leckéjének legalább a kiemelt mondatait, akkor lelkiismeretünkre hagyatkozva (a szerzovel is) együtt kereshetjük a megoldásokat és megfontoltan próbálgathatjuk azok alkalmazását, hiszen az, hogy a két lehetoség közül – a jelenlegi állapot befagyasztása vagy a megújulás – melyiket választjuk, igazán csak rajtunk múlik. (70. o.) Végül, ha magyarokként európaiak akarunk lenni, akkor sem szabad elfelednünk, hogy csak úgy lehetünk hitelesek, ha mindenekelott igazi krisztuskövetok leszünk. Meg kell próbálni tehát elobb jó kereszténynek lenni, amibol következik, hogy lesz ki európaivá magyarként váljon.” (78. o.)
Úgy gondolom, a kötet az általa hozott információs anyag mellett azért is fontos, mert valóban a miénk, hiszen a szerzo az elméleti tanításokat is lefordítja saját helyzetünkre, nyelvünkre, és az itteni, számára egészen konkrétan kirajzolódó arcú és általa jól ismert olvasóhoz szól. És azért is a sajátunk ez a könyv, mert térben is közelebb hozza hozzánk Vencser Lászlót, aki papként, de elsosorban krisztusköveto társunkként így vall magáról, házi feladatot adva magának és nekünk egyaránt: Tulajdonképpen nem is akarok keresztény ember lenni, csupán a teremtésben kapott emberi hivatásomat szeretném betölteni, mert akkor már a kereszténység által meghirdetett embert is magamban hordom. De nagyon szeretném, ha sokan emberséges emberekké lennénk – közösen! Így talán emberibbek lesznek köznapjaink, könnyebben sikerül önmagunkra találnunk és környezetünket is emberibbé tudjuk tenni. (92. o.)