Kedves Olvasó!
Az egyházi évben nagyböjt időszakát éljük. Kiemelt időszak ez, sokat emlegetik, sokan hívják fel rá a figyelmünket, önmérsékletre, bűnbánatra szólítva fel. Ez természetesen helyes és egybevág igazi énünk igényeivel, valamint a Jézusig visszamenő keresztény gyakorlattal. Egy dolog azonban már-már követhetetlen formában kerül egyszerű, hősiességre képtelen és nem is vágyó kisemberi tudatunkba. Ez pedig a földig sújtó alázat, a porba hulló keserű bánat. Nem arról van szó, hogy gyenge emberségünk, erkölcsi minőségünk és tetteink következtében nem ezt érdemelnénk, nem ezt kellene tennünk. Csakhogy olyan időket élünk, amikor szinte minden a porba sújt, lefele nyom, kétvállra fektet – a nagyböjt különleges időszakán kívül is! Értékes emberségünket sem közéleti, sem magánéleti vonatkozásban nem értékelik, nem veszik észre, nem jelzik vissza. Ellenkezőleg: ördögi ravaszságú és magas szintű politikával éppen arra törekednek, hogy a gerincünket megroppantsák, hogy az emberségünket sárba tiporják. Hiszen a kommunista korszak legátkosabb öröksége talán nem is a gazdasági viszonyainkban és társas kapcsolatainkban való rombolás, hanem az emberi minőség elhalványítása. Arról “papoltak” az elmúlt évtizedek álpapjai, hogy az ember a legfőbb érték, miközben gyermekek ezreit kárhoztatták kivetett sorsra, öregeket hagytak nyugodt lélekkel szenvedni, sőt meghalni, bizonyos életkor fölöttihez a mentő ki se ment... A fennen hangoztatott elv és a napi valóság kiáltó ellentétét pedig kihasználták arra, hogy jó mélyre gyökereztessék tudatunkban a hazugság igényét. Hiszen egy hamisságra épülő rendszerben korlátozott a lehetőségek száma: lázadni, elmenekülni – vagy észrevétlenül és talán akaratlanul is hasonulni. Legtöbbünkkel ez utóbbi történt. Személyes hibánkul, bűnünkül nem róható fel, hiszen élni és túlélni kellett. Mégis, ahogyan a dogmatika fogalmazza, részesévé váltunk a világ bűnének. Osztoztunk, részei voltunk egy bűnös viszonyokon alapuló rendszernek. Úgy piszkolódtunk be, hogy mi magunk ehhez személyes bűnökkel nem járultunk hozzá. Mégis, emberi kapcsolataink egész rendszere, az intim barátságtól, párkapcsolattól a nagyközösségiekig, ezt a bélyeget hordozza, ettől fertőzött, emiatt okoz szenvedést.
Ha saját bensőnkben a lelki tükör segítségével rendet is teremtettünk, ha saját kisvilágunk helyes irány felé fejlődik is, és a magunk házatáján igazán tisztességgel eleget teszünk is a tízparancsolat elveinek, a világ bűne – a mi országunk, falunk-városunk, plébániai közösségünk és baráti-családi körünk ez a világ! – még mindig megoldatlan, feldolgozatlan, feloldozásra és elégtételre szomjazik. Mindannyian várjuk az ország, térségünk, nemzetünk jobb életét, a gazdasági fellendülést. De mindez nemcsak a közgazdászokon múlik. Hanem minden keresztényen. Rajtam és Önön, kedves Olvasó. Egyéni felelősségvállalásunkon a világ bűnéért és annak levezekléséért. Ez a keresztény felelőssége közösségi szinten. S ez mindannyiunk nagyböjti feladata. Ha felvennénk ezt a kesztyűt, idei nagyböjtünk nem az unalomig ismételt elvonások, fogadkozások szintjén maradna. Ehhez kívánok Önnek és magamnak “alkalmas időt” és nyitott, érző szívet!
Bodó Márta